31. fejezet (18+)

Fekete szempárjával szabályosan felfalt engem. Én éreztem, hogy bennem egyre inkább forrni kezd a vágy. Mikor egyik tenyere elkezdett lassan a pólóm alá siklani, az ajkamba haraptam. Kezeimmel haja hátuljába túrtam, és vággyal teli hangon azt mondtam:

- Vedd le őket.

Rettentően beindultam… főleg így, hogy itt tényleg semmi, de semmi okom nem volt a szokásos aggodalomra és görcsölésre, és teljesen elengedhettem magam. Nagyon régóta nem voltam senkivel, főleg nem olyannal, akit szeretek is. A hébe-hóba egy-két alkalom számomra puszta szükséglet-kielégítésnek számított, és nem szexnek. Jonghyunra vágytam egész életemben, és most végre itt van az alkalom, hogy teljes mértékben megkaphassam őt.

Hirtelen megfogott, és megfordított úgy, hogy az ágy felé legyen a hátam, majd pár lépéssel odavezetett, és egy gyengéd, mégis határozott mozdulattal rálökött, én pedig a selymes, aranyló ágyneműn landoltam. Széles, sejtető vigyorral mászott felém, és nekem is fülig ért a szám. Rettentő szexin festett, a testem pedig kiáltozott azért, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá.

Megfogtam a hátát, és magamhoz húztam, mire mindketten egymás ajkára martunk. Ez a csók most egészen másnak hatott, mint bármelyik eddigi, és ez volt a legjobb. Az eddigiek sóvárgó, bujkáló, mégis izgalomkeltő hangulatúak voltak, de a mostani parázslóan égetett. Nem volt túl mohó, de mégis határozott és alapos. Érezhető volt, hogy teljes mértékben belefeledkeztünk egymás ajkának minden egyes négyzetmilliméterének tüzetes kényeztetésébe. Néha nyelvem hegyével végigsimítottam húsos alsó ajkán, amit ő egy-egy finom harapással viszonzott.

A végtelenségig tudtam volna ízlelni az ajkait, de ő elszakadt tőlem, és egyik igazán gyenge pontomat megtalálva kezdte el csókolgatni a nyakam oldalát. Lehunyt szemmel kissé felszegtem a fejemet, hogy jobban hozzáférhessen, és ahogy belefújtatott, teljesen kirázott a hideg.

Nyakam kényeztetését egyik kulcscsontomra hintett csókkal koronázta meg, majd megfogta a vállaimat, és felültetett az ágyon. Egyenesen a szemembe nézett, és azzal a tipikus Jonghyun-féle féloldalas mosollyal lassan lehúzta rólam a fekete pólómat, én pedig segédkeztem neki azzal, hogy feltartottam karjaimat.

Furcsa volt, mert ez volt a legelső alkalom, hogy úgy mutatkoztam előtte hiányos öltözékben, hogy ő vetkőztetett, méghozzá szexuális tevékenység következtében. Hihetetlen, hogy annak tudatában is, hogy már ezerszer látott engem egy szál bokszerben is, éreztem magamban némi frusztrációt.

Jonghyun lassan végigvezette mindkét tenyerét felsőtestem hófehér bőrén, közben szemeivel mustrálva.

- Hogy nem vettem észre hogy ennyire gyönyörű vagy? – mondta halk, szelíd hangon, mire én elmosolyodtam, és a frusztráltságom tova is szállt. Most már jobban felbátorodtam, és vállainál fogva kissé hátrébb döntöttem őt, hogy ráülhessek csípőjére.

Lassan én is lehúztam róla a felsőjét. Előbukkant a fantasztikus, tökéletes felsőteste, melynek láttán felcsillant a szemem, főleg mikor belegondoltam abba, hogy most teljes mértékben az enyém.

Kezeimet mellkasára helyeztem, mely fel-le emelkedett az izgalomtól, és számmal is elkezdtem feltérképezni a mesés domborulatokat.

Valahogy a kezdeti hevességem kissé lecsillapodott, és inkább az lebegett előttem, hogy minden egyes századmásodpercét kiélvezzem ennek a csodálatos estének. Jonghyun is úgy tűnt, hogy hasonló módon áll hozzá a dolgokhoz, és érezni lehetett a levegőben a köztünk kialakult tökéletes összhangot.

Gyengéd csókok és érintések kíséretében fokozatosan lekerült rólunk minden ruha. A legutolsó ruhadarab eltűnésekor érezhető volt a levegőben az, hogy mindketten újszerűnek éljük meg ezt az egészet – főleg ő, hiszen valószínűleg még sosem volt férfival. Egy pár másodpercre csak térdeltünk egymás előtt, egymást megcsodálva, és bár kissé furcsán éreztük magunkat, a vágyunk mindkettőnk zavartságán felülkerekedett. Jonghyun száját résnyire kinyitva folyamatosan a szemét futtatta testem minden apró szegletén, és tekintetében tág pupillákat és vággyal teli csillogást láttam.

Jonghyun teste meztelenül olyan volt, mint egy álom: tökéletes. Minden egyes vonala tökéletes és mintaszerű volt, kockás hasán imádtam érezni, ahogyan ujjbegyeim meg-meg ugranak a domborodó izmokon.

Közelebb húztam magamhoz feje hátuljánál fogva, és egy hangyányi csókot lehelve ajkára odahajoltam a füléhez.

- Nem muszáj még megtennünk, Jonghyun. Tudom, hogy számodra ez még nagyon új. – mondtam neki szinte suttogva.

Tenyereit az arcomra helyezte, és mosolyogva nézett a szemembe.

- Viccelsz, ugye? – kuncogott, majd egy gyengéd csókkal teljesen ledöntött az ágyon, és felém helyezkedett.

Gondoltam, hogy ő lesz felül, nem is tudtam máshogy elképzelni az egészet. Azonban némi félsz volt bennem, hiszen akármennyire is vágyom Jonghyunra, mégiscsak tapasztalatlan… Nem akartam, hogy azt higgye, nem bízom meg benne, de tudtam, hogy muszáj lesz valahogyan asszisztálnom számára.

Még nem is tett meg semmit, és némi kis hezitálást éreztem benne, mert sokáig csak simogatott és csókolgatott. Eközben megfogtam egyik kezét, és gyengéden elkezdtem odavezetni, ahol megtörténhetett a továbblépés. Kezét fogva éreztem, ahogyan remeg az izgalomtól, de közben próbáltam cirógatni, és nyugtatgatni a tekintetemmel.

