34. fejezet

Sebesen húzni kezdtem magam után a bőröndömet. Hallottam hogy kijön utánam, és bár tényleg siettem, utolért, és karon fogott. Hirtelen megrántott, és meg is rándult a vállam, ujjai pedig a karomba fúródtak.

- Mi lesz velem nélküled?! Nem mehetsz el! Nélküled… nélküled elveszek, Key…

- Nem, nem veszel el! Önálló felnőtt ember vagy, Jonghyun! – próbáltam kiszabadítani a karomat, de nem sikerült. Kétségbeesett, könnyes arccal szorított, akár csak egy kisgyerek az anyját, aki el akarja hagyni.

Egyáltalán nem annak a Jonghyunnak tűnt, akibe én beleszerettem. Sosem hittem volna, hogy ő ilyenné válik, ha az ember párja lesz. Már értettem, miért szakított vele az összes barátnője eddig. Jonghyun úgy fogta fel az ő társát, mint egy segítőt, aki a lelkében tátongó űrt befoltozza. Neki folyamatosan szüksége volt valakire, aki foglalkozik vele, és ezt az embert maximális mértékben féltette és birtokolta. Ha talált valakit, azt nem eresztette, és mindennél jobban félt attól hogy elveszti, és újra visszatér az üresség. Nála a párkapcsolat a látszat ellenére róla szólt. Erre rájöttem az utazásunk folyamán.

- De igen… Mi lesz ha nem leszel mellettem? Key… neked mellettem a helyed, miért hagysz itt? Ne hagy itt… - hebegte a padlót vizslatva, és erőszakosan magához húzott, és megölelt.

Az egész… egyszerűen betegesnek tűnt.

Kezdtem dühbe gurulni erőszakoskodásától.

- ELÉG!! – bontakoztam ki nagy nehezen a karjából, és hátráltam pár lépést. A düh kiszólt belőlem. – Én nem ezt akartam Jonghyun! Amit te művelsz, az nem normális, érted?! Én nem egy tárgy vagyok akit birtokolhatsz!! Beteges az egész… komolyan, felfogtad hogy a bárban is mit műveltél?! Mindenhová követsz, amióta itt vagyunk egy percet sem voltam egyedül! Neked nincs életed Jonghyun!!

Eltorzult arcát és patakzó könnyeit látva kavarogtak bennem az érzések. Rettenetesen sajnáltam, de mérhetetlenül dühös is voltam rá. Nem mertem belegondolni, hogy miket mondtam az előbb neki. Csak el akartam menni onnan, azt kívántam bárcsak ne történt volna meg az egész. Úgy éreztem, az egész életem felborult. Egyszerűen csak haza akartam menni, rendbe tenni az életemet – már ha lehetséges.

- Most pedig eldöntheted… - kezdem kicsit nyugodtabb, bár továbbra is zaklatott hangnemben – vagy velem jössz, vagy nem, de én mindenképpen elmegyek, és rendbe teszem a dolgokat.

Jonghyun szemei szinte nem is látszottak a sírástól, csak hangosan szipogott, és állt előttem a folyosón, mint egy rakás szerencsétlenség. Mint aki összeomlott.

- Én… én…                                                                               

Vártam, hogy szóljon valamit. Nem tette. Kimondhatta volna, hogy veled megyek… de nem mondta.

Szinte kettéhasadt a szívem, mikor könnyeim felgyülemlése után sarkon fordultam, és a lift felé vettem az irányt. A folyosón végigsietve már patakzottak a könnyeim, és szinte alig láttam hogy merre megyek. A litfbe belépve hangosan zokogtam.

Sosem hittem volna, hogy az elől fogok egyszer menekülni, akinek a közelségére mindennél jobban vágytam.

Jonghyun szemszöge.

Úgy éreztem, mintha az egész mellkasom tartalmát Kibum kitépte volna a helyéről.

Lerogytam a padlóra, és nem érdekelt, hogy már ki-kijöttek a szobából a lakók, kérdezgetve hogy jól vagyok-e, némelyik még a vállam is megkocogtatta. A lelki törésem teljesen uralt engem, maga alá temetett a fájdalom. Az egész életemet egy rakás romnak éreztem, képtelen voltam onnan elmozdulni.

Nem hagyhat el… nem mehet el…

Nem tudom, meddig roskadozhattam ott a folyosón. Teljesen meg voltam zavarodva. Csak azt éreztem, hogy nekem ő kell, szüksége van a lényemnek rá ahhoz, hogy tovább létezzen, tovább éljen, és bármit megtennék azért, hogy továbbra is mellettem legyen.

A távolság az idővel egyre nő köztünk.

Nem lehet tőlem távol. Utána kell mennem.

Ez a cél motivált abban, hogy felálljak, és én is elkezdjem pakolni a dolgaimat.

Nem azért mentem volna haza, amiért Kibum. Sőt, nem is gondoltam bele, hogy haza megyek. Csakis annyi volt a fejemben hogy „Keyhez. Key után kell mennem.”

Key szemszöge.

A taxis egy idiótának nézett, amiért zokogok, sőt nagyjából úgy mindenki az utcán. De nem tudtam abba hagyni. Ennyire kettős, távoli érzést még sosem éreztem magamban. Amikor legszívesebben az ember kétfelé szakadna, egyszerre dühös és sajnálattal teli, egyszerre megütne és megölelne valakit… egyszerre folytatná az útját, de vissza is fordulna azonnal.

Egyedül az gátolt meg abban hogy visszaforduljak, hogy a józan eszem azt diktálta, mindenképpen haza kell mennem. Egyúttal reméltem hogy Jonghyun utánam jön majd, de mikor ez eszembe jutott, az is bennem volt, hogy egy percig nem kívánom hogy most itt legyen.

Hamarosan ki is szálltam a reptéren. Próbáltam kissé megnyugodni, letörölni a könnyeimet, és a váróba már úgy betérni, hogy nincs sírógörcsöm.

Nem tudtam mikor indul a legközelebbi gép Koreába, de reménykedtem benne hogy nem tizenkét óra múlva. A menetrend szerint két óra volt, míg elindul a következő gép, így még szerencsésnek is mondhattam magam.

Leültem egy padra, és vártam.

Haza megyek… mi fog ott rám várni?

A gyomrom görcsbe szorult, ahogy erre gondoltam. Előttem volt a többiek arca, ahogy meglátnak belépni a lakásajtón. Gyűlölni fognak? Vagy sírva rám borulnak?... Talán hozzám se szólnak?

Lehet hogy rég felbontották a szerződésünket?

Elképesztően izgultam, pedig még nagyon messze voltam attól a pillanattól hogy otthon legyek.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam Taemint. Eldöntöttem hogy bejelentem a hazamenetelemet, legalább ez ne érje őket váratlanul. Még mindig Taeminben bíztam a legjobban, tőle féltem legkevésbé.

Párat csörgött a telefon, majd felvette álmos hangon. Olyan jó volt a hangját hallani…

- Tessék…

Talán nem is nézte, ki hívja.

- Halló... Taeminnie?

- Key? Key-hyung te vagy az? – váltott mindjárt éberebb hangnemre, és szinte a telefonon keresztül éreztem, ahogyan felderül és elmosolyodik. – Úr Isten, mi van veletek Key?! Hol vagytok, hazajöttök ti még egyáltalán?? Hyung, mindenki aggódik értetek, az egész cég titeket kerestet, minden a feje tetejére fordult!! Gyertek haza, kérlek!

- Haza megyek.

- És Jonghyun?

- Ő… nos, ő nem tudom.

- Hogy érted, hogy nem tudod?! Hol van, nem együtt vagytok?

- Tudod ez nagyon hosszú történet, a lényeg hogy Jonghyun… Jonghyun nem akart hazajönni. Alig tudtam tőle elszabadulni, Taeminnie, ez az egész egy… egy őrület… - ismét egyik tenyerembe temettem az arcom, és megeredtek a könnyeim.

Taemin hajnalok hajnalán végighallgatta a panaszkodásomat Jonghyunról. Én csak mondtam és mondtam, ő pedig hallgatott. Rettentően jól esett valakinek elmondani, valaki mással kommunikálni, aki nem Jonghyun. Teljesen biztos voltam benne, hogy Taemin megért és meghallgat.

- Nem hiszem el, hogy ezt tetted – szólalt egyszer csak meg – csak úgy ott hagytad? Komolyan gondoltad ezt?! És mi van ha valami hülyeséget csinál?

Még sosem hallottam Taemin hangját ilyen szigorúnak. Egy pillanatra le is döbbentem, de aztán felfogtam, mit mondott.

Jonghyun tényleg képes őrült lenni. Mi van ha…

Mielőtt még jobban megijedhettem volna, gondolatmenetemet megszakította az, hogy épp Jonghyun trappolt felém meggyötört arccal, szétzilált fizimiskával, bőröndjét cipelve.

