3. fejezet

Lassacskán, egy-két év elmúltával a kisfiúkból érettebb, fiatal felnőttekké váltunk – kivéve persze Taemint, aki egy évvel a debüt után is még csak a tizenhatodik évében járt. Annak ellenére hogy milyen fiatalon kerültünk bele a showbizniszbe, egészen jól bírtuk a gyűrődést. Kezdtük megszokni a nyüzsgést, a sokszori éjszakába nyúló órákig tartó táncolást, a minden napos sminket, a kamerák szemének folyamatos bámulását, a kényelmetlen fellépő ruhákat, és a tudatot, hogy egyszerűen minden percünkben tökéletesnek kell lennünk.
Miután a stílusunk sokszor igazán extrémre sikerült a stylistok munkája által, a többiek kezdetben sokszor ódzkodtak a sok kiegészítőtől amit ránk adtak, a szoros, kényelmetlen gatyáktól, és az időnként a szánkra kent tonnányi szájfénytől. Azonban valahogy velük ellentétben én ezt az egészet roppantul élveztem, és a divat iránti szeretetem itt kezdett el igazán kibontakozni. Kamasz koromban sosem mertem úgy öltözködni, ahogyan szívem szerint tettem volna, mert féltem mások véleményétől. De most egyre többet kezdtem el adni magamra. Itt most teljesen kibontakozhattam, és bármit is húztam fel, egyszerűen úgy éreztem, hogy megtehetem. Teljesen elvarázsolt ez a kavalkád, és ha őszinte akarok lenni, akármennyire is a mai napig nap mint nap ez vesz körül, ugyanolyan rajongást érzek iránta most is, mint akkoriban.
-    Ring ding dong Ring ding dong Ringdigi dingdigi ding ding ding… - gyakorolta halkan Taemin az öltözőnk sarkában a koreográfiánkat a legújabb comebackünk fellépése előtti utolsó percekben. Jjong csak halkan énekelgetett a másik sarokban, Onew pedig a kanapén üldögélt.
-    Úgy érzem magam mint egy tollas páva… - mormogta a foga alatt Minho, miközben igazgatta a felsőjét a tükörben.
-    Ne panaszkodj, a te hajad legalább nem úgy néz ki mint egy odaégett rántotta... – pislogott ránk a szőkített átmenetes haja alól Jonghyun, ami még jobban kiemelte a gyönyörű, hatalmas fekete szemeit. Folytatta tovább a dudorászást.
-    Mi bajotok az új stílusunkkal? Szerintem egészen zseniális ötlet volt a stylistunktól. – álltam Minho mellé a tükörhöz, és megsimogattam a saját tollacskáimat, majd a hajam kezdtem el igazgatni.
Minho csak méregetett engem.
-    Te egyébként hogy a francba látsz ettől a hosszú frufrutól?
-    Minho-ssi… A szépségért bizony áldozatot kell hozni! – mosolyogtam rá. – Egyszerűen tündökölj, és csak próbáld meg élvezni, hogy te vagy a legragyogóbb, és legfeltűnőbb. – kacsintottam bele magabiztosan a tükörbe, majd sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé. – Uh, én asszem elmegyek pipilni… nem hiányzik hogy megint a színpadon jöjjön rám mint a múltkor…
Kimentem az ajtón a folyosóra. Már majdnem elmentem vécére, mikor eszembe jutott, hogy mikor utoljára voltam, pont elfogyott a papír, úgyhogy vissza akartam menni biztonság kedvéért zsebkendőért az öltözőbe. Azonban az ajtóhoz közeledve, amely egy résnyire nyitva maradt, megütötte pár olyan mondat a fülemet, ami történetesen rólam szólt, és a mai napig ott van a lelkemen a sebhelye.
-    De most komolyan… szerintetek létezik, hogy egy normál hetero férfi így rajongjon az ilyen dolgokért? Mert szerintem nem.
-    Szerintem meg nem kéne csak ez alapján megint ilyen következtetéseket levonnod, Minho-goon… - szólalt meg Onew.
-    Most komolyan, mi bajod van Key-jel, Minho-ssi? – kérdezte Jonghyun. A szívem dobbant egy nagyot, örültem neki hogy kiáll értem.
-    Nem, nincs semmi bajom vele! De őszintén, ti nem vettétek észre rajta, hogy kicsit furábban viselkedik? Ti láttatok már tőle olyan cselekedetet, amire azt mondanátok hogy férfias? Mert én nem… Mi lesz ha egyszer kiderül hogy tényleg meleg? Az egész banda beég. Nekem ez nem hiányzik…
-    Minho-ssi! – dörrent fel hirtelen Taemin hangosabb hangvételben. Eléggé meglepődtem, mert talán még sosem mert ilyen hangnemben beszélni egyik hyungjával sem. Egy pillanatra elcsendesült mindenki, majd Taemin kicsit nyugodtabb hangnemben folytatta. – Én nagyon szeretem Key-hyungot. De ha neked valami bajod van vele, azt kérlek, ne a háta mögött mondjad, hanem egyenesen neki! Ő sosem ártott senkinek, és nem érdemli meg ezt.
Minho csak hallgatott, a többiekkel egyetemben.   
-    Szerintem meg ezt nem most kéne megbeszélnünk. – Mondta komoly hangon Onew, én pedig nem bírtam tovább, és 1 perc után visszamentem az öltözőbe. Próbáltam úgy viselkedni, mint aki semmit sem hallott, de belül a friss sebek égtek bennem.
Lassan bemikrofonoztak minket, és felhívtak bennünket a színpadra.