Kissé félve, de megtette – egyik ujja elhelyezkedett bennem, és lassan mozgatni kezdte. Minden másodpercben az arcomat fürkészte, keresve a reakciómat. Ahhoz képest, hogy tényleg még sosem csinált ilyet, egészen fájdalommentesen megúsztam, bár egy-két pillanatban majdnem felszisszentem, igyekeztem ezt a lehető legjobban visszatartani. Nem akartam, hogy emiatt frusztrálva legyen.

Hamarosan elérkeztünk a végső mozzanathoz, mikor ujjait helyettesítette egy már számára is ismerősebb mozdulattal. Nem ártott volna valami síkos… Ez volt talán a legkellemetlenebb a számomra, de az ő arcán úgy láttam, hogy ellenkezőleg, számára pont a legkellemesebb. Halkan felsóhajtott az első mozzanatnál, pilláit pedig lecsukta. Észveszejtően szexi látványt nyújtott, és ettől talán én is kicsit jobban feloldódtam. Nagyon-nagyon lassan elkezdett bennem mozogni, közben úgy láttam rajta, hogy folyamatosan aközött őrlődött, hogy merje-e élvezni a fenomenális érzést, de közben fordítson rám elegendő figyelmet.

Fokozatosan egymásra hangolódtunk, és mind Jonghyun, mind pedig én egyre inkább bele kezdtünk jönni. Most már egynek éreztem magunkat, a tempónk is gyorsabbá vált. Mindkettőnk teste egyszerre ismételte a mozdulatokat, közben éreztem, hogy hátam alatt a selyem ágynemű is követni kezdte azt.

Jonghyun már annyira belejött, hogy még arra is tudott koncentrálni, hogy engem a kezével kényeztessen. Ez igazán felkapcsolta az élvezeti fokozatomat, és egy hangyányi nyögés hagyta el a számat, mikor megéreztem magamon a tenyerét, ami a ritmust felvéve mozgott együtt velünk. A hang hallatán elvigyorodott, én pedig éreztem, hogy kicsit vörösödöm, de zavaromba belevágott egy intenzív érzés, melytől már tudtam, hogy egyre közelebb kerülök a csúcshoz.

Sóhajaim egyre mélyebbekké váltak, és szemöldökömet összeráncolva, szemeimet lehunyva éreztem, ahogy elönti a forróság az alhasamat. Mindeközben Jonghyun oldalába markoltam, és mikor kinyitottam a szememet, ő szélesen vigyorgott rám.

Ő ekkor még bennem volt, és nem ment el. Gondoltam, hogy nem lesz elsőre olyan számára egy férfival lenni, akármennyire is beindítottam őt. Teljesen megértettem. Ehhez is idő kell, mire az ember kitapasztalja, hogyan jó számára, és a másik számára is.

Gyengéden kicsusszantattam magamból.

- Most te jössz. – mosolyodtam el, és láttam rajta, hogy kicsit zavarba jött. Hátra döntöttem őt, és zavartságát egy csókkal törtem meg, miközben egyik kezemmel segíteni kezdtem rajta. Éreztem, hogy nem volt már túl messze a csúcstól, így szemeit lehunyva rövidesen nagyot sóhajtott ajkaim közé, miközben markolászta szőke tincseimet a fejem hátulján.

Pillái felemelkedtek, és fekete szemeiben izgatott, örömteli csillogás jelent meg. Mindketten elmosolyodtunk egymásra, és ő végigsimított az arcélemen.

- Kibum... - szorított magához - Ez volt… életem legeslegjobb alkalma.

Kuncogtam egyet, majd elengedve őt felegyenesedtem.

- Nekem is.

… mert végre valahára azzal voltam együtt, akit szeretek.

30. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Talán még sosem éreztem magam ennyire izgatottnak, felcsigázottnak és buzgónak. Úgy éreztem magam mint egy kamasz fiatal, aki az eddigi engedelmes, jógyerek életmód után most követi el élete első rosszaságát. Tudtam, tudtam hogy amit művelünk, és amire rávettem Key-t, az nem helyes. De ez a szabálytalan bűnös élet egyben mámorító is volt, az én elmém pedig képes volt mindezt előtérbe helyezni.

Mindig is olyan ember voltam, akit az érzelmei irányítottak. Nagyon kevésszer tudtam felülkerekedni rajtuk, és józan ésszel gondolkodni. Érzékeny voltam, akármelyik pillanatban képes volt valaki romokba dönteni, de ugyanígy feldühíteni, vagy boldoggá tenni is – és minden érzelem a végletekig volt képes nőni a lelkemben. Ha valakit utáltam, azt meg bírtam volna ölni, és akit szerettem… azért ölni is képes lettem volna.

Világos volt, hogy Keyjel immár egymáséi vagyunk. Ahogy telt-múlt az idő, úgy szerettem belé egyre jobban, és jobban… Ő volt az első ember az életemben – a szüleimen kívül – akin tényleg éreztem, hogy törődik Velem, szeret Engem, azért aki vagyok… és tényleg csakis Engem. Életem minden percébe boldogságot lopott. Számomra a lénye egyre ragyogóbbá, gyönyörűbbé, elvarázsolóvá vált… elhatároztam, hogy soha, soha nem hagyom, hogy elveszítsem őt. Úgy beágyazta magát a szívembe, hogy ha egyszer eltűnne onnét… abba biztosan belehalnék.

Első utunk London legpompásabb hotelébe vezetett.

- Aaah..! – nézett elálló lélegzettel Key, mikor meglátta a legjobb lakosztályunkat. Minden szuperül nézett ki benne, hatalmas ablakok, hatalmas terasszal, amin még jakuzzi is volt. Az ágy persze közös volt, és szintén hatalmas, rajta aranyló színű selyem ágyneművel. Az ágyat nézve eszembe jutott az, hogy még sosem aludtunk együtt Keyjel, és most ez lesz az első alkalmunk. Már alig vártam az estét…

Miután kipakoltunk a bőröndünkből, fáradtan fújtuk ki magunkat.

- Na jó, nekem el kell mennem ruhákat venni, ez nem állapot, hogy milyen kevés mennyiség van nálam – mondta határozottan, csípőre tett kézzel, miután becsukta a ruhásszekrénye ajtaját.

- Ez aztán a kis mennyiség, mondhatom, jó hogy egyáltalán befért a polcokba a ruhatárad… - kezdtem volna cinkelni, de csúnyán kezdett nézni rám, azzal a tipikus „Key ellentmondást nem tűr” nézéssel, amitől rögtön behúztam a fülem-farkam. - …de persze úgyis várost akartunk először nézni, úgyhogy elmegyünk és vásárolunk is egyben – léptem hozzá közel mosolyogva, és végigsimítottam az arcán, amely immár elégedett kifejezést tükrözött.

