34. fejezet

Sebesen húzni kezdtem magam után a bőröndömet. Hallottam hogy kijön utánam, és bár tényleg siettem, utolért, és karon fogott. Hirtelen megrántott, és meg is rándult a vállam, ujjai pedig a karomba fúródtak.

- Mi lesz velem nélküled?! Nem mehetsz el! Nélküled… nélküled elveszek, Key…

- Nem, nem veszel el! Önálló felnőtt ember vagy, Jonghyun! – próbáltam kiszabadítani a karomat, de nem sikerült. Kétségbeesett, könnyes arccal szorított, akár csak egy kisgyerek az anyját, aki el akarja hagyni.

Egyáltalán nem annak a Jonghyunnak tűnt, akibe én beleszerettem. Sosem hittem volna, hogy ő ilyenné válik, ha az ember párja lesz. Már értettem, miért szakított vele az összes barátnője eddig. Jonghyun úgy fogta fel az ő társát, mint egy segítőt, aki a lelkében tátongó űrt befoltozza. Neki folyamatosan szüksége volt valakire, aki foglalkozik vele, és ezt az embert maximális mértékben féltette és birtokolta. Ha talált valakit, azt nem eresztette, és mindennél jobban félt attól hogy elveszti, és újra visszatér az üresség. Nála a párkapcsolat a látszat ellenére róla szólt. Erre rájöttem az utazásunk folyamán.

- De igen… Mi lesz ha nem leszel mellettem? Key… neked mellettem a helyed, miért hagysz itt? Ne hagy itt… - hebegte a padlót vizslatva, és erőszakosan magához húzott, és megölelt.

Az egész… egyszerűen betegesnek tűnt.

Kezdtem dühbe gurulni erőszakoskodásától.

- ELÉG!! – bontakoztam ki nagy nehezen a karjából, és hátráltam pár lépést. A düh kiszólt belőlem. – Én nem ezt akartam Jonghyun! Amit te művelsz, az nem normális, érted?! Én nem egy tárgy vagyok akit birtokolhatsz!! Beteges az egész… komolyan, felfogtad hogy a bárban is mit műveltél?! Mindenhová követsz, amióta itt vagyunk egy percet sem voltam egyedül! Neked nincs életed Jonghyun!!

Eltorzult arcát és patakzó könnyeit látva kavarogtak bennem az érzések. Rettenetesen sajnáltam, de mérhetetlenül dühös is voltam rá. Nem mertem belegondolni, hogy miket mondtam az előbb neki. Csak el akartam menni onnan, azt kívántam bárcsak ne történt volna meg az egész. Úgy éreztem, az egész életem felborult. Egyszerűen csak haza akartam menni, rendbe tenni az életemet – már ha lehetséges.

- Most pedig eldöntheted… - kezdem kicsit nyugodtabb, bár továbbra is zaklatott hangnemben – vagy velem jössz, vagy nem, de én mindenképpen elmegyek, és rendbe teszem a dolgokat.

Jonghyun szemei szinte nem is látszottak a sírástól, csak hangosan szipogott, és állt előttem a folyosón, mint egy rakás szerencsétlenség. Mint aki összeomlott.

- Én… én…                                                                               

Vártam, hogy szóljon valamit. Nem tette. Kimondhatta volna, hogy veled megyek… de nem mondta.

Szinte kettéhasadt a szívem, mikor könnyeim felgyülemlése után sarkon fordultam, és a lift felé vettem az irányt. A folyosón végigsietve már patakzottak a könnyeim, és szinte alig láttam hogy merre megyek. A litfbe belépve hangosan zokogtam.

Sosem hittem volna, hogy az elől fogok egyszer menekülni, akinek a közelségére mindennél jobban vágytam.

Jonghyun szemszöge.

Úgy éreztem, mintha az egész mellkasom tartalmát Kibum kitépte volna a helyéről.

Lerogytam a padlóra, és nem érdekelt, hogy már ki-kijöttek a szobából a lakók, kérdezgetve hogy jól vagyok-e, némelyik még a vállam is megkocogtatta. A lelki törésem teljesen uralt engem, maga alá temetett a fájdalom. Az egész életemet egy rakás romnak éreztem, képtelen voltam onnan elmozdulni.