Bár Minhonak most már tényleg úgy tűnik, semmi gondja nincs velem az ég adta egy világon, teljesen tisztába vagyok vele hogy attól még ő most is ugyanígy vélekedik rólam, mint ahogyan akkor – csak már elfogadta.

A mindennapi életmód és a külső mellett volt egy igazán nem elhanyagolható része ennek az iparnak, akiknek tulajdonképp a kenyerünket köszönhetjük, és akik a mai napig tudnak nekünk meglepetéseket okozni – ők a rajongóink. Nagyon sokszor nem tudtam, hogy kezeljem őket, hogy vélekedjek róluk. Kezdetben csakis hálát éreztem feléjük, de mikor kezdtem megismerni az árnyoldalukat is, volt olyan pillanat, mikor azt kívántam, hogy bárcsak eltűnnének a föld színéről. Ők szó szerint, minden egyes mozdulatunkat figyelték, lencsevégre vették, és következtetéseket vontak le belőle. Számukra az is esemény volt, ha tüsszentettél egyet, vagy véletlenül megbotlottál.  Sokszor már beteges szintre jutottak, és a sok rémtörténet alapján, amit a sasaeng fanokról hallottam, néha már félni is kezdtem tőlük.
De észrevettük, hogy ami igazán lázba hozza őket, az az, amikor mi, a tagok egymással vagyunk elfoglalva. Elég egy ölelés, valami apró hülyéskedés, és máris ott van a fejükben a fantáziadús mögöttes tartalom. Az internet telis tele van ezekkel a momentumokkal, köréjük szőve a teljes érzelmi háttér, hogy mit miért tettünk, miszerint biztos, hogy az a két tag többet érez egymás iránt mint barátság, és biztosan titokban tiltott szerelem van közöttük.
Néha-néha ha ránk jött, rákerestünk ezekre a videókra és jót nevettük rajtuk. Miután kitapasztaltuk ezt a jelenséget, sokszor már mi provokáltuk őket, direkt, hogy hadd örüljenek. Volt hogy maga a cég kérte tőlünk direkt, hogy nyomjunk egy bizonyos helyszínen bizonyos időpontban valami „fanservice”-t.
Bár minden tag csinálta, a fanservice legsűrűbb művelője leginkább Jonghyun volt. Ő alapból is nagyon szeretett viccelődni, és sosem félt testi kontaktusba lépni senkivel. Imádta ezekkel a mozzanatokkal húzni a rajongók agyát, és csodáltatni önmagát. Egy-egy sejtelmes nézés, egy sármos mosoly, nyelvöltés, egy szeretetteljes ölelés, simogatás… ezekkel árasztotta el a nyilvános szerepléseinket, mint pl. interjúk és koncertek. Különböző tévéműsorokban pedig direkt kértek bennünket rá, hogy csináljuk csak ami jól esik, minél több érdekes dolgot teszünk, annál jobb.
Én… Nem akartam naiv lenni, és képzelődni, de akkoriban egyre inkább kezdtem úgy érezni, mintha Jonghyun leginkább velem csinálná ezeket a különböző apró mozzanatokat. Nem akartam, hogy véletlenül tévhitben éljek, és csak az érzelmeim hitessék el azt velem, hogy Jonghyun velem többet foglalkozik mint a többiekkel, de hosszas megfigyelés után be kellett hogy lássam, hogy az érzékeim nem csaltak.
És ezt nem csak az én megfigyelésem bizonyította. Bizony, én néha-néha egyedül is felmentem kutakodni az internetre, hiszen mégis csak az én szálam igaz abból, amiről a rajongók folyton csak ábrándoznak. Ők már teljesen belelovalták ezeknek a különböző momentumoknak köszönhetően magukat abba, hogy én és Jonghyun tuti hogy együtt vagyunk, és ez szent és sérthetetlen. Különböző kitalált történetek tömkelege kezdett el sorakozni a világhálón rólunk, a legtöbbjük botrányosan, de némelyik közülük talán egészen jól megírva.
Szóval Jonghyun tényleg velem szórakozott a legtöbbet, mit sem sejtve arról, hogy ezekkel bennem miféle tornádókat és belső harcokat kelt. Minden egyes flörtölésnek ható pillantás, érintés folytán végigfutott bennem az, hogy igen Kibum, ezt most azért csinálja, hogy a fanoknak játssza az agyát, és soha a büdös életben nem fogja komolyan gondolni. Magyarán, folyamatosan fájdította a szívemet. Folyamatosan.