- Ő is hazajön. – szóltam bele nyugodtan a telefonba. – Holnap érkezünk, este. Majd még hívlak. – Kinyomtam a telefont, és Jonghyunra néztem, aki megállt előttem, és szúrós szemmel nézett rám. Ledobta a bőröndjét, mellém telepedett, és lassan a vállamra hajtotta a fejét.

Jonghyunnal egy szót sem váltottunk sem a váróban, sem a repülőn, de még a koreai taxiban sem. A csend közöttünk pár óra elteltével már egyáltalán nem volt kínos sem, sőt, inkább természetessé vált.

Egyetlen helyen szólalt meg, és az a bejárati ajtónk előtt volt.

- Te akartad.

33. fejezet

- Itt maradunk még egy napot, mit szólsz? Kiveszek még egy éjszakát, csak neked. – simogatta a hajamat Jonghyun, és adott egy puszit a fejem tetejére, így próbált lenyugtatni. Én már abbahagytam a sírást, de egyszerűen képtelen voltam újra talpra állni, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem.

Nagyot sóhajtottam, és felegyenesedtem Jonghyun öleléséből. Kitöröltem a szememből a könnyeket, majd némán bólogattam.

Rettenetesen féltem hazamenni, és talán jobban is aggódtam az elfutásunk miatti botránytól, mint attól, hogy együtt vagyunk. Egyúttal most rögtön hazatértem volna, de a másik felem azt gondolta, soha többet nem menne vissza.

De ennek nem lett volna értelme, hiszen már sosem tudtam volna magamat megszabadítani attól a bűntudattól, ami most hirtelen rám zúdult. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, romokkal teli város közepén állnék, ahol egészen eddig észre sem vettem azt, hogy kezd összedőlni az egész, és vidáman éltem tovább. És ahogy megy az idő, úgy egyre több ház rombolódik szét, míg nem az egész város a senki földjévé válik, ami élhetetlen, és újraépíthetetlen.

- Elmegyünk valahová ma este, jó? A kedvemért, legalább ma este próbálj meg nem gondolni az otthoni dolgokra. Szedd egy kicsit össze magad, rendben? – simogatta a vállamat miközben átkarolt.

Nem fog menni.

Aprókat bólogattam. Már nem akartam vitába szállni vele. Tudtam hogy ő bármeddig képes lenne a pillanatnak élni, de én nem ilyen fajta ember vagyok. Eddig bírtam.

Pár szipogás kíséretében bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, kijavítsam a sminkem és a hajamat megigazítsam.

Bárhány kiló alapozót kentem magamra, bárhogy próbáltam igazgatni magamon, már egyáltalán nem voltam olyan, mint a nap elején. Egy nyúzott, meggyötört arcot láttam a tükörképben. Mintha nem is én lettem volna az, akit látok. A szemeim alatt duzzadtak voltak, vöröses árnyalatúvá vált a fehér része, szám sarka lefelé görbült. Szörnyen néztem ki.

- Minden rendben? – szólt ki Jonghyun, miután már jó ideje bent tartózkodtam a fürdőben.

- Igen – mondtam, és ki is jöttem onnét.

Jonghyunnal egy bárba tértünk be, és rendeltünk két pohár koktélt. Én persze képtelen voltam nem az otthoni dolgokra gondolni, és folyamatosan csak a gyötrő bűntudat tudott a fejemben járni.  Bár Jonghyun próbálta beszélgetéssel elterelni a gondolataimat, és ez néha-néha sikerült is - főleg, miután elfogyott a poharam tartalma…

A helyzet az volt, hogy élveztem azt, hogy az ital hatására kevésbé érzem a dolgok súlyosságát. Eddig anélkül is sikerült, és hát most úgy néz ki, csak azzal megy.

Az első koktél után odabattyogtam a pulthoz, és máris rendeltem egy másikat, de az már sokkal erősebb volt. Jonghyun utánam jött – mint mindig – és elmosolyodott. Végigsimított az arcomon.

- Mindjárt jövök, elmegyek a mosdóba. El ne mozdulj! Addig is, rendelj nekem is egyet. – kacsintott, majd eltűnt a sötét tömegben.

A saját koktélom már meg is érkezett. Éhes szemekkel meredtem a színes, tekergő szívószállal és citromkarikákkal díszített pohárra, amiből csak úgy áradt az erős alkohol illata.

Ez kell most nekem…

A számba vettem a piros szívószálat, és elkezdtem szívni az italt. Kellemesen hűs volt, és épp olyan állapotban voltam, mikor az ízek már nem is számítanak igazán, és az ember nem is érzi a pia valódi erősségét.

Csak szívtam és szívtam, miközben pásztáztam a tömeget a szememmel. Minden szíváskor éreztem, hogy az alkohol a fejembe száll.

Egyszer csak kiszúrtam egy krapekot, akire már a bárba való belépésünkkor is automatikusan rávezetődött a tekintetem. A táncparketten táncolt, szőke, felállított haja és kreol bőre volt. Szinte biztos voltam benne, hogy helyi. Kicsit idősebbnek tűnt, mint én vagyok, teste szálkás volt, mégis kigyúrt. Nálam jóval magasabb volt.

Igazából nem mondanám, hogy én buknék az ilyen pasikra, de valahogy mégis megfogott benne valami, és ott tartotta a szemem rajta. Mozgása profinak tűnt, biztos voltam benne, hogy táncos lehet, de inkább valami klasszikus latin – csípőmozgása nem hazudtolta meg…

A haverjaival táncolt egy csapatban, voltak köztük fiúk-lányok. Azonban a körből észrevettem, hogy felém vet egy-egy kósza pillantást, kék szemei csak úgy világítottak a sötétségben. Egyszer csak megállt a táncban, odaszólt a többieknek, és a pulthoz közeledett.

Először csak jobbra-balra nézelődött, majd jeges tekintetét megállította rajtam, és enyhén elmosolyodott. Kifejezetten felém tartott.

Kivettem a szívószálat a számból. Idő közben észre sem vettem, de a hatalmas pohár italnak több mint a felét sikerült meginnom a nagy bámészkodás közben. A fejembe egyre inkább kezdett az ital beszállni, a hangok eltorzultak, és csak a pillanat létezett számomra.

Végre. Csak a pillanat.

Olyannyira, hogy szinte Jonghyunt is elfelejtettem. Egy pillanatra néztem a mosdó irányába, de még mindig nem láttam feltűnni őt, így rögtön vissza is pillantottam az imént közeledő alakra, aki épp most ért oda hozzám.

Mellém támaszkodott a pultra, és végig a szemembe nézett, mosolya kiszélesedett. Nem is tudtam, mit tegyek, így hát én is elmosolyodtam, és elkezdtem a szívószálammal játszadozni, miközben végig az arcába néztem.

Kért magának egy italt, és az én poharamhoz közelebb hozta azt, koccintás szándékával.

- Cheers. – szólalt meg mély tónusú hangján.

- Cheers – koccintottam össze vele a poharat, és ismét beleszívtam a szívószálba.

- Honnan jöttél? – kérdezte angolul.

- Koreából.

- Aah… Koreából. – ismételt meg egy bólintással, majd ismét belekortyolt az italába. – És mondd csak, minden koreai srác ilyen helyes, mint amilyen te vagy? – vigyorodott el, mire én állatira elpirultam.

- Hát-

Nem tudtam volna mit mondani erre, de nem is kellett. A pillanatok felgyorsultak. Jonghyun hirtelen a semmiből ott termett, és magához húzta a srác grabancát a pólója nyakánál fogva – mellesleg elég viccesen nézett ki a dolog, a csaknem egy fejnyi magasságkülönbség miatt, de poénosságát elvette az, hogy Jonghyun arcára milyen mérhetetlen düh ült ki – majd egy lendülettel levert neki egyet. Ökle szorításától megfeszültek nagy karizmai, amelyek azért jócskán nagyobbak voltak, mint az előtte álló helyié.

- Mit is csinálsz te itt, seggfej?! – mondta koreaiul neki, de a srác természetesen nem értett belőle semmit. Meglepődöttség ült ki az arcára, majd miután észhez tért, ő is dühbe gurult, és próbálta ellökni magától Jonghyunt, de nem tudta. Megpróbálta levakarni magáról a kezét, de nem sikerült neki, annyira szorosan fogta. Jonghyun közelről, szinte vicsorogva nézett a szemébe.

- Jonghyun, engedd el!

- Jól van már, nyugi, nyugi van pajti! – tette fel a kezeit – csak beszélgettünk!

- Beszélgettél, mi?! – ismételte angolul Jonghyun a szavait, majd ismét bevert neki egyet, amitől már én is megijedtem. - Kibum… az… enyém!! – ütötte meg újból, minden egyes szó után.

- ELÉG JONGHYUN, NEM CSINÁLT SEMMIT!! – kiabáltam, és próbáltam én is levakarni róla, de persze nem sikerült. Ekkorra már odaértek a biztonsági őrök is, akik aztán tényleg nagy darabok voltak, és egy pillanat alatt leállították Jonghyunt.

- Most húz mindenki innen kifelé! – ordították az ajtó felé mutatva, majd Jonghyun gyilkos pillantással méregetve az imént ütlegelt férfit, karon fogott engem, és kiballagtunk a szórakozóhelyről.

