10. fejezet

 

 

Összeráncoltam a szemöldökömet, és csak vártam, hogy megforduljon felém, vagy legalább csak megszólaljon. Elképzelésem sem volt hogy vajon mi lehet a baja, mi történhetett.
-    …Hyung, minden rendben? – szólítottam meg újra.
Ekkor már hanyatt fordult az ágyon, és törölgetni kezdte a könnyeit.
-    Semmi baj, Kibum-ssi… aludj csak vissza… ne haragudj hogy felébresztettelek.
-    Nem te ébresztettél fel. Mi a baj? Történt valami?
Jonghyun sóhajtott egyet, majd enyhén csóválni kezdte a fejét.
-    Nem… nem történt semmi, nincs semmi baj. Ez csak egyszerűen… az én hülyeségem, ne is foglalkozz velem.
-    Olyan nincs. Látom hogy sírsz… Ha valami bánt, mondd csak el.
Jjong felült az ágyon, és a plafonra meresztette a tekintetét. Láttam rajta hogy nyomja valami a lelkét, és ki kell hogy jöjjön belőle. Sóhajtott egyet, majd nekikezdett.
-    Én csak… miután feljöttünk a hotelba, nagyon furcsát álmodtam. Ne nézz hülyének, de… ez már egy sokadszorra ismétlődő álom, már gyötör, és egyszerűen nem tudom hogy mit jelentsen. Először egy gyönyörű menyasszonyom van benne, hosszú, fehér ruhában. Egyik pillanatban még tündökölve ragyog a tükör előtt, én hátulról megölelem és belemosolygunk együtt a tükörbe. A hátunk mögött ott áll az egész családom – apa, anya, a nővérem… Ekkor nagyon boldog és kiegyensúlyozott vagyok, úgy érzem, minden rendben van. Aztán a másik pillanatban már… a menyasszony halottan fekszik a kezeim között, és immár teljesen fekete ruhában van. A bőre teljesen elszürkül, az arca eltorzul… egyszerűen borzalmas látvány… - torzult el Jonghyun arca is ahogyan rágondolt. – És ugyanígy anyuék arca is torzzá válik… - Az utolsó mondatánál nyelt egyet, nehogy újra rájöjjön a sírás.
A mesétől kikerekedtek a szemeim.
-    A következő kép pedig, hogy egy temetőben állok egy színpadon, és a nézőtéren… a családtagjaim és a menyasszony fekszenek a földön. Egy mikrofon van a kezemben, reflektorok világítanak rám, és énekelnem kell ahhoz, hogy feltámadhassanak. De én akármennyire is próbálkozok, nem jön ki egy hang se a torkomon. Pedig minden erőmet beleadom, hogy újra élhessenek, a végére már torkom szakadtából üvöltök, de egy hang se jön ki. Aztán idővel lassacskán elnyeli őket a föld, én pedig megpróbálok utánuk ugrani… és ekkor ébredek fel. – Miután befejezte Jonghyun, rám nézett. Láttam hogy a szemeiben ismét meggyűlnek könnyek.
-    Ez… ez valami rettenetes. – mondtam halkan. Ahogy mesélte, tényleg kirázott a hideg.
-    De ez csak egy álom… - sóhajtott, majd hátra huppant az ágyában, és újra a plafont bámulta. - Én hülye, meg itt bőgök rajta, mint egy öt éves kisgyerek. Teljesen értelmetlen, ráadásul téged is felráztalak vele…
-    Jonghyun-hyung. - Felém fordult. – Ha a semmiért sírnál, az sem zavarna. Hagyd abba ezt a szabadkozást. Mondtam neked, hogy bármi van, én meghallgatlak és itt vagyok, nem? …Ez az álom igen is hogy jelent valamit. Szerintem… valószínűleg félsz attól, hogy bárkit is akarsz magad mellé, mindig elveszíted. Nem igaz?
Jonghyun nem szólt, csak felült, és pislogott rám egy darabig.
-    Attól félsz, hogy az éneklés, és az, hogy idol vagy, csak eltaszít a családodtól és a jövődtől. Hogy valójában nem ér semmit, és erre túl későn fogsz majd rádöbbenni.
Jonghyun szemeiben a könny meggyarapodott, majd lassan legördült az arcán.
-    De már most késő, igaz?  – mondta sírós hangon, és arcát a kezébe temette. Teljesen összetört.
Nem bírtam tovább nézni a zokogó Jonghyunt. Odamentem mellé és átöleltem, mire ő készségesen visszaölelt, és arcát a vállamba fúrta. Úgy szorított, mint egy plüss mackót, én pedig megértően simogattam rázkódó hátát.
-    Az egész életem el van cseszve, Kibum-ssi! – mondta zokogva, én pedig csak próbáltam tartani magam.
 Ha ő sírt, nekem is azonnal sírnom kellett. A gombóc már a torkomban volt, folyamatosan nyeltem, nehogy kijöjjön.
Hagyd, hogy végre boldoggá tehesselek… nem adnál egy esélyt?
-    Ssh.. semmi baj. – öleltem magamhoz még jobban. Annyira törékenynek tűnt akkor.
-    Fog engem valaha is szeretni valaki igazán? – kérdezte, miután kibontakozott ölelésemből.
Nem szóltam semmit, csak bámultam a könnyekkel teli, hatalmas, barna szemeibe.
Én szeretlek… ha tudnád, hogy minden szeretetem a tiéd, Jonghyun…de kellene neked valaha az én szeretetem? Boldoggá tudnálak én téged tenni? Elég volnék neked?
Ezek a kérdések mind mind csak a fejemben játszódtak le. Annyira szerettem volna valóban megkérdezni tőle. Annyira szerettem volna végre a tudtára adni a szeretetéhes lényének, hogy minden amire szüksége van, itt van rögtön az orra előtt…

Jonghyun szemszöge.

Szinte úgy öleltem Keyt, mintha az anyukám lett volna. Úgy kapaszkodtam belé, mintha máskülönben elsodort volna engem az ár, és ő volna az egyetlen támpontom. Ott hevert a lelkem előtte, teljes egészében, nyíltan. A legbelsőbb fájdalmamat tártam most elé… ő pedig olyan megértő és befogadó volt, hogy nem is tudom, lett-e volna más még, aki így reagált volna egy ilyen esetre, hajnali fél 5kor. Egy szempillantás alatt megértett és megvigasztalt.
Mindig valahogy nála kötöttem ki, ha valami lelki problémám akadt. Tényleg úgy gondoltam, hogy jelenleg ő az egyetlen ember, akiben biztos voltam, hogy neki bármikor számíthatok, és mindig megért engem, bármiről is legyen szó.
Key volt tulajdonképpen a legjobb barátom. Egy tökéletes lelki társ.
Miért nem tudok magam mellé találni valakit, aki olyan, mint ő? Miért nincs Key nőben?
-    Fog engem valaha is szeretni valaki igazán? – kérdeztem, miután kibontakoztam az ölelésből, és a szemébe néztem.
Ő erre nem szólt semmit. Viszont ahogyan néztünk egymásra, ismét valami nagyon furcsa dolgot vettem észre a tekintetében, amit én már a vásárlásunkkor is megláttam, de most talán még intenzívebben. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az, de valamit mintha rejtett volna magában ez a nézés. Valami pluszt, valami más dolgot, amit soha máskor nem vettem eddig észre rajta. Sejtelmes, ködös, de éreztem hogy abszolút pozitív dolog volt ez, csak még nem tudtam, hogy mi lehet. Enyhén mosolygott rám, és váratlanul, gyengéden letörölte az egyik könnycseppet az arcomról.
Furcsán hatott ez az egész, de Kibum gondoskodása nagyon jólesett, és a szívemben sajgó fájdalmat meglehetősen enyhítette az, hogy elmondhattam valakinek.  De őszintén szólva, másnak nem is mertem volna így megnyílni, csak neki.
Sokkal többet szenvednék, ha Key nem lenne itt nekem.
-    Nyugodj meg, és aludjunk még egy kicsit. Legalábbis próbálj meg. Ne gondolkozz a rosszon, hanem csak gondolj a pozitív dolgokra. – Én csak bólogattam, majd ő megveregette a vállamat, és visszament az ágyához.
Megfogadtam Kibum tanácsát, és csak a pozitív dolgokra próbáltam meg gondolni, miután lehunytam a szememet. Kerestem valami pozitívat, ami nem a családommal vagy a jövőmmel kapcsolatos, nehogy véletlenül is újra visszatérjen az a szörnyű álom.
Eszembe jutott, hogy mi lehet pozitív. Mondjuk a közös vásárlásunk Key-jel. Nagyon jól éreztem magamat vele, és el is felejtettem minden rosszat. Az érzés, mikor megláttam az íróasztalomon a sapkát, amit vett nekem… boldog voltam tőle.
… és lassacskán sikerült is álomba szenderednem.

9. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Morogván nyomtam ki a reggel megcsörrenő telefonom ébresztőjét. Tegnap este sikerült picit elhajolni a srácokkal… a fejem sajgott, a homlokomat erősen összeráncolva nyújtózkodtam, hogy némi erőt leheljek elernyedt, másnapos testembe.
Muszáj lesz összeszedni magam, mert ma lesz az első koncertünk… és még vár rám az órákig tartó próbálás… francba…
Semmi kedvem nem volt hozzá, de végül összekapartam magam és kikeltem az ágyból. Miután lefürödtem, és a ruháimért indultam a szekrényhez, valami ismeretlen dologra lettem figyelmes az íróasztalon. Láttán felvontam a szemöldökömet.
Hát ez meg…? Ez az a sapka! Mit keres itt?
Odasétáltam az asztalhoz, és megláttam a mellette lévő apró üzenetet. Már a kézírásról felismertem, hogy Key-goon írta.
„Így már biztos nem fáj a szíved érte, mert már a tiéd! Használd egészséggel. – Key”
Az eddigi morcos kedvem már el is szállt, és önkéntelen is mosolyt csalt az arcomra Kibum meglepetése.
De hát… miért vette meg nekem ezt a sapkát? Ráadásul ilyen drágán? Jézusom, mennyire rendes Kibum…! Valamivel meg kell majd hálálnom neki…
Tényleg nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen, váratlan meglepetést, de folyamatosan mosolyogtam, mert nagyon jól esett. Nagyon örültem ennek a sapkának… őszintén szólva, nagyon megtetszett ott a boltban, mert pont passzolt hozzám. Tényleg fájt a szívem, mikor láttam, hogy elvitték!
Mikor felöltöztem, rögtön fel is húztam a fejemre, hogy lássa Kibum.

Key szemszöge.

Kíváncsian vártam lent a reggelizőben, mikor jön le Jonghyun, és vajon mit szól a kis meglepetésemhez. Folyamatosan lestem a bejáratot, mikor egyszer csak megjelent. Mikor jött befelé, egyenesen rám nézett, és széles mosollyal mosolygott rám. A fején ott ékeskedett legújabb szerzeménye, az én ajándékom. Nagyon jól állt neki, látszott rajta hogy örül, és mikor közelebb ért, nagyot dobbant a szívem.
-    Sziasztok! – köszönt mindenkinek, és leült az egyik székre, majd folyamatosan rám nézett. Bár a szívem össze-vissza kalapált, én is visszamosolyogtam rá.
-    Látom tetszik.
-     Kibum-ssi… nem is tudom hogy háláljam meg, ez a sapka… annyira az enyém! Köszönöm szépen!
Ő csak sugárzóan vigyorgott rám, én pedig már alig bírtam tovább, és elnéztem a tekintetéből, tovább étkezve a reggelimet. Nagyon örültem neki hogy sikerült örömöt okoznom számára.
-    Miről maradtunk le? – kérdezte Onew.
Taeminen láttam, hogy már a vigyorától alig tudja tovább enni a reggelijét, Minho pedig csak ugyanolyan bamba fejjel nézett, mint Onew.
-    Kibum megvette nekem ezt a sapkát, meglepetésként… úgy tetszett nekem, de én drágának tartottam és nem vettem meg. Ő viszont valahogy sunyiban megvette mikor nem voltam ott, és reggelre ott volt a szobámban. Most mondd meg!
-    Tényleg? De szuper, nagyon rendes – mosolygott Onew miközben lógott ki a tészta a szájából.
Kissé elpirultam. Arra nem is gondoltam, hogy a többek mennyit vehetnek vajon észre az én kis akciózásomból Jonghyun felé. De nem érdekelt –már elhatároztam magamban hogy nem fogok már visszafordulni.

Aznap volt az első koncertünk itt Japánban, és mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Nem csak az új közönség, de az új műsorszámok is felfokozták az idegességünket. Talán az eddigi egyik legkomolyabb koncertünkre készültünk.
Ez enyhén meglátszott rajtunk, mert volt pár hibánk a koncert első felében. Minho elejtette a mikrofonját, Onew pedig csaknem elesett az egyik számközben. Jonghyun az első félidő utolsó számában, a Lucifer-ben szegény, elfelejtette hogy hol áll – folyton én súgtam neki, hová menjen, vagy esetleg ha beállt véletlen az én helyemre, akkor hagytam. Szörnyű tud lenni ez a memória zavar, teljesen megértettem őt.
A színpadról botorkáltunk épp le verejtékben úszva, még a fülesünket sem szedtük ki, de Jonghyun máris elkezdett szabadkozni.
-    Jézusom… soha az életbe nem adtam elő ezt a számot ennyire szörnyen… Srácok, én tényleg sajnálom, és hát köszönöm Key-ssi hogy legalább ennyit súgtál… - mondta lihegve, erőtlenül.
Egyet bólintottam felé egy megértő mosoly kíséretében.
-    Ne aggódj már Jonghyun-ssi, mindenkivel előfordulhat. Semmi baj, jó voltál – veregette vállon a megértő vezető Onew.
Alig volt 5-10 percünk a kanapén lerogyva kifújni magunkat, de már el is kezdtek minket felkészíteni a koncert második felére.
Igazán kíváncsi voltam a következő számra, mert ez nem volt más, mint az új Jonghyun és Taemin által előadott, fanservice ügyileg meglehetősen túlfűtött Internet War.
A többiekkel, miután átöltöztünk a következő műsorszámhoz, leültünk  a kanapéra, hogy nézzük, mit alakítanak.
Miután leültem és odanéztem a képernyőre… letaglóztam a látványtól.
Addig is láttam már számtalanszor Jonghyun testét félmeztelenül, még így, ebben a kigyúrt állapotában is. De… ez most egészen más volt.
A kivetítőn egész közelről vették, ahogyan Jonghyun őrjöng a színpadon, ő pedig teljesen átadta magát az érzésnek. Minden egyes izomrostja látszott, ahogy a veretéktől és a víztől megcsillant a koncert fényeiben. A leggyönyörűbb, legtökéletesebb test amit valaha láttam életemben – minden egyes vonala, alakja kifogástalanul tökéletes.
Jonghyun szerette húzni a közönség agyát – és jelen esetben, bár nem tudott róla, de az én agyamat is húzta. Egyenesen a kamerába nézett, beletúrt a torzonborz, nedves hajába, és vicsorgott akár csak egy vad oroszlán, majd egy apró, alattomos vigyorral tovább állt. Még sosem láttam ennyire vonzónak őt. A látványtól az ajkamba haraptam, és lassan, észrevétlenül megmarkoltam a kanapé szélét. Éreztem, hogy egyre izgatottabb leszek…
Basszus… nem szabadna tovább néznem ezt, főleg hogy itt ül mellettem Minho és Onew… Key, moderáld magad…
Bárhogy is próbáltam levenni a szememet róla, egyszerűen nem ment. Mintha oda tapasztották volna. Legszívesebben örökké ezt a látványt néztem volna.
-    Na most jön, figyeld. – Mondta Minho Onew-nak, és közelebb hajolt a tévéhez.
Én is tudtam hogy mi jön… az a bizonyos közös részük, amitől minden rajongó csaknem elájul.
Jonghyun hátrarántotta a hajánál fogva a mi „kis” makanaenk fejét – aki már nem is tűnt így olyan kicsinek – és egészen közel hajolt az arcához, majd úgy mormolt a mikrofonba. Taemin nagyon jól játszott, beleélte magát a rabszolgaságba. Aztán ő következett, aki enyhén végighúzta a kezét Jonghyun testén, és nagyjából itt ki is fújt az ő része.
Ezt azért már nem esett olyan jól nézni, mert azt gondoltam: A francba SM, miért nem engem válogattál be ebbe a duettbe? A sors iróniája…
-    Egészen élethűre sikeredett. – mondta Minho.  - Ennyi gázsiért én is bevállalnám a buzulást…
-    Hát, az biztos hogy megfizették. – Vonta fel az egyik szemöldökét Onew. – Ők tudják mit vállalnak be. Én csak sajnálom Taemint, mert eléggé fiatal és naiv ahhoz, hogy rávegyék ilyen dolgokra… Jonghyun meg… Jonghyun.
Onewra néztem. Nem tudom vajon ezt hogy értette, de nem is tudtam meg, mert vége volt a számnak, és pattantunk is fel a helyünkről a következőhöz.
Ezután már csont nélkül végigcsináltuk az egész koncertet, csak olyanok voltunk, mint a két lábon járó rongybabák. A turnébuszunk már kint várt minket a stadion előtt, és ott kellett végigaludnunk ezek után az egész éjszakát, mert már indultunk is a következő állomásunkra.
Kora hajnalban értünk oda. Szinte félálomba botorkáltunk fel a hotelbe, és minő egybeesés, én épp Jonghyunnal kerültem be egy szobába. Ahogy felértünk, rögtön visszaaludtunk, amíg csak lehetett.
Azonban én nem magamtól keltem fel, hanem arra a halk szipogásra, amire figyelmes lettem a szomszéd ágyból. Mikor felkeltem, hirtelen azt se tudtam hogy hol vagyok, annyira fáradt voltam még, és azon tűnődtem hogy kié lehet ez a szipogás.
Aztán lassan visszafolyt az emlékeim közül, hogy Jonghyunnal kerültem egy szobába, és ez ő.
Jonghyun sír? Miért sír?
Azonnal éberebb lettem, és felültem az ágyon. Jonghyun nekem háttal feküdt, és minden szipogásnál meg-meg rázkódott a teste.
-    … Jonghyun-hyung? – szólítottam meg halkan.

