Elsőként bementünk egy jó drága öltönyboltba, Jonghyun álla leszakadt az áraktól.
- Mi a jó ég kerül egy sima ingben 200.000 wonba??? És ez még nem is a legdrágább!! – hüledezett az ingek előtt.
- A minőséget meg kell fizetni, Hyung… és ehhez még nincs is nyakkendő.
- Anyám… na jó nézzünk körül, hátha találunk valami normál árat.
Nagy nehezen találtam neki egy olyat, ami tetszett is neki, és az ára is megfelelt. Bár Jonghyun mindent túl drágának tartott, még úgy is, hogy azért az idol fizetésünk immár egészen jó kis summa volt, és megengedhettünk magunknak szinte bármi ilyesmit.
Bevitte a nyakkendőjét és az ingjét a próbafülkébe, én pedig vártam rá.
- Ah, bazd meg már… - hallottam, hogy zsörtölődött halkan a fülkében. Odasandítottam, majd odamentem mellé.
- Minden oké?
- Áh, igen, csak… basszus, még mindig nem tanultam meg nyakkendőt kötni!
Kitört belőlem a nevetés egy rövid időre, majd megkérdeztem tőle:
- Segítsek bekötni?
Jonghyun kikukucskált a fülkéből.
- Hát.. ha megtennéd… - mondta kissé elvörösödve, halkan és körül nézett, hogy ki lát minket.
Jonghyun szemszöge.
Key nevetve, ragyogó arccal jött oda hozzám. Annyira jó volt látni, hogy végre ilyen felszabadult és jókedvű volt… rég láttam ilyennek már. Örültem, hogy végre mertem hozzá közeledni, és lépni.
Éreztem azt is, hogy minden érzés, ami a legutóbbi időben fel akart törni bennem, és elnyomtam, lassan most újra előjön…
- Na várjunk csak. Most jól figyelj, legközelebb már neked kell… - mondta, miközben a nyakam köré csavart ruhadarabot igazgatta. – Először így áthajtod. – folytatta halk hangon, és láttam rajta hogy koncentrál.
Elég közel állt hozzám, és ez enyhén frusztrálni kezdett. Nyeltem egy nagyot. Már rég nem kerültünk ilyen helyzetbe… régen ez minden napos volt, de most valamiért a szívem mégis elkezdett kalapálni.
- Aztán még egyszer áthajtod… - motyogta tovább – Aztán felhajtod… áthúzod, és kész. – Igazgatta meg a végeredményt az ajkába harapva, majd miután teljesen végzett, mosolyogva rám nézett.
Egy pár másodpercig csak néztem rá.
Hiányzott már ez a kedves Kibum. Hiányzott, mert szeretem.
És többé nem érdekel, hogy hogyan, miért és mennyire szeretem… szeretem, mert megmelengeti a szívemet, és kész. Szeretem, mert ő Key, és nincs még egy hozzá hasonló ember a földön számomra.
- Köszönöm, Key-goon. – mosolyodtam el én is. Megfordultam, és a tükör felé fordulva pózoltam, és néztem rá. – Na, mit gondolsz?
Key egy kicsit még vizslatta a ruhát rajtam, majd egyszer csak felemelte a hüvelykujját.
- Nagyon nagyon jól áll. – mondta majd megfordult, és elkezdte nézegetni a többi ruhát. Ám hallottam, hogy valamit még motyogott a fogai alatt. – De hát a te testeden mi nem áll jól…
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Annyira tudtam volna cukkolni, csak nem tudtam, hogyan reagálta volna le. Gondolkoztam kicsit, hogy megszólaljak e, de mivel ma elhatároztam hogy nem fogom vissza magamat, úgy döntöttem, kimondom.
- Jó pasi vagyok, mi, Key-goon? – kérdeztem vigyorogva, és a tükörből néztem, hogy mit szól.
Key elejtette a ruhát amit éppen nézegetett, és gyorsan fel is vette a földről, majd egy pillanatra felém fordította a fejét. Arca vörös lett, láttam, hogy rettenetesen zavarba jött. Szegény..
Elnevettem magamat.
- Na jó, gyere vedd meg azokat és menjünk enni. – hadarta, és el is indult a pénztárhoz. Csak nevettem a bajszom alatt és vittem utána a ruháimat.
A boltból kijőve néma csend lett közöttünk, éreztem, hogy még mindig frusztrálja az előbbi mondatom. Hiába, egyszerűen valamiért nagy élvezettel töltött el Key zavarba hozása, hiszen ő mindig is olyan határozottnak állította be magát, és ilyenkor ez teljesen megtört.
- Most miért, szerinted én nem vagyok jó pasi, Key-ssi? – mondtam halkan a füléhez közel, ő pedig csak nézett előrefelé miközben mentünk egymás mellett, mint aki nem hallja.
- Óh! Muszáj abba a boltba is bemennem, kell vennem magamnak parfümöt. Kifogyóban van.
Akkkor is kis fogom húzni belőled a választ, Kim Kibum.
Key szemszöge.
Hosszasan cikáztunk a parfümök között, mikor találtam végre egyet, és az illatmintás papírra fújtam, majd megszaglásztam.
- Hm… szerinted, jó? – kérdeztem Jonghyunt, majd az orra alá raktam a papírt, és ő megszagolta.
- Hát… nem rossz… de az előzőnek szerintem sokkal jobb illata volt.
- Melyik előzőnek? Több parfümöt használtam, mindig váltogatom.
- Például amit a bulin hordtál…
…A bulin?
Azon a bulin?
Felemlegeti?
Kim Jonghyun,mégis mire véljem ezt az egészet?? Megkötteted velem a nyakkendődet, folyton azt kérdezed tőlem, hogy jó pasi vagy-e, és most meg felemlegeted, hogy neked AZ a parfüm tetszik, amit nemrégiben csókolgatás közben szaglásztál a nyakamban, miután smároltunk egy farsangi bulin, és ami miatt majdnem egy hónapon keresztül alig beszéltél velem!
Mit akar tőlem?
Gúnyt űz belőlem? Mert abból én nem kérek!
Határozottan visszaraktam a parfümös üveget a polcra.
- Fejezd be. – szaladt ki a számon, miközben a parfümös polcra meresztettem a szememet.
Jonghyun csak meglepetten pislogott rám.
- …Mit?
Ránéztem.
- Mondd csak, mire véljem én ezt az egészet? Először elkezdesz úgy viselkedni velem, mintha körülbelül egy idegen lennék számodra a csapatban, szinte menekülsz a társaságom elől… amit megértek, mert tudom, hogy a történtek számodra kissé nehezebben feldolgozhatóak, mint nekem! Megértettem ezt is, bár nem hiszem hogy ettől még megérdemeltem volna hogy ilyen legyél velem. De elfogadtam! És most, mi van? Mintha mi sem történt volna, elhívsz magaddal shoppingolni, én hülye meg örülök neki, hátha sikerült elraknod magadban a dolgokat… de úgy látszik, hogy te csak magad akarod nyugtatni, azzal, hogy direkt piszkálódsz a történtekkel, hogy én érezzem magam hülyének és bűnösnek. De el árulok valamit: nem fogom! Nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, hogy meleg vagyok. Az vagyok, és kész.
Ezután fogtam magam, és elindultam kifelé a boltból. Nem érdekelt a parfüm, nem érdekelt semmi… csak el akartam menni. Tudtam hogy túl szép ez az egész, hogy igaz legyen.
- Key-goon!! Várjál, most meg hová mész?! – kiabált utánam, de egyszerűen annyira dühös voltam hogy képtelen lettem volna megállni. Nem is tudom, miért kaptam fel ilyen szinte a vizet… talán nem volt elég okom rá, de mégis, annyira féltem a csalódástól, hogy igaz az amit én képzelek, hogy szinte nem is tudtam másra gondolni. Valamiért rettenetesen beleéltem magam abba, hogy ez így van, és kész.
2013. november 30., szombat
2013. november 29., péntek
17. fejezet
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem.
- Minho forgatáson, Taemin meg táncpróbán. Én meg… - nézett az órára Onew, és amit megpillantotta, felállt a székről. - …el fogok késni a találkozóról amit megbeszéltem! – mondta csámcsogva, és a negyed kajáját otthagyva rohant a fogashoz felkapni a kabátját.
Lassan el is viharzott, mi pedig ketten maradtunk Key-jel. Egy picit furcsán csönd lett hirtelen, csak a sistergő rizs hangja hallatszott a konyhában, én pedig a hátát figyeltem, miközben kevergette a dolgokat. Olyan háziassá vált mindig, amikor a konyhában kezdett el valamit rendezkedni. Bár a saját szobáját mindig a lehető legnagyobb kupleráj vette körül, máshol szuper rendet tudott rakni. A főzésben is ő volt a csapatból a legjobb, régen állandóan megkértük, hogy főzzön nekünk.
Annyira neki akartam volna kezdeni, végre a régi kerékvágásba hozni a dolgokat… régen ilyenkor már rég nekiálltunk dumálni Keyjel, de most éreztem, hogy rettenetesen elhidegültünk. Nem is tudtam, pontosan mivel is állhatnék ennek az egésznek neki, de aztán hirtelen az eszembe jutott egy ötlet.
- Khm… és neked, ma lesz valami programod? – kérdeztem.
- Nekem csak musical próbám lesz. – mondta rövidre fogva, és a tányérjára kirakva a rizses zöldséget leült az asztalhoz. Lerakta az asztal közepére a serpenyőt, és rámutatott. – Kérsz?
- Nem, most nem köszönöm… vigyáznom kell az alakomra.
Key a mondatom hallatán megállt az evésben, és egy pillanatra a felső testemre pillantott. Enyhén megrázta a fejét egy fél oldalas mosollyal, majd tovább folytatta az evést.
- Mi az? – kérdeztem tőle.
- Semmi, semmi.
Egy percnyi további csend következett. Ő csak darálta befelé az ételt, én pedig néztem őt. Ma nem volt rajta semmiféle smink, nem volt belőve a haja, csak simán meg volt szárítva. Mégis, Key még így, naturálisan, egy szál sima pólóban is valahogy stílusos tudott lenni. Rettentő szép bőre volt, egy hiba sem volt rajta, maximum mikroszkóppal lehetett észrevenni. Neki nem volt muszáj teljes szépítkezést végrehajtania azért, hogy igényes legyen. Irigyeltem is őt ezért.
Egy percnyi további csend után megköszörültem a torkomat.
- És… ha nincs több dolgod,akkor esetleg… nem jönnél ma el velem a városba vásárolni?
Láttam rajta hogy eléggé meglepődött az ötleten, és rögtön fel is húzta a szemöldökét. Rám nézett, és bólogatni kezdett.
- De, persze eljövök… elvégre még a múltkor te kísértél el engem.
- Szuper! – mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott rám, és már most láttam a tekintetében, hogy észrevette a gesztusaimat, és örül neki.
Boldog voltam hogy ez esetleg még össze is jöhet. Bíztam benne hogy Key tényleg észreveszi a változást, és veszi a lapot… talán megint olyan lehet minden, mint régen, vagy legalábbis hasonló.
Amíg Key a musical próbán volt, és igyekeztem magamban továbbra is megerősíteni azt, amit elhatároztam. Szerettem volna minél többet kedveskedni Keynek, szinte már megterveztem magamban, hogy mit fogok csinálni, hogy minél inkább észrevegye. Még… komolyan készülődtem is magára a délutánra. A tőle kapott sapkát húztam fel.
Ah… nem is értem miért is nyalom most ennyire ki magam… - gondoltam a tükör előtt billegve, még indulás előtt. Komolyan egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy úgy készülök, mint aki randizni megy. Friss borotválkozás, parfümfelhők, és társaik.
Azt beszéltem Keyjel, hogy a városban találkozunk, miután ő végzett a musicallel. Igyekeztem minél pontosabban odaérni, hogy nemhogy várnia kelljen rám. Épp az épület előtt parkoltam, amikor láttam hogy kijön. Már ő is feljebb turbózta magát, a szokásos smink és kissé merész, egyedi, mégis ízléses Key ruha összeállítás sem hiányzott.
Key szemszöge.