- Te normális vagy??! – kiabáltam rá, és kirántottam a karjából a kezemet. – Ezt meg miért csináltad??

- Mit akart tőled az a köcsög?!

- Semmit, csak odajött hozzám, és megkérdezte, hová valósi vagyok!

- Csak úgy, mi? Látszott a buznyákon, hogy nem az a fajta aki csak úgy kérdezget! Mit akart? – Jonghyun még mindig fel volt spanolva.

- Állj már le! Nem akart semmit. – taglaltam neki lassan a szavakat, ő pedig csak tág orrlyukkal, összeszorított szájjal nézett rám.  A levegőt szaporán vette, én pedig megöleltem őt. – Nyugalom.

Nagyon megijesztett Jonghyun. Még soha az életben nem láttam őt ilyennek. Olyan volt, mintha meg akarta volna szinte ölni azt az embert, pedig nem is csinált az ég világon semmit – és még csak nem is tudja Jonghyun, hogy az utolsó mondata valóban felkérő szándékú volt.

Ilyen lenne ő, ha féltékeny?

- Én csak… nem is tudom, én… nem viselném el, ha valaki elvenne téged tőlem. – simogatta a hátamat.

- Köszönöm, hogy féltesz, de… legközelebb azért ne lépj ilyen elhamarkodottan, jó? – néztem a szemébe, ő pedig bólogatott, és adott egy csókot.

- Te az enyém vagy. – mosolygott rám, és a fülem mögé tűrt egy kósza szőke tincset a hajamból. Szemében tökéletesen tiszta, mély szerelem tükröződött, és látszott, hogy számára tényleg én vagyok jelenleg a legfontosabb.

Mikor elindultunk hazafelé, akkor éreztem igazán, mennyire be vagyok rúgva. Bár a gondolataim tiszták voltak, fizikailag alig láttam valamit az útból, és az egyensúlyozás is nehezemre esett. Szerencsére mire felértünk a hotelba, kicsit jobban kijózanodtam.

 Miután lefeküdtünk az ágyunkba, ismét visszatértek a fejembe a délutáni veszekedésünk emlékei, valamint az otthoni dolgok. Nagyot sóhajtottam fejemet Jonghyun mellkasán nyugtatva.

- Mit fogunk csinálni, Jonghyun? Nem menekülhetünk örökre… - néztem fel rá.

- Maradjunk itt. – simogatta a karomat.

Egy pillanatra felnevettem. Nem hittem, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy mi örökre így bujdossunk.

- Miért?... Most őszintén Kibum… neked nem jó így? – kérdezte komoly arckifejezéssel.

- Te ezt akarod? Hogy soha többé ne térjünk haza? Megőrültél?

- Én csak…

- Haza kell mennünk! – ültem fel.

- Nem lett volna muszáj eljönnöd velem.

- Mi az hogy nem lett volna muszáj?! – Kitakaróztam, és kikeltem az ágyból felháborodva.

- Talán kényszerítettelek?

- Talán nem kellett volna megvenned egy Londonba szóló repülőjegyet a megkérdezésem nélkül! Ezek után mit vártál?! Nem ezt akartad mindvégig? – emeltem fel újra a hangomat.

- Kibum, nyugodj meg. Nem csak magamnak akartam ezzel jót, hanem neked is, és ha nem emlékeznél, te mondtad nem rég, hogy ez volt életed legboldogabb időszaka. Ezt talán elfelejtetted?

- Nem, nem felejtettem. – fordultam el, és járkálni kezdtem a szobában, csípőre tett kézzel. – És valóban az is lett volna, ha az az aprócska bökkenő nem lenne számításban, hogy idolok vagyunk, és rajtunk kívül még négy ember munkájáért tartozunk felelősséggel. – A fejemet fogtam. – Istenem, hogy is dőlhettem be a naivitásodnak!

- Ha akartál volna, már elmehettél volna egy géppel haza! Te sem akarsz haza menni, ezt te is jól tudod! – Most már ő is feljebb emelte a hangját.

- Igen? Szerinted én nem akarok hazamenni? Oké – bólintottam határozottan, és hirtelen öltözni kezdtem.

- Most akarsz menni? –kelt ki hirtelen az ágyból.

- Nem hiszed el? – pakolásztam – Pedig ez lesz. Véget vetek ennek a hülyeségnek!

 - Key-goon – jött oda hozzám, és hangja megcsuklott – Ne csináld ezt!

- Sajnálom Jonghyun. Nem követhetlek tovább. Ha jössz, ha nem, én megyek.

Csak rakodtam határozottan a ruháimat és a kellékeimet a bőröndömbe, ő pedig ledöbbenve nézte mozdulataimat az ágy mellől.

- Kibum… - szólalt egyszer csak meg, és eltört nála a mécses. Erősen megfogott, magához rántott, és szorosan megölelt. – Ne csináld ezt, kérlek… kérlek, Key… - zokogni kezdett. – Te vagy az egyetlen ember az életemben akinek fontos voltam eddig, kérlek, nem akarlak elveszíteni… nélküled végem van! Végem van, kérlek, ne menj el… beszéljük meg…

Csak álltam rázkódó testének karjai között, és nem tudtam mit tegyek. A bőröndöm már teli volt, én indulásra készen felöltözve, és ez volt az elmúlt időszakban az egyetlen olyan pillanat, amikor tényleg azt éreztem, van elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem a lépést, és hazamenjek. Jonghyunnak nem volt, és biztos voltam benne, hogy nem is lesz. Ő túlságosan hitt abban, hogy ez így mehet tovább.

Mit tegyek?...

A kezemben lévő pénztárcámat szorongattam, és gyötrődtem, miközben ő csak ott sírt a vállamon, és szorított, csak szorított, mint gyermek az anyját...

Ha most újból bedőlök neki, és átölelem, akkor ennek az útnak sosem lesz vége.

- Sajnálom, Jonghyun.

Szavaim kimondása után éreztem, hogy karjai szorítása elgyengül, majd teljesen levette rólam a kezeit. Fejét lehajtotta, én pedig megfogtam a bőröndöt, és a torkomat a sírás kerülgette, de kiléptem azon a hotelszoba ajtón.

32. fejezet

Onew szemszöge.

Már-már szinte önkéntelenül, automatizálódott mozdulattal ellenőriztem a telefonom képernyőjét, hátha valami csoda folytán megjelenik rajta Jonghyun, esetleg Key neve. De már a gomb megnyomásakor tudtam, hogy nem lesz rajta semmi az időn és a kék színű hátteremen kívül.

- Természetesen még mindig semmi. – motyogtam magam elé a konyhaszéken ülve, és sóhajtottam egyet. – Minho-ssi! – kiabáltam ki a nappaliba, de az imént hívott nem válaszolt. Egyszer csak Taemin alakját láttam elsuhanni az ajtónál a folyosón.

- Taemin-ah!

- Igen? – nézett be.

- Szólj már Minhonak, hogy nézze meg a telefonját…

Taemin arca megkomolyodott, és egy pislogás után tovább is ment a dolgára, kérésemet ignorálva.

- Ahj, nem hiszem el, hogy még mindig nem beszélsz vele. – csóváltam a fejemet, és felállva a helyemről beballagtam a nappaliba, ahol Minhonak mondani sem kellett, de már vette is elő a mobilját.

- Mit gondolsz? – mutatta felém a szintén üres képernyőt. – Nincs értelme nézegetni. Ha egy hete semmi hír, akkor ez után se valószínű, hogy éppen most fognak felhívni. Úgy is halljuk, hisz itt van a zsebünkben ez az átkozott mobil a nap huszonnégy órájában…

Sóhajtottam egyet, és magam elé meredve aprókat bólogattam.

- Igazad van. Ha történik valami változás, az úgy is meg fog történni. Én megyek vissza a konyhába, eszek valamit… - indultam el, de visszafordultam. – Oh! És Taeminnel csinálj már valamit, beszélj vele, mert én ezt már nem bírom.

- Szerinted mit próbáltam az elmúlt egy hétben, hm? – tárta szét a kezeit, de én megszakítottam beszélgetésünket, és valóban bementem a konyhába, ahogy azt terveztem.

Taemin szemszöge.

A fal mögül hallgattam, mit beszélnek Onewék. Hatalmas nyomás urakodott rajtam, mert én tudtam, miről van szó, és hogy Jonghyun és Key mit csinálnak. Fájt látni, hogy Jinki mennyire aggódik, és annyira szívesen megnyugtattam volna… de nem tehettem, mert a szavamat adtam Key-nek.

Onew volt az egyetlen az együttesből, akire nem haragudtam teljes szívemből. Főleg Minho volt az, akinek az arcára is alig tudtam ránézni, amióta Jonghyunék eltűntek. Nagyon jól tudtam, hogy leginkább az egész miatta van, hiszen ha képes lett volna normálisan lereagálni a dolgokat, akkor lehet hogy meg sem fordult volna ez az egész a fejükben.