8. fejezet

Miután megittuk a kávénkat, ismét betértünk egy pár boltba, de ezúttal vásároltunk is. Ami azt illeti, nem fogtam vissza magam – épp nemrég kaptuk meg a jutalékunkat, és azt gondoltam, ki tudja mikor lesz erre alkalmam újra, úgyhogy alig néztem az árakat.
Jjonggal ismét betértünk a Bvlgari boltba, mert volt pár dolog, amit feltétlenül meg akartam venni, és már kinéztem magamnak.
Épp a kasszánál álltam sorban, mikor félszemmel láttam, hogy Jonghyun ismét azzal a sapkával szemezget, amit én a fejére adtam nemrég. Biztosan tetszhetett neki, mert újból felpróbálta. Azonban gyorsan vissza is rakta a helyére, és odajött hozzám.
-    Te figyi, a kávé azt hiszem áthaladt rajtam… muszáj elmennem a mosdóba, én mindjárt jövök. Addig nyugodtan állj sorban.
-    Oké – bólogattam, majd miután láttam elhaladni a tömegben, ránéztem az imént vizslatott sapkára, ami ott nyugodott szépen a próbababa fején.
Hm… biztosan tetszhet neki… mit szólna vajon, ha megvenném neki?
Egy picit hezitáltam, hiszen mégiscsak furcsa lenne ha így a semmiből vennék neki valamit, csak úgy. De aztán eszembe jutott az, hogy ezzel közelebb kerülnék a célomhoz is, és Jonghyun is biztosan örülne neki. Minden arra mutatott hogy vegyem meg neki.
A sor csak fogyott, és már majdnem én kerültem sorra, mikor gyorsan még odafutottam a sapkáért is, és odaadtam az eladónak.
-    Ezt is még pluszban, legyen szíves. És… megkérhetném, hogy valahogy becsomagolná egy másik zacskóba, a többi ruha közé elrejtve, hogy ne látsszon, mi az?
-    Természetesen. – mosolygott rám. – Csak nem a barátjának lesz meglepetés?
-    De igen, ezért fontos hogy ne lássa meg.
Az eladó rendes volt, mert ennek hallatán begyorsított, nehogy Jonghyun meglássa, és profin elrejtette a baseballsapkát. Pont kifizettem, mire Jonghyun ismét megjelent.
-    Na, végeztél?
-    Igen mehetünk tovább. – mondtam, miközben haladtunk ki a boltból. Az üres próbababa fej felé fordítottam a tekintetemet.
-    Hm… elvitték azt a jó drága sapkát? Na, sebaj, legalább nem fáj már érte a szívem. – mondta Jonghyun, én pedig csak mosolyogtam magamban.
Ekkor csörögni kezdett a telefonom. Onew volt az.
-    Halló?
-    Halló, Key-goon? Mi végeztünk ezzel a vidámpark szerűséggel, ti hogy álltok?
-    Hm… azt hiszem mi is mindent végigjártunk már.
-    Akkor nem találkozunk valahol? Már esteledik, beülhetnék valahova enni meg inni valamit. Láttam egy jó pizzériát a közelben.
-    Már megint enni? Onew-hyung neked tényleg ennyire kielégíthetetlen étvágyad van? – nevettem.
-    Menjünk enni, én már farkas éhes vagyok! – Lelkesedett fel a háttérben Jonghyun.
-    Oké, akkor hol találkozzunk? – kérdeztem a telefonba.
-    Mondjuk menjetek oda ahol elváltunk. Pár perc és ott leszünk mi is.
-    Rendben.
Nemsokára már az egész csapat ott állt teljes egészében azon a téren.
-    Nem csalódtam benned Key-ssi – mutatott nevetve Onew a nyolc darab szatyorra a kezemben.
-    Jól van, na!
-    Hyung, végre megint bungee jumpingolhattam!! – Ugrabugrált a felpörgött Taemin, teli vigyorral. – Állati volt!
Nevettem egyet.
-    Ennek igazán örülök, de közben elindulhatnánk az étterembe, nem?
Így is tettünk, és egy nagyon hangulatos kis pizzériába tértünk be. Onew szinte le se ült, de már az étlapot bújta, Minho pedig azt tervezte, hogy hány darabot egyen, mivel szokás szerint egy a fél fogára sem volt elég.
Miután megettünk mindent, kicsit ottmaradtunk még „iszogatni”. Hát, ebből végül az lett, hogy szegény Taemin nézte, ahogy iszunk mi pedig csak nyomattuk egyik sört a másik után.
-    Ez egyszerűen nem ér. – durcáskodott Taemin mellettem.
-    Lásd, kivel van dolgod… igyál – nyújtottam neki oda a sörösüvegemet. – De aztán csak 1-2 kortyot, semmi többet!
-    Ah, köszönöm Hyung! Szeretlek!! – karolt át a makanae, és jól ráhúzott a sörre. Alig figyeltem oda, de már a majdnem a felét megitta.
-    Jól van, ennyi, elég lesz!! – vettem el a kezéből. – Egyenlőre csak mértékkel, mert különben berúgsz mint az albán szamár. Én meg hót ziher hogy nem rángatlak fel a hotelba!
-    Na mi az, Key-ssi, pedig pont te voltál az aki foggal körömmel tiltakozott az ellen hogy igyon, nem? – kérdezte Jonghyun.
-    Hm… az embernek lehetnek nézetváltásai, nem igaz? – mosolyogtam rá, majd ismét ráhúztam a sörömre.
Taemin pár percen belül úgy elkezdett csacsogni, mint még soha. Nem hittem el hogy ennyi sört megérez, de lehetséges, főleg, hogy alig ivott életében alkoholt. Úgy látszik, ha ő iszik, akkor egy dumagép lesz belőle.
-    És akkor felcsatoltam azt az izét magamra, de nem féltem ám, dehogyis… csak az zavart egyedül hogy nagyon vágta a tökömet az a heveder, de végül is kibírtam…
Erre a kijelentésére elkezdtem hangosan hahotázni. Ennyi alkoholmennyiség után már bármi irtózatosan vicces tudott lenni, és mindenki rázendített. A végén már azon röhögtem, hogy a többek röhögnek, és teljesen folyt a könnyem.
-    Jahaj… lejön rólam az összes alapozóm…
-    Pff.. hogy a francba tudsz te hétköznapra is sminket hordani? Meg minek? – Kérdezte Minho kissé flegma hangnemben, mintha ez egy teljesen lenézendő, szánalmas dolog lenne. Legalábbis tudtam, hogy azért mondja így, mert ő így is látja.
Egyből lejjebb lohadt a mosoly az arcomon, és zavaromban elkezdtem babrálni a sörösüvegemmel. Jól tudtam hogy miért kérdez ilyeneket – mert sejti a másságomat. De a saját bőrömből nem tudtam kibújni, és nem is voltam hajlandó. Ha a többiek elfogadnak így, ilyen feminin beállítottságúnak, akkor neki is el kell.
-    Nem tök mindegy, ha egyszer így érzi jól magát? – bátorodott fel Minhoval szemben Taemin.
-    Hát nekem tök mindegy, csak nem értem. – mondta röviden Minho, majd megitta a söre utolsó cseppjét.
-    Tényleg, ti nem is meséltetek hogy mit csináltatok… mi mindent vettetek? – kérdezte Onew, témát váltva.
-    Ohó… mit Nem vettünk! – nézett rám nevetve Jonghyun, majd rám mutatott. – Legalábbis ő!
-    Csak hoztam a formámat. – Húztam ki magam, és én is lehúztam a maradék sört.
-    Ezt se értem… hogy lehet ennyit vásárolni? Az a nők tevékenysége, többnyire... ahogy a smink is. – kötekedett tovább Minho.
-    Minho, az istenért, fogd már be. Én is vásároltam, és ettől nőies vagyok? Nem. – mondta Jonghyun kicsit morcosabb hangulatban, mire erre Minho csak megrázta a vállát.
Már nagyon későre járt, így lassan visszaindultunk a hotelbe. Mindenkinek külön szobája volt, ami elég ritka esetnek számított. Én épp becsiccsentve pakolásztam ki a szatyromból, mikor megtaláltam a sapkát, amit Jonghyunnak vettem.
Hm… hogy adjam oda neki? És mikor?
Élőben féltem volna odaadni, mert nem tudtam volna mit mondani neki.
Ha valahogy eljuttatnám a szobájába, egy üzenettel… az úgy sokkal könnyebb lenne.
Halkan kimentem az ajtón, és benéztem a kulcslyukon. Bár nem láttam sokat, abban biztos voltam hogy Jonghyun úgy alszik az alkoholtól, mint a bunda.
Lassan benyitottam a szobájába, és teljesen nesztelenül odaraktam az íróasztalára az ajándékot, mellé egy kis cetlivel: „Így már biztos nem fáj a szíved érte, mert már a tiéd! Használd egészséggel. – Key”
Izgatottan vártam, vajon mit fog másnap szólni hozzá.

