Már-már szinte önkéntelenül,
automatizálódott mozdulattal ellenőriztem a telefonom képernyőjét, hátha valami
csoda folytán megjelenik rajta Jonghyun, esetleg Key neve. De már a gomb
megnyomásakor tudtam, hogy nem lesz rajta semmi az időn és a kék színű
hátteremen kívül.
- Természetesen még mindig semmi.
– motyogtam magam elé a konyhaszéken ülve, és sóhajtottam egyet. – Minho-ssi! –
kiabáltam ki a nappaliba, de az imént hívott nem válaszolt. Egyszer csak Taemin
alakját láttam elsuhanni az ajtónál a folyosón.
- Taemin-ah!
- Igen? – nézett be.
- Szólj már Minhonak, hogy nézze
meg a telefonját…
Taemin arca megkomolyodott, és
egy pislogás után tovább is ment a dolgára, kérésemet ignorálva.
- Ahj, nem hiszem el, hogy még
mindig nem beszélsz vele. – csóváltam a fejemet, és felállva a helyemről
beballagtam a nappaliba, ahol Minhonak mondani sem kellett, de már vette is elő
a mobilját.
- Mit gondolsz? – mutatta felém a
szintén üres képernyőt. – Nincs értelme nézegetni. Ha egy hete semmi hír, akkor
ez után se valószínű, hogy éppen most fognak felhívni. Úgy is halljuk, hisz itt
van a zsebünkben ez az átkozott mobil a nap huszonnégy órájában…
Sóhajtottam egyet, és magam elé
meredve aprókat bólogattam.
- Igazad van. Ha történik valami
változás, az úgy is meg fog történni. Én megyek vissza a konyhába, eszek valamit…
- indultam el, de visszafordultam. – Oh! És Taeminnel csinálj már valamit,
beszélj vele, mert én ezt már nem bírom.
- Szerinted mit próbáltam az
elmúlt egy hétben, hm? – tárta szét a kezeit, de én megszakítottam
beszélgetésünket, és valóban bementem a konyhába, ahogy azt terveztem.
Taemin szemszöge.
A fal mögül hallgattam, mit
beszélnek Onewék. Hatalmas nyomás urakodott rajtam, mert én tudtam, miről van
szó, és hogy Jonghyun és Key mit csinálnak. Fájt látni, hogy Jinki mennyire
aggódik, és annyira szívesen megnyugtattam volna… de nem tehettem, mert a
szavamat adtam Key-nek.
Onew volt az egyetlen az
együttesből, akire nem haragudtam teljes szívemből. Főleg Minho volt az, akinek
az arcára is alig tudtam ránézni, amióta Jonghyunék eltűntek. Nagyon jól tudtam,
hogy leginkább az egész miatta van, hiszen ha képes lett volna normálisan
lereagálni a dolgokat, akkor lehet hogy meg sem fordult volna ez az egész a
fejükben.
Hogy történhetett ez meg? És ami
még fontosabb, mi lesz ezután? Ez nem mehet így örökre!
Jonghyunra és Key-re is
rettenetesen haragudtam. Őrültek voltak mindketten, hogy ezt komolyan
gondolták. Valahol megértettem, hogy féltek a felelősségtől… de egyszer haza
kell jönniük. Nem menekülhetnek örökre.
Key szemszöge.
Nem is tudom elhinni, hogy képes
voltam ennyi ideig teljesen felelősségmentesen gondolkodni. Olyan volt, mintha
a repülőről leszállva tényleg sikerült volna kikapcsolnom az emlékeimnek ezt a
részét, és úgy élni, mint aki bármit megtehet, következmények nélkül.
Önző voltam, rettenetes módon, de
úgy, hogy nem is tudtam róla, mert egyáltalán nem gondoltam bele. Jonghyunnal
egy szót sem beszéltünk bármiről, ami az otthonnal volt kapcsolatos.
Nagyon szemét dolognak hangzik,
de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt életem egyik legfelhőtlenebb, és
legboldogabb időszaka.
Legalábbis… egy darabig.
- Ez fantasztikus volt, nem is
gondoltam volna, hogy Olaszország ennyire csodálatos hely! – huppantam le
háttal, széttárt karokkal a franciaágyra a szintén luxus színvonalú szállodai
szobánkban, miután megérkeztünk a vásárlásból. Jonghyun mosolyogva mellém ült.