Én pedig nem menekülhettem egyszerűen el. Nyilvánosság előtt nem tehettem meg. Csak szolidan elintéztem általában egy hamis nevetéssel, vagy egy apró viszonzással, hogy minél előbb fejezze be Jjong azt, amit éppenséggel művel. Nem kérhettem meg, hogy hagyja abba. Mivel indokoltam volna?

Egy idő után észrevettem azonban, hogy egy bizonyos időszakban ezek az apró játszadozások elkezdtek ritkulni.  Nem  is tudtam hogy örüljek-e, vagy hiányoljam ezeket a dolgokat tőle, mert akármennyire is jó volt akkor és ott abban a pillanatban, mindig tudta az eszem, hogy az egész hazugság.
Szóval sejtettem, hogy valami oka lehet annak hogy egyre kevesebbet foglalkozik velem Jjong, de halvány gőzöm sem volt róla, hogy mi.  Csak vártam, mikor bukik végül ki, hogy mi áll ennek a hátterében…

2. fejezet

Mikor meghallottam a hírt, alig hittem el hogy tényleg így alakult, és madarat lehetett volna fogatni velem. Alig hittem el, hogy ő is az életem részévé válik majd az elkövetkezendő hosszú évekre, és hogy tényleg ennyi időt tölthetek majd vele. Naiv, felhőtlen gondolatok kavarogtak bennem akkor. Azt hittem, az Ő jelenléte örökké csakis kizárólag boldogságot fog hozni az életembe, és meg fogok elégedni azzal a kis örömforrással, hogy vele lehetek nap mint nap, szemtől szembe pillanthatok bele a gyönyörű szemeibe, nap mint nap.
Nem is sejtettem, hogy ennél sokkal, de sokkal bonyolultabbá fog alakulni a dolog, és hogy bizony, fog még az én szívem vérezve sajogni is Őmiatta…

Szóval, 2007 őszétől egészen más világ kezdődött mindnyájunk életében. Én, Onew, Minho, Taemin és Jonghyun elindultunk közösen az Idol élet rögös útján.

***   
-    Ah… Key-goonie, te se láttad véletlenül hogy hová raktam az edző cuccomat? Már minden sarkot felkutattam… a franc egye már meg… - kutakodott Jonghyun a közös lakásunkon, és úgy cikázott a szobák között, akár csak egy mérgezett egér.
Én éppenséggel mosogattam, magam szempontjából már rég felkészültem az indulásra, ellentétben vele, aki mindig az utolsó pillanatra hagyott mindent. Már minden szoba minden egyes szegletét elkezdte felderíteni, és már ott tartott, hogy a konyhában is megnézte, hátha talán esetleg véletlenül a serpenyők közé rejtette az edző ruháját. Szerencsétlenkedését látva megsajnáltam, és egy sóhaj kíséretében elzártam a csapot. Én is elkezdtem bejárni a szobákat. Elsőként a hálóba mentem, ahol rögtön meg is láttam a szekrény legtetején békésen pihenni Jonghyun kék edzőtáskáját.
Yeobo… - gondoltam magamban, és lekaptam a szekrény tetejéről a táskát. Megálltam a konyha ajtajában, és a kezemben lóbáltam.
-    Khm… amíg a másik nincs meg, addig ez jó lesz?
Jonghyun már elkeseredettségében az evőeszközös fiókban próbált keresgélni, mikor felnézett rám, és egy nagy megkönnyebbült vigyor kíséretében becsapta a fiókot, majd odasietett hozzám.
-    Mi lenne velem nélküled Key-goon!! – átölelt, majd akár egy zsákmányt, elvette a kezemből a kék táskát. – Srácok, most már nem kell keresni, meg van!! – kiabálta, miközben visszasietett a hálóba.
-    Ah… Szívesen.. – mondtam magamban, majd mosolyogva csóváltam a fejemet. Aztán ismét közeledtem a mosogató felé, amikor Onew, mint egy szélvész az utamba vágott, mintha nem is lettem volna ott, és szinte derékig behajolt a hűtőbe.
-    Ah… elfogyott a csirke?! – Kiabálta kétségbeesetten, majd becsapta a hűtőajtaját.  – Minho, fogadjunk hogy te etted meg a maradékot!
Ezután Minho is megjelent a konyhában, és dacos arckifejezéssel, de persze csak viccelődve méregette Onewt.
-    És ha én ettem meg? Akkor mi lesz?
-    Ne akard te azt tudni… - Mondta Onew mély hangon, akár egy gonosz szuperhős, és bosszúéhesen nézett Minho felé. Lassan elkezdett közelíteni hozzá, mire Minho megfutamodott, és berohant a nappaliba, majd Onew egyenesen utána lódult.  – Meghaaalsz!! – Kiabálta tofu, és hallottam hogy birkózni kezdenek a kanapén.
-    Héé! Most miattatok rontottam el a játékomat... – reklamált szerényen Taemin a távolból.
Én ismét csak nevetve csóváltam a fejemet ezeknek az őrülteknek a láttán, majd az órára néztem.
-    Hé, lassan nem kéne indulnunk, srácok?