7. fejezet

 

 

Az a pár hónap úgy repült el, akár csak pár pillanat. Szinte észre sem vettem, de már a Japán felé tartó repülőnkön ültem. A kora tavaszi napsugarak enyhén bevilágítottak a repülő ablakán, halvány aranyló fénybe festve a mellettem alvó Jonghyun arcát.
Nagyon ki volt szegény merülve. A szakítása óta ő tényleg csakis a munkának élt, és olyan elszántsággal dolgozott, mint még soha. Látszott rajta, hogy csak fel van pörögve, de igazából nem boldog. Kezdett befásulni, és ő is elnyomta magában azt a hiányérzetet és vágyat amit akkor érzett, mikor nem volt mellette senki. Csak mi négyen voltunk neki, akiket a nap huszonnégy órájában látott, a munkájából kifolyólag. Egyetlen kikapcsolódása mostanság a konditerem volt, ahová ezúttal tényleg lement mikor azt mondta, és ez alatt a pár hónap alatt sikerült magát igencsak kigyúrnia. Ez vezette le nála a stresszt.
Most itt aludt mellettem édesen, és megint enyhén nyitva volt a szeme. Mikor ezt megláttam, mosolyra húzódott a szám.
Az volt az első napunk Japánban, és egyedül a mai napon kaptunk némi szabadidőt, mert a következő napon már kezdtük is a koncertet. Így végül mindannyian bementünk a városba.
Jó sokat lófráltunk és nézelődtünk mindenféle boltban, azonban engem leginkább a ruhaboltok érdekeltek volna. De a többiek annyira torkosak voltak, hogy már be is támadták az utcai ételárusokat, és mindent meg kellett kóstolniuk. Már azt hittem hogy a „nagyszabású tervem”, miszerint Jonghyunnal csinálok közös programot, nem is fog megtörténni, mikor Taemin elkezdte a kezébe venni a dolgokat.
-    Ooh nézzétek már, ott van egy road show! Van mindenféle, dodzsem, szimulátor… menjünk már! Ah, és nem hiszem el, még bungee jumping is van!! – Taemin teljesen felpörgött és fellelkesedett. Imádta az ilyen extrém dolgokat, azonban ezzel beletrafált, mert én meg utáltam.
-    Wow! Jól néz ki… - mondta Minho, miközben a bungee jumpingra nézett fel, mire Onew is helyeselt.
Én karba tettem a kezeimet.
-    Az Isten se ráncigál engem fel most oda. Itt vagyunk órák óta, és mindenféle kacatos hülye boltban voltunk már, csak ruhabutikokban nem! Isten bizony, hogy én most vagy soha, de a plázába fogok menni, és nem ebbe a hülye vidámparkba…
-    Ahj, ne már Hyung… képes vagy egyedül elmenni vásárolgatni, míg mi jól szórakozunk? – Taemin szemében láttam megcsillanni azt az apró fényt, ami a kérdése mögötti tartalmat tükrözte, miszerint „hm menj valakivel, mondjuk Jonghyunnal”.
Egy pillanatra Jonghyunra sandítottam, de gyorsan el is fordítottam a tekintetemet.
-    Ne már… de egyedül meg nem akarok menni…
-    Ah, na jól van, én eljövök veled Key-goon, úgyis tökre tele vagyok, nekem most nincs kedvem így ugrabugrálni. Meg a ruhaboltokba úgyis én is be akartam nézni. – mondta Jjong, én pedig elmosolyodtam.
Jajj de jó, nem nekem kellett külön megkérnem… köszönöm, sors!
Annyira hülyén éreztem magam, hogy ennyi idő után is ilyen fejtörést okoz az hogy elhívjam magammal vásárolni Jonghyunt. Igazából lehet hogy azért is, mert eddig szinte sose volt az, hogy bárki is a csapatból külön programot szervezett volna egymással. Ha kikapcsolódtunk, akkor mindig másokkal tettük, és nem egymással, akik egész nap egymás fejét nézzük. Szinte örültünk ha végre elszakadhattunk.
-    Hát jó… akkor így már könnyebb lesz a lelkem. – mosolygott újból Taemin – De most menjünk már, ki akarom próbálni a dodzsemet! – azzal karon fogta Onew-t és Minhot, majd elkezdtek haladni a roadshow felé.
-    Eh.. majd telefonálunk! – kiáltotta visszafelé Onew, én pedig csak bólogattam neki.
Mi is elindultunk lassan a pláza felé, ami rögtön előttünk volt. A zebránál állva éreztem hogy Jonghyun engem néz.
-    Na, melyik boltba akartál menni, Key-goon? Vagy csak menjünk, és majd amit meglátunk, azt megnézzük?
-    Hm… azt hiszem az utóbbi. – néztem rá egy pillanatra én is, majd újra a lámpára szegeztem a tekintetem, ami ki is zöldült.
Basszus… azért akartam hogy így alakuljon a dolog, hogy elkezdjem amit el akartam… valamit most tennem kellene, nem? Valamit máshogy kéne csinálnom? De így, ilyen frusztráltan nem fog menni…
Mikor beléptünk a hatalmas plázába, kicsit alábbhagyott a feszültségem, mert rengeteg dolgon csillant meg a szemem. A sok márkabolt jobbnál jobb kollekciókkal kecsegtetett, amiket feltétlenül meg kellett hogy vizsgáljak közelebbről. Hát hiába, a divat mindig is nagy hatással volt rám, mert imádtam.