Nem hagyhat el… nem mehet el…

Nem tudom, meddig roskadozhattam ott a folyosón. Teljesen meg voltam zavarodva. Csak azt éreztem, hogy nekem ő kell, szüksége van a lényemnek rá ahhoz, hogy tovább létezzen, tovább éljen, és bármit megtennék azért, hogy továbbra is mellettem legyen.

A távolság az idővel egyre nő köztünk.

Nem lehet tőlem távol. Utána kell mennem.

Ez a cél motivált abban, hogy felálljak, és én is elkezdjem pakolni a dolgaimat.

Nem azért mentem volna haza, amiért Kibum. Sőt, nem is gondoltam bele, hogy haza megyek. Csakis annyi volt a fejemben hogy „Keyhez. Key után kell mennem.”

Key szemszöge.

A taxis egy idiótának nézett, amiért zokogok, sőt nagyjából úgy mindenki az utcán. De nem tudtam abba hagyni. Ennyire kettős, távoli érzést még sosem éreztem magamban. Amikor legszívesebben az ember kétfelé szakadna, egyszerre dühös és sajnálattal teli, egyszerre megütne és megölelne valakit… egyszerre folytatná az útját, de vissza is fordulna azonnal.

Egyedül az gátolt meg abban hogy visszaforduljak, hogy a józan eszem azt diktálta, mindenképpen haza kell mennem. Egyúttal reméltem hogy Jonghyun utánam jön majd, de mikor ez eszembe jutott, az is bennem volt, hogy egy percig nem kívánom hogy most itt legyen.

Hamarosan ki is szálltam a reptéren. Próbáltam kissé megnyugodni, letörölni a könnyeimet, és a váróba már úgy betérni, hogy nincs sírógörcsöm.

Nem tudtam mikor indul a legközelebbi gép Koreába, de reménykedtem benne hogy nem tizenkét óra múlva. A menetrend szerint két óra volt, míg elindul a következő gép, így még szerencsésnek is mondhattam magam.

Leültem egy padra, és vártam.

Haza megyek… mi fog ott rám várni?

A gyomrom görcsbe szorult, ahogy erre gondoltam. Előttem volt a többiek arca, ahogy meglátnak belépni a lakásajtón. Gyűlölni fognak? Vagy sírva rám borulnak?... Talán hozzám se szólnak?

Lehet hogy rég felbontották a szerződésünket?

Elképesztően izgultam, pedig még nagyon messze voltam attól a pillanattól hogy otthon legyek.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam Taemint. Eldöntöttem hogy bejelentem a hazamenetelemet, legalább ez ne érje őket váratlanul. Még mindig Taeminben bíztam a legjobban, tőle féltem legkevésbé.

Párat csörgött a telefon, majd felvette álmos hangon. Olyan jó volt a hangját hallani…

- Tessék…

Talán nem is nézte, ki hívja.

- Halló... Taeminnie?

- Key? Key-hyung te vagy az? – váltott mindjárt éberebb hangnemre, és szinte a telefonon keresztül éreztem, ahogyan felderül és elmosolyodik. – Úr Isten, mi van veletek Key?! Hol vagytok, hazajöttök ti még egyáltalán?? Hyung, mindenki aggódik értetek, az egész cég titeket kerestet, minden a feje tetejére fordult!! Gyertek haza, kérlek!

- Haza megyek.

- És Jonghyun?

- Ő… nos, ő nem tudom.

- Hogy érted, hogy nem tudod?! Hol van, nem együtt vagytok?

- Tudod ez nagyon hosszú történet, a lényeg hogy Jonghyun… Jonghyun nem akart hazajönni. Alig tudtam tőle elszabadulni, Taeminnie, ez az egész egy… egy őrület… - ismét egyik tenyerembe temettem az arcom, és megeredtek a könnyeim.

Taemin hajnalok hajnalán végighallgatta a panaszkodásomat Jonghyunról. Én csak mondtam és mondtam, ő pedig hallgatott. Rettentően jól esett valakinek elmondani, valaki mással kommunikálni, aki nem Jonghyun. Teljesen biztos voltam benne, hogy Taemin megért és meghallgat.

- Nem hiszem el, hogy ezt tetted – szólalt egyszer csak meg – csak úgy ott hagytad? Komolyan gondoltad ezt?! És mi van ha valami hülyeséget csinál?

