36. fejezet (Utolsó rész második fele, BEFEJEZÉS)

Minho tekintetéről lesütöttem a szememet, és lassan bólogattam. Nagy sóhajjal léptem be a hálónkba, ahol Jonghyun ült nekem háttal az ágyon, fejét fogva.

- Jonghyun… - szóltam halkan, és leültem a szobában lévő kis fotelbe, onnan már profil nézetből figyelve komoly, megtört arcát.

- Ne hagyj el, Key… - motyogta rekedtes, reményvesztett hanggal, majd vöröslő szemeivel rám nézett, melyekben ismét kezdtek felgyűlni a könnyek. – Meg... Megjavítunk mindent, ugye?

Mit tegyek… Mit csináljak most?

„Ugye tudod, hogy nem maradhattok együtt?” – csengtek fülemben Minho legutóbbi szavai.

Szeretnék együtt lenni vele egyáltalán?

Szeretem még őt egyáltalán?

Elmémbe belehasított minden vele töltött emlékem, ami hozzá és az iránta érzett szerelmemhez köthető. A nap, mikor először megláttam, a pillanat, mikor megtudtam hogy egy csapatba válogatnak… kis csapatunk kitartó, sokszor gyötrelmes momentumai, kemény munkájának csodálata, alázata és kitartása, melyet mindig is roppantul tiszteltem benne. Kis eszetlen, bohó viccei, érzelmi kitörései. A pillanat, mikor először hajtotta a vállamra a fejét miközben elsírta magát… első komolyabb vitánk, és békülésünk. A fanservice momentumok, melyek annyira összezavarták elmémet, és sajgó szívem pulzálásának érzése a mellkasomban, mely azt sugallta, örökké csak vágyakozni fogok iránta. A féltékenység égetése elmémben, mikor megláttam a barátnőjével.

 A buli, ahol először csókolóztunk… ahol minden a feje tetejére fordult. Az érzés és a gondolat, hogy végre reményem lehet abban, hogy az álmom, melyet akkor teljesen másmilyennek képzeltem el, valóra válhat.

A telefonfülkében lejátszódott momentum, mely lelkemnek egyik legboldogabb pillanata volt.

Az, mikor megjelent a hotelem szobájában, és rávett életem legnagyobb hülyeségére, melyet elkövethettem.

És nem utolsó sorban a bódult, elkábult, mégis önfeledten boldog napok melyeket vele töltöttem.

Szép volt. Szép lett volna.

De nem így, nem azokként az emberekként, akik mi vagyunk.

A fotelben ülve tombolt bennem minden érzés. A szívem és az agyam heves csatát vívott egymással, arcomon patakként folytak le a könnyek. Kezeimet tördelve fogalmam sem volt, mit mondhatnék most Jonghyunnak. Már percek teltek el a kérdése óta, tekintete nem emelődött le rólam. Úgy éreztem, addig fog engem szuggerálni, amíg azt nem mondom, amit ő szeretne hallani.

Tudtam hogy mit szeretne hallani, de arról fogalmam sem volt, hogy én mit szeretnék.

Azt viszont tudtam, mi a helyes.

- Még menthető, ugye Key? – kérdezte újra, és szemében immár megjelentek a kétségbeesés első szikrái.

Már épp kezdett volna az elmém győzni, de ez a tekintet felbőszítette a szívemet, és kezdtem megőrülni ettől az egésztől. Rettenetesen sajnáltam Jonghyunt, fogalmam sem volt, hogy akarom-e én még egyáltalán ezt, vagy ha vége lesz, mi lesz ezek után? És ha nem lesz vége, hogy kivitelezhető egyáltalán? Bármit választottam, nem láttam a kiutat, nem láttam a jövőt, hogy mi lehet a vége. Egyszerűen mindenhol csak zsákutcákba ütköztem.

Emlékezz arra, mi volt, mikor legutoljára a szívedre hallgattál, Key.

Megszólalt az elmém.

Szeretem?          

Szeretném én őt?

Sosem gondoltam volna, hogy valaha megkérdőjeleződik bennem ez a dolog. Öt éve töretlen szerelmet érzek iránta, és most, hogy beteljesült a vágyam, mégis valami nem úgy sült el, ahogyan én azt mindig is elképzeltem.

Mintha kitisztult volna előttem minden, és megvilágosodtam volna. Mintha lehullott volna a lepel arról a bizonyos dologról, melynek a felfedésére öt éve epekedtem, és valami sokkal, de sokkal szebbet képzeltem volna el, mint ami valójában rejtőzött ott. Most rá kellett hogy jöjjek, ez az igazság.