Már alig vártam, hogy vége legyen a próbának. A vége felé már koncentrálni is alig bírtam, folyton az órát néztem. Nagyon nagyon örültem, hogy Jonghyun elhívott magával, mert ez azt jelentette, hogy valami történt talán benne…
Már egészen régóta észrevettem rajta azt a teljes elhidegülést és távolságtartást. Biztos voltam benne hogy az egész a bulin történtek miatt van. Jonghyunt nagyon megrendíthette ez a dolog, főleg a férfiasságát. Ráadásul megtudta, hogy én tényleg meleg vagyok… azt gondoltam, hogy emiatt gondolta úgy, hogy jobb ha nem leszünk többé olyan szoros viszonyban. Azt gondoltam, hogy undorodik tőlem… hogy minden találkozásunk arra a bizonyos estére emlékezteti őt, amit ő teljességgel el ki akar törölni az emlékezetéből. És mivel én folyton arra emlékeztetem, csak akadályozom ebben…
Először nagyon fájt, és nem értettem. Azt a bizonyos hülye „tervet” amit még a buli előtt szőttem, már teljesen eldobtam. Taeminnel nem is beszéltem erről… nem akartam, hogy véletlenül valami folytán Jonghyun megtudja, hogy én mit gondolok épp. Először próbálkoztam úgy viselkedni vele, ahogyan mindig is szoktam, de ő egyre inkább csak menekült tőlem. Minden beszélgetésünket a lehető legrövidebbre zárta, minden alkalomkor, amikor esély lett volna arra hogy ketten legyünk, vagy bármiféle dolog történjen amihez ketten kellünk, úgy intézte, hogy ne úgy legyen.
A fájdalom lassan egyfajta haraggá alakult bennem, és elegem lett. Én is ugyanolyan hideg módon kezdtem el viselkedni vele. Ez a hangyányi düh talán jót is tett nekem… mert amellett, hogy ugyanúgy szeretem, volt valami, ami egy kicsit negatívvá tette számomra a személyét. Jobban ki lehetett bírni.
Ma azonban mintha valami történt volna. Amikor elhívott, ki tudtam volna ugrani a bőrömből… de igyekeztem minden szempontból visszafogni magam, hogy ne legyen az örömöm ennyire feltűnő a számára.
- Szia – köszöntem, miután beültem az autóba, majd hirtelen szaglászni kezdtem. – Hű, de erős a parfümöd illata… - néztem rá.
És mennyire imádom…
- Öh… Kicsit sokat sikerült magamra fújni. – vakarta a fejét, és megakadt a szemem a sapkáján. Azt húzta fel, amit én adtam neki. Ennek láttán elmosolyodtam, boldogság járta át a szívemet.
Talán most történhet valami… talán minden a régi lesz…Kérlek Jonghyun, mondd, hogy ez a terved.
- Na, és hová akartál menni pontosan?
- Hát, kéne néznem inget, meg nyakkendőt. Az egyik rokonomnak lesz esküvője, amire lehet hogy talán el tudok menni… és akarok ezért egy újat.
- Jó, oké, akkor menjünk be a városközpontba, ott tudok egy nagyon szuper boltot! – mosolyogtam rá. – És talán lehet hogy én is veszek valamit magamnak…
- Abban biztos vagyok! – mondta nevetve, és beindította az autót.
Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon örömömben. Annyira, annyira boldog voltam, hogy most megtört ez a jég… nem is tudom, mikor éreztem már ilyet utoljára. Le sem tudtam mosni a mosolyt az arcomról.
- Minho forgatáson, Taemin meg táncpróbán. Én meg… - nézett az órára Onew, és amit megpillantotta, felállt a székről. - …el fogok késni a találkozóról amit megbeszéltem! – mondta csámcsogva, és a negyed kajáját otthagyva rohant a fogashoz felkapni a kabátját.
Lassan el is viharzott, mi pedig ketten maradtunk Key-jel. Egy picit furcsán csönd lett hirtelen, csak a sistergő rizs hangja hallatszott a konyhában, én pedig a hátát figyeltem, miközben kevergette a dolgokat. Olyan háziassá vált mindig, amikor a konyhában kezdett el valamit rendezkedni. Bár a saját szobáját mindig a lehető legnagyobb kupleráj vette körül, máshol szuper rendet tudott rakni. A főzésben is ő volt a csapatból a legjobb, régen állandóan megkértük, hogy főzzön nekünk.
Annyira neki akartam volna kezdeni, végre a régi kerékvágásba hozni a dolgokat… régen ilyenkor már rég nekiálltunk dumálni Keyjel, de most éreztem, hogy rettenetesen elhidegültünk. Nem is tudtam, pontosan mivel is állhatnék ennek az egésznek neki, de aztán hirtelen az eszembe jutott egy ötlet.
- Khm… és neked, ma lesz valami programod? – kérdeztem.
- Nekem csak musical próbám lesz. – mondta rövidre fogva, és a tányérjára kirakva a rizses zöldséget leült az asztalhoz. Lerakta az asztal közepére a serpenyőt, és rámutatott. – Kérsz?
- Nem, most nem köszönöm… vigyáznom kell az alakomra.
Key a mondatom hallatán megállt az evésben, és egy pillanatra a felső testemre pillantott. Enyhén megrázta a fejét egy fél oldalas mosollyal, majd tovább folytatta az evést.
- Mi az? – kérdeztem tőle.
- Semmi, semmi.
Egy percnyi további csend következett. Ő csak darálta befelé az ételt, én pedig néztem őt. Ma nem volt rajta semmiféle smink, nem volt belőve a haja, csak simán meg volt szárítva. Mégis, Key még így, naturálisan, egy szál sima pólóban is valahogy stílusos tudott lenni. Rettentő szép bőre volt, egy hiba sem volt rajta, maximum mikroszkóppal lehetett észrevenni. Neki nem volt muszáj teljes szépítkezést végrehajtania azért, hogy igényes legyen. Irigyeltem is őt ezért.
Egy percnyi további csend után megköszörültem a torkomat.
- És… ha nincs több dolgod,akkor esetleg… nem jönnél ma el velem a városba vásárolni?
Láttam rajta hogy eléggé meglepődött az ötleten, és rögtön fel is húzta a szemöldökét. Rám nézett, és bólogatni kezdett.
- De, persze eljövök… elvégre még a múltkor te kísértél el engem.
- Szuper! – mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott rám, és már most láttam a tekintetében, hogy észrevette a gesztusaimat, és örül neki.
Boldog voltam hogy ez esetleg még össze is jöhet. Bíztam benne hogy Key tényleg észreveszi a változást, és veszi a lapot… talán megint olyan lehet minden, mint régen, vagy legalábbis hasonló.
Amíg Key a musical próbán volt, és igyekeztem magamban továbbra is megerősíteni azt, amit elhatároztam. Szerettem volna minél többet kedveskedni Keynek, szinte már megterveztem magamban, hogy mit fogok csinálni, hogy minél inkább észrevegye. Még… komolyan készülődtem is magára a délutánra. A tőle kapott sapkát húztam fel.
Ah… nem is értem miért is nyalom most ennyire ki magam… - gondoltam a tükör előtt billegve, még indulás előtt. Komolyan egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy úgy készülök, mint aki randizni megy. Friss borotválkozás, parfümfelhők, és társaik.
Azt beszéltem Keyjel, hogy a városban találkozunk, miután ő végzett a musicallel. Igyekeztem minél pontosabban odaérni, hogy nemhogy várnia kelljen rám. Épp az épület előtt parkoltam, amikor láttam hogy kijön. Már ő is feljebb turbózta magát, a szokásos smink és kissé merész, egyedi, mégis ízléses Key ruha összeállítás sem hiányzott.
Key szemszöge.
Már alig vártam, hogy vége legyen a próbának. A vége felé már koncentrálni is alig bírtam, folyton az órát néztem. Nagyon nagyon örültem, hogy Jonghyun elhívott magával, mert ez azt jelentette, hogy valami történt talán benne…
Már egészen régóta észrevettem rajta azt a teljes elhidegülést és távolságtartást. Biztos voltam benne hogy az egész a bulin történtek miatt van. Jonghyunt nagyon megrendíthette ez a dolog, főleg a férfiasságát. Ráadásul megtudta, hogy én tényleg meleg vagyok… azt gondoltam, hogy emiatt gondolta úgy, hogy jobb ha nem leszünk többé olyan szoros viszonyban. Azt gondoltam, hogy undorodik tőlem… hogy minden találkozásunk arra a bizonyos estére emlékezteti őt, amit ő teljességgel el ki akar törölni az emlékezetéből. És mivel én folyton arra emlékeztetem, csak akadályozom ebben…
Először nagyon fájt, és nem értettem. Azt a bizonyos hülye „tervet” amit még a buli előtt szőttem, már teljesen eldobtam. Taeminnel nem is beszéltem erről… nem akartam, hogy véletlenül valami folytán Jonghyun megtudja, hogy én mit gondolok épp. Először próbálkoztam úgy viselkedni vele, ahogyan mindig is szoktam, de ő egyre inkább csak menekült tőlem. Minden beszélgetésünket a lehető legrövidebbre zárta, minden alkalomkor, amikor esély lett volna arra hogy ketten legyünk, vagy bármiféle dolog történjen amihez ketten kellünk, úgy intézte, hogy ne úgy legyen.
A fájdalom lassan egyfajta haraggá alakult bennem, és elegem lett. Én is ugyanolyan hideg módon kezdtem el viselkedni vele. Ez a hangyányi düh talán jót is tett nekem… mert amellett, hogy ugyanúgy szeretem, volt valami, ami egy kicsit negatívvá tette számomra a személyét. Jobban ki lehetett bírni.
Ma azonban mintha valami történt volna. Amikor elhívott, ki tudtam volna ugrani a bőrömből… de igyekeztem minden szempontból visszafogni magam, hogy ne legyen az örömöm ennyire feltűnő a számára.
- Szia – köszöntem, miután beültem az autóba, majd hirtelen szaglászni kezdtem. – Hű, de erős a parfümöd illata… - néztem rá.
És mennyire imádom…
- Öh… Kicsit sokat sikerült magamra fújni. – vakarta a fejét, és megakadt a szemem a sapkáján. Azt húzta fel, amit én adtam neki. Ennek láttán elmosolyodtam, boldogság járta át a szívemet.
Talán most történhet valami… talán minden a régi lesz…Kérlek Jonghyun, mondd, hogy ez a terved.
- Na, és hová akartál menni pontosan?
- Hát, kéne néznem inget, meg nyakkendőt. Az egyik rokonomnak lesz esküvője, amire lehet hogy talán el tudok menni… és akarok ezért egy újat.
- Jó, oké, akkor menjünk be a városközpontba, ott tudok egy nagyon szuper boltot! – mosolyogtam rá. – És talán lehet hogy én is veszek valamit magamnak…
- Abban biztos vagyok! – mondta nevetve, és beindította az autót.
Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon örömömben. Annyira, annyira boldog voltam, hogy most megtört ez a jég… nem is tudom, mikor éreztem már ilyet utoljára. Le sem tudtam mosni a mosolyt az arcomról.
2013. november 25., hétfő
16. fejezet
Jonghyun szemszöge.
Az idő elteltével egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész egyszerűen visszafordíthatatlan. Hiába való volt minden, hiába tartottam magam távolabb Keytől. Szinte már alig beszélgettünk, kerültem őt amennyire csak lehetett. De bármit csináltam, akkor is ott volt bennem az a fránya érzés…
Az a fránya, hülye érzés… aminek egyszerűen nem szabadott volna ott lennie!
De ott volt.
És nem csakhogy nem múlt el, de egyre inkább felerősödött bennem. Azóta az eset óta egyszerűen folyton Kibumot figyeltem. Legyen az próba, fellépés, műsorok, vagy csak simán, mikor otthon voltunk. Minden mozdulata, mondata, mosolya, nevetése egészen másképp hatott, mint azelőtt. Folyton őt néztem, és magamra kellett szólnom, hogy nem, te meghülyült, őrült Jonghyun, szállj le róla, ez egyszerűen nem helyes, és kész! Mégis, valahogy mindig visszavezetett a figyelmem hozzá. Mintha egy egészen más embert láttam volna most már. Illetve, tudtam hogy ő az, és leginkább úgy hatott, mintha egészen eddig egy más embert láttam volna.
Hogyhogy nem vettem észre eddig őt? Hogy ő ilyen?
Nem tudtam eldönteni, hogy amit éreztem, az kifejezetten vonzódás volt, vagy csupán rajongás, vagy mi. Nem, nem olyan volt, mint amikor egy lány megtetszett nekem, és egyszerűen attraktívnak találtam, esetleg még szimpatikusnak is. Nem is olyan volt, mint amikor belehabarodtam egy gyönyörű, kedves lányba. Valahogy Keynél ezt az egészet sokkal mélyebbnek, komolyabbnak éreztem, sokkal stabilabbnak és eltávolíthatatlannak… Keyt már nagyon nagyon régóta ismertem, nagyon sokat tudtam róla, és ő is rólam. Sok mindent átéltünk már együtt. Valahogy megrémisztett az, hogy ilyen hirtelen ugyanarról az emberről így kezdtem el érezni.