A debütálásunk előtti utolsó próbánkra készülődtünk éppen. Összeállásunk óta több mint fél év telt el, és azóta minden időnket a koreográfiák és dalok megtanulásával, felvételével töltöttük, hogy a nagy nap eljövetelekor tökéletesen teljesíthessünk. Az iskolán kívül, tulajdonképpen az egész szabadidőnket egymás társaságában töltöttük.

Ez alatt az idő alatt kezdtük egészen jól megismerni egymást. Én eddigi bezárkózottságomból egészen kezdtem megnyílni a srácoknak, és nem csak azért mert kénytelen voltam a sok együtt töltött idő miatt, hanem mert tényleg kedveltem őket. Azt hiszem, nagyon jól összeillettünk.

Jonghyunt egészen addig míg össze nem álltunk egy csapattá, mindig csak távolról figyeltem meg, és csak képzelődni tudtam arról, vajon milyen is lehet ő - próbálgattam összerakni magamban egy képet róla. El se tudtam képzelni, mit fogok kezdeni, ha ezen túl nap mint nap együtt leszünk, hiszen már így is minden egyes apró közelebbi interakciónknál letaglóztam, és leginkább elfutottam előle.
Azonban ezt most már nem tehettem meg, hiszen együtt laktunk. Nem kerülhettem el őt mindig… és jó pár hétbe telt, mire sikerült már valamennyire feloldódnom a társaságában, és nem akart a szívem kiugrani a helyről minden egyes percben, amikor beszélgettünk. Mikor ez alatt a fél év alatt lassacskán tényleg kezdtem őt közelebbről megismerni …  az érzelmeim csak még jobban megerősödtek felé. Jonghyun egy nagyon kedves, imádni való srác volt. Jelensége mindig mozgásba hozta a hangulatot, szeretett viccelődni és nevetni. Szeretetét bátran kimutatta mindenki felé. Sokszor ölelt meg minket, köztük engem is… és valahányszor erre került a sor, mindig végigfutott bennem valami különös érzés, és alig tudtam megmozdulni. Mindig zavarba tudott engem hozni, bármit is csinált. Elég volt, ha csak némán rám mosolygott, vagy megérintette a vállamat, az én szívem mindig nagyot dobbant.
Sokszor gondolkoztam el ilyenkor azon, hogy vajon ez meddig lesz így?  Örökké? Örökké csak ábrándozni fogok róla?
Hát persze. Mi más opció volna?

