Minho tekintetéről lesütöttem
a szememet, és lassan bólogattam. Nagy sóhajjal léptem be a hálónkba, ahol
Jonghyun ült nekem háttal az ágyon, fejét fogva.
- Jonghyun… - szóltam halkan,
és leültem a szobában lévő kis fotelbe, onnan már profil nézetből figyelve
komoly, megtört arcát.
- Ne hagyj el, Key… -
motyogta rekedtes, reményvesztett hanggal, majd vöröslő szemeivel rám nézett,
melyekben ismét kezdtek felgyűlni a könnyek. – Meg... Megjavítunk mindent, ugye?
Mit tegyek… Mit csináljak most?
„Ugye tudod, hogy nem
maradhattok együtt?” – csengtek fülemben Minho legutóbbi szavai.
Szeretnék együtt lenni vele egyáltalán?
Szeretem még őt egyáltalán?
Elmémbe belehasított minden
vele töltött emlékem, ami hozzá és az iránta érzett szerelmemhez köthető. A
nap, mikor először megláttam, a pillanat, mikor megtudtam hogy egy csapatba
válogatnak… kis csapatunk kitartó, sokszor gyötrelmes momentumai, kemény
munkájának csodálata, alázata és kitartása, melyet mindig is roppantul
tiszteltem benne. Kis eszetlen, bohó viccei, érzelmi kitörései. A pillanat,
mikor először hajtotta a vállamra a fejét miközben elsírta magát… első
komolyabb vitánk, és békülésünk. A fanservice momentumok, melyek annyira
összezavarták elmémet, és sajgó szívem pulzálásának érzése a mellkasomban, mely
azt sugallta, örökké csak vágyakozni fogok iránta. A féltékenység égetése
elmémben, mikor megláttam a barátnőjével.
A buli, ahol először csókolóztunk… ahol minden
a feje tetejére fordult. Az érzés és a gondolat, hogy végre reményem lehet
abban, hogy az álmom, melyet akkor teljesen másmilyennek képzeltem el, valóra
válhat.
A telefonfülkében
lejátszódott momentum, mely lelkemnek egyik legboldogabb pillanata volt.
Az, mikor megjelent a
hotelem szobájában, és rávett életem legnagyobb hülyeségére, melyet
elkövethettem.
És nem utolsó sorban a
bódult, elkábult, mégis önfeledten boldog napok melyeket vele töltöttem.
Szép volt. Szép lett volna.
De nem így, nem azokként az
emberekként, akik mi vagyunk.
A fotelben ülve tombolt
bennem minden érzés. A szívem és az agyam heves csatát vívott egymással,
arcomon patakként folytak le a könnyek. Kezeimet tördelve fogalmam sem volt,
mit mondhatnék most Jonghyunnak. Már percek teltek el a kérdése óta, tekintete
nem emelődött le rólam. Úgy éreztem, addig fog engem szuggerálni, amíg azt nem
mondom, amit ő szeretne hallani.
Tudtam hogy mit szeretne
hallani, de arról fogalmam sem volt, hogy én mit szeretnék.
Azt viszont tudtam, mi a
helyes.
- Még menthető, ugye Key? –
kérdezte újra, és szemében immár megjelentek a kétségbeesés első szikrái.
Már épp kezdett volna az
elmém győzni, de ez a tekintet felbőszítette a szívemet, és kezdtem megőrülni
ettől az egésztől. Rettenetesen sajnáltam Jonghyunt, fogalmam sem volt, hogy
akarom-e én még egyáltalán ezt, vagy ha vége lesz, mi lesz ezek után? És ha nem
lesz vége, hogy kivitelezhető egyáltalán? Bármit választottam, nem láttam a kiutat,
nem láttam a jövőt, hogy mi lehet a vége. Egyszerűen mindenhol csak zsákutcákba
ütköztem.
Emlékezz arra, mi volt, mikor legutoljára a szívedre hallgattál, Key.
Megszólalt az elmém.
Szeretem?
Szeretném én őt?
Sosem gondoltam volna, hogy
valaha megkérdőjeleződik bennem ez a dolog. Öt éve töretlen szerelmet érzek
iránta, és most, hogy beteljesült a vágyam, mégis valami nem úgy sült el,
ahogyan én azt mindig is elképzeltem.
Mintha kitisztult volna
előttem minden, és megvilágosodtam volna. Mintha lehullott volna a lepel arról
a bizonyos dologról, melynek a felfedésére öt éve epekedtem, és valami sokkal,
de sokkal szebbet képzeltem volna el, mint ami valójában rejtőzött ott. Most rá
kellett hogy jöjjek, ez az igazság.
Ez Jonghyun. Egy megtört,
szeretetéhes ember, akinek szüksége van arra, hogy törődjenek vele, istápolják,
és kiemeljék innét egy teljesen más világba. Egy gyenge jellem, akinek egy
angyal kell, aki a szárnyai alá veszi őt bármikor, bárhol.