- Anyám, London… annyira régen voltam már itt, és olyan régóta el akartam már jönni!

- Hát… itt vagy, Kibum-ssi. Csak hát sajnos itt van zavaró tényezőként egy kis felesleges piszok is veled, ha nem gond…

- Aish, még hogy piszok… - bokszolt bele finoman a mellkasomba vigyorogva, és közelebb hajolt hozzám. Lágyan megcsókolta az ajkaimat, engem pedig kirázott a hideg, annyira boldog voltam, hogy végre önfeledten tehetünk meg mindent, mindenféle feszültség, frusztráltság nélkül…

Csak ketten voltunk. Csakis kizárólag ketten.

Közelebb húztam magamhoz, és egyik kezemmel haja hátuljába túrtam. A lágy csókunk közben nyelvemet finoman a szájába juttattam, így már nyelves csókunkba teljesen belemélyedve álldogáltunk a szoba közepén, jó ideig. Vágyaim már kezdték volna a kezeimet saját útjukra engedni, mikor Key finoman eltávolodott tőlem, és lefogta őket.

- Ezt hagyjuk későbbre. – mosolygott a szemembe huncutul, és gyorsan összeszedte a cuccait, dzsekijét, és ugrálva kiment a folyosóra. – Irány Londoooon, juhhuu!!

Tudtam, hogy Key imádja Londont, így ezért is rendeltem ide az első repülőjegyünket – és ahogy a csillogó szemeit fürkésztem, miközben nevetve nézelődött az utcai kirakatokban, el is felejtettem azt, hogy létezik egyáltalán az „otthon”. Szívem legnagyobb boldogságát az jelentette, ha azt láttam, hogy felhőtlenül nevet.

Minden ruhát megvásárolt, ami egy kicsit is megtetszett neki, és körül-belül tíz szatyornyi ruhát cipeltünk vissza az öt csillagos szállodánkba, aminek természetesen a háromnegyedét én vittem, és csak egyetlen egy szatyor volt az ezek közül enyém. A nap végére már leszakadt a karom, pedig nem vagyok egy vézna valaki.

Egész nap egy szót sem szóltunk arról, mi lehet otthon, pedig egyszer-kétszer eszembe jutott. Azon viszont meglepődtem, Key mennyire meg tudta fogadni azt, amit a repülőn mondtam neki – talán tényleg sikerült elfelejtenie mindent?

Nem is beszéltünk egy szót sem az otthoni dolgokról, sem a városnézés, sem pedig a vacsora közben – ami nem mellesleg nagyon finom volt, bár hiányzott azért a jó kis koreai ízvilág, és még meg kellett szoknom.

Tele hassal ballagtunk fel a szobánkba, miután már tényleg semmi dolgunk nem volt.

- És most – ment oda a temérdeknyi szatyorhoz Key, és kezébe fogott kettőt – Kim Kibum ’Almighty Key’ divatbemutatóját fogod látni, kizárólagosan Kim Bling Bling Jonghyun részére! – nevetett felém, miközben az ágyon üldögéltem. A két szatyrot fogva bebaktatott a fürdőszobába.

Elmosolyodtam, és elhelyezkedtem kényelmesen az ágyon. Kihasználtam az alkalmat, hogy egy-két percig nem lát. Gyorsan rápillantottam a mobiltelefonomra, a nap folyamán először. Húsz nem fogadott hívás, az sms memóriám pedig megtelt… El se mertem őket olvasni, tudtam, hogy miről fognak szólni. Ráncoltam a szemöldökömet, és egy pillanatra megint eluralkodott rajtam az aggodalom... de megpróbáltam az egészet ignorálni, és elhatároztam, hogy fogok venni magamnak egy új kártyát, amivel csak Key-jel beszélünk, ha szükséges.

Miután zsebre raktam a telefonomat, már jött is ki a modell a „kifutóra” első kollekciójával.

Key divatbemutatót tartott számomra az újdonsült szerzeményeiből, díváskodását a maximális fokozatra kapcsolva. Bár nem volt minden ruha az ínyemre való, mert Key néha igazán furcsa és extrém ízléssel rendelkezett, öröm volt látni, mennyire élvezi, és mennyire magabiztosan fest mindenben.

Mikor már a tizedik összeállítást vette épp fel a fürdőben, már kezdtem kicsit unni, de ahogy kilépett onnan, elállt a lélegzetem.

Ezúttal egy egészen egyszerű kompozíciót választott. Nem volt rajta se kalap, se sapka, se szemüveg, se sál, hanem egy egyszerű, tökéletes szabású, mély V kivágású fekete póló, egy fa nyaklánccal - ami odavonzotta a tekintetet gyönyörűséges kulcscsontjára-, valamit egy egészen feszülős világos, koptatott indigókék farmer, amely itt-ott direkt ki volt szaggatva, megmutatva ezzel hófehér bőrének pár négyzet-centiméternyi részét.

- Hát, nem tudom, ez nekem annyira nem tetszik, olyan semmilyen. – fordult meg nekem háttal, hogy megvizslassa magát a tükörben. Elhúzta a száját, majd elindult a fürdő felé. – Nem is tudom, minek vettem ezt meg. Bár, néha azért kellenek egyszerű szerelések is, ha olyan alkalo-

Miközben magyarázott és nem engem figyelt, halkan odalopóztam mögé, és mielőtt még bement volna a fürdőbe, hátulról elkaptam észveszejtően szexi alakját, magam felé fordítottam, és a falnak nyomva azonnal megcsókoltam.

Ő készségesen karolta át a nyakamat, és csókolt vissza, majd azonnal közelebb simult hozzám. A szájáról átvezettem a számat a füléhez, és halkan azt mondtam:

- Szerintem meg észveszejtően szexi vagy benne. De ha nem tetszik… - csúsztattam végig a tenyeremet az oldalán, amitől éreztem, hogy enyhén megremeg. A kezem meg sem állt egyenesen az övcsatjáig, amelyre rámarkoltam, és annál fogva kicsit még közelebb húztam magamhoz. - …ha gondolod, lefejtem rólad ezeket a csúnya, csúnya ruhákat.

29. fejezet

Kissé hitetlenkedve pislogtam Jonghyunnal szemben, akiről szerettem volna azt hinni, hogy nem beszél komolyan, de az arckifejezése sajnos nem ezt mutatta.

Ennyire bolond és meggondolatlan lenne?