Amitől viszont még jobban féltem, hogy a barátságunk rovására megy ez az egész ismeretlen maszlag, ami magával ragadott. Láttam, hogy kezdte ő is észrevenni rajtam a távolodást, és szegény, csak értetlenül nézett néha rám. Próbált úgy viselkedni velem, mint ahogy mindig is szokott, de egy idő után láttam, hogy megelégelte, és ő is elkezdett tőlem távolodni. Ez nagyon bántott, és ostoroztam is magamat, hogy az én hülyeségem miatt most ő szenved. De egyszerűen féltem hozzá közel kerülni. Az egykori legjobb barátomhoz, akinek eddig bármikor mindent el mertem mondani, meghallgattuk egymást, hülyéskedtünk, sztoriztunk egymásnak…
Rengeteg álmatlan éjszakát éltem át ez miatt. Őszintén szólva, először az zavart a legjobban, hogy ez az egész meglehetősen bántja a férfiúi büszkeségemet. Hiszen eddig egy egészen jó nőcsábásznak véltem magamat, amelyik lányt kinéztem magamnak, mindig sikerült megszereznem. Szerettem a lányokkal flörtölni, zavarba hozni őket, elvarázsolni. És én most mégis egy férfiért vagyok oda. Szánalmasnak véltem magam emiatt.
De ezen is túlléptem egy idő után. Elfogadtam, hogy ez van, és egyszerűen megpróbáltam elnyomni magamban az érzést, szinte megtiltani magamnak, hogy bármivel is foglalkozzak ami ezzel kapcsolatos. De természetes módon, ez nem ment, hiszen a vágyaknak mióta tud az ember parancsolni?
Kezdtem beleőrülni az egészbe. Amikor már a sokadik álmatlan éjszakámon voltam túl, és nem tudtam emiatt semmire sem koncentrálni emiatt, úgy döntöttem, valamit tennem kell. És már nem érdekelt, mi volt az, de ennek az egésznek valahogy meg kell oldódnia.
Arra gondoltam… mi lenne ha csak szimplán beletörődnék a helyzetbe, és azt tenném egészen egyszerűen ami jól esik? Rábíznám magamat a vágyaimra. Meglátjuk, hová vezetnek majd. Bárhová is vezetnek, az azt jelenti, hogy ezt kell tennem. Hogy valójában ezt akarom tenni.
Egyik reggel ezekkel a gondolatokkal keltem ki az ágyamból, amikor előző éjjel elhatároztam magamban. Furcsa, de már akkor jobban éreztem magamat, mint az elmúlt időkben bármelyik reggel.
Kimentem a konyhába, ahol épp Kibum főzött. Az asztalnál ült Onew is, az ő adagját már bőszen magába tolva.
- Jó reggelt – szóltam oda. Onew csak bólintott egyet a teli szájával, Key pedig hátra fordult a tűzhelytől, és odadobott egy „Jó reggelt”.
Láttam rajta hogy már eleve úgy áll hozzám, hogy teljesen hideg. Most kezdtem igazán realizálni hogy meddig jutott a kapcsolatunk, és ez mind az én művem… egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ezt az egészet helyrehozzam – akárhogyan.
Elhatároztam, hogy ez a nap a változások napja lesz.
Az idő elteltével egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész egyszerűen visszafordíthatatlan. Hiába való volt minden, hiába tartottam magam távolabb Keytől. Szinte már alig beszélgettünk, kerültem őt amennyire csak lehetett. De bármit csináltam, akkor is ott volt bennem az a fránya érzés…
Az a fránya, hülye érzés… aminek egyszerűen nem szabadott volna ott lennie!
De ott volt.
És nem csakhogy nem múlt el, de egyre inkább felerősödött bennem. Azóta az eset óta egyszerűen folyton Kibumot figyeltem. Legyen az próba, fellépés, műsorok, vagy csak simán, mikor otthon voltunk. Minden mozdulata, mondata, mosolya, nevetése egészen másképp hatott, mint azelőtt. Folyton őt néztem, és magamra kellett szólnom, hogy nem, te meghülyült, őrült Jonghyun, szállj le róla, ez egyszerűen nem helyes, és kész! Mégis, valahogy mindig visszavezetett a figyelmem hozzá. Mintha egy egészen más embert láttam volna most már. Illetve, tudtam hogy ő az, és leginkább úgy hatott, mintha egészen eddig egy más embert láttam volna.
Hogyhogy nem vettem észre eddig őt? Hogy ő ilyen?
Nem tudtam eldönteni, hogy amit éreztem, az kifejezetten vonzódás volt, vagy csupán rajongás, vagy mi. Nem, nem olyan volt, mint amikor egy lány megtetszett nekem, és egyszerűen attraktívnak találtam, esetleg még szimpatikusnak is. Nem is olyan volt, mint amikor belehabarodtam egy gyönyörű, kedves lányba. Valahogy Keynél ezt az egészet sokkal mélyebbnek, komolyabbnak éreztem, sokkal stabilabbnak és eltávolíthatatlannak… Keyt már nagyon nagyon régóta ismertem, nagyon sokat tudtam róla, és ő is rólam. Sok mindent átéltünk már együtt. Valahogy megrémisztett az, hogy ilyen hirtelen ugyanarról az emberről így kezdtem el érezni.
Amitől viszont még jobban féltem, hogy a barátságunk rovására megy ez az egész ismeretlen maszlag, ami magával ragadott. Láttam, hogy kezdte ő is észrevenni rajtam a távolodást, és szegény, csak értetlenül nézett néha rám. Próbált úgy viselkedni velem, mint ahogy mindig is szokott, de egy idő után láttam, hogy megelégelte, és ő is elkezdett tőlem távolodni. Ez nagyon bántott, és ostoroztam is magamat, hogy az én hülyeségem miatt most ő szenved. De egyszerűen féltem hozzá közel kerülni. Az egykori legjobb barátomhoz, akinek eddig bármikor mindent el mertem mondani, meghallgattuk egymást, hülyéskedtünk, sztoriztunk egymásnak…
Rengeteg álmatlan éjszakát éltem át ez miatt. Őszintén szólva, először az zavart a legjobban, hogy ez az egész meglehetősen bántja a férfiúi büszkeségemet. Hiszen eddig egy egészen jó nőcsábásznak véltem magamat, amelyik lányt kinéztem magamnak, mindig sikerült megszereznem. Szerettem a lányokkal flörtölni, zavarba hozni őket, elvarázsolni. És én most mégis egy férfiért vagyok oda. Szánalmasnak véltem magam emiatt.
De ezen is túlléptem egy idő után. Elfogadtam, hogy ez van, és egyszerűen megpróbáltam elnyomni magamban az érzést, szinte megtiltani magamnak, hogy bármivel is foglalkozzak ami ezzel kapcsolatos. De természetes módon, ez nem ment, hiszen a vágyaknak mióta tud az ember parancsolni?
Kezdtem beleőrülni az egészbe. Amikor már a sokadik álmatlan éjszakámon voltam túl, és nem tudtam emiatt semmire sem koncentrálni emiatt, úgy döntöttem, valamit tennem kell. És már nem érdekelt, mi volt az, de ennek az egésznek valahogy meg kell oldódnia.
Arra gondoltam… mi lenne ha csak szimplán beletörődnék a helyzetbe, és azt tenném egészen egyszerűen ami jól esik? Rábíznám magamat a vágyaimra. Meglátjuk, hová vezetnek majd. Bárhová is vezetnek, az azt jelenti, hogy ezt kell tennem. Hogy valójában ezt akarom tenni.
Egyik reggel ezekkel a gondolatokkal keltem ki az ágyamból, amikor előző éjjel elhatároztam magamban. Furcsa, de már akkor jobban éreztem magamat, mint az elmúlt időkben bármelyik reggel.
Kimentem a konyhába, ahol épp Kibum főzött. Az asztalnál ült Onew is, az ő adagját már bőszen magába tolva.
- Jó reggelt – szóltam oda. Onew csak bólintott egyet a teli szájával, Key pedig hátra fordult a tűzhelytől, és odadobott egy „Jó reggelt”.
Láttam rajta hogy már eleve úgy áll hozzám, hogy teljesen hideg. Most kezdtem igazán realizálni hogy meddig jutott a kapcsolatunk, és ez mind az én művem… egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ezt az egészet helyrehozzam – akárhogyan.
Elhatároztam, hogy ez a nap a változások napja lesz.
2013. november 23., szombat
15. fejezet
Még azok az ismerőseim, akikkel eddig felhőtlenül beszélgettem, és még talán jó barátomnak is tartottam, őket, Úgy néztek rám. Mindenkinek a tekintetében volt valami más, ami eddig nem volt. Kinek negatívabb, kinek meglepettebb, tartózkodóbb, sőt, volt akinek kifejezetten csalódott tekintete volt – ez főleg a lányokra volt jellemző. Ez az egész szörnyen hatott a lelkemnek, és legszívesebben ott hagytam volna az egész kócerájt. Eddig valamilyen szinten mindig szerettem ott időt tölteni, hiszen mindig adódott alkalom mondjuk két próba között egy-egy régi munkatárssal beszélgetni, barátkozni, elütni együtt az időt a büfében, ahogy egészen eddig szoktuk is… de aznap az járt a fejemben, hogy valahogy most ennek vége. Úgy éreztem, ezen túl örökké ez lesz. Mindenki lenéz, vagy legalábbis máshogy tekint rám, mint amúgy.
Azonban, mikor szóba elegyedtem újra Leeteukkal, sikerült meglepnie egy pár újdonsággal.
- Hello Key-ssi! Jössz egy kávéra a büfébe?
- Szia. Persze – mondtam kissé tartózkodóan, mikor jöttem ki a táncterem felől az aulába.
Kikértük a kávénkat, és leültünk a büféhez. Már hozzá is úgy álltam, hogy „na gyerünk, mutasd ki felém te is a szánalmadat”. De meglepődésemre nála pont nem leltem fel ezt.
- Hogy vagy? Sikerült kiheverni a partit? Jó durvára sikerült azért a végére, nem? – vigyorgott rám, ahogy mindig is szokott. Annyira megörültem, hogy talán ő legalább nem vált át szánakozó módba, hogy egészen fellelkesültem.
- Haha, mi az hogy! Tudod mennyit ittam aznap este? A felére nem is emlékszek. Azt se tudom, hogy kerültem haza. – nevettem én is.
- Tényleg? – nevetett - Szerintem biztos azzal a pókkal mentél haza. Ami azt illeti, nem úgy tűnt hogy nem bíznád rá magadat, szóval…
Az arcomra fagyott a mosoly. Az iménti felcsillanó jókedv egyről a kettőre eltűnt, és csak egy menekülési kényszer jött a helyére, hogy azon nyomban le akarom zárni ezt a témát, és eltűnni a francba.
Azonban az még mindig meglepett, hogy azzal ellentétben hogy ezek szerint Leeteuk is látta a jelenetünket, nem csodálkozik, vagy szörnyülködik, mint a többi jómadár.
Nem szóltam egy szót se, csak éreztem, hogy vörösödök és kezdek jobban izzadni is. Gondolom ezt Leeteuk is látta rajtam.
- Ne aggódj Key-goon. – Hajolt közelebb, és halkabb hangnemre váltott. – Az az igazság, hogy engem személy szerint nem lep meg a dolog. És nem is zavar. Ha ez érdekel… akkor már jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet. Úgyhogy ne aggódj, ne érezd magad emiatt kellemetlenül. – veregette meg a vállamat, majd az órájára nézett. – A mindenit, kezdődik a táncpróba, én meg még meg se ittam ezt a löttyöt… - gyorsan lehúzta a kávéját, és egy barátságos mosoly után elviharzott.
Miután elment, kifújtam magam, és a fejemet fogva könyököltem a kávém fölé az asztalra.
„Jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet…” – visszhangzott a fejemben, és egy pillanat alatt realizáltam, hogy ez mit is jelent.
Tehát ezek eddig is csócsálták ezt a témát a hátam mögött! És a szemembe pedig vigyorgott az összes!... Egyébként is, mégis honnan a fenéből gondolták azt, hogy én meleg lehetek??
Egy nagyot sóhajtottam, és becsuktam a szememet. Beszívtam a kávém finom gőzét, és próbáltam nyugtatgatni magam.
Ez csak egy munkahely számomra. Nem muszáj nekem itt mindenkivel jóban lenni, nem igaz? Elég ha a csapattársaimmal jóba vagyok…
Eszembe jutott Minho. Hát… nála azért még javulásra szorul a helyzet. Főleg most, hogy élesben látta a dolgokat. Nem tudom mikorra fog végre ezzel megbékélni.
Egyszer csak csukott szememet rögtön kinyitottam, mikor hallottam a velem szemben lévő széket kihúzódni. Felnéztem, és Jonghyun nézett rám.