- Imádom látni, ahogy lelkesedsz
a dolgok iránt, ilyenkor vagy a leggyönyörűbb, tudtad? – simogatta meg a szőke
hajamat, majd adott a homlokomra egy csókot.
- Jajj Jonghyun, annnnyira itt
töltenék még pár napot, nem veszünk ki még egy éjszakát? Ez a hely egy álom! –
néztem rá kissé lebiggyesztett ajakkal, nagy szemeket imitálva, extra cuki
aegyoval.
Jonghyun felnevetett.
- Te is tudod, hogy mindennél
jobban teljesíteném a kívánságodat, de nem lehet. Ennél többet nem tölthetünk
el egy helyen, túl kockázatos. – simogatta tovább a hajamat.
- Aish… - sóhajtottam. – Na és mi
a következő úti cél?
- Amit csak akarsz. – Jonghyun megint
a legszívmelengetőbb tekintetével fürkészte az arcomat, miközben ujjai lágya
játszadoztak a tincseimmel.
Mikor velem foglalkozott, teljes
lényéből éreztem, hogy szeret engem. Láttam a szemében a szerelmet, és soha senkire
nem nézett így, mint rám. Minden lépésemet figyelte, kereste minden
óhajom-sóhajom, és szó nélkül teljesítette. Nem hittem volna, hogy ő ilyen, ha
párkapcsolatban van. Imádta a közelségemet, minden lehetséges alkalmon
hozzámért, megsimogatott, megcsókolt. Olyan Jonghyun módon, teljes mértékben
átadta magát a szerelem érzésének – a törődésnek, a gyengédségnek, az óvásnak.
Furcsán hangozhat, de néha még
talán soknak is éreztem őt. Természetesen örültem, hogy ő, akiért évekig
epekedtem, most itt van mellettem, és egymáséi vagyunk, azonban olyan érzésem
volt, mintha Jonghyun számára sokkal kevesebb privát szféra kellene, mint
nekem. Volt, hogy leültem volna olvasni egy újságot, de ő egyszerűen nem tudott
magával mit kezdeni. Csak pár méterrel odébb szerettem volna gyorsan megnézni
közelebbről egy szobrot, de ő rögtön utánam jött, még akkor is, ha ő azt a
szobrot már megnézte. Szinte tényleg mindent kizárólag együtt csináltunk, és
egy idő után kezdett… túlzásnak tűnni.
Természetesen én ezt nem mondtam
el neki, mert nem akartam megbántani.
- Az elmúlt egy hét volt életem
legboldogabb időszaka. – mondtam neki, miután a fejemet simogató kezére
helyeztem saját tenyeremet, és kézfejét cirógatni kezdtem.
Jonghyun mosolya még jobban kiszélesedett,
és ő is mellém feküdt hanyatt a paplanra.
- A kezdetektől fogva ilyen
boldogok lehetnénk, ha akkoriban Taemin elmondta volna.
Taemin.
Ahogy meghallottam a nevét, olyan
volt, mintha az a gát, ami eddig az otthoni terheket, és a mérhetetlen mértékű
bűntudatot ami a lelkem mélyén megbújt visszatartotta, egyről a kettőre –
átszakadt volna.
Egyik pillanatban még felhőtlenül
mosolyogtam, most pedig egy szempillantás alatt szorult el a torkom, torzult el
az arcom, és a könnyeim patakzani kezdtek a frissen húzott ágyneműhuzatra.
Pár másodpercig csak csendben rázkódva
zokogtam, és ekkor még a plafont bámuló Jonghyun nem is vette észre, hogy
sírok. Csak akkor eszmélt fel, mikor két kezemet az arcomra helyeztem, és egyszer
csak nem bírtam, és hangosan felszipogtam.
Jonghyun felült az ágyon, én
pedig levegőért kapkodva már hangos, keserves hangokat kiadva magamból
zokogtam. Felültetett engem is az ágyon, és magához ölelt.
- Sshh… Semmi baj.
- Jonghyun, mit csinálunk mi itt?!
Mi ez? Mit csinálunk mi itt? – hajtogattam a mondatokat egymás után arcomat a
mellkasába fúrva, ő pedig csak ringatózott velem, és próbált nyugtatni.
Szemetek vagyunk.
Önző szemetek vagyunk.
Komolyan, miért vagyunk mi itt egyáltalán? Miért?
Ő vett rá. Jonghyun.
Elhúzódtam tőle és hirtelen
hihetetlen méreg fogott el.