Hogy történhetett ez meg? És ami még fontosabb, mi lesz ezután? Ez nem mehet így örökre!

Jonghyunra és Key-re is rettenetesen haragudtam. Őrültek voltak mindketten, hogy ezt komolyan gondolták. Valahol megértettem, hogy féltek a felelősségtől… de egyszer haza kell jönniük. Nem menekülhetnek örökre.

Key szemszöge.

Nem is tudom elhinni, hogy képes voltam ennyi ideig teljesen felelősségmentesen gondolkodni. Olyan volt, mintha a repülőről leszállva tényleg sikerült volna kikapcsolnom az emlékeimnek ezt a részét, és úgy élni, mint aki bármit megtehet, következmények nélkül.

Önző voltam, rettenetes módon, de úgy, hogy nem is tudtam róla, mert egyáltalán nem gondoltam bele. Jonghyunnal egy szót sem beszéltünk bármiről, ami az otthonnal volt kapcsolatos.

Nagyon szemét dolognak hangzik, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt életem egyik legfelhőtlenebb, és legboldogabb időszaka.

Legalábbis… egy darabig.

- Ez fantasztikus volt, nem is gondoltam volna, hogy Olaszország ennyire csodálatos hely! – huppantam le háttal, széttárt karokkal a franciaágyra a szintén luxus színvonalú szállodai szobánkban, miután megérkeztünk a vásárlásból. Jonghyun mosolyogva mellém ült.

- Imádom látni, ahogy lelkesedsz a dolgok iránt, ilyenkor vagy a leggyönyörűbb, tudtad? – simogatta meg a szőke hajamat, majd adott a homlokomra egy csókot.

- Jajj Jonghyun, annnnyira itt töltenék még pár napot, nem veszünk ki még egy éjszakát? Ez a hely egy álom! – néztem rá kissé lebiggyesztett ajakkal, nagy szemeket imitálva, extra cuki aegyoval.

Jonghyun felnevetett.

- Te is tudod, hogy mindennél jobban teljesíteném a kívánságodat, de nem lehet. Ennél többet nem tölthetünk el egy helyen, túl kockázatos. – simogatta tovább a hajamat.

- Aish… - sóhajtottam. – Na és mi a következő úti cél?

- Amit csak akarsz. – Jonghyun megint a legszívmelengetőbb tekintetével fürkészte az arcomat, miközben ujjai lágya játszadoztak a tincseimmel.

Mikor velem foglalkozott, teljes lényéből éreztem, hogy szeret engem. Láttam a szemében a szerelmet, és soha senkire nem nézett így, mint rám. Minden lépésemet figyelte, kereste minden óhajom-sóhajom, és szó nélkül teljesítette. Nem hittem volna, hogy ő ilyen, ha párkapcsolatban van. Imádta a közelségemet, minden lehetséges alkalmon hozzámért, megsimogatott, megcsókolt. Olyan Jonghyun módon, teljes mértékben átadta magát a szerelem érzésének – a törődésnek, a gyengédségnek, az óvásnak.

Furcsán hangozhat, de néha még talán soknak is éreztem őt. Természetesen örültem, hogy ő, akiért évekig epekedtem, most itt van mellettem, és egymáséi vagyunk, azonban olyan érzésem volt, mintha Jonghyun számára sokkal kevesebb privát szféra kellene, mint nekem. Volt, hogy leültem volna olvasni egy újságot, de ő egyszerűen nem tudott magával mit kezdeni. Csak pár méterrel odébb szerettem volna gyorsan megnézni közelebbről egy szobrot, de ő rögtön utánam jött, még akkor is, ha ő azt a szobrot már megnézte. Szinte tényleg mindent kizárólag együtt csináltunk, és egy idő után kezdett… túlzásnak tűnni.

Természetesen én ezt nem mondtam el neki, mert nem akartam megbántani.

- Az elmúlt egy hét volt életem legboldogabb időszaka. – mondtam neki, miután a fejemet simogató kezére helyeztem saját tenyeremet, és kézfejét cirógatni kezdtem.

Jonghyun mosolya még jobban kiszélesedett, és ő is mellém feküdt hanyatt a paplanra.

- A kezdetektől fogva ilyen boldogok lehetnénk, ha akkoriban Taemin elmondta volna.

Taemin.

Ahogy meghallottam a nevét, olyan volt, mintha az a gát, ami eddig az otthoni terheket, és a mérhetetlen mértékű bűntudatot ami a lelkem mélyén megbújt visszatartotta, egyről a kettőre – átszakadt volna.

Egyik pillanatban még felhőtlenül mosolyogtam, most pedig egy szempillantás alatt szorult el a torkom, torzult el az arcom, és a könnyeim patakzani kezdtek a frissen húzott ágyneműhuzatra.

Pár másodpercig csak csendben rázkódva zokogtam, és ekkor még a plafont bámuló Jonghyun nem is vette észre, hogy sírok. Csak akkor eszmélt fel, mikor két kezemet az arcomra helyeztem, és egyszer csak nem bírtam, és hangosan felszipogtam.

Jonghyun felült az ágyon, én pedig levegőért kapkodva már hangos, keserves hangokat kiadva magamból zokogtam. Felültetett engem is az ágyon, és magához ölelt.

- Sshh… Semmi baj.

- Jonghyun, mit csinálunk mi itt?! Mi ez? Mit csinálunk mi itt? – hajtogattam a mondatokat egymás után arcomat a mellkasába fúrva, ő pedig csak ringatózott velem, és próbált nyugtatni.

Szemetek vagyunk.

Önző szemetek vagyunk.

Komolyan, miért vagyunk mi itt egyáltalán? Miért?

Ő vett rá. Jonghyun.

Elhúzódtam tőle és hirtelen hihetetlen méreg fogott el.

- TE VETTÉL RÁ ERRE! – ordítottam neki, és döbbent arcát néztem, melyet csak homályosan tudtam felmérni. – MIATTAD FOGNAK TAEMINÉK TÖNKREMENNI! MINDEN A TE HIBÁD, ÉS MÁR NINCS VISSZAÚT!! – Beleütöttem egyet a mellkasába, ő pedig le se reagálta, csak nyugodt arccal vette a következő ütésemet is. Nem tudtam kontrollálni magam, egyszerűen csak jött belőlem minden, és egyáltalán nem akartam ilyen rondán beszélni vele, mert ezt azért nem érdemelte meg.

A méreg után megint egy síró roham jött, ő pedig ismét magához ölelt.

- Jonghyun… menjünk haza…

- Nem. Előbb szépen elrendezed magadban a dolgokat. Sírd ki magad, és próbálj megnyugodni, Kibum, jó?

Megnyugtató hangszíne talán kicsit lejjebb csillapította a kedélyeimet. Még mindig kapkodtam a levegőt, így megpróbáltam egy nagyot sóhajtani, és tényleg lehiggadni.

[És most hivatalosan is kijelentem, hogy ezzel a résszel immár a Runaway életem leghosszabb ficijévé vált ^w^]

31. fejezet (18+)

Fekete szempárjával szabályosan felfalt engem. Én éreztem, hogy bennem egyre inkább forrni kezd a vágy. Mikor egyik tenyere elkezdett lassan a pólóm alá siklani, az ajkamba haraptam. Kezeimmel haja hátuljába túrtam, és vággyal teli hangon azt mondtam:

- Vedd le őket.

Rettentően beindultam… főleg így, hogy itt tényleg semmi, de semmi okom nem volt a szokásos aggodalomra és görcsölésre, és teljesen elengedhettem magam. Nagyon régóta nem voltam senkivel, főleg nem olyannal, akit szeretek is. A hébe-hóba egy-két alkalom számomra puszta szükséglet-kielégítésnek számított, és nem szexnek. Jonghyunra vágytam egész életemben, és most végre itt van az alkalom, hogy teljes mértékben megkaphassam őt.

Hirtelen megfogott, és megfordított úgy, hogy az ágy felé legyen a hátam, majd pár lépéssel odavezetett, és egy gyengéd, mégis határozott mozdulattal rálökött, én pedig a selymes, aranyló ágyneműn landoltam. Széles, sejtető vigyorral mászott felém, és nekem is fülig ért a szám. Rettentő szexin festett, a testem pedig kiáltozott azért, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá.

Megfogtam a hátát, és magamhoz húztam, mire mindketten egymás ajkára martunk. Ez a csók most egészen másnak hatott, mint bármelyik eddigi, és ez volt a legjobb. Az eddigiek sóvárgó, bujkáló, mégis izgalomkeltő hangulatúak voltak, de a mostani parázslóan égetett. Nem volt túl mohó, de mégis határozott és alapos. Érezhető volt, hogy teljes mértékben belefeledkeztünk egymás ajkának minden egyes négyzetmilliméterének tüzetes kényeztetésébe. Néha nyelvem hegyével végigsimítottam húsos alsó ajkán, amit ő egy-egy finom harapással viszonzott.