- És mégis honnan gondoltad, hogy én ebbe bele fogok menni? – kezdtem rá dühös lenni. Kicsit távolabb húzódtam tőle az ágyon, és vártam rá, hogy beismerje, ez egy hülye ötlet volt. Nem gondolhatta komolyan!

- Onnan gondoltam, Kibum, hogy tudom, hogy legszívesebben te is ezt tennéd. – Továbbra is ugyanolyan stabil tekintettel nézett rám, és látszott, hogy egy pillanatra sem rendült meg magában a terve. - Nem mennénk el örökre. Csak egy kis időre, hogy legalább… addig boldogak lehessünk. Talán ennek hatására belátnák a végén, hogy nem úgy kellene viselkedniük, ahogyan, és nem menekültünk volna el minden elől. Mondd, mégis ki tart minket vissza? Az hogy mi lesz ez után? Az, hogy a többiekkel mi lesz?... Ők mikor foglalkoztak azzal, hogy velünk mi van? Csak ócsárolni tudnak bennünket!

- Ez nem igaz! – vágtam rá, miután azonnal eszembe jutott Taemin.

A fejemet fogtam, és zavartságomban összegörnyedtem. Annyira ideges lettem, hogy megfájdult a fejem. Mindjárt itt a próbám, én pedig itt veszekszek Jonghyunnal egy teljesen értelmetlen, nonszensz dologról, amit ő teljesen komolyan gondol, otthon pedig teljességgel áll a bál…

… Valójában nem csak ez volt az ami aggasztott, hanem az is, hogy pár pillanat erejéig még én is elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha… mi lenne, ha tényleg itt hagynánk mindent? Komolyan megfordult a fejemben az, hogy belemegyek. Még ha egy pillanatra is.

Akkor sem tehetjük meg!

- Kérlek, Key… - szólalt meg halk, gyengéd hangon Jonghyun hozzám közelebb húzódva.

A hátamat átkarolta, majd lassan cirógatni kezdte. Én felegyenesedtem, és egy nagy sóhaj után kifújtam a tüdőmben lévő levegőt. Jonghyun közelebb hajolt a fülemhez, és még elolvasztóbb hangon kezdett hozzám beszélni.

- Én csak boldog szeretnék lenni… veled. - folytatta, és másik kezével eltűrte a szememből a hajamat. - Csak veled, mindentől távol… - szinte suttogott már a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szemeimet lehunytam, és egy pillanatra elengedtem magam.

- De… de mit… mit akarsz te mégis ott csinálni…? – remegve formáltam meg a szavakat, miközben Jonghyun keze a hátamon egyre nagyobb ívben kezdett végig simítani, a másikkal pedig a nyakamat cirógatta. Szájával már enyhén érintette a fülkagylómat, úgy duruzsolt bele halkan.

- Elfelejtünk mindent. Bejárjuk azokat a helyeket, ahová mindig is el akartunk jutni, olyan dolgokat csinálunk… - enyhén benyúlt a hátamnál pólóm alá, és végigsimított egyik ujjával a derekamnál a gerincem mentén. - … amikre eddig nem volt alkalmunk.

- Megőrjítesz… - suttogtam lassan, és szemem továbbra is lehunyva enyhén felfelé hajtottam a fejemet, mire Jonghyun egy leheletnyi csókot adott a nyakamra.

Jézusom…

Próbáltam kicsit visszarázódni a valóságba. Kiegyenesedtem rendes ülőhelyzetbe, és a szemeimet kinyitottam, majd Jonghyunra néztem.

Komolyan… komolyan tegyük ezt meg? De… ez annyira merész…

Nagyot sóhajtottam.

- Én… én csak akkor mennék ebbe bele, Jonghyun, ha… ha Taeminnek elmondjuk, mit tervezünk.

- Taeminnek? – zökkent vissza Jonghyun is kissé a valóságba, és gyengéden levette rólam a kezeit. – Miért pont neki? Szerinted ő nem fogja elmondani senkinek egy ilyen helyzetben?

- Nem fogja. – Megráztam a fejemet. – Hidd el, én tudom. Az a helyzet, hogy… ő… - Nyeltem egyet. Eszembe jutott, hogy Jonghyun talán nem is tudja, hogy én mióta szeretem egyáltalán őt, vagy hogy Taemin erről ez egészről már a kezdetektől tud. Kissé elpirultam, és el is vettem a tekintetem az övéből. – Ő már évek óta tudja, hogy… szóval, hogy én többet érzek irántad. Ő volt az egyetlen akivel megosztottam az érzéseimet… és mikor megtudta, hogy együtt vagyunk, örült nekünk. Bár biztosan meglepné a dolog meredeksége, én bízom benne hogy megértené. Persze nem tudom száz százalékosan, de akkor is, ő nem érdemli meg, hogy szó nélkül cserbenhagyjuk.

Jonghyun kissé felhősen nézett a mondataim elhangzása után, de láttam, hogy azért megérti. Nem is lepte meg, hogy én ilyen régóta szeretem – talán Taemin már elmondta neki, hogy ő tud róla.

- Jó. Akkor… neki mondd el.

Bólintottam egyet, és még mindig alig hittem el, hogy mire készülünk. Egyfajta pozitív izgalommal is töltött el az egész, de egyben féltem is, és inkább lefújtam volna az egészet. Rettenetesen vegyes érzelmek kavarogtak bennem – egyik pillanatban még egyáltalán nem akartam, a másikban pedig legszívesebben most azonnal indultam volna.

**

És ez a kettős érzés a repülőn ülve még inkább felerősödött bennem. Bár az, hogy Taemin – még ha kezdetben ki is akadt – végtére is megértően vette a dolgokat, és megígérte, hogy nem fogja elmondani senkinek a hollétünket, egyik részről megnyugtatott, és legalább efelől nem kellett aggódnom, a sok ezer más dolgon kívül, ami a fejemben zsibongott.

Taemin elmondta, hogy mindenki meg van őrülve attól, hogy fogalmuk sincs, hol van két napja Jonghyun. Bár Jonghyunnak volt annyi esze, hogy küldött nekik egyetlen egy üzenetet, amiben megnyugtatta őket, hogy nincs semmi komoly baj, ne aggódjanak, de ne keressék őt. Bár ennek ellenére száz százalék hogy keresik.

Rólam pedig mindenki úgy tudta, musicalezek Japánban, bár minden bizonnyal a társulat a hiányom észrevételekor azonnal értesítette a céget, így a keresés utánam is megindult. Ezért gondoltam én is írok egy Jonghyunéhoz hasonló SMS-t – és úgy is tettem. Ennyit tudtunk tenni az ügy érdekében, a többit meg… majd meglátjuk, ha ennek az őrületnek egyszer vége lesz valamikor.