Én nem voltam az az ember,
akire neki szüksége volt, bármennyire is ezt hitte… és ő sem az az ember volt,
akire nekem igazán szükségem van.
Sosem hittem volna, hogy ő
valójában ilyen. Az iránta érzett rajongásom és szerelmem olyan tulajdonságokkal
ruházta fel őt, amelyek nem is léteznek, és elrejtette azokat a dolgokat,
amelyek most, hogy tudom milyen vele lenni, előbuktak, és ordítanak róla.
Hogy alakulhatott így…?
- Key, válaszolj… - csuklott
el a hangja.
- Nem, Jonghyun. Nem
menthető. – hullottak ki ajkaim közül a szavak, és miután kimondtam őket,
képtelen voltam végignézni reakcióját. Azonnal elpillantottam róla, arcomat
kezeimbe temettem, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a zokogás.
Így lesz helyes.
Nem láttam őt, de akaratlanul
is hallottam Jonghyun zokogó hangját. Egy percre sem tudtam volna ránézni, mert
úgy éreztem, belehalnék.
Rettenetesen éreztem magam,
amiért így megbántom őt. A szívem
összefacsaródott belülről, és saját szavaim gondolataimban való
visszhangzásakor minden egyes ismétlődés után egy újabb kaszabolódás ejtődött
rajta. Az elmém csak komótosan helyeselt tettemre.
De akármennyire fáj az
igazság… egyszerűen… nincs más út. Nincsen, és kész.
Mi lesz ezután…?
Semmi sem lesz már a régi.
**
Jonghyun rettenetesen
megtört. Szinte egy szót sem szólt hozzám azóta, és nem csak hozzám, de úgy
egyébként – bárkihez. Talán még azt is lehetne mondani, hogy egyfajta
depresszióba esett.
Ezt természetesen a cégnél is
észrevették, és csak győzünk magyarázkodni, hogy mitől is ilyen ő, hiszen
semmit nem tudtak az egészről. Persze nem rúgtak bennünket ki, mivel túl nagy
profitot jelentettünk számukra, azonban azt a fejmosást, amelyet kaptunk, azt
nem kívánom senkinek. Bár Jonghyunt még ez sem érdekelte – ahogyan bármi más
sem.
Onew és a többiek is
rengetegszer próbáltak vele beszélni, de mind hiába. Azonban szerencsére
valahogy a kamerák előtt és a színpadon mindig sikerült felhúznia azt az
álarcot, amivel a rajongók semmit sem vettek észre az egészből. Egyedül ez volt
az igazolás arra, hogy még talán nem őrült meg teljesen , és nem esett teljes
letargiába. Kissé olyan volt, mint egy robot, amely már csak erre képes:
dolgozni.
A történtek nem csak
Jonghyunra hatottak, hanem a többiekre is, és persze, főleg rám. Az egykor
valóban ragyogó SHINee-ra most ráült egy ronda, hatalmas, szürke gomolyfelhő,
mely szinte minden ragyogásától megfosztotta. A kamerák előtti töretlen mosoly
és viccelődés a korábbi igazság helyett már mind csak színjáték volt.
És hogy én mit érzek?
Hogyhogy ilyen könnyedén „túlléptem” az egészen, míg Jonghyun csak gyötrődik?
Hogy múlhatott el egy ilyen erős szerelem, amely bennem élt?
Úgy, hogy nem múlt el.
A szívem mélyén még mindig
szerettem Jonghyunt. Akárhányszor ránéztem, még mindig meggyúlt az a kis láng a
lelkemben, amely egykor egy egész erdőtűz volt. Kisebb volt, megtört, de égett.
És akár kicsi, akár nagy, a tűz ugyanúgy tűz marad, és ugyanúgy éget.
Ami pedig még fontosabb: egy
apró láng is bármikor megnőhet egy újabb erdőtűzzé.
Én azonban ettől óvakodtam.
Nem mertem visszaidézni magamban semmiféle érzést, amitől ez megtörténhet, és
amitől újra beleszeretek úgy, mint régen. Bármi, ami ezt előidézhette bennem,
az elől csak egészen egyszerűen…
…menekültem.
------
[Kedves olvasóim! Nagyon, nagyon, nagyonnnagyonnagyon szépen köszönöm, hogy ilyen hűségesen olvastátok a Runawayt, és sok sok hozzászólást, minősítést kaptam hozzá, melyekből tanulhattam és ihletet meríthettem. Mérhetetlenül hálás vagyok nektek!!!
Nagyon szívesen olvasnék tőletek egy utolsó, összefoglaló véleményt a fici egészéről. :)
Bár sokan szerettetek volna happy endet, sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam a szomorú véggel!]