A végtelenségig tudtam volna ízlelni az ajkait, de ő elszakadt tőlem, és egyik igazán gyenge pontomat megtalálva kezdte el csókolgatni a nyakam oldalát. Lehunyt szemmel kissé felszegtem a fejemet, hogy jobban hozzáférhessen, és ahogy belefújtatott, teljesen kirázott a hideg.

Nyakam kényeztetését egyik kulcscsontomra hintett csókkal koronázta meg, majd megfogta a vállaimat, és felültetett az ágyon. Egyenesen a szemembe nézett, és azzal a tipikus Jonghyun-féle féloldalas mosollyal lassan lehúzta rólam a fekete pólómat, én pedig segédkeztem neki azzal, hogy feltartottam karjaimat.

Furcsa volt, mert ez volt a legelső alkalom, hogy úgy mutatkoztam előtte hiányos öltözékben, hogy ő vetkőztetett, méghozzá szexuális tevékenység következtében. Hihetetlen, hogy annak tudatában is, hogy már ezerszer látott engem egy szál bokszerben is, éreztem magamban némi frusztrációt.

Jonghyun lassan végigvezette mindkét tenyerét felsőtestem hófehér bőrén, közben szemeivel mustrálva.

- Hogy nem vettem észre hogy ennyire gyönyörű vagy? – mondta halk, szelíd hangon, mire én elmosolyodtam, és a frusztráltságom tova is szállt. Most már jobban felbátorodtam, és vállainál fogva kissé hátrébb döntöttem őt, hogy ráülhessek csípőjére.

Lassan én is lehúztam róla a felsőjét. Előbukkant a fantasztikus, tökéletes felsőteste, melynek láttán felcsillant a szemem, főleg mikor belegondoltam abba, hogy most teljes mértékben az enyém.

Kezeimet mellkasára helyeztem, mely fel-le emelkedett az izgalomtól, és számmal is elkezdtem feltérképezni a mesés domborulatokat.

Valahogy a kezdeti hevességem kissé lecsillapodott, és inkább az lebegett előttem, hogy minden egyes századmásodpercét kiélvezzem ennek a csodálatos estének. Jonghyun is úgy tűnt, hogy hasonló módon áll hozzá a dolgokhoz, és érezni lehetett a levegőben a köztünk kialakult tökéletes összhangot.

Gyengéd csókok és érintések kíséretében fokozatosan lekerült rólunk minden ruha. A legutolsó ruhadarab eltűnésekor érezhető volt a levegőben az, hogy mindketten újszerűnek éljük meg ezt az egészet – főleg ő, hiszen valószínűleg még sosem volt férfival. Egy pár másodpercre csak térdeltünk egymás előtt, egymást megcsodálva, és bár kissé furcsán éreztük magunkat, a vágyunk mindkettőnk zavartságán felülkerekedett. Jonghyun száját résnyire kinyitva folyamatosan a szemét futtatta testem minden apró szegletén, és tekintetében tág pupillákat és vággyal teli csillogást láttam.

Jonghyun teste meztelenül olyan volt, mint egy álom: tökéletes. Minden egyes vonala tökéletes és mintaszerű volt, kockás hasán imádtam érezni, ahogyan ujjbegyeim meg-meg ugranak a domborodó izmokon.

Közelebb húztam magamhoz feje hátuljánál fogva, és egy hangyányi csókot lehelve ajkára odahajoltam a füléhez.

- Nem muszáj még megtennünk, Jonghyun. Tudom, hogy számodra ez még nagyon új. – mondtam neki szinte suttogva.

Tenyereit az arcomra helyezte, és mosolyogva nézett a szemembe.

- Viccelsz, ugye? – kuncogott, majd egy gyengéd csókkal teljesen ledöntött az ágyon, és felém helyezkedett.

Gondoltam, hogy ő lesz felül, nem is tudtam máshogy elképzelni az egészet. Azonban némi félsz volt bennem, hiszen akármennyire is vágyom Jonghyunra, mégiscsak tapasztalatlan… Nem akartam, hogy azt higgye, nem bízom meg benne, de tudtam, hogy muszáj lesz valahogyan asszisztálnom számára.

Még nem is tett meg semmit, és némi kis hezitálást éreztem benne, mert sokáig csak simogatott és csókolgatott. Eközben megfogtam egyik kezét, és gyengéden elkezdtem odavezetni, ahol megtörténhetett a továbblépés. Kezét fogva éreztem, ahogyan remeg az izgalomtól, de közben próbáltam cirógatni, és nyugtatgatni a tekintetemmel.

Kissé félve, de megtette – egyik ujja elhelyezkedett bennem, és lassan mozgatni kezdte. Minden másodpercben az arcomat fürkészte, keresve a reakciómat. Ahhoz képest, hogy tényleg még sosem csinált ilyet, egészen fájdalommentesen megúsztam, bár egy-két pillanatban majdnem felszisszentem, igyekeztem ezt a lehető legjobban visszatartani. Nem akartam, hogy emiatt frusztrálva legyen.

Hamarosan elérkeztünk a végső mozzanathoz, mikor ujjait helyettesítette egy már számára is ismerősebb mozdulattal. Nem ártott volna valami síkos… Ez volt talán a legkellemetlenebb a számomra, de az ő arcán úgy láttam, hogy ellenkezőleg, számára pont a legkellemesebb. Halkan felsóhajtott az első mozzanatnál, pilláit pedig lecsukta. Észveszejtően szexi látványt nyújtott, és ettől talán én is kicsit jobban feloldódtam. Nagyon-nagyon lassan elkezdett bennem mozogni, közben úgy láttam rajta, hogy folyamatosan aközött őrlődött, hogy merje-e élvezni a fenomenális érzést, de közben fordítson rám elegendő figyelmet.

Fokozatosan egymásra hangolódtunk, és mind Jonghyun, mind pedig én egyre inkább bele kezdtünk jönni. Most már egynek éreztem magunkat, a tempónk is gyorsabbá vált. Mindkettőnk teste egyszerre ismételte a mozdulatokat, közben éreztem, hogy hátam alatt a selyem ágynemű is követni kezdte azt.

Jonghyun már annyira belejött, hogy még arra is tudott koncentrálni, hogy engem a kezével kényeztessen. Ez igazán felkapcsolta az élvezeti fokozatomat, és egy hangyányi nyögés hagyta el a számat, mikor megéreztem magamon a tenyerét, ami a ritmust felvéve mozgott együtt velünk. A hang hallatán elvigyorodott, én pedig éreztem, hogy kicsit vörösödöm, de zavaromba belevágott egy intenzív érzés, melytől már tudtam, hogy egyre közelebb kerülök a csúcshoz.

Sóhajaim egyre mélyebbekké váltak, és szemöldökömet összeráncolva, szemeimet lehunyva éreztem, ahogy elönti a forróság az alhasamat. Mindeközben Jonghyun oldalába markoltam, és mikor kinyitottam a szememet, ő szélesen vigyorgott rám.

Ő ekkor még bennem volt, és nem ment el. Gondoltam, hogy nem lesz elsőre olyan számára egy férfival lenni, akármennyire is beindítottam őt. Teljesen megértettem. Ehhez is idő kell, mire az ember kitapasztalja, hogyan jó számára, és a másik számára is.

Gyengéden kicsusszantattam magamból.

- Most te jössz. – mosolyodtam el, és láttam rajta, hogy kicsit zavarba jött. Hátra döntöttem őt, és zavartságát egy csókkal törtem meg, miközben egyik kezemmel segíteni kezdtem rajta. Éreztem, hogy nem volt már túl messze a csúcstól, így szemeit lehunyva rövidesen nagyot sóhajtott ajkaim közé, miközben markolászta szőke tincseimet a fejem hátulján.

Pillái felemelkedtek, és fekete szemeiben izgatott, örömteli csillogás jelent meg. Mindketten elmosolyodtunk egymásra, és ő végigsimított az arcélemen.

- Kibum... - szorított magához - Ez volt… életem legeslegjobb alkalma.

Kuncogtam egyet, majd elengedve őt felegyenesedtem.

- Nekem is.

… mert végre valahára azzal voltam együtt, akit szeretek.

30. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Talán még sosem éreztem magam ennyire izgatottnak, felcsigázottnak és buzgónak. Úgy éreztem magam mint egy kamasz fiatal, aki az eddigi engedelmes, jógyerek életmód után most követi el élete első rosszaságát. Tudtam, tudtam hogy amit művelünk, és amire rávettem Key-t, az nem helyes. De ez a szabálytalan bűnös élet egyben mámorító is volt, az én elmém pedig képes volt mindezt előtérbe helyezni.

Mindig is olyan ember voltam, akit az érzelmei irányítottak. Nagyon kevésszer tudtam felülkerekedni rajtuk, és józan ésszel gondolkodni. Érzékeny voltam, akármelyik pillanatban képes volt valaki romokba dönteni, de ugyanígy feldühíteni, vagy boldoggá tenni is – és minden érzelem a végletekig volt képes nőni a lelkemben. Ha valakit utáltam, azt meg bírtam volna ölni, és akit szerettem… azért ölni is képes lettem volna.