- TE VETTÉL RÁ ERRE! – ordítottam
neki, és döbbent arcát néztem, melyet csak homályosan tudtam felmérni. –
MIATTAD FOGNAK TAEMINÉK TÖNKREMENNI! MINDEN A TE HIBÁD, ÉS MÁR NINCS VISSZAÚT!!
– Beleütöttem egyet a mellkasába, ő pedig le se reagálta, csak nyugodt arccal
vette a következő ütésemet is. Nem tudtam kontrollálni magam, egyszerűen csak
jött belőlem minden, és egyáltalán nem akartam ilyen rondán beszélni vele, mert
ezt azért nem érdemelte meg.
A méreg után megint egy síró
roham jött, ő pedig ismét magához ölelt.
- Jonghyun… menjünk haza…
- Nem. Előbb szépen elrendezed
magadban a dolgokat. Sírd ki magad, és próbálj megnyugodni, Kibum, jó?
Megnyugtató hangszíne talán
kicsit lejjebb csillapította a kedélyeimet. Még mindig kapkodtam a levegőt, így
megpróbáltam egy nagyot sóhajtani, és tényleg lehiggadni.
[És most hivatalosan is kijelentem, hogy ezzel a résszel immár a Runaway életem leghosszabb ficijévé vált ^w^]
Minniet teljesen megértem h nem bír Minhora nézni....Onewt sajnálom :-\
VálaszTörlésKeyT_T don't cry!Valahogy megoldjátok!Bízz az őrült pasidba :-D
Jó lenne, ha végre hazamennének, de tudom, hogy akkor elszabadul a pokol... félek ._. És ha azt mered írni a történet végére, hogy feloszlatják a csapatot, meglátogatlak, és szétrúgom a segged... xD
VálaszTörlésMI LESZ EBBŐL.___. kétségessé vált a hepiend, omg._. köviiit
VálaszTörlésJézusom! Ez most elég eseménydús részre sikeredett! Jó volt, hogy leírtad egy kicsit a többiek szemszögét is! Remélem most már hazamennek és kiderül, mi lesz ezután- Én bízom benne, hogy meg tudják beszélni normálisan a dolgaikat, hiszen ez a csapat érdeke is. Folytasd hamar!
VálaszTörlés:)
Teljesen megértem Taemin haragját, mert tényleg nem ez volt a leghelyesebb Minhotól, Onewt meg sajnálom. Szegény Key, annyira átérzem,hogy bűnösnek érzi magát és hogy haza akar menni. Mondjuk Jonghyun túl hamar beadta a derekát, hogy akkor menjenek haza. De ha valóban feloszlik a csapat vagy szétmegy a mi édes párunk, akkor csatlakozom Viához és elverem a segged! Annyira aggódok :S Folytaaaasd! :D
VálaszTörlésSzia :)
VálaszTörlésSHINee-s hosszúficiket még annyira nem olvastam. >w< Kivéve, ha Taemin volt a főszereplője. >w< Pedig Keyt imádom Taemin után a legjobban, utána pedig Őt. >w< (Ő= Jonghyun, mivel amikor még kezdő voltam Kpop terén nem bírtam kiejteni a nevét, és így megmaradt Ő >w<) Ezt a ficit pedig kíváncsiságból elkezdtem olvasni, és nagyon tetszik. :) Szinte már vártam, hogy Keyből mikor fog mindez kirobbanni, és remélem, hogy Jonghyun nem veszi magára a dolgokat és minden rendbe jön. :)
Köszönöm, hogy olvashattam. ^w^ Kíváncsian várom a folytatást. ^w^
TT_TT Szegény Key, éreztem, hogy előbb-utóbb ez lesz, de Jon-jong-ot csodálom, amiért ilyen nyugodtan tűri "umma" haragját (vagy csak túl ostoba felfogni milyen nagy a dolog súlya...XD)
VálaszTörlésHajrá, Tae-tae! Érzem, te még tudsz tenni valamit a mi kis "Sweet Couple-ünk" ért - ha nem, legalább szétverhetnéd MinHo-t, amiért ilyen segg volt. (Nyugi ha kárt tesz benned, Onew veri szét helyetted...XD)
Hé Dubu, tudom erős vagy és sajnálom, hogy így alakult, de mint a világ egyik legjobb leadere, te ezt is megfogod tudni oldani. :D
Kövit gyorsan, pls. Nagyon izgi lett!
Omo *Q* Gyorsan folytasd mert megol a kivancsisag ^^ Hajraa :)
VálaszTörlés