Még sosem hallottam Taemin hangját ilyen szigorúnak. Egy pillanatra le is döbbentem, de aztán felfogtam, mit mondott.

Jonghyun tényleg képes őrült lenni. Mi van ha…

Mielőtt még jobban megijedhettem volna, gondolatmenetemet megszakította az, hogy épp Jonghyun trappolt felém meggyötört arccal, szétzilált fizimiskával, bőröndjét cipelve.

- Ő is hazajön. – szóltam bele nyugodtan a telefonba. – Holnap érkezünk, este. Majd még hívlak. – Kinyomtam a telefont, és Jonghyunra néztem, aki megállt előttem, és szúrós szemmel nézett rám. Ledobta a bőröndjét, mellém telepedett, és lassan a vállamra hajtotta a fejét.

Jonghyunnal egy szót sem váltottunk sem a váróban, sem a repülőn, de még a koreai taxiban sem. A csend közöttünk pár óra elteltével már egyáltalán nem volt kínos sem, sőt, inkább természetessé vált.

Egyetlen helyen szólalt meg, és az a bejárati ajtónk előtt volt.

- Te akartad.

33. fejezet

- Itt maradunk még egy napot, mit szólsz? Kiveszek még egy éjszakát, csak neked. – simogatta a hajamat Jonghyun, és adott egy puszit a fejem tetejére, így próbált lenyugtatni. Én már abbahagytam a sírást, de egyszerűen képtelen voltam újra talpra állni, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem.

Nagyot sóhajtottam, és felegyenesedtem Jonghyun öleléséből. Kitöröltem a szememből a könnyeket, majd némán bólogattam.

Rettenetesen féltem hazamenni, és talán jobban is aggódtam az elfutásunk miatti botránytól, mint attól, hogy együtt vagyunk. Egyúttal most rögtön hazatértem volna, de a másik felem azt gondolta, soha többet nem menne vissza.

De ennek nem lett volna értelme, hiszen már sosem tudtam volna magamat megszabadítani attól a bűntudattól, ami most hirtelen rám zúdult. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, romokkal teli város közepén állnék, ahol egészen eddig észre sem vettem azt, hogy kezd összedőlni az egész, és vidáman éltem tovább. És ahogy megy az idő, úgy egyre több ház rombolódik szét, míg nem az egész város a senki földjévé válik, ami élhetetlen, és újraépíthetetlen.

- Elmegyünk valahová ma este, jó? A kedvemért, legalább ma este próbálj meg nem gondolni az otthoni dolgokra. Szedd egy kicsit össze magad, rendben? – simogatta a vállamat miközben átkarolt.

Nem fog menni.

Aprókat bólogattam. Már nem akartam vitába szállni vele. Tudtam hogy ő bármeddig képes lenne a pillanatnak élni, de én nem ilyen fajta ember vagyok. Eddig bírtam.

Pár szipogás kíséretében bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, kijavítsam a sminkem és a hajamat megigazítsam.

Bárhány kiló alapozót kentem magamra, bárhogy próbáltam igazgatni magamon, már egyáltalán nem voltam olyan, mint a nap elején. Egy nyúzott, meggyötört arcot láttam a tükörképben. Mintha nem is én lettem volna az, akit látok. A szemeim alatt duzzadtak voltak, vöröses árnyalatúvá vált a fehér része, szám sarka lefelé görbült. Szörnyen néztem ki.

- Minden rendben? – szólt ki Jonghyun, miután már jó ideje bent tartózkodtam a fürdőben.

- Igen – mondtam, és ki is jöttem onnét.

Jonghyunnal egy bárba tértünk be, és rendeltünk két pohár koktélt. Én persze képtelen voltam nem az otthoni dolgokra gondolni, és folyamatosan csak a gyötrő bűntudat tudott a fejemben járni.  Bár Jonghyun próbálta beszélgetéssel elterelni a gondolataimat, és ez néha-néha sikerült is - főleg, miután elfogyott a poharam tartalma…

A helyzet az volt, hogy élveztem azt, hogy az ital hatására kevésbé érzem a dolgok súlyosságát. Eddig anélkül is sikerült, és hát most úgy néz ki, csak azzal megy.

Az első koktél után odabattyogtam a pulthoz, és máris rendeltem egy másikat, de az már sokkal erősebb volt. Jonghyun utánam jött – mint mindig – és elmosolyodott. Végigsimított az arcomon.

