36. fejezet (Utolsó rész második fele, BEFEJEZÉS)

Minho tekintetéről lesütöttem a szememet, és lassan bólogattam. Nagy sóhajjal léptem be a hálónkba, ahol Jonghyun ült nekem háttal az ágyon, fejét fogva.

- Jonghyun… - szóltam halkan, és leültem a szobában lévő kis fotelbe, onnan már profil nézetből figyelve komoly, megtört arcát.

- Ne hagyj el, Key… - motyogta rekedtes, reményvesztett hanggal, majd vöröslő szemeivel rám nézett, melyekben ismét kezdtek felgyűlni a könnyek. – Meg... Megjavítunk mindent, ugye?

Mit tegyek… Mit csináljak most?

„Ugye tudod, hogy nem maradhattok együtt?” – csengtek fülemben Minho legutóbbi szavai.

Szeretnék együtt lenni vele egyáltalán?

Szeretem még őt egyáltalán?

Elmémbe belehasított minden vele töltött emlékem, ami hozzá és az iránta érzett szerelmemhez köthető. A nap, mikor először megláttam, a pillanat, mikor megtudtam hogy egy csapatba válogatnak… kis csapatunk kitartó, sokszor gyötrelmes momentumai, kemény munkájának csodálata, alázata és kitartása, melyet mindig is roppantul tiszteltem benne. Kis eszetlen, bohó viccei, érzelmi kitörései. A pillanat, mikor először hajtotta a vállamra a fejét miközben elsírta magát… első komolyabb vitánk, és békülésünk. A fanservice momentumok, melyek annyira összezavarták elmémet, és sajgó szívem pulzálásának érzése a mellkasomban, mely azt sugallta, örökké csak vágyakozni fogok iránta. A féltékenység égetése elmémben, mikor megláttam a barátnőjével.

 A buli, ahol először csókolóztunk… ahol minden a feje tetejére fordult. Az érzés és a gondolat, hogy végre reményem lehet abban, hogy az álmom, melyet akkor teljesen másmilyennek képzeltem el, valóra válhat.

A telefonfülkében lejátszódott momentum, mely lelkemnek egyik legboldogabb pillanata volt.

Az, mikor megjelent a hotelem szobájában, és rávett életem legnagyobb hülyeségére, melyet elkövethettem.

És nem utolsó sorban a bódult, elkábult, mégis önfeledten boldog napok melyeket vele töltöttem.

Szép volt. Szép lett volna.

De nem így, nem azokként az emberekként, akik mi vagyunk.

A fotelben ülve tombolt bennem minden érzés. A szívem és az agyam heves csatát vívott egymással, arcomon patakként folytak le a könnyek. Kezeimet tördelve fogalmam sem volt, mit mondhatnék most Jonghyunnak. Már percek teltek el a kérdése óta, tekintete nem emelődött le rólam. Úgy éreztem, addig fog engem szuggerálni, amíg azt nem mondom, amit ő szeretne hallani.

Tudtam hogy mit szeretne hallani, de arról fogalmam sem volt, hogy én mit szeretnék.

Azt viszont tudtam, mi a helyes.

- Még menthető, ugye Key? – kérdezte újra, és szemében immár megjelentek a kétségbeesés első szikrái.

Már épp kezdett volna az elmém győzni, de ez a tekintet felbőszítette a szívemet, és kezdtem megőrülni ettől az egésztől. Rettenetesen sajnáltam Jonghyunt, fogalmam sem volt, hogy akarom-e én még egyáltalán ezt, vagy ha vége lesz, mi lesz ezek után? És ha nem lesz vége, hogy kivitelezhető egyáltalán? Bármit választottam, nem láttam a kiutat, nem láttam a jövőt, hogy mi lehet a vége. Egyszerűen mindenhol csak zsákutcákba ütköztem.

Emlékezz arra, mi volt, mikor legutoljára a szívedre hallgattál, Key.

Megszólalt az elmém.

Szeretem?          

Szeretném én őt?

Sosem gondoltam volna, hogy valaha megkérdőjeleződik bennem ez a dolog. Öt éve töretlen szerelmet érzek iránta, és most, hogy beteljesült a vágyam, mégis valami nem úgy sült el, ahogyan én azt mindig is elképzeltem.

Mintha kitisztult volna előttem minden, és megvilágosodtam volna. Mintha lehullott volna a lepel arról a bizonyos dologról, melynek a felfedésére öt éve epekedtem, és valami sokkal, de sokkal szebbet képzeltem volna el, mint ami valójában rejtőzött ott. Most rá kellett hogy jöjjek, ez az igazság.