- Lassan folytatódik a próba, úgyhogy idd azt a kávét. –mondta. Meglepett, hogy most ideült hozzám.
Én szó nélkül felegyenesedtem, és elkezdtem szürcsölgetni a kávémat. Mindeközben végig a szemébe néztem, és próbáltam kihámozni, hogy akkor most tulajdonképpen mit is gondolhat az egészről. Neki is volt valami különös furcsaság a szemében mostanság, és alig tudtam eddig egyáltalán megnézni, mi is az, mert mindig elkapta a tekintetét, és ha ő nem, akkor meg én néztem el a szeméből. De most végre láthattam valamit.
Bizonytalanságot és zavartságot sugárzott. Mint aki kínosan érzi magát, amikor a közelemben van. Kissé bántó dolog volt számomra, de teljes mértékben megértettem.
- Key-goon, én… én észrevettem valamit.
Ez már feljebb keltette az érdeklődésemet. Közelebb húztam magam a székemmel az asztalhoz.
- Hallgatlak, mondjad.
- Hát… - körül nézett, majd kissé halkabb hangnemre váltott. – én… észrevettem hogy azóta az este óta, valahogy olyan furcsán viselkednek a többiek itt a cégnél.
Kissé kigúvasztottam a szemeimet, és a mutatóujjam a szám elé emeltem.
- És ezt feltétlenül itt, az SMBEN kell megbeszélnünk?! – mondtam én is halkan.
- Nem, nem, én csak annyit akartam ezzel kapcsolatosan, hogy… rám nem néznek furcsán, tehát gondolom engem nem ismertek fel, nem tudja senki, hogy én voltam az.
- Ennek örülnöd kéne, nem? – fontam karba a kezeimet.
- Hát – vakarta meg a fejét – nem arról van szó. Én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom hogy most ilyen helyzetben kell lenned emiatt, és bocsáss meg hogy ilyenbe sodortalak. Hiszen azért nekem is jócskán részem volt benne, ha úgy vesszük.
Micsoda? Ő most… bocsánatot kér?
Önkéntelenül is felnevettem.
- Igazán kedves tőled, de… ez tényleg az én saram. Örüljünk neki hogy téged nem sodortalak bele szerencsére, hála a te fogadalmadnak aznap estére.
Kevergettem a kávémat, és félig mosolyogva bámultam a habjának spirális áramlását.
Azért rendes tőle a bocsánatkérés. És kissé furcsának tartottam, hogy ő magától felhozta a témát. Bár nem pont itt volt a legcélszerűbb, mert itt még a falnak is füle van.
Éreztem a tekintetét rám fúródni.
Mit bámulhat ennyire rajtam?
A kávémból felnéztem, és belenéztem a nagy, fekete szempárjába.
Ugyanazt láttam a tekintetében, mint amikor elmentünk együtt vásárolni, és a kávézóban ültünk. Azóta sem köszöntött még vissza rám Jonghyunnak az a tekintete, és most újra képes volt belőlem azt a boldog érzést előhozni, mint akkor.
Pár másodperc elteltével, amikor már egészen sokáig bámultunk egymásra, tekintetét a kávémra szegezte, és megszólalt:
- Tényleg igyad, mert három perc, és próba!
- Oh, valóban! – eszméltem fel, és hangyányi lepkékkel a gyomromban lelöktem a kávét.
Hiába. Úgy látszik ez már sosem fog elmúlni.
Azonban, mikor szóba elegyedtem újra Leeteukkal, sikerült meglepnie egy pár újdonsággal.
- Hello Key-ssi! Jössz egy kávéra a büfébe?
- Szia. Persze – mondtam kissé tartózkodóan, mikor jöttem ki a táncterem felől az aulába.
Kikértük a kávénkat, és leültünk a büféhez. Már hozzá is úgy álltam, hogy „na gyerünk, mutasd ki felém te is a szánalmadat”. De meglepődésemre nála pont nem leltem fel ezt.
- Hogy vagy? Sikerült kiheverni a partit? Jó durvára sikerült azért a végére, nem? – vigyorgott rám, ahogy mindig is szokott. Annyira megörültem, hogy talán ő legalább nem vált át szánakozó módba, hogy egészen fellelkesültem.
- Haha, mi az hogy! Tudod mennyit ittam aznap este? A felére nem is emlékszek. Azt se tudom, hogy kerültem haza. – nevettem én is.
- Tényleg? – nevetett - Szerintem biztos azzal a pókkal mentél haza. Ami azt illeti, nem úgy tűnt hogy nem bíznád rá magadat, szóval…
Az arcomra fagyott a mosoly. Az iménti felcsillanó jókedv egyről a kettőre eltűnt, és csak egy menekülési kényszer jött a helyére, hogy azon nyomban le akarom zárni ezt a témát, és eltűnni a francba.
Azonban az még mindig meglepett, hogy azzal ellentétben hogy ezek szerint Leeteuk is látta a jelenetünket, nem csodálkozik, vagy szörnyülködik, mint a többi jómadár.
Nem szóltam egy szót se, csak éreztem, hogy vörösödök és kezdek jobban izzadni is. Gondolom ezt Leeteuk is látta rajtam.
- Ne aggódj Key-goon. – Hajolt közelebb, és halkabb hangnemre váltott. – Az az igazság, hogy engem személy szerint nem lep meg a dolog. És nem is zavar. Ha ez érdekel… akkor már jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet. Úgyhogy ne aggódj, ne érezd magad emiatt kellemetlenül. – veregette meg a vállamat, majd az órájára nézett. – A mindenit, kezdődik a táncpróba, én meg még meg se ittam ezt a löttyöt… - gyorsan lehúzta a kávéját, és egy barátságos mosoly után elviharzott.
Miután elment, kifújtam magam, és a fejemet fogva könyököltem a kávém fölé az asztalra.
„Jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet…” – visszhangzott a fejemben, és egy pillanat alatt realizáltam, hogy ez mit is jelent.
Tehát ezek eddig is csócsálták ezt a témát a hátam mögött! És a szemembe pedig vigyorgott az összes!... Egyébként is, mégis honnan a fenéből gondolták azt, hogy én meleg lehetek??
Egy nagyot sóhajtottam, és becsuktam a szememet. Beszívtam a kávém finom gőzét, és próbáltam nyugtatgatni magam.
Ez csak egy munkahely számomra. Nem muszáj nekem itt mindenkivel jóban lenni, nem igaz? Elég ha a csapattársaimmal jóba vagyok…
Eszembe jutott Minho. Hát… nála azért még javulásra szorul a helyzet. Főleg most, hogy élesben látta a dolgokat. Nem tudom mikorra fog végre ezzel megbékélni.
Egyszer csak csukott szememet rögtön kinyitottam, mikor hallottam a velem szemben lévő széket kihúzódni. Felnéztem, és Jonghyun nézett rám.
- Lassan folytatódik a próba, úgyhogy idd azt a kávét. –mondta. Meglepett, hogy most ideült hozzám.
Én szó nélkül felegyenesedtem, és elkezdtem szürcsölgetni a kávémat. Mindeközben végig a szemébe néztem, és próbáltam kihámozni, hogy akkor most tulajdonképpen mit is gondolhat az egészről. Neki is volt valami különös furcsaság a szemében mostanság, és alig tudtam eddig egyáltalán megnézni, mi is az, mert mindig elkapta a tekintetét, és ha ő nem, akkor meg én néztem el a szeméből. De most végre láthattam valamit.
Bizonytalanságot és zavartságot sugárzott. Mint aki kínosan érzi magát, amikor a közelemben van. Kissé bántó dolog volt számomra, de teljes mértékben megértettem.
- Key-goon, én… én észrevettem valamit.
Ez már feljebb keltette az érdeklődésemet. Közelebb húztam magam a székemmel az asztalhoz.
- Hallgatlak, mondjad.
- Hát… - körül nézett, majd kissé halkabb hangnemre váltott. – én… észrevettem hogy azóta az este óta, valahogy olyan furcsán viselkednek a többiek itt a cégnél.
Kissé kigúvasztottam a szemeimet, és a mutatóujjam a szám elé emeltem.
- És ezt feltétlenül itt, az SMBEN kell megbeszélnünk?! – mondtam én is halkan.
- Nem, nem, én csak annyit akartam ezzel kapcsolatosan, hogy… rám nem néznek furcsán, tehát gondolom engem nem ismertek fel, nem tudja senki, hogy én voltam az.
- Ennek örülnöd kéne, nem? – fontam karba a kezeimet.
- Hát – vakarta meg a fejét – nem arról van szó. Én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom hogy most ilyen helyzetben kell lenned emiatt, és bocsáss meg hogy ilyenbe sodortalak. Hiszen azért nekem is jócskán részem volt benne, ha úgy vesszük.
Micsoda? Ő most… bocsánatot kér?
Önkéntelenül is felnevettem.
- Igazán kedves tőled, de… ez tényleg az én saram. Örüljünk neki hogy téged nem sodortalak bele szerencsére, hála a te fogadalmadnak aznap estére.
Kevergettem a kávémat, és félig mosolyogva bámultam a habjának spirális áramlását.
Azért rendes tőle a bocsánatkérés. És kissé furcsának tartottam, hogy ő magától felhozta a témát. Bár nem pont itt volt a legcélszerűbb, mert itt még a falnak is füle van.
Éreztem a tekintetét rám fúródni.
Mit bámulhat ennyire rajtam?
A kávémból felnéztem, és belenéztem a nagy, fekete szempárjába.
Ugyanazt láttam a tekintetében, mint amikor elmentünk együtt vásárolni, és a kávézóban ültünk. Azóta sem köszöntött még vissza rám Jonghyunnak az a tekintete, és most újra képes volt belőlem azt a boldog érzést előhozni, mint akkor.
Pár másodperc elteltével, amikor már egészen sokáig bámultunk egymásra, tekintetét a kávémra szegezte, és megszólalt:
- Tényleg igyad, mert három perc, és próba!
- Oh, valóban! – eszméltem fel, és hangyányi lepkékkel a gyomromban lelöktem a kávét.
Hiába. Úgy látszik ez már sosem fog elmúlni.
2013. november 19., kedd
14. fejezet
Valahol mindig is éreztem, hogy valószínűleg Key meleg, úgyhogy meg sem lepődtem ezen a tényen. Leginkább, sosem érdekelt az, hogy ő kikhez vonzódik, mert szerettem őt, jó barátomnak tartottam, és nekem ennyi elég volt.
Inkább magam miatt aggódtam, de azért erősen…
A fürdőben lejátszódó jelenet óta egy szót sem beszéltünk erről Key-jel. Egyszerűen csak tőszavakban beszéltünk egymással, és valahányszor egymásra néztünk, rögtön az jutott eszünkbe, ami aznap este történt. Legalábbis nekem. És ez egyáltalán nem volt jó… valamit ki kellene találni, hogy ez az egész helyreálljon és elfelejtődjön.
Elhatároztam, hogy teljesen kizárom ezt az egészet a fejemből, mintha meg se történt volna. Úgy viselkedek, ahogyan jól esik, mint ahogyan régen is tettem Kibummal. Miért is volna másképp? Történt egy félreértés, és kész. Sőt – gondoljuk azt, hogy meg se történt. Ennyire egyszerű!
Hát… az elképzelésem jó volt, de sajnos a megvalósítás már kevésbé ment.
Hogy miért?... Lássuk csak.
Másnap a Star King nevezetű műsorban kezdtünk neki újra a koreai tevékenységeinknek. Szerencsére semmi komolyat nem kellett csinálnunk ott, a poénkodáson, és olyan értelmetlen, szórakoztató tevékenységeken kívül, mint pl. Onew ttakbamja, és hasonlók.
- Köszönjük Onew, igazán erőteljes ez a képességed… - mondta a fejét fogva a műsorvezető, a közönség pedig hangosan nevetett, és tapsolt.
- Ah, bocsánat, de… én figyelmeztettelek – szabadkozott nevetve Onew, miközben visszaült a helyére.
- Oké, inkább térjünk is át a következő különleges képességre a SHINeen belül… azt hallottam, Key-goon igazán jól tudja utánozni a lány csapatok táncait. Miért nem mutatsz nekünk egy párat?
Key elvigyorodott, és zavarba jött, a közönség pedig fellelkesült. Nem is tudom miért jött mindig zavarba, hiszen ha beleélte magát, akkor tökéletesen elő tudta adni bármikor, álmából is az összeset.
Taemin megveregette a vállát noszogatásképp, aztán Key lassan felállt a helyéről, és a táncparkettre ment.
Ahogy elindult a zene, automatizálódott minden mozdulata, és kihalt belőle minden maradék férfiasság. Ha be lett volna öltözve nőnek, senki nem mondta volna meg róla, hogy férfi… és látszott rajta, hogy élvezi. Azért is csinálta olyan jól. Talán még a lányoknál is profibban táncolta el az összes táncot.
