32. fejezet

Onew szemszöge.

Már-már szinte önkéntelenül, automatizálódott mozdulattal ellenőriztem a telefonom képernyőjét, hátha valami csoda folytán megjelenik rajta Jonghyun, esetleg Key neve. De már a gomb megnyomásakor tudtam, hogy nem lesz rajta semmi az időn és a kék színű hátteremen kívül.

- Természetesen még mindig semmi. – motyogtam magam elé a konyhaszéken ülve, és sóhajtottam egyet. – Minho-ssi! – kiabáltam ki a nappaliba, de az imént hívott nem válaszolt. Egyszer csak Taemin alakját láttam elsuhanni az ajtónál a folyosón.

- Taemin-ah!

- Igen? – nézett be.

- Szólj már Minhonak, hogy nézze meg a telefonját…

Taemin arca megkomolyodott, és egy pislogás után tovább is ment a dolgára, kérésemet ignorálva.

- Ahj, nem hiszem el, hogy még mindig nem beszélsz vele. – csóváltam a fejemet, és felállva a helyemről beballagtam a nappaliba, ahol Minhonak mondani sem kellett, de már vette is elő a mobilját.

- Mit gondolsz? – mutatta felém a szintén üres képernyőt. – Nincs értelme nézegetni. Ha egy hete semmi hír, akkor ez után se valószínű, hogy éppen most fognak felhívni. Úgy is halljuk, hisz itt van a zsebünkben ez az átkozott mobil a nap huszonnégy órájában…

Sóhajtottam egyet, és magam elé meredve aprókat bólogattam.

- Igazad van. Ha történik valami változás, az úgy is meg fog történni. Én megyek vissza a konyhába, eszek valamit… - indultam el, de visszafordultam. – Oh! És Taeminnel csinálj már valamit, beszélj vele, mert én ezt már nem bírom.

- Szerinted mit próbáltam az elmúlt egy hétben, hm? – tárta szét a kezeit, de én megszakítottam beszélgetésünket, és valóban bementem a konyhába, ahogy azt terveztem.

Taemin szemszöge.

A fal mögül hallgattam, mit beszélnek Onewék. Hatalmas nyomás urakodott rajtam, mert én tudtam, miről van szó, és hogy Jonghyun és Key mit csinálnak. Fájt látni, hogy Jinki mennyire aggódik, és annyira szívesen megnyugtattam volna… de nem tehettem, mert a szavamat adtam Key-nek.

Onew volt az egyetlen az együttesből, akire nem haragudtam teljes szívemből. Főleg Minho volt az, akinek az arcára is alig tudtam ránézni, amióta Jonghyunék eltűntek. Nagyon jól tudtam, hogy leginkább az egész miatta van, hiszen ha képes lett volna normálisan lereagálni a dolgokat, akkor lehet hogy meg sem fordult volna ez az egész a fejükben.

Hogy történhetett ez meg? És ami még fontosabb, mi lesz ezután? Ez nem mehet így örökre!

Jonghyunra és Key-re is rettenetesen haragudtam. Őrültek voltak mindketten, hogy ezt komolyan gondolták. Valahol megértettem, hogy féltek a felelősségtől… de egyszer haza kell jönniük. Nem menekülhetnek örökre.

Key szemszöge.

Nem is tudom elhinni, hogy képes voltam ennyi ideig teljesen felelősségmentesen gondolkodni. Olyan volt, mintha a repülőről leszállva tényleg sikerült volna kikapcsolnom az emlékeimnek ezt a részét, és úgy élni, mint aki bármit megtehet, következmények nélkül.

Önző voltam, rettenetes módon, de úgy, hogy nem is tudtam róla, mert egyáltalán nem gondoltam bele. Jonghyunnal egy szót sem beszéltünk bármiről, ami az otthonnal volt kapcsolatos.

Nagyon szemét dolognak hangzik, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt életem egyik legfelhőtlenebb, és legboldogabb időszaka.

Legalábbis… egy darabig.

- Ez fantasztikus volt, nem is gondoltam volna, hogy Olaszország ennyire csodálatos hely! – huppantam le háttal, széttárt karokkal a franciaágyra a szintén luxus színvonalú szállodai szobánkban, miután megérkeztünk a vásárlásból. Jonghyun mosolyogva mellém ült.

- Imádom látni, ahogy lelkesedsz a dolgok iránt, ilyenkor vagy a leggyönyörűbb, tudtad? – simogatta meg a szőke hajamat, majd adott a homlokomra egy csókot.

- Jajj Jonghyun, annnnyira itt töltenék még pár napot, nem veszünk ki még egy éjszakát? Ez a hely egy álom! – néztem rá kissé lebiggyesztett ajakkal, nagy szemeket imitálva, extra cuki aegyoval.

Jonghyun felnevetett.

- Te is tudod, hogy mindennél jobban teljesíteném a kívánságodat, de nem lehet. Ennél többet nem tölthetünk el egy helyen, túl kockázatos. – simogatta tovább a hajamat.