Ez az egész nagyon durva volt számomra. Bár tudtam néha merész dolgokat művelni, de egy ilyet megtenni… nem kis bátorság kell hozzá. Az agyam megállás nélkül azon pörgött, hogy mi a következménye annak, hogy mi most elmentünk. Ki mit szólhat, mit csinálhat, kik azok akiknek a napirendje miattunk most teljes mértékben felborul. A társulatomban valószínűleg sürgősen kerítenek a helyemre valakit. Otthon nem hiszem, hogy a fiúk mostanság nyilvánosság elé mennek így. Vagy pedig valami kamu dolgot beadnak a médiának, hogy Jonghyun és én megbetegedtünk, ezzel húzva az időt… csak találgatni tudtam, mi lehet most ott.

Jonghyun képes volt ezt az egészet kizárni a fejéből, legalábbis nekem úgy tűnt – és irigyeltem is emiatt. Én azonban éreztem, hogy a felelősség a távolság növekedésével és az idő múlásával egyre inkább csaknem szétroppant belülről…

A feszültség miatt csendesen sírdogálni kezdtem Jonghyun mellett a repülőn. Imádkoztam, hogy ne hallja meg, próbáltam a lehető legjobban elfordulni tőle, de túl jól ismer, és túl jó a füle ahhoz, hogy ne vegye észre. Lassan megfogta a fejemet, és maga felé fordította.

- Jaj, Key… - nézett rám sajnálkozva, és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, miközben én szipogva kerültem a tekintetét.

- Hatalmas hülyék vagyunk, Jonghyun.

- Meglátod majd, hogy nem vagyunk azok. – mondta, majd odanyújtott nekem egy zsebkendőt, amivel törölgetni kezdtem az arcomat. – Figyelj. – Átkarolt az egyik kezével. – Kérhetek tőled valamit?

Összegyűrtem a zsebkendőt, és némán bólogattam rá.

- Mikor kiszállunk ebből a repülőből… képzeld el, hogy minden egyes problémát, mindent, ami a múltunkkal és az otthonunkkal kapcsolatos… idefent hagyod. Képzeld el magadban… - Lecsukta a szemeit, imitálva ezzel, hogy mit kell majd csinálnom. - …mintha minden problémát bezárnál egy ládába, és képzeletben itt hagynád. A kulcsot pedig eldobod olyan messzire, hogy senki soha nem találja meg. – Ismét kinyitotta a szemeit, és nagy, fekete szembogarában kérlelő csillogás jelent meg. – Ígérd meg, hogy megpróbálod, ha már megtettük ezt a lépést. Kérlek… szeretnék veled felhőtlenül boldog lenni, amíg lehet.

Igaza volt. Nincs visszaút. Itt vagyunk, oda tartunk, megtettük, és… meg kell próbálnom a tervhez megfelelően viselkedni. A világ most kétpólusúvá vált számunkra, és a kettő nem keveredhet egymással. A boldogság és gondtalanság felé tartunk, ahová nem vihetjük magunkkal a rosszat.

A repülő hamarosan megérkezett a londoni reptérre, és leszállt. A csomagjainkat elkezdtük lassan összeszedni, és mikor vártunk a sorunkra a leszálláshoz, Jonghyun odahajolt a fülemhez, és belesúgta:

- Emlékezz arra, mit mondtam. Hagyd itt őket.

Lassan ráléptem a lefelé vezető lépcső első fokára. A szívem hevesen vert, Jonghyun szavai a fülemben visszhangzottak… hagyd itt őket… hagyd itt őket, Kibum.

A szemeimet lehunytam, és úgy folytattam az utamat a lépcsőn. Miután éreztem, hogy mindkét lábam London betonját érte, lassan kinyitottam szemhéjaimat, és egy új, gondtalan emberként indultam végig a placcon, Jonghyunnal az oldalamon.

28. fejezet

Egy darabig még vártam Jonghyun válaszára, de semmi. Kissé aggódtam, vajon minden oké-e, de gondoltam biztos csak a telefonja romlott el, vagy nem jó a telefonszolgáltatónknál valami, így bár sokat agyaltam, a fáradtság hamar elnyomott, és elaludtam.

Reggel, mikor felkeltem, az volt az első, hogy megnéztem a telefonomat. Elmosolyodtam, mert egy SMS-t mutatott, Jonghyuntól.

Azonban a mosolyom az arcomra fagyott, szemeim pedig kikerekedtek, mikor megláttam, hogy mit tartalmaz az üzenet.

„Utánad jövök Japánba.”

Azonnal tárcsázni kezdtem Jonghyun számát.

- Halló? – vette fel a telefont.

- Halló? Miket írsz te itt nekem? Utánam jössz? De hát minek?! Mi folyik itt, Jonghyun? Miért nem válaszoltál tegnap nekem?

- Hát… Akadt egy kis… probléma.

- Milyen probléma? – a szívem hevesen kezdett el kalapálni, és eluralkodott rajtam az aggodalom.

- Figyelj… találkozzunk, elmondom személyesen. Melyik hotelban vagy?

- Csak azt ne mondd, hogy már itt vagy Japánban…!! - csaptam a homlokomra a tenyeremet.

- De itt vagyok, és sürgősen beszélnünk kell Kibummie.

- De... de hát így mi lesz a többiekkel, meg a programjaitokkal?! Amúgy is, miért kellett ilyen hirtelen ide jönnöd? Mondd már hogy mi van!! – El nem tudtam képzelni, hogy miről van szó. Minden hülyeség eszembe jutott már…

- Ezt személyesen kell, hosszú ahhoz, hogy telefonon elmondjam. Melyik hotelban vagy?

- Ah… a Shinjuku Prince-ben… 152-es szoba. – Fel alá kezdtem el idegesen járkálni a szobában. -Mikorra érsz ide? Nekem pár órán belül próbálnom kell, úgyhogy siess!

- Fél óra taxival, úgyhogy mindjárt ott vagyok.

- Jó.. szia. – köszöntem el aggodalmas hangon. A telefont leejtettem a kezemből az ágyra, és leültem. Nagyon aggódtam, főleg hogy egy árva támpontot se mondott Jonghyun, amiből tudhatnám, milyen jellegű egyáltalán az a bizonyos probléma. Alig bírtam ki azt a fél órát, amíg ide nem ért.

A kopogtatás után rohantam az ajtóhoz.