Ahogy néztem Keyt… a KARA Mister táncjánál azt vettem észre magamon, hogy meg akad a szemem… a hátsóján.
Komolyan… úgy tudta rázni, hogy nem lehetett szem elől téveszteni. Abban a jó kis feszülős gatyában, amit felhúzott… egyszerűen… ennivaló volt.
És én ezt fogdostam aznap este. De kár, hogy csak halványan él az emléke az agyamban…
Várjunk csak? NEM! Nem, nem, és nem! Nem elfelejteni akarom az egészet, úgy ahogy van?? Hát de! Akkor mit nézem itt már megint Keynek a…?
A… bassza meg, nem tudom levenni a szemem róla...
Annyira megfogdosnám megint…
DE EZ KEY SEGGE! A picsába!
Egyszer csak megpofoztam magamat, hogy észhez térjek. Reméltem hogy senki sem látta, mit küszködök én itt.
Hogy a francba gondolhatok ilyeneket? Keyről?? Hogyan? Mi ez az egész???
Az a hülye buli! Minek kellett nekem elmennem oda? Ha nem lett volna, akkor nem lennének ezek a hülye, értelmetlen érzések bennem!! Valamit tennem kell!
Én tényleg küzdöttem. Küzdöttem saját magammal. Minden erőmmel. De mindenki tudja, hogy a vágyakat hiába akarja az ember irányítani, mindig is erősebb az ember eszénél. Én pedig egyébként sem voltam túl híres arról, hogy az érzéseimet elfojtsam.
Erre főleg akkor jöttem rá, amikor Key megmutatta a műsorban, hogy kell a fánkot… szexuális módon megenni.
Az egész egy lassított felvételben játszódott le előttem. Ahogy az apró szájához emeli a fánkot, kinyitja az ajkait, és érzékien beleharap… az a nézés hozzá… ahogyan felszegte a fejét, majd hangyányit elmosolyodott… és végig nyalt a… a nyelvével… az ajkán…
Teljesen megőrültem. Az ülést csapkodtam, próbáltam a lelkesedésemet kiadni valahol, és reméltem hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire beindította az agyamat az iménti mozdulat.
Anyám…
Kim Jonghyun, te rohadt homokos.
Mire este visszaértünk, rögtön le is feküdtünk aludni. A buli utóhatása, és a fárasztó nap… nehéz visszarázódni ebbe az életbe, még pár nap után is.
Még álmomban sem hagyott békén az isten adta…
Álmomban... egymás mellett ültünk Key-jel, az ágyamon. Én éppen le voltam törve valami miatt – mintha egy megtörtént eset lett volna – és ő vigasztalt.
- Jonghyun-ah… ne aggódj, minden rendben lesz, ezen is túljutsz. Mit tehetek hogy jobban legyél?
Én csak néztem rá, és a tekintetem a szájára irányult. Lassan nem láttam mást, nem létezett más, csak az ő, ennivaló, édes, apró, formás ajka… ami egyre közelebb, és közelebb került hozzám, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy csókolózunk.
Annyira puha volt, és meleg, és annyira jól esett… mintha az ajkaink egymáshoz lettek volna teremtve.
Aztán elváltunk egymástól, ő pedig tipikus aranyos, Kibumos, halvány mosollyal nézett rám.
- Én… hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy ennyire szép ajkaid vannak? – kérdeztem tőle, az állát megfogva. Ő még szélesebbre húzta a mosolyát, amitől megdobogott a szívem.
Ekkor észre vettem, hogy mellettünk állnak a többiek, és sajnálkozva néznek ránk. Minho állt középen, és nekikezdett:
- Buzik. Buzik vagytok... - mondta sajnálkozva, enyhe kárörvendő, gúnyos mosollyal az arcán. - Jonghyun-ah… Jonghyun-ah… Jonghyun! – mondta Minho, de hirtelen ez a furcsa megszólítgatás valósággá vált, mikor kinyitottam a szememet.
Azt hittem kiesik a szívem a helyéről, rögtön fel is ültem. Minho rázott épp fel ebből a rémálomból.
- Kelj te is fel, mert indulnunk kell az SM-be. – mormogta, én pedig csak bólogattam.
Ezután el is ment folytatni a dolgát, én pedig megdörzsöltem a szememet.
Istenkém, mikor lesz ennek vége? Mikor???
Key szemszöge.
Természetesen képtelen voltam kiverni a fejemből a történteket. Tök mindegy hol voltunk, csak azok az halvány emlékek lebegtek az agyamban, amik még megmaradtak az aznap estéről. Bármikor ránéztem, vagy beszéltem Jonghyunnal, nem tudtam úgy odamenni hozzá, hogy ne ez legyen az első, ami az eszembe jut. Kissé talán kerültem is, de nem csak én, hanem látszott, hogy ő is kerül engem.
Megértem. Hetero férfiként igazán undorítónak hathat, hogy egy pasival csókolózott az éjjel, nehéz lehet ezt kiverni a fejéből. Nem is tudom, hogy gondoltam még annak idején, hogy olyan célzattal kezdek el közeledni felé… mekkora naiv elképzelés volt!
Már csak arra voltam igazán kíváncsi, hogy az SM-ben hány ember fog rám úgy nézni, mint egy UFO-ra. Kissé görcsölt a gyomrom aznap reggel, mikor oda készülődtünk… Csak reménykedtem, hogy ne legyen semmi gond, és eltusolódhasson az egész, úgy ahogy van.
Idő közben azonban kiderült, hogy mégsem csak az SM többi tagja miatt kell hogy aggódjak.
Épp kelés után jöttem volna ki a hálóból, mikor hallottam, hogy Minho és Onew a konyhában vannak, és beszélgetnek kettesben. Taemin fürdött épp, Jonghyun pedig még aludt, mint egy lajhár.
Hallottam a nevemet elhangzani, így merőben furdalt a kíváncsiság, vajon miről is folyhat a beszélgetés. Lassan, észrevétlenül kilopakodtam az előszobába, és megpróbáltam hallgatózni.
- Most komolyan csak ennyit mondasz erre, Onew-hyung? Te, mint vezető, ennyi a hozzászólásod a dologhoz? – kérdezte Minho, kissé felháborodott hangnemben.
- Figyelj. Engem nem érdekel semmi, csak az, hogy mindenki jól érezze magát. Ha Key így érzi jól magát, akkor nem zavar. Jobb lenne, ha folyton veszekednénk, és szorongana?
- Ch… Még mindig nem érted. Nem arról van szó, hogy Key meleg, mert ezt eddig is sejtettük. De szerinted normális dolog volt az egész SM előtt valami random pókembert így letámadni, és egymást falni? Ez azért kissé gátlástalan, nem? Meg kéne tanulnia moderálnia magát, ha már ennyire muszáj belemerülnie a melegségébe! Nem elég, hogy így is úgy viselkedik teljesen, mint egy lány, és az a kosztüm is több volt a soknál…
Elhajoltam. Nem bírtam tovább hallgatni, hogy milyen szinten pocskondiázik Minho engem a hátam mögött.
Ezek szerint ő mégis látta… csak úgy tett, mintha nem. Szép húzás, Minho.
A homlokomat ráncolva berontottam a fürdőbe, ahol Taemin épp borotválkozott, és borotvahabos fejjel meglepetten nézett rám.
- Na, mi az hyung?
- Semmi. – böktem oda. – Jöhetek fürdeni?
- Gyere, de hadd fejezzem már be a borotválkozást.
Bólintottam, és leültem a vécé tetejére.
Taemin tovább húzogatta a pengét az amúgy is baba popsi arcán, és csak méregetett a tükörből. Miután végzett, lemosta az arcáról a habot, és hátra fordult hozzám.
- Nem kéne végre beszélgetnünk?... Lenne miről, nem?
- Majd… késöbb. – mondtam, ő pedig csak bólintott egyet, és kiment. Szerettem, hogy nem akarta minden áron kihúzni belőlem, hogy mi van. Csak felajánlotta, hogy ha kell, ő itt van. Egy igazi jó barát volt Taemin.
Az SM felé menet tényleg görcsben volt a gyomrom. Mi van ha Minho már elmondta mindenkinek? Vagy egyáltalán tényleg mindenki látta?
Remegve lépkedtem a folyosón, majd mikor beértem a népesebb helyre… láttam, hogy szempárok sorra mérnek végig engem, és kapják el a tekintetüket rólam. Mások rövid mondatokat súgnak egymásnak, sőt, még olyat is láttam, aki rám mutatott.
Azt hittem, ott helyben elsírom magam.
Inkább magam miatt aggódtam, de azért erősen…
A fürdőben lejátszódó jelenet óta egy szót sem beszéltünk erről Key-jel. Egyszerűen csak tőszavakban beszéltünk egymással, és valahányszor egymásra néztünk, rögtön az jutott eszünkbe, ami aznap este történt. Legalábbis nekem. És ez egyáltalán nem volt jó… valamit ki kellene találni, hogy ez az egész helyreálljon és elfelejtődjön.
Elhatároztam, hogy teljesen kizárom ezt az egészet a fejemből, mintha meg se történt volna. Úgy viselkedek, ahogyan jól esik, mint ahogyan régen is tettem Kibummal. Miért is volna másképp? Történt egy félreértés, és kész. Sőt – gondoljuk azt, hogy meg se történt. Ennyire egyszerű!
Hát… az elképzelésem jó volt, de sajnos a megvalósítás már kevésbé ment.
Hogy miért?... Lássuk csak.
Másnap a Star King nevezetű műsorban kezdtünk neki újra a koreai tevékenységeinknek. Szerencsére semmi komolyat nem kellett csinálnunk ott, a poénkodáson, és olyan értelmetlen, szórakoztató tevékenységeken kívül, mint pl. Onew ttakbamja, és hasonlók.
- Köszönjük Onew, igazán erőteljes ez a képességed… - mondta a fejét fogva a műsorvezető, a közönség pedig hangosan nevetett, és tapsolt.
- Ah, bocsánat, de… én figyelmeztettelek – szabadkozott nevetve Onew, miközben visszaült a helyére.
- Oké, inkább térjünk is át a következő különleges képességre a SHINeen belül… azt hallottam, Key-goon igazán jól tudja utánozni a lány csapatok táncait. Miért nem mutatsz nekünk egy párat?
Key elvigyorodott, és zavarba jött, a közönség pedig fellelkesült. Nem is tudom miért jött mindig zavarba, hiszen ha beleélte magát, akkor tökéletesen elő tudta adni bármikor, álmából is az összeset.
Taemin megveregette a vállát noszogatásképp, aztán Key lassan felállt a helyéről, és a táncparkettre ment.
Ahogy elindult a zene, automatizálódott minden mozdulata, és kihalt belőle minden maradék férfiasság. Ha be lett volna öltözve nőnek, senki nem mondta volna meg róla, hogy férfi… és látszott rajta, hogy élvezi. Azért is csinálta olyan jól. Talán még a lányoknál is profibban táncolta el az összes táncot.
Ahogy néztem Keyt… a KARA Mister táncjánál azt vettem észre magamon, hogy meg akad a szemem… a hátsóján.
Komolyan… úgy tudta rázni, hogy nem lehetett szem elől téveszteni. Abban a jó kis feszülős gatyában, amit felhúzott… egyszerűen… ennivaló volt.
És én ezt fogdostam aznap este. De kár, hogy csak halványan él az emléke az agyamban…
Várjunk csak? NEM! Nem, nem, és nem! Nem elfelejteni akarom az egészet, úgy ahogy van?? Hát de! Akkor mit nézem itt már megint Keynek a…?
A… bassza meg, nem tudom levenni a szemem róla...
Annyira megfogdosnám megint…
DE EZ KEY SEGGE! A picsába!
Egyszer csak megpofoztam magamat, hogy észhez térjek. Reméltem hogy senki sem látta, mit küszködök én itt.
Hogy a francba gondolhatok ilyeneket? Keyről?? Hogyan? Mi ez az egész???
Az a hülye buli! Minek kellett nekem elmennem oda? Ha nem lett volna, akkor nem lennének ezek a hülye, értelmetlen érzések bennem!! Valamit tennem kell!
Én tényleg küzdöttem. Küzdöttem saját magammal. Minden erőmmel. De mindenki tudja, hogy a vágyakat hiába akarja az ember irányítani, mindig is erősebb az ember eszénél. Én pedig egyébként sem voltam túl híres arról, hogy az érzéseimet elfojtsam.
Erre főleg akkor jöttem rá, amikor Key megmutatta a műsorban, hogy kell a fánkot… szexuális módon megenni.