Világos volt, hogy Keyjel immár egymáséi vagyunk. Ahogy telt-múlt az idő, úgy szerettem belé egyre jobban, és jobban… Ő volt az első ember az életemben – a szüleimen kívül – akin tényleg éreztem, hogy törődik Velem, szeret Engem, azért aki vagyok… és tényleg csakis Engem. Életem minden percébe boldogságot lopott. Számomra a lénye egyre ragyogóbbá, gyönyörűbbé, elvarázsolóvá vált… elhatároztam, hogy soha, soha nem hagyom, hogy elveszítsem őt. Úgy beágyazta magát a szívembe, hogy ha egyszer eltűnne onnét… abba biztosan belehalnék.

Első utunk London legpompásabb hotelébe vezetett.

- Aaah..! – nézett elálló lélegzettel Key, mikor meglátta a legjobb lakosztályunkat. Minden szuperül nézett ki benne, hatalmas ablakok, hatalmas terasszal, amin még jakuzzi is volt. Az ágy persze közös volt, és szintén hatalmas, rajta aranyló színű selyem ágyneművel. Az ágyat nézve eszembe jutott az, hogy még sosem aludtunk együtt Keyjel, és most ez lesz az első alkalmunk. Már alig vártam az estét…

Miután kipakoltunk a bőröndünkből, fáradtan fújtuk ki magunkat.

- Na jó, nekem el kell mennem ruhákat venni, ez nem állapot, hogy milyen kevés mennyiség van nálam – mondta határozottan, csípőre tett kézzel, miután becsukta a ruhásszekrénye ajtaját.

- Ez aztán a kis mennyiség, mondhatom, jó hogy egyáltalán befért a polcokba a ruhatárad… - kezdtem volna cinkelni, de csúnyán kezdett nézni rám, azzal a tipikus „Key ellentmondást nem tűr” nézéssel, amitől rögtön behúztam a fülem-farkam. - …de persze úgyis várost akartunk először nézni, úgyhogy elmegyünk és vásárolunk is egyben – léptem hozzá közel mosolyogva, és végigsimítottam az arcán, amely immár elégedett kifejezést tükrözött.

- Anyám, London… annyira régen voltam már itt, és olyan régóta el akartam már jönni!

- Hát… itt vagy, Kibum-ssi. Csak hát sajnos itt van zavaró tényezőként egy kis felesleges piszok is veled, ha nem gond…

- Aish, még hogy piszok… - bokszolt bele finoman a mellkasomba vigyorogva, és közelebb hajolt hozzám. Lágyan megcsókolta az ajkaimat, engem pedig kirázott a hideg, annyira boldog voltam, hogy végre önfeledten tehetünk meg mindent, mindenféle feszültség, frusztráltság nélkül…

Csak ketten voltunk. Csakis kizárólag ketten.

Közelebb húztam magamhoz, és egyik kezemmel haja hátuljába túrtam. A lágy csókunk közben nyelvemet finoman a szájába juttattam, így már nyelves csókunkba teljesen belemélyedve álldogáltunk a szoba közepén, jó ideig. Vágyaim már kezdték volna a kezeimet saját útjukra engedni, mikor Key finoman eltávolodott tőlem, és lefogta őket.

- Ezt hagyjuk későbbre. – mosolygott a szemembe huncutul, és gyorsan összeszedte a cuccait, dzsekijét, és ugrálva kiment a folyosóra. – Irány Londoooon, juhhuu!!

Tudtam, hogy Key imádja Londont, így ezért is rendeltem ide az első repülőjegyünket – és ahogy a csillogó szemeit fürkésztem, miközben nevetve nézelődött az utcai kirakatokban, el is felejtettem azt, hogy létezik egyáltalán az „otthon”. Szívem legnagyobb boldogságát az jelentette, ha azt láttam, hogy felhőtlenül nevet.

Minden ruhát megvásárolt, ami egy kicsit is megtetszett neki, és körül-belül tíz szatyornyi ruhát cipeltünk vissza az öt csillagos szállodánkba, aminek természetesen a háromnegyedét én vittem, és csak egyetlen egy szatyor volt az ezek közül enyém. A nap végére már leszakadt a karom, pedig nem vagyok egy vézna valaki.

Egész nap egy szót sem szóltunk arról, mi lehet otthon, pedig egyszer-kétszer eszembe jutott. Azon viszont meglepődtem, Key mennyire meg tudta fogadni azt, amit a repülőn mondtam neki – talán tényleg sikerült elfelejtenie mindent?

Nem is beszéltünk egy szót sem az otthoni dolgokról, sem a városnézés, sem pedig a vacsora közben – ami nem mellesleg nagyon finom volt, bár hiányzott azért a jó kis koreai ízvilág, és még meg kellett szoknom.

Tele hassal ballagtunk fel a szobánkba, miután már tényleg semmi dolgunk nem volt.

- És most – ment oda a temérdeknyi szatyorhoz Key, és kezébe fogott kettőt – Kim Kibum ’Almighty Key’ divatbemutatóját fogod látni, kizárólagosan Kim Bling Bling Jonghyun részére! – nevetett felém, miközben az ágyon üldögéltem. A két szatyrot fogva bebaktatott a fürdőszobába.

Elmosolyodtam, és elhelyezkedtem kényelmesen az ágyon. Kihasználtam az alkalmat, hogy egy-két percig nem lát. Gyorsan rápillantottam a mobiltelefonomra, a nap folyamán először. Húsz nem fogadott hívás, az sms memóriám pedig megtelt… El se mertem őket olvasni, tudtam, hogy miről fognak szólni. Ráncoltam a szemöldökömet, és egy pillanatra megint eluralkodott rajtam az aggodalom... de megpróbáltam az egészet ignorálni, és elhatároztam, hogy fogok venni magamnak egy új kártyát, amivel csak Key-jel beszélünk, ha szükséges.

Miután zsebre raktam a telefonomat, már jött is ki a modell a „kifutóra” első kollekciójával.

Key divatbemutatót tartott számomra az újdonsült szerzeményeiből, díváskodását a maximális fokozatra kapcsolva. Bár nem volt minden ruha az ínyemre való, mert Key néha igazán furcsa és extrém ízléssel rendelkezett, öröm volt látni, mennyire élvezi, és mennyire magabiztosan fest mindenben.

Mikor már a tizedik összeállítást vette épp fel a fürdőben, már kezdtem kicsit unni, de ahogy kilépett onnan, elállt a lélegzetem.

Ezúttal egy egészen egyszerű kompozíciót választott. Nem volt rajta se kalap, se sapka, se szemüveg, se sál, hanem egy egyszerű, tökéletes szabású, mély V kivágású fekete póló, egy fa nyaklánccal - ami odavonzotta a tekintetet gyönyörűséges kulcscsontjára-, valamit egy egészen feszülős világos, koptatott indigókék farmer, amely itt-ott direkt ki volt szaggatva, megmutatva ezzel hófehér bőrének pár négyzet-centiméternyi részét.

- Hát, nem tudom, ez nekem annyira nem tetszik, olyan semmilyen. – fordult meg nekem háttal, hogy megvizslassa magát a tükörben. Elhúzta a száját, majd elindult a fürdő felé. – Nem is tudom, minek vettem ezt meg. Bár, néha azért kellenek egyszerű szerelések is, ha olyan alkalo-

Miközben magyarázott és nem engem figyelt, halkan odalopóztam mögé, és mielőtt még bement volna a fürdőbe, hátulról elkaptam észveszejtően szexi alakját, magam felé fordítottam, és a falnak nyomva azonnal megcsókoltam.

Ő készségesen karolta át a nyakamat, és csókolt vissza, majd azonnal közelebb simult hozzám. A szájáról átvezettem a számat a füléhez, és halkan azt mondtam:

- Szerintem meg észveszejtően szexi vagy benne. De ha nem tetszik… - csúsztattam végig a tenyeremet az oldalán, amitől éreztem, hogy enyhén megremeg. A kezem meg sem állt egyenesen az övcsatjáig, amelyre rámarkoltam, és annál fogva kicsit még közelebb húztam magamhoz. - …ha gondolod, lefejtem rólad ezeket a csúnya, csúnya ruhákat.

29. fejezet

Kissé hitetlenkedve pislogtam Jonghyunnal szemben, akiről szerettem volna azt hinni, hogy nem beszél komolyan, de az arckifejezése sajnos nem ezt mutatta.

Ennyire bolond és meggondolatlan lenne?

- És mégis honnan gondoltad, hogy én ebbe bele fogok menni? – kezdtem rá dühös lenni. Kicsit távolabb húzódtam tőle az ágyon, és vártam rá, hogy beismerje, ez egy hülye ötlet volt. Nem gondolhatta komolyan!