- Mindjárt jövök, elmegyek a mosdóba. El ne mozdulj! Addig is, rendelj nekem is egyet. – kacsintott, majd eltűnt a sötét tömegben.

A saját koktélom már meg is érkezett. Éhes szemekkel meredtem a színes, tekergő szívószállal és citromkarikákkal díszített pohárra, amiből csak úgy áradt az erős alkohol illata.

Ez kell most nekem…

A számba vettem a piros szívószálat, és elkezdtem szívni az italt. Kellemesen hűs volt, és épp olyan állapotban voltam, mikor az ízek már nem is számítanak igazán, és az ember nem is érzi a pia valódi erősségét.

Csak szívtam és szívtam, miközben pásztáztam a tömeget a szememmel. Minden szíváskor éreztem, hogy az alkohol a fejembe száll.

Egyszer csak kiszúrtam egy krapekot, akire már a bárba való belépésünkkor is automatikusan rávezetődött a tekintetem. A táncparketten táncolt, szőke, felállított haja és kreol bőre volt. Szinte biztos voltam benne, hogy helyi. Kicsit idősebbnek tűnt, mint én vagyok, teste szálkás volt, mégis kigyúrt. Nálam jóval magasabb volt.

Igazából nem mondanám, hogy én buknék az ilyen pasikra, de valahogy mégis megfogott benne valami, és ott tartotta a szemem rajta. Mozgása profinak tűnt, biztos voltam benne, hogy táncos lehet, de inkább valami klasszikus latin – csípőmozgása nem hazudtolta meg…

A haverjaival táncolt egy csapatban, voltak köztük fiúk-lányok. Azonban a körből észrevettem, hogy felém vet egy-egy kósza pillantást, kék szemei csak úgy világítottak a sötétségben. Egyszer csak megállt a táncban, odaszólt a többieknek, és a pulthoz közeledett.

Először csak jobbra-balra nézelődött, majd jeges tekintetét megállította rajtam, és enyhén elmosolyodott. Kifejezetten felém tartott.

Kivettem a szívószálat a számból. Idő közben észre sem vettem, de a hatalmas pohár italnak több mint a felét sikerült meginnom a nagy bámészkodás közben. A fejembe egyre inkább kezdett az ital beszállni, a hangok eltorzultak, és csak a pillanat létezett számomra.

Végre. Csak a pillanat.

Olyannyira, hogy szinte Jonghyunt is elfelejtettem. Egy pillanatra néztem a mosdó irányába, de még mindig nem láttam feltűnni őt, így rögtön vissza is pillantottam az imént közeledő alakra, aki épp most ért oda hozzám.

Mellém támaszkodott a pultra, és végig a szemembe nézett, mosolya kiszélesedett. Nem is tudtam, mit tegyek, így hát én is elmosolyodtam, és elkezdtem a szívószálammal játszadozni, miközben végig az arcába néztem.

Kért magának egy italt, és az én poharamhoz közelebb hozta azt, koccintás szándékával.

- Cheers. – szólalt meg mély tónusú hangján.

- Cheers – koccintottam össze vele a poharat, és ismét beleszívtam a szívószálba.

- Honnan jöttél? – kérdezte angolul.

- Koreából.

- Aah… Koreából. – ismételt meg egy bólintással, majd ismét belekortyolt az italába. – És mondd csak, minden koreai srác ilyen helyes, mint amilyen te vagy? – vigyorodott el, mire én állatira elpirultam.

- Hát-

Nem tudtam volna mit mondani erre, de nem is kellett. A pillanatok felgyorsultak. Jonghyun hirtelen a semmiből ott termett, és magához húzta a srác grabancát a pólója nyakánál fogva – mellesleg elég viccesen nézett ki a dolog, a csaknem egy fejnyi magasságkülönbség miatt, de poénosságát elvette az, hogy Jonghyun arcára milyen mérhetetlen düh ült ki – majd egy lendülettel levert neki egyet. Ökle szorításától megfeszültek nagy karizmai, amelyek azért jócskán nagyobbak voltak, mint az előtte álló helyié.

- Mit is csinálsz te itt, seggfej?! – mondta koreaiul neki, de a srác természetesen nem értett belőle semmit. Meglepődöttség ült ki az arcára, majd miután észhez tért, ő is dühbe gurult, és próbálta ellökni magától Jonghyunt, de nem tudta. Megpróbálta levakarni magáról a kezét, de nem sikerült neki, annyira szorosan fogta. Jonghyun közelről, szinte vicsorogva nézett a szemébe.