Az egész egy lassított felvételben játszódott le előttem. Ahogy az apró szájához emeli a fánkot, kinyitja az ajkait, és érzékien beleharap… az a nézés hozzá… ahogyan felszegte a fejét, majd hangyányit elmosolyodott… és végig nyalt a… a nyelvével… az ajkán…
Teljesen megőrültem. Az ülést csapkodtam, próbáltam a lelkesedésemet kiadni valahol, és reméltem hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire beindította az agyamat az iménti mozdulat.
Anyám…
Kim Jonghyun, te rohadt homokos.
Mire este visszaértünk, rögtön le is feküdtünk aludni. A buli utóhatása, és a fárasztó nap… nehéz visszarázódni ebbe az életbe, még pár nap után is.
Még álmomban sem hagyott békén az isten adta…
Álmomban... egymás mellett ültünk Key-jel, az ágyamon. Én éppen le voltam törve valami miatt – mintha egy megtörtént eset lett volna – és ő vigasztalt.
- Jonghyun-ah… ne aggódj, minden rendben lesz, ezen is túljutsz. Mit tehetek hogy jobban legyél?
Én csak néztem rá, és a tekintetem a szájára irányult. Lassan nem láttam mást, nem létezett más, csak az ő, ennivaló, édes, apró, formás ajka… ami egyre közelebb, és közelebb került hozzám, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy csókolózunk.
Annyira puha volt, és meleg, és annyira jól esett… mintha az ajkaink egymáshoz lettek volna teremtve.
Aztán elváltunk egymástól, ő pedig tipikus aranyos, Kibumos, halvány mosollyal nézett rám.
- Én… hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy ennyire szép ajkaid vannak? – kérdeztem tőle, az állát megfogva. Ő még szélesebbre húzta a mosolyát, amitől megdobogott a szívem.
Ekkor észre vettem, hogy mellettünk állnak a többiek, és sajnálkozva néznek ránk. Minho állt középen, és nekikezdett:
- Buzik. Buzik vagytok... - mondta sajnálkozva, enyhe kárörvendő, gúnyos mosollyal az arcán. - Jonghyun-ah… Jonghyun-ah… Jonghyun! – mondta Minho, de hirtelen ez a furcsa megszólítgatás valósággá vált, mikor kinyitottam a szememet.
Azt hittem kiesik a szívem a helyéről, rögtön fel is ültem. Minho rázott épp fel ebből a rémálomból.
- Kelj te is fel, mert indulnunk kell az SM-be. – mormogta, én pedig csak bólogattam.
Ezután el is ment folytatni a dolgát, én pedig megdörzsöltem a szememet.
Istenkém, mikor lesz ennek vége? Mikor???
Key szemszöge.
Természetesen képtelen voltam kiverni a fejemből a történteket. Tök mindegy hol voltunk, csak azok az halvány emlékek lebegtek az agyamban, amik még megmaradtak az aznap estéről. Bármikor ránéztem, vagy beszéltem Jonghyunnal, nem tudtam úgy odamenni hozzá, hogy ne ez legyen az első, ami az eszembe jut. Kissé talán kerültem is, de nem csak én, hanem látszott, hogy ő is kerül engem.
Megértem. Hetero férfiként igazán undorítónak hathat, hogy egy pasival csókolózott az éjjel, nehéz lehet ezt kiverni a fejéből. Nem is tudom, hogy gondoltam még annak idején, hogy olyan célzattal kezdek el közeledni felé… mekkora naiv elképzelés volt!
Már csak arra voltam igazán kíváncsi, hogy az SM-ben hány ember fog rám úgy nézni, mint egy UFO-ra. Kissé görcsölt a gyomrom aznap reggel, mikor oda készülődtünk… Csak reménykedtem, hogy ne legyen semmi gond, és eltusolódhasson az egész, úgy ahogy van.
Idő közben azonban kiderült, hogy mégsem csak az SM többi tagja miatt kell hogy aggódjak.
Épp kelés után jöttem volna ki a hálóból, mikor hallottam, hogy Minho és Onew a konyhában vannak, és beszélgetnek kettesben. Taemin fürdött épp, Jonghyun pedig még aludt, mint egy lajhár.
Hallottam a nevemet elhangzani, így merőben furdalt a kíváncsiság, vajon miről is folyhat a beszélgetés. Lassan, észrevétlenül kilopakodtam az előszobába, és megpróbáltam hallgatózni.
- Most komolyan csak ennyit mondasz erre, Onew-hyung? Te, mint vezető, ennyi a hozzászólásod a dologhoz? – kérdezte Minho, kissé felháborodott hangnemben.
- Figyelj. Engem nem érdekel semmi, csak az, hogy mindenki jól érezze magát. Ha Key így érzi jól magát, akkor nem zavar. Jobb lenne, ha folyton veszekednénk, és szorongana?
- Ch… Még mindig nem érted. Nem arról van szó, hogy Key meleg, mert ezt eddig is sejtettük. De szerinted normális dolog volt az egész SM előtt valami random pókembert így letámadni, és egymást falni? Ez azért kissé gátlástalan, nem? Meg kéne tanulnia moderálnia magát, ha már ennyire muszáj belemerülnie a melegségébe! Nem elég, hogy így is úgy viselkedik teljesen, mint egy lány, és az a kosztüm is több volt a soknál…
Elhajoltam. Nem bírtam tovább hallgatni, hogy milyen szinten pocskondiázik Minho engem a hátam mögött.
Ezek szerint ő mégis látta… csak úgy tett, mintha nem. Szép húzás, Minho.
A homlokomat ráncolva berontottam a fürdőbe, ahol Taemin épp borotválkozott, és borotvahabos fejjel meglepetten nézett rám.
- Na, mi az hyung?
- Semmi. – böktem oda. – Jöhetek fürdeni?
- Gyere, de hadd fejezzem már be a borotválkozást.
Bólintottam, és leültem a vécé tetejére.
Taemin tovább húzogatta a pengét az amúgy is baba popsi arcán, és csak méregetett a tükörből. Miután végzett, lemosta az arcáról a habot, és hátra fordult hozzám.
- Nem kéne végre beszélgetnünk?... Lenne miről, nem?
- Majd… késöbb. – mondtam, ő pedig csak bólintott egyet, és kiment. Szerettem, hogy nem akarta minden áron kihúzni belőlem, hogy mi van. Csak felajánlotta, hogy ha kell, ő itt van. Egy igazi jó barát volt Taemin.
Az SM felé menet tényleg görcsben volt a gyomrom. Mi van ha Minho már elmondta mindenkinek? Vagy egyáltalán tényleg mindenki látta?
Remegve lépkedtem a folyosón, majd mikor beértem a népesebb helyre… láttam, hogy szempárok sorra mérnek végig engem, és kapják el a tekintetüket rólam. Mások rövid mondatokat súgnak egymásnak, sőt, még olyat is láttam, aki rám mutatott.
Azt hittem, ott helyben elsírom magam.
2013. november 17., vasárnap
13. fejezet
Lehuppantam az egyik székre a konyhában, és az asztalra könyökölve fogtam a fejemet.
Ismét visszagondoltam az esti pillanatokra. Alapvetően egy marha jó élményre emlékeztem vissza, amiben talán még sosem volt eddig részem, és azonnal bizsergő érzést éreztem, amint megjelentek az érzések emlékei az agyamban. Annyira szívesen átéltem volna még ezt annyiszor, ahányszor csak tudom… a testem ezt súgta.
Az a csók, anyám… ahogy forgatta a nyelvét a számban…
Kissé az ajkamba haraptam, a gondolatra.
Még mindig nem fogtam fel rendesen, hogy ő tényleg, komolyan Jonghyun volt. Ahogy bele gondoltam, a gyomromban megjelent az az izgatott érzés.
Ha belegondoltam, akkor erre vágytam én testileg már régóta... és most tényleg megvalósult.
De Jjong nem is tudta hogy én vagyok. Ha tudta volna, eszébe sem jutott volna ilyet csinálni velem.
Ez máris kicsit lejjebb lohasztotta a hirtelen felindult feldobott kedvemet. Sóhajtottam egy nagyot.
Nem csak azon szorongtam, hogy most vajon mit szól Jonghyun ehhez az egészhez, mit gondol rólam, hanem ami talán még ennél is jobban aggasztott, az az volt, hogy ki lehetett az egésznek a szemtanúja.
Mert hogy most már tényleg mindenki rájött arra hogy meleg vagyok, az fix. Ha csak nem véletlenül mindenki más is azt gondolta rólam, hogy nő vagyok, és hogy én és Jonghyun, mint pókember csak egy felismerhetetlen férfi-nő páros vagyunk akiket elragadott a hév. Ebben reménykedtem, de ha arra gondolok, hogy Leetuk is milyen hamar rájött hogy én ki vagyok… ha ő szemtanúja volt az esetnek, tuti hogy elhinti mindenki között.
Mi lesz így? Egyáltalán a srácok közül volt olyan, aki látta?? Jézusom…
Megint gyomoridegem volt, de szerencsére nem lett belőle hányinger. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor captain america Onew-t láttam lassított felvételben kificegni a szobából, a szemei helyén csak két csík volt, úgy pislogott felém a fejét vakarászva.
- Hello. – mondta felismerhetetlenül rekedtes hangon, majd odacsoszogott a hűtőhöz. Én csak vérbe fagyva követtem a tekintetemmel, és azon járt az agyam, hogy vajon ő látott-e valamit.
Bár arra emlékeztem, hogy Onew nagyon hamar kiütötte magát.
- Másnap, mi? – kérdeztem.
- Az.
- Te emlékszel valamire egyáltalán az estéből? Nagyon hamar kidőltél, attól a whiskytől.
- Ne kérdezz most ilyeneket tőlem Key-goon. – mondta nyökögve egy pohár tej öntése közben, és becsukta a hűtő ajtaját. Leült az asztalhoz a tejjel, de nem is kezdte el meginni, hanem csak lassan lerakta a poharat, ő pedig ráborult az asztalra, és úgy aludt tovább.
Na jó. Asszem ő nem látott semmit tegnap. Ez már legalább egy.
Következőleg Taemin jött ki. A pánikolt hangulatom ellenére sem tudtam megállni hogy ne röhögjem el magam rajta, főleg, hogy a palástja is félre volt csúszva a nyakán, a vállán lógott lefelé, a zselézett haja pedig össze-vissza állt.
- Ah, jó reggelt, Hyung…
- Na, hogy tetszett a tegnap este? – kérdeztem kajánul. Kíváncsi voltam mire jutott azzal a lánnyal.
Egyébként, Taemintől féltem a legkevésbé. Ő már tudta hogy mi a helyzet velem, ráadásul nem lenne kiakadva sem. Bár szerintem nem láthatta az esetet, hisz mikor odamentem a pókemberhez… Jonghyunhoz megkérdezni, hogy nem látta-e Taemint, ő közölte velem hogy már szobán van.
- Hát.. – vigyorodott el az asztalra nézve, kissé pirulva. - … sikerült megfűznöm egy csinos cicalányt. – Aztán hirtelen rám nézett. – Remélem nem te voltál az!
Felnevettem.
- Nem, arra emlékeznék, ha egy ilyen cingár supermannel flörtöltem volna. – Cukkoltam megint.
- Hmm… és mással? – nézett rám sejtelmes vigyorral.
- Énn őő… nem, senkivel. – Lerítt rólam hogy nem mondok igazat.
- Ne etess. – mondta Taemin, én viszont gyorsan kimeresztettem felé a szemeimet, és az ujjamat a szám elé raktam. Onew felé biccentettem a fejemet, Taemin pedig hála Istennek fogta az adást, és csak bólintott egyet, hogy érti a célzást. „Majd később.” tátogta.
Nem is tudom hogy elmondjam-e neki… azért mégis csak jó lenne valakivel megbeszélni… de megint tőle kérjek tanácsot? Megint őt traktáljam ezzel? Ah…
Már csak egyvalaki maradt, aki esetleg láthatta, és az Minho volt. Nos, tőle féltem a leginkább, hogy meglátta, hiszen ő a nagy homofób, ráadásul a leggyanakvóbb is afelől, hogy én meleg vagyok.
De csak nem lehet annyira szemét a sors, hogy pont ő lássa meg?
Lassacskán ő is megjelent a konyhában, és megállt az ajtóban. Csak méregetett bennünket, iszonyatosan álmos, másnapos fejjel. Nem tudtam levenni semmit a gondolataiból…
Aztán hirtelen Jonghyun rontott ki a fürdőből, frissen fürödve. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de én rögtön elkaptam róla, ahogy ő is, inkább Onew-ra nézett, aki még mindig ott aludt békésen a teli pohár teje mellett.
- Hát… itt aztán van állapot. – konstatálta.