- Mondd már, mi van!! – rontottam rá hirtelen, ahogy kinyitottam az ajtót. Ahogy közelebb léptem hozzá, megcsapott finom parfümjének illata, és miután levette a napszemüvegjét, megláttam a nagy, fekete szemeit, melyeknek látványa izgatottságom ellenére is megdobogtatta a szívemet.

- Szia, Key-ssi. – mosolyodott el ő is halványan személyem láttán, azonban láttam rajta, hogy ő is ideges. Kicsit megbántam hogy így rátörtem, így gyorsan megöleltem.

- Kérlek mondd, hogy mi van, már nagyon aggódom! – mondtam, majd elengedtem, mire ő bejött, és becsuktam utána az ajtót. Leült az ágyamra, én pedig mellé.

Nagy sóhajjal kezdte el a mondanivalóját.

- A többiek… megtudták.

Megállt bennem az ütő, a szám nyitva maradt.

- …MI? – pislogtam sűrűen rá.

Jonghyun csak lassúakat bólogatott felém, én pedig a hajamba túrtam.

Na jó… Ettől… ettől féltem. Miközben azon gondolkoztam Jonghyunra várva, hogy vajon mi lehet az a bizonyos probléma, bizony fellángolt bennem a gyanú az iránt, hogy ez lesz az. És rettenetesen féltem tőle.

De sajnos beigazolódott.

- Istenem… – vágtam fájdalmas képet, és Jonghyun mellkasára borultam, aki egyik kezét a fejemre tette. Hatalmas, gondterhelt sóhajt leheltem ingjébe. – De… de mégis, hogyan?

- Az a helyzet, hogy… az én hibám. Én hülye, rossz helyre küldtem el a választ az SMSedre… méghozzá nem is akárkinek… Minhonak.

Ezt nem hiszem el. PONT neki??!

A szemeim kikerekedtek, és felegyenesedtem Jonghyun mellkasáról.

- És mondd csak, mi volt abban az SMSben?! – kérdeztem tőle, rámeresztve a tekintetemet.

- Hát… - vakarta meg a feje hátulját Jonghyun, miközben elővette a telefonját. Megmutatta a bizonyos üzenetet, én pedig megint csak rá néztem, lefagyott tekintettel.

- Hogy lehetsz ennyire balfék, Jonghyun??! Jézusom! – szóltam ingerülten, és felálltam az ágyról. Fel-alá járkáltam, csípőre tett kézzel.

- Kibum-ah, most őszintén, szerinted sohasem derült volna ki?... Vagy… vagy talán te nem is gondolod, hogy egyáltalán van köztünk bármi? – éreztem a hangjában a bántódottságot, mire rögtön odafordultam hozzá, és az iménti ingerültségem iránta azonnal alábbhagyott.

- Te most viccelsz, ugye? – ültem le mellé. – Amióta veled vagyok… azóta vagyok a legboldogabb. – mosolyodtam halványan el, miközben a kezére tettem a sajátomat. - De… de az biztos, hogy ha közöltük volna, akkor nem ÍGY!

- Tök mindegy hogyan közöljük, az eredmény ugyanaz. – ráncolta a szemöldökét, és a falat bámulta. – Nem fogják elfogadni.

- Miért, mit mondott Minho, mikor meglátta? – kérdeztem baj-jóslóan.

- Első dolga volt, hogy elmondta a többieknek, majd közölte, hogy a főnökkel is tudatni kell az igazságot. És ha én nem teszem meg, akkor majd ő.

 - A szemét… - sziszegtem a fogam alatt, és beleütöttem az ágyba az egyik öklömmel. Ez nagyon, nagyon nem jelentett jót… nem hogy nekünk, de mindenkinek. A probléma súlyára rágondolva a feszültség hatalmas gombócként jelent meg a torkomban. – És most akkor mi van? Már elmondta, vagy mi? Mi van most otthon?

- Én úgy jöttem el, hogy azt hazudtam, az SM-be megyek. Ez volt tegnap este, nos, valószínű azóta már rájöttek hogy nem oda mentem, mivel nem vagyok otthon… reggelre vagy tíz nem fogadott hívásom volt tőlük. Még jó hogy a mai napon nem volt semmilyen programunk a táncpróbán kívül, így nem jelent különösebb gondot hogy nem vagyok ott, de holnap interjú és fotózás.

- Akkor holnap vissza mész, és mindent elintézel.

- Nem. – szólalt meg hirtelen, mire rákaptam a tekintetemet.

- Tessék?

- Innentől semmi sem lesz a régi. – mondta határozottan, majd mindkét kezével megfogta az enyémet, és közelről a szemeimbe nézett. – Kibum… szökjünk meg.

Na jó, ez nem komplett.

- Jonghyun, ne hülyéskedj már, ez nem játék! Itt most minden kockán forog-

- Én komolyan beszélek. – mondta továbbra is szuggerálva a tekintetemet a fekete szempárjával, és teljesen komoly arccal. Én értetlenül néztem rá, és kezdtem elhinni, hogy tényleg a fejébe vett valamit. Látszott rajta az elszántság, és a magabiztosság.

- Nem tehetjük meg. – mondtam halkan, némi lemondással a hangomban. Annyira jó lett volna tényleg elmenekülni minden elől, ami itt várt ezek után minket… minden támadás, minden felelősség, minden gyűlölködő, utálkozó pillantás és mondat elől, amit ezek után fogunk kapni. De mivel ez nem egy tündérmese, és nem csak rólunk van szó, képtelenség volt. Tényleg.

- De meg fogjuk tenni. Már megvettem a repülőjegyet Londonba.

...

MI??

27. fejezet

Felpattantam az ágyból, . A testem szinte lefagyott, miközben Minho villámot szóró szemeit bámultam. Nagyot nyeltem, és csak az járt a fejemben, hogy mit mondjak? Mivel tudnám ezt kimagyarázni?

- Én… - kezdtem volna el, de egész egyszerűen semmi sem jött a gondolataim közé.

Nincs visszaút. Nincs mit tenni. Kiderült.

A szívem a torkomban dobogott, levert a víz, és alig hittem el, hogy ez történik.

- Ezt nem hiszem el. Ch… komolyan – nézett félre a szememből, és gúnyosan felnevetett. – Azt hittétek hogy sosem fog kiderülni? Én már tudtam! Mindig is tudtam! – Ennél lekezelőbb hangvétele nem is lehetett volna. Továbbra sem tudtam neki mit mondani, csak a falat bámultam mereven, tág orrlyukakkal. –Tudod? Még csak nem is az dühít a legjobban, hogy melegek vagytok! Legyetek! Ki a francot érdekel? – Hangereje egyre emelkedett. – De az, hogy ilyen sumák módon eltitkoljátok mindenki elől? Együtt lakunk, csapattársak vagyunk, Jonghyun! Annyit megérdemlünk hogy legalább erről tudjunk, nem?! Most jobb? Így jobb, hogy szét lesz cseszve minden, miattatok?!