-    Bvlgari márkabolt! Bvlgari! Ah! – Szúrtam ki rögtön magamnak az első boltot, és elkezdtem sietni felé. Jonghyun csak győzött követni.
Felpróbáltam magamra mindenféle ékszert, amit csak tudtam, sálat, kalapot, napszemüveget. Teljesen felszereltem magam, míg Jonghyun csak szolidan nézegette a cuccokat.
Épp a tükörben pózoltam magamnak, mikor onnan láttam, hogy nem is próbál fel semmit. Láttam egy nagyon jó kis sapkát, ami pont illett volna Jonghyunnak, teljes mértékben: fekete baseballsapka, rajta arany mintákkal, apró kis csillanások, mint „bling-bling”, és a közepén egy nagy nagy Bvlgari felirat. Úgy döntöttem, elkezdem a közeledésemet ezzel a nagyon „merész” lépéssel, méghozzá azzal, hogy felpróbálom rá a sapkát.
Levettem a próbababáról, és halkan odalopóztam Jjong mögé, majd lassan a fejébe húztam. Ő egy kicsit meglepődött ezen, de mikor megfordult és látta hogy én voltam az, elmosolyodott.
-    Na mi az, már engem is öltöztetsz? – kérdezte, miközben odament a tükörhöz, és igazgatni kezdte a ruhadarabot. – Hm, nem is áll rosszul. Sőt, egészen tetszik! Hát hiába, Key-goon, neked aztán van érzéked a ruhaválasztáshoz.
Erre én is elmosolyodtam.
-    Hát… köszönöm szépen.
-    Mennyibe kerül vajon ez?...AZTA ROH- - akadt el a lélegzete Jjongnak, mikor meglátta a sapkában az árcímkét, és vissza is rakta a baba fejére. – Öhh… hát nem hiába hogy ez a szuper sapka ennek a babának a fején van!
-    Hát, bizony, ez Bvulgari. Az egyik legdrágább márka…
Jonghyun közbenézte a többi ruha árait is, majd az amúgy is nagy, mélybarna szemeit még nagyobbra kerekítette.
-    Na jó Key-goon légyszi nézzünk át máshová is, jó?! – mondta nevetve, és karon fogott, majd kivezetett a boltból.
-    Héé! – nevettem el magam, majd körbenéztem a boltok között, és megláttam rögtön egy másik neves márkaboltot, ami talán kevésbé volt meredek árak szempontjából.
Miután oda is bementünk, már sokkal több mindent próbáltunk fel magunkra, és a végén már egymásra is. Direkt minél meredekebb cuccokat kerestünk egymásnak, és néztünk magunkat a tükörben, nevetgélve. Láttam Jonghyunon hogy kezd ő is egyre jobb kedvű lenni.
Kezdtem magam én is felszabadultabbnak érezni, és elfelejteni a gondokat és a kétségeket. Bátrabbá váltam abból a szempontból amit terveztem, már nem érdekelt semmi, csak az, hogy én most itt vagyok Jjonggal, és jól érzem magamat.
A nagy vásárlásban megszomjaztunk, úgyhogy beültünk egy kávézóba.
-    Hm… na most vajon szerinted Onew-hyungék mit csinálhatnak? Céllövölde vagy bungee jumping? - kérdezte Jonghyun miközben kevergette a capuccinoját.
-    Nem tudom, de nem is értem hogy szerethetik ezeket a veszélyes dolgokat, a szívrohamot hozza az emberre… - mondtam, miközben öntöttem a zacskós cukrot a café lattémba. – Oh, Hyung, biztos hogy te nem inkább ott lennél velük? Lehet hogy jobb móka lenne, mint itt lófrálni a sok ruha közt…
Jonghyun megrázta a fejét.
-    Nem... én most tökéletesen jól érzem magam itt veled.
Ahogy kimondta ezt a mondatot, egy jóleső érzés futott végig bennem. Azzal a tipikus kedves, meleg tekintetével nézett most rám, és mosolygott, amivel mindig zavarba tudott hozni, és amibe pár másodpercnél tovább soha nem tudtam eddig nézni.
De most elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom elkapni a tekintetem róla.
Nyeltem egyet, és tovább néztem a szemeibe. Én is visszamosolyogtam rá, és csak szugeráltam azt a gyönyörű, csillogó barna szempárt, amit úgy szeretek. Próbáltam a szokásos zavarba jött Key-t elrakni, és helyette egy magabiztos, mély kisugárzású emberként nézni vissza rá.
Jonghyun mosolya jobban kiszélesedett, és mintha egy nagyon halványan félre is fordította volna a fejét. Lehet hogy szokatlan volt számára, hogy ilyen sokáig nézek a szemébe?
Aztán hirtelen félrenézett, és elkezdett nyújtózkodni egyet.
-    Ah… nem is tudom kik lesznek kimerültebbek, ők, vagy mi!
Az iménti pillanatoktól pillangók repkedtek a gyomromban. Hirtelen boldogság járt át, és a mosolyom egyszerre vigyorrá fejlődött. Én is hátradőltem a székemben.
Nem tudom hogy tényleg olyan sokáig tartott-e ez a pillanat, mint ahogy az nekem tűnt, vagy csak pár másodperc erejéig, és hogy volt-e bármi mélyebb jelentés mögötte… de én rettenetesen boldog voltam tőle. Ő nézett el előbb, és nem én. Képes voltam a gyönyörű tekintetébe bámulni, egészen addig.
Kezdtem egyre inkább örülni annak, hogy ebbe az egészbe belekezdtem, és alig vártam, hogy mi jön még.