Ez Jonghyun. Egy megtört, szeretetéhes ember, akinek szüksége van arra, hogy törődjenek vele, istápolják, és kiemeljék innét egy teljesen más világba. Egy gyenge jellem, akinek egy angyal kell, aki a szárnyai alá veszi őt bármikor, bárhol.

Én nem voltam az az ember, akire neki szüksége volt, bármennyire is ezt hitte… és ő sem az az ember volt, akire nekem igazán szükségem van.

Sosem hittem volna, hogy ő valójában ilyen. Az iránta érzett rajongásom és szerelmem olyan tulajdonságokkal ruházta fel őt, amelyek nem is léteznek, és elrejtette azokat a dolgokat, amelyek most, hogy tudom milyen vele lenni, előbuktak, és ordítanak róla.

Hogy alakulhatott így…?

- Key, válaszolj… - csuklott el a hangja.

- Nem, Jonghyun. Nem menthető. – hullottak ki ajkaim közül a szavak, és miután kimondtam őket, képtelen voltam végignézni reakcióját. Azonnal elpillantottam róla, arcomat kezeimbe temettem, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a zokogás.

Így lesz helyes.

Nem láttam őt, de akaratlanul is hallottam Jonghyun zokogó hangját. Egy percre sem tudtam volna ránézni, mert úgy éreztem, belehalnék.

Rettenetesen éreztem magam, amiért így megbántom őt.  A szívem összefacsaródott belülről, és saját szavaim gondolataimban való visszhangzásakor minden egyes ismétlődés után egy újabb kaszabolódás ejtődött rajta. Az elmém csak komótosan helyeselt tettemre.

De akármennyire fáj az igazság… egyszerűen… nincs más út. Nincsen, és kész.

Mi lesz ezután…?

Semmi sem lesz már a régi. 

**

Jonghyun rettenetesen megtört. Szinte egy szót sem szólt hozzám azóta, és nem csak hozzám, de úgy egyébként – bárkihez. Talán még azt is lehetne mondani, hogy egyfajta depresszióba esett.

Ezt természetesen a cégnél is észrevették, és csak győzünk magyarázkodni, hogy mitől is ilyen ő, hiszen semmit nem tudtak az egészről. Persze nem rúgtak bennünket ki, mivel túl nagy profitot jelentettünk számukra, azonban azt a fejmosást, amelyet kaptunk, azt nem kívánom senkinek. Bár Jonghyunt még ez sem érdekelte – ahogyan bármi más sem.

Onew és a többiek is rengetegszer próbáltak vele beszélni, de mind hiába. Azonban szerencsére valahogy a kamerák előtt és a színpadon mindig sikerült felhúznia azt az álarcot, amivel a rajongók semmit sem vettek észre az egészből. Egyedül ez volt az igazolás arra, hogy még talán nem őrült meg teljesen , és nem esett teljes letargiába. Kissé olyan volt, mint egy robot, amely már csak erre képes: dolgozni.

A történtek nem csak Jonghyunra hatottak, hanem a többiekre is, és persze, főleg rám. Az egykor valóban ragyogó SHINee-ra most ráült egy ronda, hatalmas, szürke gomolyfelhő, mely szinte minden ragyogásától megfosztotta. A kamerák előtti töretlen mosoly és viccelődés a korábbi igazság helyett már mind csak színjáték volt. 

És hogy én mit érzek? Hogyhogy ilyen könnyedén „túlléptem” az egészen, míg Jonghyun csak gyötrődik? Hogy múlhatott el egy ilyen erős szerelem, amely bennem élt?

Úgy, hogy nem múlt el.

A szívem mélyén még mindig szerettem Jonghyunt. Akárhányszor ránéztem, még mindig meggyúlt az a kis láng a lelkemben, amely egykor egy egész erdőtűz volt. Kisebb volt, megtört, de égett. És akár kicsi, akár nagy, a tűz ugyanúgy tűz marad, és ugyanúgy éget.

Ami pedig még fontosabb: egy apró láng is bármikor megnőhet egy újabb erdőtűzzé.

Én azonban ettől óvakodtam. Nem mertem visszaidézni magamban semmiféle érzést, amitől ez megtörténhet, és amitől újra beleszeretek úgy, mint régen. Bármi, ami ezt előidézhette bennem, az elől csak egészen egyszerűen…

…menekültem.

------

[Kedves olvasóim! Nagyon, nagyon, nagyonnnagyonnagyon szépen köszönöm, hogy ilyen hűségesen olvastátok a Runawayt, és sok sok hozzászólást, minősítést kaptam hozzá, melyekből tanulhattam és ihletet meríthettem. Mérhetetlenül hálás vagyok nektek!!!