- Hát van. – szólalt meg végre Minho. – De még mindig jobb mint tegnap. Én rángattam haza mindenkit. Egyikőtök részegebb volt mint a másik. Onew és Key… K.O.
- Ő még mindig K.O… - mondta Taemin röhögcsélve Onewn.
- De össze kell szednünk magunkat holnapig, mert már fellépésünk lesz egy műsorban. – mondta Minho.
Csak figyeltem Minhot, de nem tűnt fel rajta semmi furcsaság. Nem tudtam kivenni, hogy most akkor látott-e valamit, vagy sem, de amilyen forrófejű, biztosan már számon kérte volna az egészet rajtunk… de most Jonghyunnal is eléggé normálisan beszélt. Talán kezdtem megnyugodni, hogy nem látta senki, és ez a mi kis titkunk marad Jonghyunnal, amit remélhetőleg tényleg senki sem tud majd meg.
Ha tudtam volna, hogy ez az egész még koránt sem ért véget, nem lettem volna olyan nyugodt.
Ismét visszagondoltam az esti pillanatokra. Alapvetően egy marha jó élményre emlékeztem vissza, amiben talán még sosem volt eddig részem, és azonnal bizsergő érzést éreztem, amint megjelentek az érzések emlékei az agyamban. Annyira szívesen átéltem volna még ezt annyiszor, ahányszor csak tudom… a testem ezt súgta.
Az a csók, anyám… ahogy forgatta a nyelvét a számban…
Kissé az ajkamba haraptam, a gondolatra.
Még mindig nem fogtam fel rendesen, hogy ő tényleg, komolyan Jonghyun volt. Ahogy bele gondoltam, a gyomromban megjelent az az izgatott érzés.
Ha belegondoltam, akkor erre vágytam én testileg már régóta... és most tényleg megvalósult.
De Jjong nem is tudta hogy én vagyok. Ha tudta volna, eszébe sem jutott volna ilyet csinálni velem.
Ez máris kicsit lejjebb lohasztotta a hirtelen felindult feldobott kedvemet. Sóhajtottam egy nagyot.
Nem csak azon szorongtam, hogy most vajon mit szól Jonghyun ehhez az egészhez, mit gondol rólam, hanem ami talán még ennél is jobban aggasztott, az az volt, hogy ki lehetett az egésznek a szemtanúja.
Mert hogy most már tényleg mindenki rájött arra hogy meleg vagyok, az fix. Ha csak nem véletlenül mindenki más is azt gondolta rólam, hogy nő vagyok, és hogy én és Jonghyun, mint pókember csak egy felismerhetetlen férfi-nő páros vagyunk akiket elragadott a hév. Ebben reménykedtem, de ha arra gondolok, hogy Leetuk is milyen hamar rájött hogy én ki vagyok… ha ő szemtanúja volt az esetnek, tuti hogy elhinti mindenki között.
Mi lesz így? Egyáltalán a srácok közül volt olyan, aki látta?? Jézusom…
Megint gyomoridegem volt, de szerencsére nem lett belőle hányinger. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor captain america Onew-t láttam lassított felvételben kificegni a szobából, a szemei helyén csak két csík volt, úgy pislogott felém a fejét vakarászva.
- Hello. – mondta felismerhetetlenül rekedtes hangon, majd odacsoszogott a hűtőhöz. Én csak vérbe fagyva követtem a tekintetemmel, és azon járt az agyam, hogy vajon ő látott-e valamit.
Bár arra emlékeztem, hogy Onew nagyon hamar kiütötte magát.
- Másnap, mi? – kérdeztem.
- Az.
- Te emlékszel valamire egyáltalán az estéből? Nagyon hamar kidőltél, attól a whiskytől.
- Ne kérdezz most ilyeneket tőlem Key-goon. – mondta nyökögve egy pohár tej öntése közben, és becsukta a hűtő ajtaját. Leült az asztalhoz a tejjel, de nem is kezdte el meginni, hanem csak lassan lerakta a poharat, ő pedig ráborult az asztalra, és úgy aludt tovább.
Na jó. Asszem ő nem látott semmit tegnap. Ez már legalább egy.
Következőleg Taemin jött ki. A pánikolt hangulatom ellenére sem tudtam megállni hogy ne röhögjem el magam rajta, főleg, hogy a palástja is félre volt csúszva a nyakán, a vállán lógott lefelé, a zselézett haja pedig össze-vissza állt.
- Ah, jó reggelt, Hyung…
- Na, hogy tetszett a tegnap este? – kérdeztem kajánul. Kíváncsi voltam mire jutott azzal a lánnyal.
Egyébként, Taemintől féltem a legkevésbé. Ő már tudta hogy mi a helyzet velem, ráadásul nem lenne kiakadva sem. Bár szerintem nem láthatta az esetet, hisz mikor odamentem a pókemberhez… Jonghyunhoz megkérdezni, hogy nem látta-e Taemint, ő közölte velem hogy már szobán van.
- Hát.. – vigyorodott el az asztalra nézve, kissé pirulva. - … sikerült megfűznöm egy csinos cicalányt. – Aztán hirtelen rám nézett. – Remélem nem te voltál az!
Felnevettem.
- Nem, arra emlékeznék, ha egy ilyen cingár supermannel flörtöltem volna. – Cukkoltam megint.
- Hmm… és mással? – nézett rám sejtelmes vigyorral.
- Énn őő… nem, senkivel. – Lerítt rólam hogy nem mondok igazat.
- Ne etess. – mondta Taemin, én viszont gyorsan kimeresztettem felé a szemeimet, és az ujjamat a szám elé raktam. Onew felé biccentettem a fejemet, Taemin pedig hála Istennek fogta az adást, és csak bólintott egyet, hogy érti a célzást. „Majd később.” tátogta.
Nem is tudom hogy elmondjam-e neki… azért mégis csak jó lenne valakivel megbeszélni… de megint tőle kérjek tanácsot? Megint őt traktáljam ezzel? Ah…
Már csak egyvalaki maradt, aki esetleg láthatta, és az Minho volt. Nos, tőle féltem a leginkább, hogy meglátta, hiszen ő a nagy homofób, ráadásul a leggyanakvóbb is afelől, hogy én meleg vagyok.
De csak nem lehet annyira szemét a sors, hogy pont ő lássa meg?
Lassacskán ő is megjelent a konyhában, és megállt az ajtóban. Csak méregetett bennünket, iszonyatosan álmos, másnapos fejjel. Nem tudtam levenni semmit a gondolataiból…
Aztán hirtelen Jonghyun rontott ki a fürdőből, frissen fürödve. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de én rögtön elkaptam róla, ahogy ő is, inkább Onew-ra nézett, aki még mindig ott aludt békésen a teli pohár teje mellett.
- Hát… itt aztán van állapot. – konstatálta.
- Hát van. – szólalt meg végre Minho. – De még mindig jobb mint tegnap. Én rángattam haza mindenkit. Egyikőtök részegebb volt mint a másik. Onew és Key… K.O.
- Ő még mindig K.O… - mondta Taemin röhögcsélve Onewn.
- De össze kell szednünk magunkat holnapig, mert már fellépésünk lesz egy műsorban. – mondta Minho.
Csak figyeltem Minhot, de nem tűnt fel rajta semmi furcsaság. Nem tudtam kivenni, hogy most akkor látott-e valamit, vagy sem, de amilyen forrófejű, biztosan már számon kérte volna az egészet rajtunk… de most Jonghyunnal is eléggé normálisan beszélt. Talán kezdtem megnyugodni, hogy nem látta senki, és ez a mi kis titkunk marad Jonghyunnal, amit remélhetőleg tényleg senki sem tud majd meg.
Ha tudtam volna, hogy ez az egész még koránt sem ért véget, nem lettem volna olyan nyugodt.
2013. november 16., szombat
12. fejezet
Berohantam a fürdőbe, és csak mereven néztem a tükörbe. Az egész sminkem szét volt kenődve az arcomon, rettenetes módon festettem. De egyszerűen nem érdekelt semmi. Mintha kiakadt volna az agyam, csak lefagyva bámultam az ocsmány tükörképemet.
Próbáltam összerakni a fejemet, hogy most tulajdonképpen mi is történt. Próbáltam előásni a tegnap esti emlékeket, a pókemberrel. Aki… Jonghyun volt, ugye, ezek szerint.
Tehát.
Vele táncoltam. Hozzá simultam. Neki vonaglottam.
Őt nyomtam neki a falnak. Őt csókoltam meg.
Ő smárolt le.
Ő hozott lázba.
Őt hoztam Én lázba.
Jonghyunt.
JONGHYUNT.
…Nem, nem. Ez egyszerűen nem történt meg, igaz? Csak most álmodom, és mindjárt felébredek!
„Te jó Isten… Te jó Isten, édes Istenem, ez nem lehet, nem nem nem…” – suttogtam magamban hangtalanul, és a fejemet fogva fel-alá járkáltam a fürdőben. Megengedtem a jéghideg csapvizet, és megdörzsöltem az arcomat. A gyomrom görcsölni kezdett az egésznek a gondolatától, és olyannyira felkavart az egész, hogy rám jött a kő kemény hányinger. Próbáltam visszatartani, de sajnos nem ment… hangosan tálaltam ki a tegnapi pia repertoárt a vécénkbe.
A rohadt életbe… a rohadt életbe…
A vécé felett görnyedve hallottam, hogy nyikorog a fürdőszoba ajtaja, és lassan megfordultam.
- Kibum-ssi? Minden re-…? – kérdezte Jonghyun az ajtóban állva rekedtes hangon, de nem tudta befejezni a mondatát. Valószínűleg ő is rájött a kosztümöm láttán arra a dologra, amitől én épp gyomorideget kaptam és taccsoltam.
Ő csak meresztette rám a nagy szemeit, és nyelt egy nagyot. Én csak néztem rá fájdalmasan, és ismét rám jött az öklendezhetnék, úgyhogy gyorsan visszakaptam a fejem a vécéhez, és ismét hánytam, de már szinte semmi nem jött ki a számon. Jonghyun gyorsan odajött hozzám és a hátamra rakta a kezét.
- Jól vagy? Hozzak valamit? Vizet?
- Kö..köszi, de nem… nemkére- - ismét öklendezni kezdtem, erre Jonghyun leguggolt hozzám, és finoman simogatta a hátamat.
- Ah… sokmindent összeittál tegnap, mi?
Már nem akartam megszólalni, úgyhogy csak bólogattam, és sóhajtottam egyet. Mindent elcseszettnek éreztem, minden kavargott a fejemben, nem tudtam mit kezdjek most, mi legyen, ki látta egyáltalán az egészet, mit gondol most Jonghyun, biztos hogy tudja-e hogy én voltam az, vagy nem, vagy mi van…
Éreztem hogy a meleg könnyek lassan végigfolynak az orromon, belecsöppenve a vécébe.
- Na. Most meg miért sírsz? – kérdezte kedvesen. Én viszont nem válaszoltam a kérdésére.
- Te… emlékszel mindenre az estéből? – kérdeztem szipogva.
Jonghyun a földre sütötte a szemeit, és csak lassan bólogatott.
- Nagyjából.
- Akkor arra is, hogy..
- Arra is.
Istenem… Úr Isten…
Még jobban eleredtek az idegtől a könnyeim. Hátradőltem a falnak és az arcomat a kezembe temettem. Hangosan kapkodtam a levegőt, és éreztem hogy Jonghyun csak bámul, és a vállamra rakja a kezét.
- Na, nyugodj meg… semmi baj. Nem történt semmi baj, csak egy kis félreértés.
- Ez hogy a fészkes fenébe történhetett meg?? Hogyan??! – vettem el a kezeimet.
- Én... én nem nem tudom, én csak... már nagyon be voltam rúgva, és… én… ah csak… az az igazság, annyira nőiesre sikerült a jelmezed, hogy azt hittem, hogy nő vagy, Kibum!! Nem ismertelek fel! Csak… ah, te jó Isten… - pirult el Jonghyun, és már elkapta a tekintetét. Nagyon zavarba jött. – Minden esetre meg kell hogy hagyjam, hogy nem én voltam az, aki kezdeményezett. Arra azért még emlékszek.
Most már én is elpirultam.
- Egyáltalán… rájöttél valamikor az est folyamán, hogy én voltam az? – kérdeztem félénken.
- Amikor… amikor a nyakadhoz hajoltam… megéreztem az illatodat. Onnan rájöttem, hogy te vagy az.
Jaj Istenem… mennyire éreztem már akkor hogy valami gubanc van…
Felálltam a földről. Lehúztam a vécét, és el akartam slisszolni onnan. Nem akartam tovább erről beszélni. Nem akartam ezt tovább idézni, tovább beszélni arról hogy igen, meleg vagyok, igen, beindultam rád, nem akartam bevallani semmit. El akartam az egészet felejteni.