- Jonghyun, engedd el!

- Jól van már, nyugi, nyugi van pajti! – tette fel a kezeit – csak beszélgettünk!

- Beszélgettél, mi?! – ismételte angolul Jonghyun a szavait, majd ismét bevert neki egyet, amitől már én is megijedtem. - Kibum… az… enyém!! – ütötte meg újból, minden egyes szó után.

- ELÉG JONGHYUN, NEM CSINÁLT SEMMIT!! – kiabáltam, és próbáltam én is levakarni róla, de persze nem sikerült. Ekkorra már odaértek a biztonsági őrök is, akik aztán tényleg nagy darabok voltak, és egy pillanat alatt leállították Jonghyunt.

- Most húz mindenki innen kifelé! – ordították az ajtó felé mutatva, majd Jonghyun gyilkos pillantással méregetve az imént ütlegelt férfit, karon fogott engem, és kiballagtunk a szórakozóhelyről.

- Te normális vagy??! – kiabáltam rá, és kirántottam a karjából a kezemet. – Ezt meg miért csináltad??

- Mit akart tőled az a köcsög?!

- Semmit, csak odajött hozzám, és megkérdezte, hová valósi vagyok!

- Csak úgy, mi? Látszott a buznyákon, hogy nem az a fajta aki csak úgy kérdezget! Mit akart? – Jonghyun még mindig fel volt spanolva.

- Állj már le! Nem akart semmit. – taglaltam neki lassan a szavakat, ő pedig csak tág orrlyukkal, összeszorított szájjal nézett rám.  A levegőt szaporán vette, én pedig megöleltem őt. – Nyugalom.

Nagyon megijesztett Jonghyun. Még soha az életben nem láttam őt ilyennek. Olyan volt, mintha meg akarta volna szinte ölni azt az embert, pedig nem is csinált az ég világon semmit – és még csak nem is tudja Jonghyun, hogy az utolsó mondata valóban felkérő szándékú volt.

Ilyen lenne ő, ha féltékeny?

- Én csak… nem is tudom, én… nem viselném el, ha valaki elvenne téged tőlem. – simogatta a hátamat.

- Köszönöm, hogy féltesz, de… legközelebb azért ne lépj ilyen elhamarkodottan, jó? – néztem a szemébe, ő pedig bólogatott, és adott egy csókot.

- Te az enyém vagy. – mosolygott rám, és a fülem mögé tűrt egy kósza szőke tincset a hajamból. Szemében tökéletesen tiszta, mély szerelem tükröződött, és látszott, hogy számára tényleg én vagyok jelenleg a legfontosabb.

Mikor elindultunk hazafelé, akkor éreztem igazán, mennyire be vagyok rúgva. Bár a gondolataim tiszták voltak, fizikailag alig láttam valamit az útból, és az egyensúlyozás is nehezemre esett. Szerencsére mire felértünk a hotelba, kicsit jobban kijózanodtam.

 Miután lefeküdtünk az ágyunkba, ismét visszatértek a fejembe a délutáni veszekedésünk emlékei, valamint az otthoni dolgok. Nagyot sóhajtottam fejemet Jonghyun mellkasán nyugtatva.

- Mit fogunk csinálni, Jonghyun? Nem menekülhetünk örökre… - néztem fel rá.

- Maradjunk itt. – simogatta a karomat.

Egy pillanatra felnevettem. Nem hittem, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy mi örökre így bujdossunk.

- Miért?... Most őszintén Kibum… neked nem jó így? – kérdezte komoly arckifejezéssel.

- Te ezt akarod? Hogy soha többé ne térjünk haza? Megőrültél?

- Én csak…

- Haza kell mennünk! – ültem fel.

- Nem lett volna muszáj eljönnöd velem.

- Mi az hogy nem lett volna muszáj?! – Kitakaróztam, és kikeltem az ágyból felháborodva.

- Talán kényszerítettelek?

- Talán nem kellett volna megvenned egy Londonba szóló repülőjegyet a megkérdezésem nélkül! Ezek után mit vártál?! Nem ezt akartad mindvégig? – emeltem fel újra a hangomat.