Nagyon szívesen olvasnék tőletek egy utolsó, összefoglaló véleményt a fici egészéről. :)

Bár sokan szerettetek volna happy endet, sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam a szomorú véggel!]

35. fejezet (utolsó rész első fele)

Remegő kézzel, és görcsbe rándult gyomorral nyomtam le a lakásunk bejárati ajtajának kilincsét. Mikor kinyitottam, és megláttam az elém táruló előszobát, megkönnyebbültem.

Itthon. Itthon vagyok.

Mikor megláttam Taemin alakját az előszoba folyosójának legvégén, gombócba szorult a torkom. Annyira jó volt látni őt! A következő pillanatban, mikor meglátta hogy mi vagyunk az ajtóban, odaszaladt hozzám, és megölelt. Erősen szorította magához a kabátos, csomagokkal körülvett testemet.

- Végre… végre, Hyung…

Én is simogattam a hátát, és lehunyt szemmel a vállára tettem az államat. Nem is tudom, mikor örültem ennyire utoljára Taeminnek. Most éreztem, hogy mennyire szeretem őt.

Szememet kinyitottam, és ott állt a következő pillanatban csapatunk maradék két tagja. Minho arca meg volt kövesedve, Onewén pedig vegyes érzelmek voltak. Láttam, hogy örül nekünk, de egyben dühös is, és csalódott. A szívem összeszorult a leaderünk láttán.

Elengedtem Taemint, és szinte úgy léptem be a küszöbön, mint egy vendég. Félénken húztam be a csomagomat magam mögött, Jonghyun pedig csak lehajtott fejjel jött a hátam mögött. A lakásban síri csend volt, csak cuccaink zörgését és cipőnk kikötésének zaját lehetett hallani.

A gyomrom forgott, rettenetesen ideges és frusztrált voltam, de próbáltam állni a sarat. A levegőben szinte harapni lehetett a feszültséget. Miután levetkőztük kinti ruháinkat Jonghyunnal, Onew karba tett kézzel a nappali felé fordult.

- Gyertek, beszéljünk. – biccentett a fejével, és be is ment a helyiségbe.

Tán még sosem volt ekkora feszültség közöttünk az évek alatt. Úgy éreztem, mintha valami olyasmi fordult meg volna bennünk és a többiekben is, amit szinte lehetetlen volt visszafordítani. Igyekeztem ettől a gondolattól nem elveszteni a fejem, és nagy önuralommal helyezkedtem el a kanapén. Taemin mellém ült, és éreztem a belőle áradó megértést, békességre való törekvést.

Minho nem ült le, csak karba tett kézzel járkált fel-alá a szőnyegen. Jonghyun szinte összeomolva helyezkedett el a fotelban, Onew pedig mellénk ült a kanapéra.

Tudtam, hogy az első aki megszólal, az Minho lesz. Már vártam, miféle szúrós, piszkálódó, utálkozó mondatok következnek szájából felénk, és meg is értettem volna, ha így lett volna. Ebben a helyzetben szinte bármit elviseltem volna, ami ellenem szól, mert úgy éreztem, jogos. Egy lóvá tett hülyének éreztem magam, aki most szív amiatt, hogy hagyta magát befolyásolni, és emiatt még jobban felerősödött bennem a Jonghyun iránt érzett dühöm.

Minho egyszer csak felénk fordult. Homlokát idegesen összeráncolta, és szinte biztos voltam benne, hogy hatalmas leteremtő monológ jön. Megköszörülte a torkát, kezeit pedig maga mellé engedte.

- Kérlek… ne haragudjatok rám a viselkedésemért. – mondta, és lassan meghajolt.

A legkevésbé számítottam erre a mondatra tőle. Annyira ledöbbentem, hogy még a szám is résnyire tátva maradt, szemeimben pedig könnyek gyűltek fel a meghatódottságtól.

- Minho… - suttogtam, és a könnyek lassan lecsurogtak az arcomon. A többiekre rápillantva csak azt láttam, hogy Taemin is a sírás határán áll, Onew, pedig csak karba font kézzel dől hátra a kanapén, és lábát rugóztatva továbbra is csak a szőnyeget vizslatja maga előtt. Jonghyun halál komoly arckifejezéssel meredt a semmibe.

Miután Minho egyszerűen nem egyenesedett fel, hirtelen felálltam hozzá, és vállait megfogva felállítottam őt.

Még hogy mi ne haragudjunk?!

A zokogás úrrá lett rajtam, majd megöleltem.