- Onnan gondoltam, Kibum, hogy tudom, hogy legszívesebben te is ezt tennéd. – Továbbra is ugyanolyan stabil tekintettel nézett rám, és látszott, hogy egy pillanatra sem rendült meg magában a terve. - Nem mennénk el örökre. Csak egy kis időre, hogy legalább… addig boldogak lehessünk. Talán ennek hatására belátnák a végén, hogy nem úgy kellene viselkedniük, ahogyan, és nem menekültünk volna el minden elől. Mondd, mégis ki tart minket vissza? Az hogy mi lesz ez után? Az, hogy a többiekkel mi lesz?... Ők mikor foglalkoztak azzal, hogy velünk mi van? Csak ócsárolni tudnak bennünket!

- Ez nem igaz! – vágtam rá, miután azonnal eszembe jutott Taemin.

A fejemet fogtam, és zavartságomban összegörnyedtem. Annyira ideges lettem, hogy megfájdult a fejem. Mindjárt itt a próbám, én pedig itt veszekszek Jonghyunnal egy teljesen értelmetlen, nonszensz dologról, amit ő teljesen komolyan gondol, otthon pedig teljességgel áll a bál…

… Valójában nem csak ez volt az ami aggasztott, hanem az is, hogy pár pillanat erejéig még én is elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha… mi lenne, ha tényleg itt hagynánk mindent? Komolyan megfordult a fejemben az, hogy belemegyek. Még ha egy pillanatra is.

Akkor sem tehetjük meg!

- Kérlek, Key… - szólalt meg halk, gyengéd hangon Jonghyun hozzám közelebb húzódva.

A hátamat átkarolta, majd lassan cirógatni kezdte. Én felegyenesedtem, és egy nagy sóhaj után kifújtam a tüdőmben lévő levegőt. Jonghyun közelebb hajolt a fülemhez, és még elolvasztóbb hangon kezdett hozzám beszélni.

- Én csak boldog szeretnék lenni… veled. - folytatta, és másik kezével eltűrte a szememből a hajamat. - Csak veled, mindentől távol… - szinte suttogott már a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szemeimet lehunytam, és egy pillanatra elengedtem magam.

- De… de mit… mit akarsz te mégis ott csinálni…? – remegve formáltam meg a szavakat, miközben Jonghyun keze a hátamon egyre nagyobb ívben kezdett végig simítani, a másikkal pedig a nyakamat cirógatta. Szájával már enyhén érintette a fülkagylómat, úgy duruzsolt bele halkan.

- Elfelejtünk mindent. Bejárjuk azokat a helyeket, ahová mindig is el akartunk jutni, olyan dolgokat csinálunk… - enyhén benyúlt a hátamnál pólóm alá, és végigsimított egyik ujjával a derekamnál a gerincem mentén. - … amikre eddig nem volt alkalmunk.

- Megőrjítesz… - suttogtam lassan, és szemem továbbra is lehunyva enyhén felfelé hajtottam a fejemet, mire Jonghyun egy leheletnyi csókot adott a nyakamra.

Jézusom…

Próbáltam kicsit visszarázódni a valóságba. Kiegyenesedtem rendes ülőhelyzetbe, és a szemeimet kinyitottam, majd Jonghyunra néztem.

Komolyan… komolyan tegyük ezt meg? De… ez annyira merész…

Nagyot sóhajtottam.

- Én… én csak akkor mennék ebbe bele, Jonghyun, ha… ha Taeminnek elmondjuk, mit tervezünk.

- Taeminnek? – zökkent vissza Jonghyun is kissé a valóságba, és gyengéden levette rólam a kezeit. – Miért pont neki? Szerinted ő nem fogja elmondani senkinek egy ilyen helyzetben?

- Nem fogja. – Megráztam a fejemet. – Hidd el, én tudom. Az a helyzet, hogy… ő… - Nyeltem egyet. Eszembe jutott, hogy Jonghyun talán nem is tudja, hogy én mióta szeretem egyáltalán őt, vagy hogy Taemin erről ez egészről már a kezdetektől tud. Kissé elpirultam, és el is vettem a tekintetem az övéből. – Ő már évek óta tudja, hogy… szóval, hogy én többet érzek irántad. Ő volt az egyetlen akivel megosztottam az érzéseimet… és mikor megtudta, hogy együtt vagyunk, örült nekünk. Bár biztosan meglepné a dolog meredeksége, én bízom benne hogy megértené. Persze nem tudom száz százalékosan, de akkor is, ő nem érdemli meg, hogy szó nélkül cserbenhagyjuk.

Jonghyun kissé felhősen nézett a mondataim elhangzása után, de láttam, hogy azért megérti. Nem is lepte meg, hogy én ilyen régóta szeretem – talán Taemin már elmondta neki, hogy ő tud róla.

- Jó. Akkor… neki mondd el.

Bólintottam egyet, és még mindig alig hittem el, hogy mire készülünk. Egyfajta pozitív izgalommal is töltött el az egész, de egyben féltem is, és inkább lefújtam volna az egészet. Rettenetesen vegyes érzelmek kavarogtak bennem – egyik pillanatban még egyáltalán nem akartam, a másikban pedig legszívesebben most azonnal indultam volna.

**

És ez a kettős érzés a repülőn ülve még inkább felerősödött bennem. Bár az, hogy Taemin – még ha kezdetben ki is akadt – végtére is megértően vette a dolgokat, és megígérte, hogy nem fogja elmondani senkinek a hollétünket, egyik részről megnyugtatott, és legalább efelől nem kellett aggódnom, a sok ezer más dolgon kívül, ami a fejemben zsibongott.

Taemin elmondta, hogy mindenki meg van őrülve attól, hogy fogalmuk sincs, hol van két napja Jonghyun. Bár Jonghyunnak volt annyi esze, hogy küldött nekik egyetlen egy üzenetet, amiben megnyugtatta őket, hogy nincs semmi komoly baj, ne aggódjanak, de ne keressék őt. Bár ennek ellenére száz százalék hogy keresik.

Rólam pedig mindenki úgy tudta, musicalezek Japánban, bár minden bizonnyal a társulat a hiányom észrevételekor azonnal értesítette a céget, így a keresés utánam is megindult. Ezért gondoltam én is írok egy Jonghyunéhoz hasonló SMS-t – és úgy is tettem. Ennyit tudtunk tenni az ügy érdekében, a többit meg… majd meglátjuk, ha ennek az őrületnek egyszer vége lesz valamikor.

Ez az egész nagyon durva volt számomra. Bár tudtam néha merész dolgokat művelni, de egy ilyet megtenni… nem kis bátorság kell hozzá. Az agyam megállás nélkül azon pörgött, hogy mi a következménye annak, hogy mi most elmentünk. Ki mit szólhat, mit csinálhat, kik azok akiknek a napirendje miattunk most teljes mértékben felborul. A társulatomban valószínűleg sürgősen kerítenek a helyemre valakit. Otthon nem hiszem, hogy a fiúk mostanság nyilvánosság elé mennek így. Vagy pedig valami kamu dolgot beadnak a médiának, hogy Jonghyun és én megbetegedtünk, ezzel húzva az időt… csak találgatni tudtam, mi lehet most ott.

Jonghyun képes volt ezt az egészet kizárni a fejéből, legalábbis nekem úgy tűnt – és irigyeltem is emiatt. Én azonban éreztem, hogy a felelősség a távolság növekedésével és az idő múlásával egyre inkább csaknem szétroppant belülről…

A feszültség miatt csendesen sírdogálni kezdtem Jonghyun mellett a repülőn. Imádkoztam, hogy ne hallja meg, próbáltam a lehető legjobban elfordulni tőle, de túl jól ismer, és túl jó a füle ahhoz, hogy ne vegye észre. Lassan megfogta a fejemet, és maga felé fordította.

- Jaj, Key… - nézett rám sajnálkozva, és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, miközben én szipogva kerültem a tekintetét.

- Hatalmas hülyék vagyunk, Jonghyun.

- Meglátod majd, hogy nem vagyunk azok. – mondta, majd odanyújtott nekem egy zsebkendőt, amivel törölgetni kezdtem az arcomat. – Figyelj. – Átkarolt az egyik kezével. – Kérhetek tőled valamit?

Összegyűrtem a zsebkendőt, és némán bólogattam rá.

- Mikor kiszállunk ebből a repülőből… képzeld el, hogy minden egyes problémát, mindent, ami a múltunkkal és az otthonunkkal kapcsolatos… idefent hagyod. Képzeld el magadban… - Lecsukta a szemeit, imitálva ezzel, hogy mit kell majd csinálnom. - …mintha minden problémát bezárnál egy ládába, és képzeletben itt hagynád. A kulcsot pedig eldobod olyan messzire, hogy senki soha nem találja meg. – Ismét kinyitotta a szemeit, és nagy, fekete szembogarában kérlelő csillogás jelent meg. – Ígérd meg, hogy megpróbálod, ha már megtettük ezt a lépést. Kérlek… szeretnék veled felhőtlenül boldog lenni, amíg lehet.

Igaza volt. Nincs visszaút. Itt vagyunk, oda tartunk, megtettük, és… meg kell próbálnom a tervhez megfelelően viselkedni. A világ most kétpólusúvá vált számunkra, és a kettő nem keveredhet egymással. A boldogság és gondtalanság felé tartunk, ahová nem vihetjük magunkkal a rosszat.