- Kibum, nyugodj meg. Nem csak magamnak akartam ezzel jót, hanem neked is, és ha nem emlékeznél, te mondtad nem rég, hogy ez volt életed legboldogabb időszaka. Ezt talán elfelejtetted?

- Nem, nem felejtettem. – fordultam el, és járkálni kezdtem a szobában, csípőre tett kézzel. – És valóban az is lett volna, ha az az aprócska bökkenő nem lenne számításban, hogy idolok vagyunk, és rajtunk kívül még négy ember munkájáért tartozunk felelősséggel. – A fejemet fogtam. – Istenem, hogy is dőlhettem be a naivitásodnak!

- Ha akartál volna, már elmehettél volna egy géppel haza! Te sem akarsz haza menni, ezt te is jól tudod! – Most már ő is feljebb emelte a hangját.

- Igen? Szerinted én nem akarok hazamenni? Oké – bólintottam határozottan, és hirtelen öltözni kezdtem.

- Most akarsz menni? –kelt ki hirtelen az ágyból.

- Nem hiszed el? – pakolásztam – Pedig ez lesz. Véget vetek ennek a hülyeségnek!

 - Key-goon – jött oda hozzám, és hangja megcsuklott – Ne csináld ezt!

- Sajnálom Jonghyun. Nem követhetlek tovább. Ha jössz, ha nem, én megyek.

Csak rakodtam határozottan a ruháimat és a kellékeimet a bőröndömbe, ő pedig ledöbbenve nézte mozdulataimat az ágy mellől.

- Kibum… - szólalt egyszer csak meg, és eltört nála a mécses. Erősen megfogott, magához rántott, és szorosan megölelt. – Ne csináld ezt, kérlek… kérlek, Key… - zokogni kezdett. – Te vagy az egyetlen ember az életemben akinek fontos voltam eddig, kérlek, nem akarlak elveszíteni… nélküled végem van! Végem van, kérlek, ne menj el… beszéljük meg…

Csak álltam rázkódó testének karjai között, és nem tudtam mit tegyek. A bőröndöm már teli volt, én indulásra készen felöltözve, és ez volt az elmúlt időszakban az egyetlen olyan pillanat, amikor tényleg azt éreztem, van elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem a lépést, és hazamenjek. Jonghyunnak nem volt, és biztos voltam benne, hogy nem is lesz. Ő túlságosan hitt abban, hogy ez így mehet tovább.

Mit tegyek?...

A kezemben lévő pénztárcámat szorongattam, és gyötrődtem, miközben ő csak ott sírt a vállamon, és szorított, csak szorított, mint gyermek az anyját...

Ha most újból bedőlök neki, és átölelem, akkor ennek az útnak sosem lesz vége.

- Sajnálom, Jonghyun.

Szavaim kimondása után éreztem, hogy karjai szorítása elgyengül, majd teljesen levette rólam a kezeit. Fejét lehajtotta, én pedig megfogtam a bőröndöt, és a torkomat a sírás kerülgette, de kiléptem azon a hotelszoba ajtón.

32. fejezet

Onew szemszöge.

Már-már szinte önkéntelenül, automatizálódott mozdulattal ellenőriztem a telefonom képernyőjét, hátha valami csoda folytán megjelenik rajta Jonghyun, esetleg Key neve. De már a gomb megnyomásakor tudtam, hogy nem lesz rajta semmi az időn és a kék színű hátteremen kívül.

- Természetesen még mindig semmi. – motyogtam magam elé a konyhaszéken ülve, és sóhajtottam egyet. – Minho-ssi! – kiabáltam ki a nappaliba, de az imént hívott nem válaszolt. Egyszer csak Taemin alakját láttam elsuhanni az ajtónál a folyosón.

- Taemin-ah!

- Igen? – nézett be.

- Szólj már Minhonak, hogy nézze meg a telefonját…

Taemin arca megkomolyodott, és egy pislogás után tovább is ment a dolgára, kérésemet ignorálva.

- Ahj, nem hiszem el, hogy még mindig nem beszélsz vele. – csóváltam a fejemet, és felállva a helyemről beballagtam a nappaliba, ahol Minhonak mondani sem kellett, de már vette is elő a mobilját.