6. fejezet

Napokig csak tűnődtem azon, amit Taemin nekem aznap mondott. Kettős harc folyt bennem:  elképzelni se tudtam, hogy én bármilyen formában közöljem Jonghyunnal az érzéseimet. Nem. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. Nem csak attól tartottam hogy ő mit szól, hanem mindentől, ami ezzel járhatott volna: a többiek reakciója, az esetleges nyilvánosságra kerülés… minden megváltozna ettől, és ezt semmiképpen nem akarom.
Azonban azt gondoltam, és éreztem is, hogy valamit egyszerűen tennem kell, mert lassacskán meg fogok őrülni a folyamatos egy helyben topogásban, az érzelmeim elfojtásában, amit már hosszú évek óta űzök.
Mit csináljak? Mit tegyek? Valaki segítsen…
Sosem hittem volna hogy én valaha eljutok odáig, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben az, hogy ez másképp lehet, vagy hogy legalábbis megpróbálok valamit tenni, hogy másképp legyen. Hogy történjen valami. Pont ennyi év után jöhetne el az a pillanat…?
Annyira féltem a ezt a biztonságos állapotot… rengessek meg mindent, kockáztassak mindent, lépjek bele a bizonytalanságba?
Addig-addig őrlődtem ezen, míg nem végül eldöntöttem magamban, hogy abbahagyom a menekülést. Úgy voltam vele, hogy hagyom a dolgokat úgy folyni, ahogy folyniuk kell.
Egyik nap a táncpróbánk után bent maradtam egy kicsit tovább a teremben, hogy tudjak Taeminnel beszélni, aki pluszba bent maradt gyakorolni a szóló táncait. Én a többieknek azt mondtam, hogy csak bent maradok és megnézem, mert kíváncsi vagyok rá.
Taemin odament a hifi berendezéshez, és pörgetni kezdte a lemezt.
-    Na, melyiket akarod látni először? – Kérdezte nekem háttal.
-    Öh… Taemin-ah… az a helyzet hogy valójában csak beszélni akartam veled pár szót.
Taemin leállította a CD-t, és mosolyogva megfordult, majd odatelepedett mellém a földre.
-    Oh tényleg?... Na és miről akartál beszélni?
Ahogy ott fürkészte az arcomat, azzal a sejtő mosollyal, egyre inkább kínosan kezdtem magam érezni. El is pillantottam a szeméből, és a földre néztem. Elég gáznak éreztem magamat. Húsz éves létemre egy nálam két évvel fiatalabbtól kérek tanácsot… hát ez aztán remek. Nem is tudtam hogy pontosan hogy is kezdjek hozzá… egy ideig csak hallgattam, ő pedig várta, hogy mondjam. Végül egy nagy sóhaj után végre kinyögtem valamit.
-    Hogyan kezdjek hozzá?
-    Minek hogy kezdj hozzá?
-    Ahj… tudod te azt nagyon jól!
Taemin mosolya még szélesebbre húzódott.
-    Szóval eldöntötted.
-    Ah… Igen… de valójában… ötletem sincs, hogyan adhatnám a tudtára. Nem mehetek oda hozzá csak úgy a semmiből, és közlöm vele a tényeket!
-    Hát persze hogy nem. Én sem így gondoltam. Mindent fokozatosan kell, Hyung.
-    Jó, de… mégis hogyan, mikor mindig egymás szájában vagyunk mi öten? Egy perc nyugalmunk sincs szinte, és itt kezdjek el vele… szemezgetni? – ahogy kimondtam ezt a szót, kicsi elszörnyedtem. – Jézusom miket beszélek én itt… Szemezgetni Jonghyunnal….
-    Nektek valami közös program kellene, amin csak ti ketten vagytok. Ott már lenne alkalmad kicsit közeledni.
Ahogy belegondoltam a szituációba, már most elvörösödött a fejem. Így, hogy beszélünk róla, annyira képtelenségnek tűnt az egész… annyira esélytelennek és értelmetlennek, hogy csaknem meggondoltam magam teljesen. Megdörzsöltem a szemeimet.
-    Key-hyung! – fogta meg a vállaimat Taemin, én pedig ránéztem. A hezitálás és a félelem valószínűleg sütött a szememből. – Szedd össze magad. Mit veszthetsz ezzel? Semmit. Ki kell nyomoznod, hogy Jonghyun mennyire rugalmas, és mennyire vágyik a szeretetre. Ki tudja, lehet hogy a végére te is, és ő is boldogok lehettek végre. Ez lebegjen a szemed előtt!
Csak hallgattam amiket a makanae mond nekem, én pedig csak nyeltem egy nagyot, és bizonytalanul aprókat bólogattam neki.
-    Na. Akkor van egy ötletem neked. Ugye jövőre lesz az első japán turnénk. Az már csak 1-2 hónap. Japánban elmehetnétek vásárolni, inkognitóban. Nem zavarnának annyira a rajongók se, ráadásul tényleg egy jó kis program lenne. Hm?
-    Hát… végül is vásárolni nagyon szeretek… de mit mondjak, miért pont őt hívom el, és titeket meg nem?
Taemin ismét elmosolyodott.
-    Ne aggódj, Onew-t meg Minhot majd én lefoglalom.
Egy halvány mosoly megjelent az én arcomon is. Annyira rendesnek tartottam Taemint. Megöleltem őt, ő pedig visszaölelt.
-    Köszönöm, Minnie… - mondtam a fülébe.
-    Ugyan már. – mondta, miután elengedett, és belenézett ismét a szemembe azzal a meleg, jóindulatú tekintetével, majd felállt a földről. – Most pedig ha már itt vagy, és én meghallgattalak, akkor most te nézz meg engem!
Bólogattam, ő pedig odament a lemezlejátszóhoz, és böngészett kicsit a zenék között, majd bekapcsolta az egyiket, és elkezdett rá mozogni, azzal a tipikus, rettenetesen profi Taemin tánccal.
Én csak mosolyogva néztem ahogy ez a fiatal srác, aki ráadásul rettenetesen alázatos és jó indulatú, hogyan uralja a teste minden porcikáját a zene ritmusára.
Micsoda dolog ez. A kis gombafejű Taemin, aki annak idején meglátta a képet a pénztárcámban, most végül a cinkosom lesz abban, hogy meghódítsam Jonghyunt.
Jézusom…
Komoly, hogy én erre készülök?

5. fejezet

(ajánlott zene, a hangulathoz: http://www.youtube.com/watch?v=-5qhNRmMilI )