A repülő hamarosan megérkezett a londoni reptérre, és leszállt. A csomagjainkat elkezdtük lassan összeszedni, és mikor vártunk a sorunkra a leszálláshoz, Jonghyun odahajolt a fülemhez, és belesúgta:

- Emlékezz arra, mit mondtam. Hagyd itt őket.

Lassan ráléptem a lefelé vezető lépcső első fokára. A szívem hevesen vert, Jonghyun szavai a fülemben visszhangzottak… hagyd itt őket… hagyd itt őket, Kibum.

A szemeimet lehunytam, és úgy folytattam az utamat a lépcsőn. Miután éreztem, hogy mindkét lábam London betonját érte, lassan kinyitottam szemhéjaimat, és egy új, gondtalan emberként indultam végig a placcon, Jonghyunnal az oldalamon.

28. fejezet

Egy darabig még vártam Jonghyun válaszára, de semmi. Kissé aggódtam, vajon minden oké-e, de gondoltam biztos csak a telefonja romlott el, vagy nem jó a telefonszolgáltatónknál valami, így bár sokat agyaltam, a fáradtság hamar elnyomott, és elaludtam.

Reggel, mikor felkeltem, az volt az első, hogy megnéztem a telefonomat. Elmosolyodtam, mert egy SMS-t mutatott, Jonghyuntól.

Azonban a mosolyom az arcomra fagyott, szemeim pedig kikerekedtek, mikor megláttam, hogy mit tartalmaz az üzenet.

„Utánad jövök Japánba.”

Azonnal tárcsázni kezdtem Jonghyun számát.

- Halló? – vette fel a telefont.

- Halló? Miket írsz te itt nekem? Utánam jössz? De hát minek?! Mi folyik itt, Jonghyun? Miért nem válaszoltál tegnap nekem?

- Hát… Akadt egy kis… probléma.

- Milyen probléma? – a szívem hevesen kezdett el kalapálni, és eluralkodott rajtam az aggodalom.

- Figyelj… találkozzunk, elmondom személyesen. Melyik hotelban vagy?

- Csak azt ne mondd, hogy már itt vagy Japánban…!! - csaptam a homlokomra a tenyeremet.

- De itt vagyok, és sürgősen beszélnünk kell Kibummie.

- De... de hát így mi lesz a többiekkel, meg a programjaitokkal?! Amúgy is, miért kellett ilyen hirtelen ide jönnöd? Mondd már hogy mi van!! – El nem tudtam képzelni, hogy miről van szó. Minden hülyeség eszembe jutott már…

- Ezt személyesen kell, hosszú ahhoz, hogy telefonon elmondjam. Melyik hotelban vagy?

- Ah… a Shinjuku Prince-ben… 152-es szoba. – Fel alá kezdtem el idegesen járkálni a szobában. -Mikorra érsz ide? Nekem pár órán belül próbálnom kell, úgyhogy siess!

- Fél óra taxival, úgyhogy mindjárt ott vagyok.

- Jó.. szia. – köszöntem el aggodalmas hangon. A telefont leejtettem a kezemből az ágyra, és leültem. Nagyon aggódtam, főleg hogy egy árva támpontot se mondott Jonghyun, amiből tudhatnám, milyen jellegű egyáltalán az a bizonyos probléma. Alig bírtam ki azt a fél órát, amíg ide nem ért.

A kopogtatás után rohantam az ajtóhoz.

- Mondd már, mi van!! – rontottam rá hirtelen, ahogy kinyitottam az ajtót. Ahogy közelebb léptem hozzá, megcsapott finom parfümjének illata, és miután levette a napszemüvegjét, megláttam a nagy, fekete szemeit, melyeknek látványa izgatottságom ellenére is megdobogtatta a szívemet.

- Szia, Key-ssi. – mosolyodott el ő is halványan személyem láttán, azonban láttam rajta, hogy ő is ideges. Kicsit megbántam hogy így rátörtem, így gyorsan megöleltem.

- Kérlek mondd, hogy mi van, már nagyon aggódom! – mondtam, majd elengedtem, mire ő bejött, és becsuktam utána az ajtót. Leült az ágyamra, én pedig mellé.

Nagy sóhajjal kezdte el a mondanivalóját.

- A többiek… megtudták.

Megállt bennem az ütő, a szám nyitva maradt.

- …MI? – pislogtam sűrűen rá.

Jonghyun csak lassúakat bólogatott felém, én pedig a hajamba túrtam.

Na jó… Ettől… ettől féltem. Miközben azon gondolkoztam Jonghyunra várva, hogy vajon mi lehet az a bizonyos probléma, bizony fellángolt bennem a gyanú az iránt, hogy ez lesz az. És rettenetesen féltem tőle.

De sajnos beigazolódott.

- Istenem… – vágtam fájdalmas képet, és Jonghyun mellkasára borultam, aki egyik kezét a fejemre tette. Hatalmas, gondterhelt sóhajt leheltem ingjébe. – De… de mégis, hogyan?

- Az a helyzet, hogy… az én hibám. Én hülye, rossz helyre küldtem el a választ az SMSedre… méghozzá nem is akárkinek… Minhonak.

Ezt nem hiszem el. PONT neki??!

A szemeim kikerekedtek, és felegyenesedtem Jonghyun mellkasáról.

- És mondd csak, mi volt abban az SMSben?! – kérdeztem tőle, rámeresztve a tekintetemet.

- Hát… - vakarta meg a feje hátulját Jonghyun, miközben elővette a telefonját. Megmutatta a bizonyos üzenetet, én pedig megint csak rá néztem, lefagyott tekintettel.

- Hogy lehetsz ennyire balfék, Jonghyun??! Jézusom! – szóltam ingerülten, és felálltam az ágyról. Fel-alá járkáltam, csípőre tett kézzel.

- Kibum-ah, most őszintén, szerinted sohasem derült volna ki?... Vagy… vagy talán te nem is gondolod, hogy egyáltalán van köztünk bármi? – éreztem a hangjában a bántódottságot, mire rögtön odafordultam hozzá, és az iménti ingerültségem iránta azonnal alábbhagyott.

- Te most viccelsz, ugye? – ültem le mellé. – Amióta veled vagyok… azóta vagyok a legboldogabb. – mosolyodtam halványan el, miközben a kezére tettem a sajátomat. - De… de az biztos, hogy ha közöltük volna, akkor nem ÍGY!

- Tök mindegy hogyan közöljük, az eredmény ugyanaz. – ráncolta a szemöldökét, és a falat bámulta. – Nem fogják elfogadni.

- Miért, mit mondott Minho, mikor meglátta? – kérdeztem baj-jóslóan.

- Első dolga volt, hogy elmondta a többieknek, majd közölte, hogy a főnökkel is tudatni kell az igazságot. És ha én nem teszem meg, akkor majd ő.

 - A szemét… - sziszegtem a fogam alatt, és beleütöttem az ágyba az egyik öklömmel. Ez nagyon, nagyon nem jelentett jót… nem hogy nekünk, de mindenkinek. A probléma súlyára rágondolva a feszültség hatalmas gombócként jelent meg a torkomban. – És most akkor mi van? Már elmondta, vagy mi? Mi van most otthon?

- Én úgy jöttem el, hogy azt hazudtam, az SM-be megyek. Ez volt tegnap este, nos, valószínű azóta már rájöttek hogy nem oda mentem, mivel nem vagyok otthon… reggelre vagy tíz nem fogadott hívásom volt tőlük. Még jó hogy a mai napon nem volt semmilyen programunk a táncpróbán kívül, így nem jelent különösebb gondot hogy nem vagyok ott, de holnap interjú és fotózás.

- Akkor holnap vissza mész, és mindent elintézel.

- Nem. – szólalt meg hirtelen, mire rákaptam a tekintetemet.

- Tessék?

- Innentől semmi sem lesz a régi. – mondta határozottan, majd mindkét kezével megfogta az enyémet, és közelről a szemeimbe nézett. – Kibum… szökjünk meg.

Na jó, ez nem komplett.

- Jonghyun, ne hülyéskedj már, ez nem játék! Itt most minden kockán forog-

- Én komolyan beszélek. – mondta továbbra is szuggerálva a tekintetemet a fekete szempárjával, és teljesen komoly arccal. Én értetlenül néztem rá, és kezdtem elhinni, hogy tényleg a fejébe vett valamit. Látszott rajta az elszántság, és a magabiztosság.

- Nem tehetjük meg. – mondtam halkan, némi lemondással a hangomban. Annyira jó lett volna tényleg elmenekülni minden elől, ami itt várt ezek után minket… minden támadás, minden felelősség, minden gyűlölködő, utálkozó pillantás és mondat elől, amit ezek után fogunk kapni. De mivel ez nem egy tündérmese, és nem csak rólunk van szó, képtelenség volt. Tényleg.

- De meg fogjuk tenni. Már megvettem a repülőjegyet Londonba.

...

MI??