Nem fogok bevallani semmit. Hagyjon békén mindenki.
- Ez nem történt meg és kész. – dobtam oda neki röviden, és elkezdtem kiviharzani.
- Nem! – fogta meg a karomat Jonghyun. Én kezdtem bepipulni. – Key-goon, te is tudod hogy nem hagyhatjuk ezt az egészet annyiban!
- Igen, meleg vagyok, erre gondolom rájöttél! Mit akarsz még hallani?
- Azt, hogy miért pont én voltam az közül a száz ember közül, akire épp ráindultál!
Nem akartam válaszolni, így gyorsan témát váltottam.
- Egyáltalán mit kerestél te abban a buliban? Megint kidobott a barátnőd, vagy mi?
- Te.. te meg miről beszélsz? – nézett rám felvont szemöldökkel Jonghyun. – Milyen barátnőm?
- Tudom hogy nem a családod hívott, hanem ő. Tisztán hallottam a telefonbeszélgetést. Kihallatszott. „Kincsem.. hiányzol… szeretlek…” kinek mondasz te ilyeneket? … De mindegy is, akkor is szemét dolog a mamádról ilyeneket hazudni, csak hogy tudd.
Jonghyun is felállt, és egy pillanatra nem kapott szikrát, majd hirtelen nevetni kezdett.
- Key-goon, a nővérem hívott! Tudod mennyire szeretjük egymást, kivételes a kapcsolatunk, én mindig így szoktam őt hívni! És igen, nagyon hiányzik már, és igen, szeretem is, mert a nővérem! A mama tényleg rosszul volt, de lekéstem a vonatot amivel haza juthattam volna, így arra gondoltam, visszajövök, és ha már itt kell hogy maradjak, akkor eljövök a buliba. Különben is, kaptam smst a nővéremtől, hogy felfújták a bajt, és a mamával nincs is akkora gond, ne aggódjak. Ezért hála az égnek el tudtam engedni magam.
Na most éreztem magam totál hülyének.
Kibum… te idióta, hülye… hülye…
Az egész arcom lángolt. Gyorsan kimentem a fürdőből, egyenesen a konyhába.
Jonghyun szemszöge.
Kibum kiviharzott a fürdőszobából.
Jonghyun, hogy az isten nyilába lehettél ekkora barom?
Key-jel? Key-jel smároltam az este??? Őt fogdostam össze vissza?? Hogyan? Hogy a francba nem vettem észre, hogy férfi??? Ennyire nem lehettem bebaszva!
Fogtam a fejemet, és fel-alá járkáltam. Nem akartam kimenni, mert csak felébresztettük volna a többieket a civakodásunkkal, így gondoltam egyet, és le akartam fürdeni.
Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy minden piszkot ami az éjjel rám került, lemossa a víz. Bárcsak a piszkos emlékeket is elmosná…
Hirtelen egyre tisztábban kezdtek előjönni az emlékképek.
Nem, nem gondolok rá vissza!
Ahogyan az az ennivaló macskanő előttem vonaglott…
Nem! Menj innen!
Ahogy hozzám simult…
Ahogyan átkarolta a nyakamat… A csípőjének szexi mozgása a kezeim alatt…
De hisz az... az Key csípője volt!!!
A latex nadrágban, az a puha, picike, formás fenék amiről legszívesebben soha nem vettem volna le a kezemet…
Kibum hátsóján gondolkozok!!!
Anyám, de jól csókolt… és még le is smároltam.
KIBUMMAL SMÁROLTAM.
Ő. EGY. FÉRFI!!!
ÉN PEDIG NEM VAGYOK MELEG!
Milyen jól esett, ahogyan az ajkai közre veszik a nyelvemet… Legszívesebben az ölembe kaptam volna, és szobára vittem volna. Ennivaló kiscica volt.
Bassza meg… bassza meg… bassza meg, hogy még így is jó élménynek tűnik! De.. ez képtelenség!
Kicsaptam a zuhanykabin ajtaját, és a kétségbeesetten a tükörbe néztem.
De én nem vagyok meleg…!!!
Próbáltam összerakni a fejemet, hogy most tulajdonképpen mi is történt. Próbáltam előásni a tegnap esti emlékeket, a pókemberrel. Aki… Jonghyun volt, ugye, ezek szerint.
Tehát.
Vele táncoltam. Hozzá simultam. Neki vonaglottam.
Őt nyomtam neki a falnak. Őt csókoltam meg.
Ő smárolt le.
Ő hozott lázba.
Őt hoztam Én lázba.
Jonghyunt.
JONGHYUNT.
…Nem, nem. Ez egyszerűen nem történt meg, igaz? Csak most álmodom, és mindjárt felébredek!
„Te jó Isten… Te jó Isten, édes Istenem, ez nem lehet, nem nem nem…” – suttogtam magamban hangtalanul, és a fejemet fogva fel-alá járkáltam a fürdőben. Megengedtem a jéghideg csapvizet, és megdörzsöltem az arcomat. A gyomrom görcsölni kezdett az egésznek a gondolatától, és olyannyira felkavart az egész, hogy rám jött a kő kemény hányinger. Próbáltam visszatartani, de sajnos nem ment… hangosan tálaltam ki a tegnapi pia repertoárt a vécénkbe.
A rohadt életbe… a rohadt életbe…
A vécé felett görnyedve hallottam, hogy nyikorog a fürdőszoba ajtaja, és lassan megfordultam.
- Kibum-ssi? Minden re-…? – kérdezte Jonghyun az ajtóban állva rekedtes hangon, de nem tudta befejezni a mondatát. Valószínűleg ő is rájött a kosztümöm láttán arra a dologra, amitől én épp gyomorideget kaptam és taccsoltam.
Ő csak meresztette rám a nagy szemeit, és nyelt egy nagyot. Én csak néztem rá fájdalmasan, és ismét rám jött az öklendezhetnék, úgyhogy gyorsan visszakaptam a fejem a vécéhez, és ismét hánytam, de már szinte semmi nem jött ki a számon. Jonghyun gyorsan odajött hozzám és a hátamra rakta a kezét.
- Jól vagy? Hozzak valamit? Vizet?
- Kö..köszi, de nem… nemkére- - ismét öklendezni kezdtem, erre Jonghyun leguggolt hozzám, és finoman simogatta a hátamat.
- Ah… sokmindent összeittál tegnap, mi?
Már nem akartam megszólalni, úgyhogy csak bólogattam, és sóhajtottam egyet. Mindent elcseszettnek éreztem, minden kavargott a fejemben, nem tudtam mit kezdjek most, mi legyen, ki látta egyáltalán az egészet, mit gondol most Jonghyun, biztos hogy tudja-e hogy én voltam az, vagy nem, vagy mi van…
Éreztem hogy a meleg könnyek lassan végigfolynak az orromon, belecsöppenve a vécébe.
- Na. Most meg miért sírsz? – kérdezte kedvesen. Én viszont nem válaszoltam a kérdésére.
- Te… emlékszel mindenre az estéből? – kérdeztem szipogva.
Jonghyun a földre sütötte a szemeit, és csak lassan bólogatott.
- Nagyjából.
- Akkor arra is, hogy..
- Arra is.
Istenem… Úr Isten…
Még jobban eleredtek az idegtől a könnyeim. Hátradőltem a falnak és az arcomat a kezembe temettem. Hangosan kapkodtam a levegőt, és éreztem hogy Jonghyun csak bámul, és a vállamra rakja a kezét.
- Na, nyugodj meg… semmi baj. Nem történt semmi baj, csak egy kis félreértés.
- Ez hogy a fészkes fenébe történhetett meg?? Hogyan??! – vettem el a kezeimet.
- Én... én nem nem tudom, én csak... már nagyon be voltam rúgva, és… én… ah csak… az az igazság, annyira nőiesre sikerült a jelmezed, hogy azt hittem, hogy nő vagy, Kibum!! Nem ismertelek fel! Csak… ah, te jó Isten… - pirult el Jonghyun, és már elkapta a tekintetét. Nagyon zavarba jött. – Minden esetre meg kell hogy hagyjam, hogy nem én voltam az, aki kezdeményezett. Arra azért még emlékszek.
Most már én is elpirultam.
- Egyáltalán… rájöttél valamikor az est folyamán, hogy én voltam az? – kérdeztem félénken.
- Amikor… amikor a nyakadhoz hajoltam… megéreztem az illatodat. Onnan rájöttem, hogy te vagy az.
Jaj Istenem… mennyire éreztem már akkor hogy valami gubanc van…
Felálltam a földről. Lehúztam a vécét, és el akartam slisszolni onnan. Nem akartam tovább erről beszélni. Nem akartam ezt tovább idézni, tovább beszélni arról hogy igen, meleg vagyok, igen, beindultam rád, nem akartam bevallani semmit. El akartam az egészet felejteni.
Nem fogok bevallani semmit. Hagyjon békén mindenki.
- Ez nem történt meg és kész. – dobtam oda neki röviden, és elkezdtem kiviharzani.
- Nem! – fogta meg a karomat Jonghyun. Én kezdtem bepipulni. – Key-goon, te is tudod hogy nem hagyhatjuk ezt az egészet annyiban!
- Igen, meleg vagyok, erre gondolom rájöttél! Mit akarsz még hallani?
- Azt, hogy miért pont én voltam az közül a száz ember közül, akire épp ráindultál!
Nem akartam válaszolni, így gyorsan témát váltottam.
- Egyáltalán mit kerestél te abban a buliban? Megint kidobott a barátnőd, vagy mi?
- Te.. te meg miről beszélsz? – nézett rám felvont szemöldökkel Jonghyun. – Milyen barátnőm?
- Tudom hogy nem a családod hívott, hanem ő. Tisztán hallottam a telefonbeszélgetést. Kihallatszott. „Kincsem.. hiányzol… szeretlek…” kinek mondasz te ilyeneket? … De mindegy is, akkor is szemét dolog a mamádról ilyeneket hazudni, csak hogy tudd.
Jonghyun is felállt, és egy pillanatra nem kapott szikrát, majd hirtelen nevetni kezdett.
- Key-goon, a nővérem hívott! Tudod mennyire szeretjük egymást, kivételes a kapcsolatunk, én mindig így szoktam őt hívni! És igen, nagyon hiányzik már, és igen, szeretem is, mert a nővérem! A mama tényleg rosszul volt, de lekéstem a vonatot amivel haza juthattam volna, így arra gondoltam, visszajövök, és ha már itt kell hogy maradjak, akkor eljövök a buliba. Különben is, kaptam smst a nővéremtől, hogy felfújták a bajt, és a mamával nincs is akkora gond, ne aggódjak. Ezért hála az égnek el tudtam engedni magam.
Na most éreztem magam totál hülyének.
Kibum… te idióta, hülye… hülye…
Az egész arcom lángolt. Gyorsan kimentem a fürdőből, egyenesen a konyhába.
Jonghyun szemszöge.
Kibum kiviharzott a fürdőszobából.
Jonghyun, hogy az isten nyilába lehettél ekkora barom?
Key-jel? Key-jel smároltam az este??? Őt fogdostam össze vissza?? Hogyan? Hogy a francba nem vettem észre, hogy férfi??? Ennyire nem lehettem bebaszva!
Fogtam a fejemet, és fel-alá járkáltam. Nem akartam kimenni, mert csak felébresztettük volna a többieket a civakodásunkkal, így gondoltam egyet, és le akartam fürdeni.
Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy minden piszkot ami az éjjel rám került, lemossa a víz. Bárcsak a piszkos emlékeket is elmosná…
Hirtelen egyre tisztábban kezdtek előjönni az emlékképek.
Nem, nem gondolok rá vissza!
Ahogyan az az ennivaló macskanő előttem vonaglott…
Nem! Menj innen!
Ahogy hozzám simult…
Ahogyan átkarolta a nyakamat… A csípőjének szexi mozgása a kezeim alatt…
De hisz az... az Key csípője volt!!!
A latex nadrágban, az a puha, picike, formás fenék amiről legszívesebben soha nem vettem volna le a kezemet…
Kibum hátsóján gondolkozok!!!
Anyám, de jól csókolt… és még le is smároltam.
KIBUMMAL SMÁROLTAM.
Ő. EGY. FÉRFI!!!
ÉN PEDIG NEM VAGYOK MELEG!
Milyen jól esett, ahogyan az ajkai közre veszik a nyelvemet… Legszívesebben az ölembe kaptam volna, és szobára vittem volna. Ennivaló kiscica volt.
Bassza meg… bassza meg… bassza meg, hogy még így is jó élménynek tűnik! De.. ez képtelenség!
Kicsaptam a zuhanykabin ajtaját, és a kétségbeesetten a tükörbe néztem.
De én nem vagyok meleg…!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)