Ez Jonghyun. Egy megtört, szeretetéhes ember, akinek szüksége van arra, hogy törődjenek vele, istápolják, és kiemeljék innét egy teljesen más világba. Egy gyenge jellem, akinek egy angyal kell, aki a szárnyai alá veszi őt bármikor, bárhol.

Én nem voltam az az ember, akire neki szüksége volt, bármennyire is ezt hitte… és ő sem az az ember volt, akire nekem igazán szükségem van.

Sosem hittem volna, hogy ő valójában ilyen. Az iránta érzett rajongásom és szerelmem olyan tulajdonságokkal ruházta fel őt, amelyek nem is léteznek, és elrejtette azokat a dolgokat, amelyek most, hogy tudom milyen vele lenni, előbuktak, és ordítanak róla.

Hogy alakulhatott így…?

- Key, válaszolj… - csuklott el a hangja.

- Nem, Jonghyun. Nem menthető. – hullottak ki ajkaim közül a szavak, és miután kimondtam őket, képtelen voltam végignézni reakcióját. Azonnal elpillantottam róla, arcomat kezeimbe temettem, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a zokogás.

Így lesz helyes.

Nem láttam őt, de akaratlanul is hallottam Jonghyun zokogó hangját. Egy percre sem tudtam volna ránézni, mert úgy éreztem, belehalnék.

Rettenetesen éreztem magam, amiért így megbántom őt.  A szívem összefacsaródott belülről, és saját szavaim gondolataimban való visszhangzásakor minden egyes ismétlődés után egy újabb kaszabolódás ejtődött rajta. Az elmém csak komótosan helyeselt tettemre.

De akármennyire fáj az igazság… egyszerűen… nincs más út. Nincsen, és kész.

Mi lesz ezután…?

Semmi sem lesz már a régi. 

**

Jonghyun rettenetesen megtört. Szinte egy szót sem szólt hozzám azóta, és nem csak hozzám, de úgy egyébként – bárkihez. Talán még azt is lehetne mondani, hogy egyfajta depresszióba esett.

Ezt természetesen a cégnél is észrevették, és csak győzünk magyarázkodni, hogy mitől is ilyen ő, hiszen semmit nem tudtak az egészről. Persze nem rúgtak bennünket ki, mivel túl nagy profitot jelentettünk számukra, azonban azt a fejmosást, amelyet kaptunk, azt nem kívánom senkinek. Bár Jonghyunt még ez sem érdekelte – ahogyan bármi más sem.

Onew és a többiek is rengetegszer próbáltak vele beszélni, de mind hiába. Azonban szerencsére valahogy a kamerák előtt és a színpadon mindig sikerült felhúznia azt az álarcot, amivel a rajongók semmit sem vettek észre az egészből. Egyedül ez volt az igazolás arra, hogy még talán nem őrült meg teljesen , és nem esett teljes letargiába. Kissé olyan volt, mint egy robot, amely már csak erre képes: dolgozni.

A történtek nem csak Jonghyunra hatottak, hanem a többiekre is, és persze, főleg rám. Az egykor valóban ragyogó SHINee-ra most ráült egy ronda, hatalmas, szürke gomolyfelhő, mely szinte minden ragyogásától megfosztotta. A kamerák előtti töretlen mosoly és viccelődés a korábbi igazság helyett már mind csak színjáték volt. 

És hogy én mit érzek? Hogyhogy ilyen könnyedén „túlléptem” az egészen, míg Jonghyun csak gyötrődik? Hogy múlhatott el egy ilyen erős szerelem, amely bennem élt?

Úgy, hogy nem múlt el.

A szívem mélyén még mindig szerettem Jonghyunt. Akárhányszor ránéztem, még mindig meggyúlt az a kis láng a lelkemben, amely egykor egy egész erdőtűz volt. Kisebb volt, megtört, de égett. És akár kicsi, akár nagy, a tűz ugyanúgy tűz marad, és ugyanúgy éget.

Ami pedig még fontosabb: egy apró láng is bármikor megnőhet egy újabb erdőtűzzé.

Én azonban ettől óvakodtam. Nem mertem visszaidézni magamban semmiféle érzést, amitől ez megtörténhet, és amitől újra beleszeretek úgy, mint régen. Bármi, ami ezt előidézhette bennem, az elől csak egészen egyszerűen…

…menekültem.

------

[Kedves olvasóim! Nagyon, nagyon, nagyonnnagyonnagyon szépen köszönöm, hogy ilyen hűségesen olvastátok a Runawayt, és sok sok hozzászólást, minősítést kaptam hozzá, melyekből tanulhattam és ihletet meríthettem. Mérhetetlenül hálás vagyok nektek!!!

Nagyon szívesen olvasnék tőletek egy utolsó, összefoglaló véleményt a fici egészéről. :)

Bár sokan szerettetek volna happy endet, sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam a szomorú véggel!]