- Mit gondolsz? – mutatta felém a szintén üres képernyőt. – Nincs értelme nézegetni. Ha egy hete semmi hír, akkor ez után se valószínű, hogy éppen most fognak felhívni. Úgy is halljuk, hisz itt van a zsebünkben ez az átkozott mobil a nap huszonnégy órájában…

Sóhajtottam egyet, és magam elé meredve aprókat bólogattam.

- Igazad van. Ha történik valami változás, az úgy is meg fog történni. Én megyek vissza a konyhába, eszek valamit… - indultam el, de visszafordultam. – Oh! És Taeminnel csinálj már valamit, beszélj vele, mert én ezt már nem bírom.

- Szerinted mit próbáltam az elmúlt egy hétben, hm? – tárta szét a kezeit, de én megszakítottam beszélgetésünket, és valóban bementem a konyhába, ahogy azt terveztem.

Taemin szemszöge.

A fal mögül hallgattam, mit beszélnek Onewék. Hatalmas nyomás urakodott rajtam, mert én tudtam, miről van szó, és hogy Jonghyun és Key mit csinálnak. Fájt látni, hogy Jinki mennyire aggódik, és annyira szívesen megnyugtattam volna… de nem tehettem, mert a szavamat adtam Key-nek.

Onew volt az egyetlen az együttesből, akire nem haragudtam teljes szívemből. Főleg Minho volt az, akinek az arcára is alig tudtam ránézni, amióta Jonghyunék eltűntek. Nagyon jól tudtam, hogy leginkább az egész miatta van, hiszen ha képes lett volna normálisan lereagálni a dolgokat, akkor lehet hogy meg sem fordult volna ez az egész a fejükben.

Hogy történhetett ez meg? És ami még fontosabb, mi lesz ezután? Ez nem mehet így örökre!

Jonghyunra és Key-re is rettenetesen haragudtam. Őrültek voltak mindketten, hogy ezt komolyan gondolták. Valahol megértettem, hogy féltek a felelősségtől… de egyszer haza kell jönniük. Nem menekülhetnek örökre.

Key szemszöge.

Nem is tudom elhinni, hogy képes voltam ennyi ideig teljesen felelősségmentesen gondolkodni. Olyan volt, mintha a repülőről leszállva tényleg sikerült volna kikapcsolnom az emlékeimnek ezt a részét, és úgy élni, mint aki bármit megtehet, következmények nélkül.

Önző voltam, rettenetes módon, de úgy, hogy nem is tudtam róla, mert egyáltalán nem gondoltam bele. Jonghyunnal egy szót sem beszéltünk bármiről, ami az otthonnal volt kapcsolatos.

Nagyon szemét dolognak hangzik, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt életem egyik legfelhőtlenebb, és legboldogabb időszaka.

Legalábbis… egy darabig.

- Ez fantasztikus volt, nem is gondoltam volna, hogy Olaszország ennyire csodálatos hely! – huppantam le háttal, széttárt karokkal a franciaágyra a szintén luxus színvonalú szállodai szobánkban, miután megérkeztünk a vásárlásból. Jonghyun mosolyogva mellém ült.

- Imádom látni, ahogy lelkesedsz a dolgok iránt, ilyenkor vagy a leggyönyörűbb, tudtad? – simogatta meg a szőke hajamat, majd adott a homlokomra egy csókot.

- Jajj Jonghyun, annnnyira itt töltenék még pár napot, nem veszünk ki még egy éjszakát? Ez a hely egy álom! – néztem rá kissé lebiggyesztett ajakkal, nagy szemeket imitálva, extra cuki aegyoval.

Jonghyun felnevetett.

- Te is tudod, hogy mindennél jobban teljesíteném a kívánságodat, de nem lehet. Ennél többet nem tölthetünk el egy helyen, túl kockázatos. – simogatta tovább a hajamat.

- Aish… - sóhajtottam. – Na és mi a következő úti cél?

- Amit csak akarsz. – Jonghyun megint a legszívmelengetőbb tekintetével fürkészte az arcomat, miközben ujjai lágya játszadoztak a tincseimmel.

Mikor velem foglalkozott, teljes lényéből éreztem, hogy szeret engem. Láttam a szemében a szerelmet, és soha senkire nem nézett így, mint rám. Minden lépésemet figyelte, kereste minden óhajom-sóhajom, és szó nélkül teljesítette. Nem hittem volna, hogy ő ilyen, ha párkapcsolatban van. Imádta a közelségemet, minden lehetséges alkalmon hozzámért, megsimogatott, megcsókolt. Olyan Jonghyun módon, teljes mértékben átadta magát a szerelem érzésének – a törődésnek, a gyengédségnek, az óvásnak.