A srácokkal épp a konyhaasztalnál ültünk, és Jonghyun tornádószerű érkezése után csodálkozva egymásra néztünk.
-    Hát... úgy látszik nem úgy sikerült a randi ahogy tervezte. – Jegyezte meg Minho.
Én csak hallgattam tovább, és aggodalmasan néztem Jonghyun után. Rettenetesen kíváncsi voltam, vajon mi történhetett. Ritkán láttuk őt ilyen szinten dühösnek - csak valami olyan dolog válthatta ki ezt belőle, ami tényleg nagyon komoly.
Taemin vetett felém pár sokatmondó pillantást, és azt hiszem arra gondolt ő is amire én – hogy menjek be hozzá. Nem voltam benne biztos hogy jó ötlet, ezután a hatásos belépő után, de rettenetesen furdalt a kíváncsiság, hogy mi történhetett. Úgy döntöttem felállok, és bemegyek hozzá.
Mikor benyitottam a szoba ajtaján, Jonghyun az ágy szélén ült, és rettenetesen feszült arccal próbált valakit hívni a mobilján. Aztán káromkodott egyet, mérgesen kinyomta, és nekivágta a földnek.
Én erre összerezzentem, majd lassan becsuktam az ajtót, és lassan mellé ültem. Ő továbbra is a földet bámulta, összeszorított szájjal, tág orrlyukkal.
Egy ideig csak ültünk egymás mellett. Aztán Jonghyun végül megszólalt:
-    Onewnak igaza volt. Fel kellene adnom nekem is. Pedig… én csak próbálok boldog lenni.
Sóhajtottam. Annyira fájt látni, hogy újra szenved…
Mindig fájt látni. Minden egyes szakítása után teljesen összeomlott. Általában én voltam az, aki Jonghyunt meghallgatta, ha valami nyomta a lelkét. Érdekes módon, másnak valahogy sosem nyílt meg annyira, mint nekem. Nem is tudom, hogy miért… talán azért, mert én sosem kerteltem. Nem áltattam hamis dolgokkal, nem mutattam hamis megértést. Mindig azt mondtam és mutattam felé, amit valójában gondolok és látok.
Én bármit megtennék hogy boldog légy… bármit…
-    Szóval ő is ott hagyott. Ugye?
-    Hát… azt mondta, hogy érezte, hogy ez nem fog menni, és hogy most hogy látta és hallotta más szájából is, talán jobb ha nem erőltetjük ezt az egészet.
Keresztbe raktam a lábaimat, és rájuk könyököltem. Nem tudtam mit gondoljak. A szerelmem valahol némi örömöt lehelt a lelkembe ennek hallatán, azonban semminek nem láttam értelmét anélkül, hogy Jonghyun boldog lenne. Elsősorban nekem ez volt a legfontosabb, és nem a saját, önző vágyaim.
-    Hát… Úgy látszik Onew elintézte ezt neked, mi?
Jonghyun csóválta a fejét.
-    Nem, ez nem az ő hibája. Ő csak kimondta azokat a dolgokat amiket rég mindannyian tudtunk. Ennyi. Nekünk egyszerűen ezt nem lehet, és kész. Nem fér bele. Ezt választottuk. – mondta gépies, monoton, mégis megcsömörlött hangon.
Én itt vagyok… itt vagyok melletted… Ha tudnálak, bármikor boldoggá tennélek…
-    Pedig Kibum… én annyi mindent megtettem érte… - mondta, és a hangján hallatszott, hogy a sírás szorongatja torkát.
Jonghyun a földet bámulta, majd felnézett rám. A szemei nedvesek voltak, arca gondterhelt. Azt hiszem sosem láttam még ennyire elkeseredettnek. Az én szívem is vele együtt facsarodott össze. Csak összeráncolt szemöldökkel néztem rá, és tanácstalanul ültem mellette. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy megszüntessem a fájdalmát.
-    Kibum, mondd meg, annyira lehetetlen, hogy az ember boldog legyen?... Csak nekem fontos ennyire, hogy legyen végre valaki, aki tényleg velem törődik, és nem azzal a popsztárral, akivé varázsolt engem ez a cég? Nektek nem hiányzik ez?
Csak hallgattam. Erre már igazán nem tudtam semmit sem válaszolni.
Jonghyun feljebb ült az ágyon, és kihúzta magát.
-    De már megint téged traktállak ezzel… nem kéne megint az én hülyeségeimet hallgatnod.
-    Erre valók a barátok, nem? – néztem rá szúrósan. – Ez a hülyeség, és nem az hogy elmondod a gondodat. Én… bármikor szívesen meghallgatlak, ezt te is tudod.
Jonghyun sóhajtott egyet, és rám nézett.
-    Köszönöm Key-goon. - mondta, majd átölelt.
Lehunytam a szememet, és visszaöleltem. Ez az ölelés is ugyanazzal a keserédes érzéssel járt, mint a négy év alatt az összes. Minden egyes érintés újabb apró karcolást ejtett a szerelemért sóvárgó szívemen.
Lesz valaha is olyan pillanat az életemben, amikor felhőtlenül boldog leszek? Nélküled soha…
Kiélveztem a hamis pillanatot. Egy pillanatra azt képzeltem, hogy ő az enyém, és ő is ugyanolyan melegséget áraszt felém magából, amit én érzek iránta legbelül.  A gondolattal játszadozva az érzések kezdtek elburjánzani bennem - a hátán fektetve az egyik kezemet ökölbe szorítottam. Mélyet szippantottam a levegőbe észrevétlenül, hogy minél többet érezzek az illatából, ami mindig megdobogtatta a szívemet.
Aztán hirtelen kiestem az ábrándjaimból, és újra kinyitottam a szemeimet, mikor Jonghyun megszólalt.
-    Valahogy te mindig olyan őszinte vagy velem. Azt hiszem te vagy a srácok közül az aki a legközelebb áll hozzám.
Ha tudnád, mennyire távol és messzire érezlek téged magamtól, még így is, itt vagy épp a karjaim között…
Jonghyun elengedett, és hirtelen felállt az ágyról.
-    De eldöntöttem, hogy nem érdekel ezen túl semmi, ami a szerelemmel kapcsolatos. Úgy fogom venni, mintha nem létezne ez az érzés. Csak a munka, és semmi más. Nincs szükségem szerelemre. Felesleges. Csak fájdalmat okoz, semmi örömöt… Nem kell hogy szeressenek. Én anélkül is elvagyok, akár csak ti.
De én szeretlek…
Ismét hallgattam. Lett volna mondanivalóm, de hallgattam. A padlót vizslatva kavarogtak a gondolataim, és küszködtem rajta, hogy ne látsszanak.
Jonghyun sóhajtott egyet.
-    Na jól van, én szerintem kimegyek… a többieknek biztosan fogalmuk sincs, mi lehet a bajom.  – mondta, majd rám mosolygott, és kiment a szobából.
Elengedtem magam. Arcomat megdörzsöltem a kezeimmel, és próbáltam magam lenyugtatni, elnyomni magamban a szokásos fájdalmat.
Nyugodj már le, Kibum… Ez a te sorsod. Menekülj el az érzelmeid elől. Fojtsd el őket.
Miután odakint Jonghyun elmondta mi a helyzet. Merő „véletlenségből” Taemin jelent meg a szoba ajtajában, és becsukta maga után.
-    Én mondtam… bár nem az SM miatt, de nem maradtak együtt. – mondta, majd leült mellém.
Kicsit furcsálltam, hogy Taemin mostanság ennyit törődik velem. Eddig szinte soha nem beszélt velem az én érzelmeimről Jonghyun iránt, és őszintén szólva kezdtem is kissé kényelmetlenül érezni magam miatta.
-    Meddig fogod még ezt így húzni? – kérdezte hirtelen nyíltsággal, és rám nézett.
Megcsóváltam a fejemet, és elkezdtem a paplan szélével babrálni.
-    Nem tudom.
Taemin egy ideig hallgatott, de éreztem hogy valamit nagyon mondani akar. Aztán hirtelen megszólalt.
-    De... Honnan gondolod, hogy biztosan elutasítana Jjong?
Ennek hallatán felvontam a szemöldökömet, és keservesen felnevettem.
-    Vajon? Talán mert nem meleg, azért! – mondtam halkan, és kezdtem dühös lenni.
Ne bolygass fel Taemin… hagyd, hadd ülepedjen le szépen magamban a saját kis fájdalmam, mint ahogy mindig is szokott.
-    Hyung. Jonghyun-ssi csak szeretetre vágyik. Arra vágyik, hogy valaki végre őt szeresse, és ne a színpadon álló tündöklő Kim Jonghyunt. Ha valaki, akkor te pontosan tudod hogy ő milyen, minden oldalát ismered már szinte… te tényleg, tiszta szívből őt szereted, és rettenetesen látom rajtad. Már négy éve húzod ezt az egészet, ami nem kis idő – nem gondolod, hogy végre lépni kellene valamit?
-    Taemin-ah! Az nem ilyen egyszerű, ha nem tudnád! Mit csináljak? Álljak elé, és mondjam neki, hogy „hé, amúgy amióta csak ismerlek, szerelmes vagyok beléd. Járunk?” … Hát nem, ez nem fog megtörténni!
Taemin csak nézett rám, majd hirtelen felállt mellőlem.
-    Jó. Akkor szenvedj egészen addig, míg le nem jár a szerződésünk. Sőt. Egész életed végéig szenvedni fogsz így, Hyung.
Ezután fogta magát, és kiment a szobából.
Az imént becsukott ajtóra szegeztem a tekintetemet.
Be kellett vallanom magamnak, hogy Taeminnek valahol igaza van. Tényleg éreztem, magamon is, hogy nem fogom már sokáig bírni így, és egyszer eljön az a pillanat, mikor tennem kell valamit. Mikor már nem sikerül elmenekülni a szerelem elől, ami folyamatosan kerget amióta csak megláttam abban a hülye teremben a hülye fejét, a hülye szemeit, a hülye mosolyát, amióta megismertem, hogy milyen hülye, és teljesen meghülyültem…
Jonghyun. Menj te a francba.

[Köszönöm az olvasást! ^^Kérlek, egy pár mondat erejéig, akár névtelenül is, de foglald össze az eddigi véleményedet a történetről! Ez nagyban motivál engem az újabb rész megírásában. Köszönöm! ]