Lassan összeszedtük magunkat, és elindultunk az SM-hez.
Az öltözőben elkezdtünk öltözködni. Én és Taemin maradtunk bent utoljára.
Épp a táskám mélyén kutattam a vizem után, amikor észre se vettem, hogy a pénztárcám kiesett a hátizsákomból. Taemin épp a mosdóból jött kifelé, és észrevette, hogy a földön hever.
-    Hyung, lejtetted a pénztárcádat… Széthullott belőle minden! Jobban is vigyáz-… hatnál… rá… - mondta hirtelen elbizonytalanodó hangon, majd mikor odanéztem, azt hittem szívrohamot kapok.
A pénztálcámban volt egy olyan dolog, amelyet mindenki előtt titokban szerettem volna tartani, de legfőképpen őelőttük.
És én hülye, nem vigyáztam eléggé. Ez az egyetlenegy dolog volt, ami rejtegetni való volt a dolgaim között, és még erre se tudok eléggé ügyelni. Ügyes Kibum, ügyes…
Minden hiába volt már. Hiába kezdtem volna el kapkodni utána, hiába rohantam volna el onnan, vagy csináltam volna bármit, már késő volt. Taemin meglátta.
Csak bámult arra a kicsi képre, amely nem is tudom hogy eshetett ki abból az apró zsebből, ahol rejtegettem. A fotóról, ami Jonghyunt ábrázolta, a mi makanaenk egyenesen rám nézett, azzal a tipikus kérdő tekintettel, mint akit megesz a kíváncsiság a magyarázatra.
Gyorsan én is leguggoltam, majd villám gyorsan összekapkodtam a pénztálcám maradék papirkáit, és kikaptam Taemin kezéből a képet is.
-    Öh… Én… - kezdtem el makogni, miután felálltunk. Halvány gőzöm se volt, mit is kellene ilyen helyzetben mondanom. Egyszerűen levert a víz. – Meg tudom magyarázni…
-    Semmi gond, Hyung. – mosolyodott el Taemin. Biztosan látszott rajtam, hogy eléggé lesápadtam, mert nyugtatgatni kezdett. – Nem kell.
Megállt bennem az ütő. Ez most azt jelenti, hogy máris rájött volna?
Biztosan nyilvánvaló volt a dolog. Hisz miért is hordanék magamnál Jonghyunról egy kis képet? Hobbiból?
-    Ezt… meg hogy érted? – kérdeztem tőle félve.
-    Hát… én csak már régóta észrevettem rajtad, hogy kissé furcsábban viselkedsz, amikor Jonghyunnal vagy. És... talán most már értem is, hogy miért.
Jézusom. Jézusom. Ez nem lehet igaz.
Verítékes arcomon végigsimítottam. Fogalmam se volt, mit tehetnék ilyenkor. Tagadjam le? Felesleges. Taemin egy okos srác, és bár biztosan tettetné hogy elhiszi, magában már rég tudja az igazságot.
Bár nem aggódtam annyira, mintha mondjuk Minho, vagy netán maga Jonghyun talált volna rá. Talán Taeminben bíztam meg a legjobban eddig a csapatban, és ő tűnt a legártatlanabbnak. Éreztem, hogy ha őt megkérem hogy ne mondja el senkinek, akkor nem is fogja.
Egy hirtelen mozdulattal megragadtam a vállait.
-    Taemin-ah…! – mondtam neki határozottan, ő pedig kissé meglepve nézett rám. – Soha. Soha, senkinek nem mondhatod el, érted? Senkinek!
Taemin ismét elmosolyodott, és bólintott egyet.
-    Ígérem, Hyung. Bízhatsz bennem!
Bár meggyőzőnek hatott a válasza, azért továbbra is aggódtam. Meddig képes vajon Taemin egy ilyen titkot megtartani? Mi az, ami esetleg ráveheti, hogy valakinek elmondja?
Nyeltem egy nagyot, és gyorsan be is baktattam a táncterembe.

A mai napig nem vagyok biztos benne, hogy Taemin vajon elmondta-e bárkinek is, vagy sem. De egy biztos: a dolgok nem úgy kezdtek el alakulni, ahogyan én azt hittem, hogy fognak.

1. fejezet

Egészen addig semmit sem tudtam a szerelemről. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen érzés lehet. Talán nem is hittem benne hogy egyáltalán létezik, vagy hogy engem valaha is elér az életben… De mi mást is gondolhattam volna csupán tizennégy éves fejjel?

Azon a napos, őszi délutánon, mikor a válogató óta először léptem be újra az SM Entertainment épületének kapuján, csak is egyvalami foglalkoztatott, és az az volt, hogy mindent megteszek majd azért, hogy egy nap én is Idol lehessek. Az elszántságom szinte túlfűtött volt. Elhatároztam magamban, hogy ha kell, mindenkit lesöprök a célom érdekében, mert csakis így lehet esélyem. Most, hogy végre beválogattak, megkaptam a lehetőséget, és mindent meg kellett tennem az ügy érdekében. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy képes vagyok rá. Nem csak magamnak, de legfőképp a családomnak.

S ezek a rendkívül stabil érzések, melyekben akkor, a folyosó fehér kövezetén határozottan végig caflatva olyan biztos voltam mint a beton, amelyektől úgy éreztem, hogy soha senki és semmi sem tántoríthat el, és mindig csakis ezek fognak lebegni a szemem előtt… egyszer csak egyről a kettőre eltörpültek, elhalványultak, amint a szemem pásztázása odaért az SM Entertainment emberekkel teli, zsúfolt előadótermének jobb szélső sarkába, és a szívem akkor és ott dobbant meg először igazán.