Furcsán hangozhat, de néha még talán soknak is éreztem őt. Természetesen örültem, hogy ő, akiért évekig epekedtem, most itt van mellettem, és egymáséi vagyunk, azonban olyan érzésem volt, mintha Jonghyun számára sokkal kevesebb privát szféra kellene, mint nekem. Volt, hogy leültem volna olvasni egy újságot, de ő egyszerűen nem tudott magával mit kezdeni. Csak pár méterrel odébb szerettem volna gyorsan megnézni közelebbről egy szobrot, de ő rögtön utánam jött, még akkor is, ha ő azt a szobrot már megnézte. Szinte tényleg mindent kizárólag együtt csináltunk, és egy idő után kezdett… túlzásnak tűnni.

Természetesen én ezt nem mondtam el neki, mert nem akartam megbántani.

- Az elmúlt egy hét volt életem legboldogabb időszaka. – mondtam neki, miután a fejemet simogató kezére helyeztem saját tenyeremet, és kézfejét cirógatni kezdtem.

Jonghyun mosolya még jobban kiszélesedett, és ő is mellém feküdt hanyatt a paplanra.

- A kezdetektől fogva ilyen boldogok lehetnénk, ha akkoriban Taemin elmondta volna.

Taemin.

Ahogy meghallottam a nevét, olyan volt, mintha az a gát, ami eddig az otthoni terheket, és a mérhetetlen mértékű bűntudatot ami a lelkem mélyén megbújt visszatartotta, egyről a kettőre – átszakadt volna.

Egyik pillanatban még felhőtlenül mosolyogtam, most pedig egy szempillantás alatt szorult el a torkom, torzult el az arcom, és a könnyeim patakzani kezdtek a frissen húzott ágyneműhuzatra.

Pár másodpercig csak csendben rázkódva zokogtam, és ekkor még a plafont bámuló Jonghyun nem is vette észre, hogy sírok. Csak akkor eszmélt fel, mikor két kezemet az arcomra helyeztem, és egyszer csak nem bírtam, és hangosan felszipogtam.

Jonghyun felült az ágyon, én pedig levegőért kapkodva már hangos, keserves hangokat kiadva magamból zokogtam. Felültetett engem is az ágyon, és magához ölelt.

- Sshh… Semmi baj.

- Jonghyun, mit csinálunk mi itt?! Mi ez? Mit csinálunk mi itt? – hajtogattam a mondatokat egymás után arcomat a mellkasába fúrva, ő pedig csak ringatózott velem, és próbált nyugtatni.

Szemetek vagyunk.

Önző szemetek vagyunk.

Komolyan, miért vagyunk mi itt egyáltalán? Miért?

Ő vett rá. Jonghyun.

Elhúzódtam tőle és hirtelen hihetetlen méreg fogott el.

- TE VETTÉL RÁ ERRE! – ordítottam neki, és döbbent arcát néztem, melyet csak homályosan tudtam felmérni. – MIATTAD FOGNAK TAEMINÉK TÖNKREMENNI! MINDEN A TE HIBÁD, ÉS MÁR NINCS VISSZAÚT!! – Beleütöttem egyet a mellkasába, ő pedig le se reagálta, csak nyugodt arccal vette a következő ütésemet is. Nem tudtam kontrollálni magam, egyszerűen csak jött belőlem minden, és egyáltalán nem akartam ilyen rondán beszélni vele, mert ezt azért nem érdemelte meg.

A méreg után megint egy síró roham jött, ő pedig ismét magához ölelt.

- Jonghyun… menjünk haza…

- Nem. Előbb szépen elrendezed magadban a dolgokat. Sírd ki magad, és próbálj megnyugodni, Kibum, jó?

Megnyugtató hangszíne talán kicsit lejjebb csillapította a kedélyeimet. Még mindig kapkodtam a levegőt, így megpróbáltam egy nagyot sóhajtani, és tényleg lehiggadni.

[És most hivatalosan is kijelentem, hogy ezzel a résszel immár a Runaway életem leghosszabb ficijévé vált ^w^]