4. fejezet

2010 Decemberében járunk. A helyszín egy igazán igényes, elit bár, telis-tele szórakozó koreai hírességekkel, némelyikőjükön mikulás sapka, esetleg rénszarvas szarv. Mindenki gyönyörű és hibátlan, és – most kivételesen – stressz mentes. Próbálják elűzni a pop ipar nehézségei okozta mindennapi fáradalmat és nyomást, ezen a céges mikulás partin, amit az egyik vállalkozó szellemű híresség a cégnél kiharcolt maguknak.
Itt voltunk aznap mi is. A SHINee immár lassan 3 éve űzte ekkor az ipart, többé-kevésbé zökkenőmentesen, és népszerűség szempontjából meglehetősen nagy sikerrel. Oly nagy sikerrel, hogy mi lettünk az egyik legkeresettebb, legprofesszionálisabb csapat a cégénél.
-    Nem Taemin, még mindig nem ihatsz alkoholt… - vettem el a makanaenk kezéből a pezsgős poharat. – Lehet hogy rajtam kívül itt nem figyel rád senki, de én nem hagyom hogy ilyen fiatalon rossz útra térjél!
-    Ahj, de Hyung, itt mindenki iszik, nézd meg…! – Mutatott a tömegre összeráncolt homlokkal, kissé eltúlzott nyavalygással.
-    Nem érdekel! És nem is igaz, hogy mindenki iszik. Nézd meg, hogy… - kezdtem el ismét prédikálni, miközben a tömeget pásztáztam egy italmentes személyért, akit példaként mutattam volna Taeminnek.
Azonban félbehagytam a mondatomat, mert az egyik sarokban megakadt a szemem valamin, ami igazán furcsán hatott számomra.
 Jonghyun állt ott, és beszélgetett. De nem akárkivel: egy igazán csinos hölgyeménnyel, és az illető nem a céghez tartozott. Ó, de még mennyire hogy nem, hiszen ő nem más volt, mint Shin Se Kyung, egy híres színésznő.
Összeszűkült szemekkel méregettem őket, és csak figyeltem, miként viselkednek. Úgy tűnt, mint akik igazán közelről ismerik egymást.
-    Hé, nem láttátok Jonghyun-ssit? Egész este el van tűnve, mint a kámfor. – Jött oda Minho dörmögni, de a tekintetemet ez sem tudta leakasztani a beszélgető párocskáról. - Mi az, mi van ott ami olyan érdekes, Key-ssi? – Megpróbált ugyanarra nézni mint amerre én, majd pár másodperc múlva felismerte a bámulásom tárgyát. - Ahha. – bólintott egyet Minho. – Szóval ezért van eltűnve ez a kujon, haha!
Továbbra sem vettem le a szememet róluk, és az eddig összeszűkült szemhéjaim hirtelen tágra nyíltak, mikor megláttam, hogy Jonghyun egyszer csak átkarolja a hölgyet, és egyenesen felénk tartanak.
Ez a látvány nem épp a legkellemesebb volt számomra. Az elmúlt 4 év alatt még sosem láttam Jonghyunt egy barátnőjével sem, így élőben, szemtől szembe. Furcsa volt, és… rossz.
Megcsapott a féltékenység szele.
Annyira nevetségesnek tartottam, hogy féltékenységet éreztem iránta, de azt éreztem. Belül kinevettem magam, de az érzés akkor is megjelent, ha tudtam, hogy mennyire szánalmas.
-    Khm… Srácok, szeretnék valakit bemutatni nektek… - mondta büszke mellel, kissé zavarban Jonghyun, mikor odaért hozzánk. – Ő itt Shin Se Kyung, biztosan ismeritek. Nos… mi az a helyzet, hogy miután megismertük egymást, nagyon jól kijöttünk, és olyannyira, hogy mostanra már… együtt vagyunk.
Máris tudtam az okát annak, amiért Jonghyun mostanság máshogy viselkedett, mint ahogy szokott. Én hülye, logikátlan – tudhattam volna! Mi másért vett volna vissza a fanserviceből, ha nem azért, mert barátnője van?
-    Annyeong – hajolt meg Minho illedelmesen, én pedig csak belül fortyogó tűzzel biccentettem egyet.
-    Aha! Szóval ezért mentél te el mindig parfüm felhősen, kicsípve az edzőterembe, nem igaz? – Mondta vigyorogva Taemin, és belekortyolt egyet a pezsgős poharába.
Jonghyun csak nevetett egyet, én pedig kikaptam a poharat Taemin kezéből.
-    Megmondtam, hogy ne igyál! – reklamáltam, majd leraktam a poharat.
-    Ah, ugyan Key-goon, hadd szórakozzon már egy kicsit! Te ennyi idősen nem ugyanezt tetted? – Kérdezte Jjong.
-    Izé… oké, előfordult, de az nem azt jelenti hogy neki is törvénytelenkedni kell!
Ezután némi kínos csend következett, amit Minho tört meg.
-    És… a média tud már róla?
-    Tud. – Bólogatott Jonghyun. – De én úgy döntöttem, hogy nem érdekel, nem fogok tovább bujkálni. Egyikőnknek sem tesz jót… Így is alig tudunk találkozni. Legalább ezt hadd engedjünk meg magunknak, amellett a temérdeknyi stressz mellett.
-    Igazából, én már hallottam egy fülest a cégnél a menedzsertől… - közeledett felén Onew, épp egy rágcsálni valókkal megrakott tállal a kezében, és egy ropi lógott ki a szájából. – Eléggé kapsz hideget-meleget a rajongóktól. Mondhatjuk, hogy nincsenek elragadtatva.
Láttam, hogy Sekyung kezdi kissé kínosan érezni magát, és bár nagyon gonosznak éreztem magam emiatt, de jól esett látni. Hangyányi mosoly jelent meg az arcomon, önkéntelenül, és inkább bele is kortyoltam a saját poharamba, nehogy elfajuljon vigyorrá.
Jonghyun összeráncolta a homlokát.
-    Épp ez az amiről beszéltem. Hogy nem érdekel.
-    Hát jó, én megértelek teljesen Jonghyun-ssi… ha meg tudod oldani, akkor csak hajrá. Mindenkinek szüksége van magánéletre, bár én személy szerint már feladtam. – vigyorodott el keservesen Onew a saját sorsán, és elslisszolt a többi kajához.
Az iménti kárörvendésem kezdett elhalványulni. Jonghyunt nézve láttam rajta, hogy nem örült Onew kijelentésének, holott tudta hogy igaza van. Én is valahogy éreztem, hogy Jonghyunnak ez a barátnő több gondot fog jelenteni, mint örömöt. Félretéve most a féltékenységemet, úgy láttam, csak bajok lesznek ebből. De nekem fontos volt Jonghyun öröme is, így nem tudtam mit gondoljak…
Jonghyun sóhajtott egyet.
-    Nem megyünk ki a levegőre kicsit, drágám? – kérdezte mézes-mázas hangon a lányzótól, és gyengéden a füle mögé tűrte a haját.
Istenkém… ha csak egyszer érne hozzám így… ha csak egyszer szólna hozzám így…
Sajgott a szívem, és megint az éreztem, hogy el akarok innen menekülni. El akartam menekülni ez elől ez egész elől, látni sem akartam őket így együtt. Hosszú, évekig tartó viszonzatlan szerelem után, láttam a szemem előtt, hogy egy egyszerű, semmit mondó lány kapja meg azt a boldogságot, ami után én már hosszú évek óta sóvárgok - és valószínű fogok is egész életemben.  Mert egyszerűen remény se volt arra, hogy egyszer csak Jonghyun hopp, meleggé válik és beleszeret abba a csapattársába, akit már mellesleg 4 éve ismer, és eddig semmilyen komolyabb érdeklődést nem mutatott iránta, azon kívül hogy egy megértő, szerető barátként viselkedett vele.
Fogtam magam, és lassan elfordultam tőlük, majd komótosan, akár egy megtépázott préda, vérző sebekkel vonultam át a másik sarokba. Leültem, és töltöttem magamnak egy viszkit, amit le is löktem rögtön.
Láttam hogy Taemin a távolból figyel, és nem bírta ki, odajött hozzám, és mellém ült.
-    Hát így mutatsz példát, Key-umma? – kérdezte viccelődve, én pedig leraktam a poharamat.
-    Ah… nekem elnézhető.
Taemin csak némán bólogatott, és tudtam, éreztem hogy ki fog térni a Sekyungos esetre.
-    Nem fognak sokáig együtt maradni. Az SM nem fogja hagyni. – mondta, miközben a chipsből vett az asztalon.
Én csak sóhajtottam egyet. Nem akartam erről beszélni, de valahol mégis jól esett kiadni valakinek.
-    És ha nem maradnak együtt, változik bármi is?... Hát nem. Így legalább… boldog lehet Jonghyun. – néztem utánuk, fájdalmas tekintettel.
Taemin aggodalmasan nézte az arcomat.
-    Én úgy sajnálom Hyung hogy ezt kell érezned. Remélem, hogy egyszer megoldódik valahogy.
-    Nem hiszem hogy meg fog… de köszönöm, hogy aggódsz értem. – mosolyogtam rá, majd tovább nézelődtem. Jonghyunék eltűntek valamerre - biztosan kimentek az udvarra. Jobb is volt, legalább nem őket bámultam állandóan, mint valami őrszem.
Elég későre járt, így lassacskán visszaindultunk a lakásra. Azonban mikor Jonghyunt kerestük, nem találtuk sehol.
-    Biztosan csak a barátnőjével van valahol, lehet hogy haza vitte, vagy ilyesmi. Szerintem haza tud jönni egyedül is, nincs miért aggódni. – Mondta Minho.
-    Az rendben van, de legalább szólhatott volna, hogy nem velünk jön. – mondta Onew, majd megrándította a vállát. – Na mindegy, most már tényleg induljunk, majd jön amikor jön.
Így is tettünk, én pedig egész végig azon gondolkoztam, hogy na, most biztosan a lakásán vannak, és jól szórakoznak együtt.

Azonban egy váratlan fordulat következett, mert mikor Jonghyun hazaérkezett, hatalmas erővel csapta be az ajtót maga után, és szó nélkül beviharzott a hálószobába.