Soha az életben senki nem hozott ki belőlem még olyan érzést, mint amit Ő hozott ki belőlem akkor, ott, abban a pillanatban, mikor először megláttam.

És azóta sem.

Akárhogy is próbáltam, a tekintetem egyszerűen nem akart leakadni a sok ember között arról az egyetlen egy személyről. Bárhogy is próbáltam levenni a szememet róla, valahogy mindig visszaugrott arra a gyönyörű, nagy, fekete szempárra, amely kíváncsian pásztázta végig a terem szegleteit. Igaz, addig is sok szempárt láttam életemben, de valahogy... az övé más volt. Tisztán csillogó, mély, és gyönyörű. Egyszerűen magához húzott, és nem eresztett.

És mikor láttam őt elmosolyodni, megint kardiológiai esetnek éreztem magam, mert a szívem ismételten nagyot dobbant, de már nem is csak egyet, hanem folyamatosan összevissza vert. Nem értettem, mi történik velem, de abban a pillanatban nem is érdekelt. El is felejtettem, hogy hol vagyok éppen. Az előadásra kellett volna figyelnem, de semmit sem fogtam fel belőle. Csak bámultam őt, mint valami csodálatos, ritka kiállítási tárgyat, úgy néztem rá, mintha az lett volna az utolsó alkalmam hogy ilyen gyönyörű látványban legyen részem.

Fogalmam se volt hogy ki lehetett Ő, és miért pont Ő az aki ennyire elvarázsol.

Aztán hosszas bámulás után realizáltam, hogy néhány rendkívül fontos információ elhangzása után, amiből én egy mondatot sem jegyeztem meg, az újonnan beválogatott tanoncok rövidke bemutatkozása következik, amely nem mellesleg rám is vonatkozik.

Azon gondolkoztam, vajon Ő is tanonc-e? Esetleg csak valakinek a kísérője? Vagy már egy régebbi tag az SM-nél? Ki ez a fiú?

Mindennél jobban szerettem volna tudni. Minden egyes név után figyeltem, hátha ő megy fel a pódiumra a mikrofonhoz. A K betű következett, és tudtam, lassan én is mehetek, mikor láttam, hogy az egyik névnél a nagy, gyönyörű fekete szempár élesen odaszegeződik a bemondóra.

- Kim Jonghyun.

A kiszemeltem felállt a székéről, és elindult. Alacsony termetű volt, haja enyhén lobogott miközben a lépcsőn sietett felfelé. „Jonghyun…” – mondtam ki némán a nevét, miközben a szememmel követtem őt. „Kim Jonghyun…”

Beállította a mikrofonját, és mosolyogva meghajolt. Ettől a mosolytól majd elolvadtam, és mikor meghallottam a hangját, a szívem megint rakoncátlankodni kezdett.

- Jó napot kívánok. Kim Jonghyun vagyok, 16 éves, és énekesként vettek fel engem ide az SM Entertainment-be. Igyekszem majd a lehető legjobban teljesíteni. Köszönöm hogy gondoskodnak rólam! – Ismét meghajolt, és elindult vissza a helyére.

Szóval ő is új tanonc! – Gondoltam magamban. Ennek nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy talán nem ez az egyetlen és utolsó alkalmam, hogy lássam őt. 

Mikor leült a helyére, látszott rajta, hogy kissé izgult a bemutatkozástól. Zavarában vigyorgott a mellette ülő ismerőseire, én pedig továbbra is csak bámultam őt, mintha nem létezne más a földön. Annyira kedves kisugárzása volt… teljesen magával ragadott.

- Kim Kibum? Nincs itt Kim Kibum?

Ámuldozásom közepette hallottam, hogy már másodszorra hívnak engem, úgyhogy villám gyorsan fel is pattantam a helyemről, és én is felindultam a pódiumra. Az oda vezető úton el kellett haladnom Jonghyun előtt is, amely még nagyobb zavarba hozott. Egy pillanat erejéig se mertem rápillantani, és egyáltalán azt se gondoltam még át, hogy mit mondjak, ha felértem a mikrofonhoz.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat – Én… Én Kim Kibum vagyok, és… táncosként vettek fel az SM-hez, öhm… 14 éves vagyok. Remélem meg lesznek elégedve velem. – Nagyon kínosan és kényelmetlenül éreztem magam, úgyhogy egy gyors meghajlást követően lesiettem az emelvényről.