- Aish… - sóhajtottam. – Na és mi a következő úti cél?

- Amit csak akarsz. – Jonghyun megint a legszívmelengetőbb tekintetével fürkészte az arcomat, miközben ujjai lágya játszadoztak a tincseimmel.

Mikor velem foglalkozott, teljes lényéből éreztem, hogy szeret engem. Láttam a szemében a szerelmet, és soha senkire nem nézett így, mint rám. Minden lépésemet figyelte, kereste minden óhajom-sóhajom, és szó nélkül teljesítette. Nem hittem volna, hogy ő ilyen, ha párkapcsolatban van. Imádta a közelségemet, minden lehetséges alkalmon hozzámért, megsimogatott, megcsókolt. Olyan Jonghyun módon, teljes mértékben átadta magát a szerelem érzésének – a törődésnek, a gyengédségnek, az óvásnak.

Furcsán hangozhat, de néha még talán soknak is éreztem őt. Természetesen örültem, hogy ő, akiért évekig epekedtem, most itt van mellettem, és egymáséi vagyunk, azonban olyan érzésem volt, mintha Jonghyun számára sokkal kevesebb privát szféra kellene, mint nekem. Volt, hogy leültem volna olvasni egy újságot, de ő egyszerűen nem tudott magával mit kezdeni. Csak pár méterrel odébb szerettem volna gyorsan megnézni közelebbről egy szobrot, de ő rögtön utánam jött, még akkor is, ha ő azt a szobrot már megnézte. Szinte tényleg mindent kizárólag együtt csináltunk, és egy idő után kezdett… túlzásnak tűnni.

Természetesen én ezt nem mondtam el neki, mert nem akartam megbántani.

- Az elmúlt egy hét volt életem legboldogabb időszaka. – mondtam neki, miután a fejemet simogató kezére helyeztem saját tenyeremet, és kézfejét cirógatni kezdtem.

Jonghyun mosolya még jobban kiszélesedett, és ő is mellém feküdt hanyatt a paplanra.

- A kezdetektől fogva ilyen boldogok lehetnénk, ha akkoriban Taemin elmondta volna.

Taemin.

Ahogy meghallottam a nevét, olyan volt, mintha az a gát, ami eddig az otthoni terheket, és a mérhetetlen mértékű bűntudatot ami a lelkem mélyén megbújt visszatartotta, egyről a kettőre – átszakadt volna.

Egyik pillanatban még felhőtlenül mosolyogtam, most pedig egy szempillantás alatt szorult el a torkom, torzult el az arcom, és a könnyeim patakzani kezdtek a frissen húzott ágyneműhuzatra.

Pár másodpercig csak csendben rázkódva zokogtam, és ekkor még a plafont bámuló Jonghyun nem is vette észre, hogy sírok. Csak akkor eszmélt fel, mikor két kezemet az arcomra helyeztem, és egyszer csak nem bírtam, és hangosan felszipogtam.

Jonghyun felült az ágyon, én pedig levegőért kapkodva már hangos, keserves hangokat kiadva magamból zokogtam. Felültetett engem is az ágyon, és magához ölelt.

- Sshh… Semmi baj.

- Jonghyun, mit csinálunk mi itt?! Mi ez? Mit csinálunk mi itt? – hajtogattam a mondatokat egymás után arcomat a mellkasába fúrva, ő pedig csak ringatózott velem, és próbált nyugtatni.

Szemetek vagyunk.

Önző szemetek vagyunk.

Komolyan, miért vagyunk mi itt egyáltalán? Miért?

Ő vett rá. Jonghyun.

Elhúzódtam tőle és hirtelen hihetetlen méreg fogott el.

- TE VETTÉL RÁ ERRE! – ordítottam neki, és döbbent arcát néztem, melyet csak homályosan tudtam felmérni. – MIATTAD FOGNAK TAEMINÉK TÖNKREMENNI! MINDEN A TE HIBÁD, ÉS MÁR NINCS VISSZAÚT!! – Beleütöttem egyet a mellkasába, ő pedig le se reagálta, csak nyugodt arccal vette a következő ütésemet is. Nem tudtam kontrollálni magam, egyszerűen csak jött belőlem minden, és egyáltalán nem akartam ilyen rondán beszélni vele, mert ezt azért nem érdemelte meg.

A méreg után megint egy síró roham jött, ő pedig ismét magához ölelt.

- Jonghyun… menjünk haza…

- Nem. Előbb szépen elrendezed magadban a dolgokat. Sírd ki magad, és próbálj megnyugodni, Kibum, jó?

Megnyugtató hangszíne talán kicsit lejjebb csillapította a kedélyeimet. Még mindig kapkodtam a levegőt, így megpróbáltam egy nagyot sóhajtani, és tényleg lehiggadni.

[És most hivatalosan is kijelentem, hogy ezzel a résszel immár a Runaway életem leghosszabb ficijévé vált ^w^]