Nagyot sóhajtottam, és félénken válaszoltam neki.

- Mi csak… mi csak féltünk.

Minho továbbra is gúnyos mosollyal bólogatott felém, és ismét a telefonjára nézett.

- És akkor most én leszek az, aki tiszta vizet önt a pohárba, ha már ti nem voltatok rá képesek. – vágta oda, majd nagy ajtócsattanással kiment a szobából. Én utána rohantam, bár tudtam, hogy esélyem sincs meggyőzni arról, hogy ne mondja el senkinek.

- Srácok, gyertek ide! Mindannyian, a nappaliba! Van egy kis meglepetésem számotokra! – kiabált nekik, és bekanyarodott a nappaliba a folyosón. Onew a konyhából jött ki, Taemin pedig a szobájából.

- Mi az, hyung? – kérdezte érdeklődve, majd mikor meglátta Minho ingerültségét és az én idegességemet, felvonta a szemöldökét.

- Na, mi van itt? – érkezett meg Onew.

- El lehet szépen olvasni, a betűk nem hazudnak – mosolygott Minho Onewra feltűnően. Mindketten Minho mellé mentek, és a válla felől olvasták az üzenetet. Én leültem a kanapéra, és a fejemet fogva egy-egy pillantást vetettem az arcukra. Onew szemöldöke az egekig szaladt, de meglepődésemre Taemin arca furcsa módon nem olyan ledöbbenést mutatott, mint amilyet ilyenkor várna az ember, sokkal inkább aggódáshoz tudtam volna hasonlítani.

- Ez… ez komoly? – kérdezett felém Onew, én pedig éreztem, hogy már az egész testem lángol.

Hogy a francba fogom ezt Kibummal közölni?      

- Ez tényleg komoly? – kérdezett újra rá Onew, én pedig szinte láthatatlanul kicsit bólintottam, és tekintetem a szőnyegre szegeződött. Válaszom után kisebb hatásszünet következett, és sűrűen pislogott rám. - Ez… hát, ő… - makogott, és a fejét vakarta zavarában. – Hát… én nem is tudom, mit mondjak.

Eközben Taemin leült a kanapéra, és csak csendesen hallgatott. Összeráncolt szemöldökkel, és aggodalommal a képén vizslatta a padlót.

Minho analizáló tekintettel nézett rá, és közelebb ment hozzá.

- Mi az? Téged nem lep meg a dolog? - Taemin még mindig hallgatott, mint a sír, és sütött belőle a feszültség.

Csak nem… ő már tudott róla?

– Nem azt akarod mondani, hogy te mindvégig tudtál róla? – kérdezte Minho halkan, de lehetett hallani a hangján, hogy rettenetesen kezd kiborulni.

Taemin sóhajtott egyet, és nagyot nyelt.

- Nézz már rám, és válaszolj! – kiabált Minho, mire Taemin odakapta a tekintetét felé.

- Én azóta tudok mindenről, amióta csak megalakultunk! – bukott ki belőle a mondat.

- Mi? Ezt meg hogy érted? Mióta megalakultunk? – kérdezte Onew, és rám nézett. – Ti azóta… azóta együtt… vagytok?

- Micsoda? Nem! Dehogyis! – válaszoltan határozottan. Azonban ezt most én sem értettem. Mi az hogy mióta megalakultunk, azóta tud mindenről? Mi mindenről?

- Key-ssi azóta szereti Jonghyunt, amióta csak megismerte őt.

- Mi? - A szemeim hatalmasra tágultak, kissé még az állam is leesett.

Csak nem… csak nem azt akarja mondani, hogy Key MINDVÉGIG szeretett engem? Hogy… hogy nem vettem ezt észre? Jézusom!

Annyi minden kezdett el kavarogni a fejemben, hogy belefájdult. Az egész elmúlt öt év cselekedetei fel akartak bennem idéződni, csak azzal a tudattal, hogy ő szeret engem. Hányszor megbánthattam őt így?

- Fuhh... – fújtatott egyet Onew, és ő is leült a kanapéra, továbbra is olyan arccal, mint aki alig tudja elhinni, amit az előbb hallott. – Na, és most? Ezután mi lesz?

- Mindenkivel le kell tisztázni. Legalábbis a főnökkel biztosan. Nem lehet, hogy minket is bajba sodortok ezzel az egésszel – mondta határozottan Minho, mire én felpattantam a kanapéról.

- Azt nem teheted!

- Ó dehogy is nem. Vagy továbbra is titkolózásban akarsz élni? Nőj már fel Jonghyun! Nem veszed észre hogy itt nem csak rólatok van szó, hanem rólunk is? Ha ez az egész kitudódik, akkor az egész SHINeenak vége!... Jobb, ha mi tisztázzuk előre a dolgokat.

- Ebben… igaza van. – bólogatott Onew csendesen.

Fájtak a szavai. Fájtak, de igazak voltak. Keyjel túl merészek és naivak voltunk. Már kezdtük volna egymás segítségével a lelki boldogságot megízlelni… és most bűnhődhetünk érte.

A felelősség, és az ez után vállalt rengeteg szidalmazás és kavarodás gondolata hatalmas súlyként kezdett összepréselni. Nem akartam átélni azt, ami rám és Kibumra várt ezután. Tudtam, hogy ezzel az egésszel egyenesen a pokolba fogunk belépni, ahonnan már nem lesz többé kiutunk.

El akartam menekülni.

Hirtelen kiviharzottam a nappaliból, és gyorsan összeszedtem az irataimat és a legfontosabb dolgaimat a szobámban, amíg még nem jött utánam Minho. Csak akkor ért utol, mikor már a cipőmet vettem az előszobában.

- Most meg hová mész?

- Az SM-be. Átgondoltam a dolgot,és igazatok van. Ezt nekünk kell tisztázni és vállalni a következményekért a felelősséget. Most azonnal bemegyek a főnökhöz, és közlöm vele az igazságot – mondtam neki, majd felvettem a kabátomat.

- Veled megyek – kezdett volna el szedelőzködni Minho, de megállítottam. – Ne, kérlek. Ezt egyedül szeretném elintézni. Így… talán még ki is maradhattok belőle.

- Hát… jó. – vonta meg a vállát, és az arcára továbbra is kiült a harag, így nézett a szemeimbe. – Örülök, hogy tisztázod, legalább utólag helyén van az eszed.