Jonghyun előtt ismét elhaladtam, és most megpróbáltam villámgyorsan, észrevétlenül rápillantani. Ez alatt az egy pillanatra szemkontaktusba kerültem vele, így azon nyomban le is kaptam róla a tekintetem, és egy szempillantás alatt éreztem, ahogy az arcomba fut a vér. A fejemet lehajtva gyorsan visszaültem a helyemre, és a továbbiakban megpróbáltam nem túl feltűnően bámulni őt.

 Miután vége volt az előadásnak, mindenki felállt, és én ismét Jonghyunra tapasztottam a tekintetemet. Addig követtem őt, amíg el nem tűnt a tömegben. Miután elkanyarodott az ajtónál, nagy csalódás lett úrrá rajtam, és mindennél jobban azt kívántam, hogy újra láthassam őt.

Azonban foglalkoztatni kezdett az az aprócska kérdés, hogy vajon miért hozta ki belőlem ez a fiú ezeket az érzéseket? Miért itt, miért most, és miért pont ő? És miért pont egy másik... srác?

Alig hittem el, hogy tényleg ez történik velem. Jonghyun a hétvége minden egyes maradék percében eszemben volt, és valahányszor eszembe jutott, azok a bizonyos lepkék megjelentek a gyomromban. Éjjelente nem tudtam aludni. Már magát a tényt elfogadni, hogy egy srác az, aki iránt először érdeklődést mutatok, nagy küzdelem volt. Hát még maga a tudat, hogy tényleg ennyire sikerült belehabarodnom! Nehéz volt ezzel megbirkóznom.

De valahogy mégis sikerült. Mert annak ellenére, hogy gyötört a dolog, valahogy mégis feltöltött. A hét első napján az iskolában már minden egyes órán azon gondolkoztam, hogy vajon ő is ott lesz-e ma este az SMnél. Csak az a gyönyörű barna szempár lebegett a szemem előtt, bemutatkozása, mosolya újra és újra lejátszódott bennem, szívemben melegséget árasztva. Már nem érdekelt, hogy miért, kicsoda és hogyan hozta ki belőlem ezt a boldogságot - egyszerűen örültem neki, mert még sosem éreztem ilyet. Úgy éreztem magam, mint aki szárnyal, izgatott voltam – úgy éreztem, mintha most kezdenék el igazán élni.

S imáim meghallgattattak, mivel repdesni tudtam volna az örömtől, mikor az SM énektermébe belépve megláttam a kis termetű fiút, a jobb szélső sarokban ülve. A padok egyszemélyesek voltak, de a mellette lévő a sorban pont üres volt.

Most… üljek mellé? Annyira szeretnék mellé ülni! De mi van, ha észreveszi, hogy direkt mellé ülök? Egyáltalán minek is ülnék mellé?! Ah, ugyan Kibum, ne hülyéskedj… csak ülj már le, mert az lesz a feltűnő, ha ennyit hezitálsz, mint egy idióta!! – Ilyen gyerekes gondolatok kavarogtak a fejemben. És nem csak aznap, hanem tanonc időszakom alatt folyamatosan, amint Jonghyun közelébe értem. Képtelen voltam normálisan gondolkodni, normálisan, higgadtan viselkedni, ha ő ott volt. Hát, ezt teszi a szerelem…

Végül kompromisszumos megoldásként leültem a másik, Jonghyun mellett lévő sarokba, így köztünk csak egy padhely volt.

Első óránk egy énekóra volt. Nos, az éneklés sosem volt az erősségem, ezért még feszélyezettebben éreztem magam. Tudtam hogy itt énekelni is kell majd, és a meghallgatáson valamennyire tudtam is, de ebből a szempontból nem volt önbizalmam – főleg hogy itt volt Jonghyun is, aki nem mellesleg énekes. Nem tudtam, mit fogok kezdeni ha egyszer csak felkérnek, hogy énekeljek el valamit. Azt gondoltam, egy hang sem fog kijönni a torkomon.

- Rendben, akkor kezdjük egy kis hallás gyakorlattal. – Mondta a tanár, és leütött egy dallamot a zongorán. – Valaki énekelje ezt vissza. Hm… mondjuk, Jonghyun-ssi! Rólad sok jót hallottam.

Jonghyun szerényen felállt, kicsit megköszörülte a torkát, és… még az elképzeltnél is gyönyörűbb, angyalibb tisztasággal énekelte vissza azt az egyszerű dallamot. Tátott szájjal néztem rá, szemeim oly tágra nyílhattak, hogy csodálkozom, hogy nem estek ki a szemeim a helyükről.

Miután befejezte, Jonghyun édesen mosolygott egyet, majd leült.