- Ne haragudjatok rám… ránk… - szorítottam magamhoz rázkódva a testét, ő pedig egyik kezét hátamra nyugtatva viszonozta ölelésemet. Tudtam, tudtam hogy bár bocsánatot kért, ami tőle egy rettenetesen nagy szó, főleg mindezek után – de akkor is biztos voltam benne hogy rettenetesen dühös legbelül. Mérhetetlen bűntudatot éreztem, és nem csak Minhoval szemben, hanem mindenkivel szemben. Fogalmam sem volt arról, hogyan tehetném ezt az egészet jóvá, már ha egyáltalán lehetséges.

- Azt gondolom ti is tudjátok, hogy ezt nem így kellett volna… kvázi, megoldani. – szólalt meg végül Onew, a lehető legkomolyabb hangvételében.

Minho óvatosan eltolt magától, én pedig szemeimből a könnytengert kitörölve ismét leültem Taemin mellé a kanapéra, aki megértően megsimogatta a vállamat.

Eljött hát az idő, hogy minden kiderüljön, és a pohárba tiszta víz kerüljön.

- A… a cég, tud róla, igaz? – kérdeztem szipogva. Mardosott belülről az izgalom, hogy mit fog válaszolni Onew.

A leaderünk sóhajtott egy nagyot, és felhúzta szemöldökét.

- MI egy szót sem szóltunk.

Enyhe megkönnyebbülés kezdett megjelenni lelkemben, hogy talán menthető még, ami menthető.

- De mindenképp magyarázatot kell majd adnotok arra, hogy mégis hol voltatok, és mi a fészkes fenéért tűntetek el. Szerintem örüljetek, ha nem rúgnak ki páros lábbal benneteket.

Onew immár teljes mértékű határozottsággal a szemembe nézett. Arcára kiült a komolyság és az idegesség. Én csak nyeltem egyet, és bólintottam. Ezután mind az én, mind Onew tekintete Jonghyunra vetődött, aki ugyanazon pozitúrában ült még mindig, ugyanazon arckifejezésével. Mintha szinte fel sem fogta volna a körülötte zajló eseményeket.

- Holnap reggel az lesz az első dolgotok, hogy beballagtok a főnökhöz. Rendben, Jonghyun?

Az imént megszólított még mindig nem mozdult egy tapottat sem, de még csak reakciót sem mutatott. Bennem felment a düh, hiszen miatta volt ez az egész. Akkor már lehetett volna benne annyi, hogy egy „rendben”t odabök. A többiek így is rendkívül szelíden kezelték az egészet, és örülnie kellett volna, hogy nem rosszabbul.

- Mondj már valamit! – mondtam neki emelt hanggal.

- Bemegyünk. – motyogta, majd egyszer csak felállt, és kisietett a nappaliból. Az ajtó csukódásának hangja igazolta, hogy útjának vége a hálószoba volt.

- Én… - folytatta Onew - …én nem akarom tudni, hogy kinek az ötlete volt, és hogy miért, és hogyan jutott eszébe az, hogy szó nélkül eltűntök. Mindenesetre tudnotok kell, hogy rettenetesen csalódtam bennetek. Főleg benned, Key. – nézett a szemembe. Tekintetében véltem felfedezni azt a fájdalmat, melyet a csalódása miatt a lelke mélyén érzett. Szívembe markoló érzés volt az, hogy miattam fáj Onewnak, aki tulajdonképpen mindig a legjobbat akarta az egész csapatnak. Olyan volt, mintha mi azt a biztonságot, amelyet ő felépített a csapaton belül, egyről a kettőre szerteromboltuk volna.

Arcom teljesen eltorzult a sírástól, könnyeim eláztatták pulóveremet. Taemin adott számomra egy zsebkendőt, Minho pedig Jonghyun után ment a szobába. Én kifújtam az orromat, és megpróbáltam kifacsarni magamból épkézláb mondatokat.

- Ígérem… Ígérem hyung, hogy mindent rendbe hozok, ahogy csak tudok… és annyira de annyira sajnálom! Rettenetesen sajnálom! Kérlek… ne haragudj rám…

- Mindenek előtt még ma tisztáznod kell valamit. – szólt Onew, mire én értetlenül néztem felé.

- Menj be Jonghyunhoz, hyung. Ez az első. – mondta a fülembe Taemin.

Én bólintottam egyet, és bár félve, és vegyes érzelmekkel közelítettem meg a hálónkat, a dolgok elrendezése érdekében bátran nyomtam le az ajtó kilincsét.

Ahogy kinyitottam, Minho lépett ki előttem a küszöbön, szememet fürkészve megállt előttem, és halkan azt mondta:

- Ugye tudod, hogy nem maradhattok együtt?