- Gyönyörű volt, Jonghyun-ssi! – A tanár rámosolygott, majd a zongoraklaviatúrára nézve ismét lejátszott egy dallamot. – Hm… Akkor most legyen a másik sarokban ülő, azt hiszem Kibum-ssi, jól tudom?

Még mindig Jonghyun énekének az utóhatása alatt voltam, így csak annyit hallottam, hogy Kibum-ssi.

Na ne… ugye nem nekem kell, így rögtön utána…!! - szörnyülködtem magamba, de rá jöttem, hogy egyszerűen nem kerülhetem el. - Ezek után, én itt krákogjak nekik?? Ezek után?

Sóhajtva felálltam a helyemről.

- Khm… esetleg… lehetne még egyszer a dallamot…?

- Persze. – mondta kedvesen, és újra lejátszotta.

Én csak hallgattam, és hallgattam… hallottam mit játszik, de rettenetesen féltem megszólalni. Azt éreztem, hogy ha megpróbálok kiadni valamit a torkomon, az olyan rettenetes lesz, hogy utána nem csak Jonghyun, de mindenki rajtam fog nevetni, és elsüllyedek szégyenemben. De azért még mindig bennem élt az a dac, amivel ide jöttem az SM-hez tegnap, hogy bármi áron is, de végigcsinálom, és Idol leszek. Nem adhatom fel épp most!

Visszaénekeltem a dallamot, ahogyan tudtam. Hallottam, hogy a szokásosnál is förtelmesebb hangon énekeltem, de legalább tisztának tiszta volt. Arcomba futott ismét az összes vér, gyorsan leültem, és az arcomat eltakartam a tenyeremmel. Éreztem a tekintetek szúródását magamon, és tudtam, hogy közöttük volt Jonghyuné is. Azt akartam, hogy itt és most vége legyen az egésznek…

Hála az égnek, a többiek megénekeltetése után el is engedtek bennünket. Én már fel is kaptam a táskámat, és siettem volna kifelé, ahogy csak tudtam. Tudtam hogy mögöttem rögtön Jonghyun jön, és ő is várja hogy a tömeg kijusson az ajtón, mikor egyszer csak azt hittem, rosszul hallok.

- Kibum-ssi?

Én tényleg azt hittem, hogy valaki más szól, de ez a hang határozottan egyenesen a hátam mögül szólt, és tisztán felismerhető volt, hogy Jonghyun szólított épp a nevemen.

Lassan hátrafordultam, és szemtől szembe találtam magam vele. A nagy, fekete szempár most egyenesen az én szemeimbe nézett, én pedig a látványtól teljesen letaglóztam. A pulzusom kétszeresére emelkedett, a tenyerem izzadni kezdett. Csak leblokkolva álltam előtte, mint aki sokkot kapott.

- Ne haragudj. Én csak hallottam ahogyan énekeltél. Nagyon szép tisztán énekelsz! De… adhatok egy tanácsot? Szerintem, lazítsd el jobban a gégédet.  Kicsit most beszorítottad a hangot. Ha ellazítod a torkod, akkor… sokkal jobban meg fog nyílni a hangod.

Hogy őszinte legyek, alig értettem amit mond, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy ő, ott és akkor hozzám beszél, és gyönyörű a tekintete, és kedves, édesen mosolyog, és… én csak lassan bólogattam arra amit mondott.  Aztán miután befejezte a mondanivalóját, csak nyeltem egy nagyot, és miután láttam hogy a kijárat megnyílt… azon nyomban kispuriztam rajta.

Menekültem. Egyszerűen nem tudtam volna semmi épkézlábat reagálni rá. Jól tudtam ezt, ezért is futottam el olyan gyorsan onnan.

Menekültem attól az embertől, akinek egyébként pedig a közelségére vágytam, és örültem neki minden percben, még akkor is, ha csak egy pillanatra láthattam.

Igen. Ez volt jellemző az én tanonc éveimre. Arra a bizonyos 2 évre, amit csak gyakorlással, kemény munkával, és én hülye, mély hallgatással és bujdosással töltöttem. Nem voltam akkoriban az a könnyen szocializálódó típus. Persze beszélgettem én másokkal, de nem mondhatnám hogy volt bárki is,  akihez igazán közel kerültem volna, akire esetleg azt mondhattam volna, hogy több csak egy szimpla csoporttársnál. Nagyon önfejű és határozott voltam. De ebből a határozottságból a mai napig is csak egyetlen személy tudott kizökkenteni, teljesen levenni a lábamról, egyetlen mosolyával bábbá változtatni, és az Kim Jonghyun volt...

Vajon mit gondoltok, mit szóltam akkor, mikor kiderült, hogy egy csapatba válogatnak be minket?