Csak bólintottam egyet felé, majd kiléptem az ajtón. Hívtam egy taxit.

A lépcsőházban vártam csendesen. Rosszul éreztem magam amiatt hogy hazudtam, de egyszerűen… nem tehettem mást.

Fogalmam se volt arról, hogy mit csinálok pontosan. Olyan üzemmódba kapcsoltam, aki szinte automatikusan tart valamerre, és még átgondolni sem tudtam, hogy egyáltalán helyes-e az, amit cselekszek, vagy hogy mi lesz a következménye. Nem volt elég tiszta az agyam ahhoz, hogy ebbe belegondoljak.

Elővettem a telefonomat, és sms-ben bepötyögtem Key-nek: „Utánad jövök Japánba.”

26. fejezet

Sóhajtozva pakolásztam a bőröndömbe a ruháimat és a többi cuccomat. Semmi kedvem nem volt most ehhez a turnéhoz a musicallel, de hát mit tehettem volna – ez a munkám, ez van. Amennyit próbáltunk rá, most már az lenne a rossz, ha potyára tettük volna mindezt, úgyhogy elhatároztam, hogy összeszedem magam, és megcsinálom. Úgyis jót tesz egy kis környezetváltozás, kiszakadás a mindennapok szürkeségéből.

- Mindened megvan, Key-goon? – kérdezte kedvesen Jonghyun, miközben a cipőmet húztam a teli bőrönddel magam mellett.

- Igen, azt hiszem több dolog nem kell… - bólogattam felé, és felálltam.

- Megvan mind az öt féle arcápoló krémed? – cinkelt Minho a nappaliból kilépve, aztán kacagva megveregette a vállamat. – Na, nyugi, csak ugratlak. Sok sikert a musicalhez. Örülj neki, most minden nap le kell csókolnod azt a csinos színésznőt. Ez nem mindenkinek adatik ám meg, becsüld meg a lehetőséget!

- Haha.. ja… úgy lesz… - vágtam felé egy erőltetett mosolyt.

- Hyung, vigyázz magadra – jött oda Taemin, és átölelt. – Még ha munka is, azért érezd jól magad és próbálj lazítani, oké?

- Meglesz, Minnie – simogattam a hátát, majd rámosolyogtam.

- Majd azért adj életjelet magadról, oké? – jött oda Onew is, és adott egy rövid ölelést. – Bár úgyis fogsz posztolni Instagramra, az tuti.

- Alap – kacsintottam rá nevetve, majd Jonghyunra néztem, és egy pillanatra elvesztem a tekintetében. Most ő jött a búcsúzásban.

- Nagyon vigyázz magadra, Key-goon – mondta a lehető legkedvesebb, legolvasztóbb hangján, és átölelt. Lassan végigcsúsztatta a kezét a hátamon, és simogatni kezdte. – Majd írj. Jó? – mondta halkan a fülembe, én pedig csak bólogattam.

- Köh, amúgy, nem fogod lekésni a gépedet? – kérdezte Minho, én pedig elengedtem Jonghyunt.

- De, igyekszek máris. Sziasztok srácok!

Integetve elköszöntem tőlük, és lassan kiléptem a lakásunk ajtaján.

A repülőúton sokat beszélgettem a musicales munkatársaimmal, köztük Danával is, akivel a Minho által ecsetelt csókokat kell elszórnunk az elkövetkezendő napokban. Tényleg örültem, hogy végre kicsit kiléptem a mókuskerékből, és bár furcsán hangzik, örültem, hogy távol voltam a többiektől. Nem azért, mert annyira rossz velük – főként Jonghyunnal – hanem mert nem agyalok legalább mindenfélén, csak simán csevegek, mindenféle dologról, aminek köze sincs az otthoniakhoz.

- Na, és még mindig nincs senki, aki a te igazi Bonnied lehetne? – kérdezte egyszer csak meg Dana, egy aranyos mosoly kíséretében.

Remek, nehogy ki tudjam verni a magánéletemet a fejemből legalább egy fél napra…

- Hát, tudod… - Nem is tudtam mit mondjak neki. Talán rébuszokban megemlíthetném. – Lehetséges hogy van, de tudod, valahogy… még ha úgy is áll a dolog, hogy minden összejöhetne, rendben lenne… még sincs így. A körülmények nem engedik, hogy ez az egész működjön.

- Ó… - nézett rám csalódottan. – Ez sajnálattal hallom… de tudod, mondok neked egy jó tanácsot, legalábbis nekem mindig ezt mondta az anyukám. A szerelem a legerősebb érzés a földön, Key-ssi. Ha elég erős, akkor megállíthatatlan, és mindent elsöpör maga elől. Felforgat mindent azért, hogy ne álljon semmi az útjába.

Ez érdekesnek hangzik… érdeklődve néztem rá.

- És annál rosszabb nincsen, ha a szerelmet nem hagyják szabadon szárnyalni. Akkor mindent beborít a boldogtalanság. A szerelemnek egyszer muszáj beteljesülnie, különben lassan beleőrül az ember.

Ezt kezdem érezni, Dana. Nem kicsit.

- Kösz, Dana – sóhajtottam, majd mosolyogva megsimogattam a fejét. – Nagyon bölcs vagy.

- Ugye? – vigyorodott el. Tök aranyos a csaj.

Miután odaértünk Japánba, egész álló nap próbáltunk a színházban. Egy aprócska ebédszünetre tudtunk Danával elrohanni, utána pedig már kellett is vissza mennünk, hiszen kezdődött az előadás.

Nagy sikert arattunk, minden úgy sült el, ahogyan terveztük. Kezdett a hangulatom is beindulni a sikernek köszönhetően, így motiváltabban álltam hozzá a dolgokhoz.

A nap legvégére teljesen hulla fáradtan értem a hotelbe. Szinte leroskadtam az ágyra, és percekig csak ruhában pihegtem a puha takarón. Egyszer csak hallottam, hogy halkan pittyeg a mobiltelefonom. Volt egy sejtésem, hogy ki az, így oda kúsztam az ágyon keresztül az éjjeliszekrényhez, hogy megnézzem a telefonomat.

„Na, minden rendben? Hogy tetszett a csóközönöd a közönségnek?... A franc egye meg, de irigylem azt a csajt. Majd írj! – Jonghyun”

Elmosolyodtam a mondatai láttán, és megint apró lepkék repdestek a gyomromban. Ezt kora este írta, pár órája… kár, hogy nem vettem észre előbb! De biztos voltam benne, hogy még ébren van, hiszen Jonghyun egy nagy bagoly, aki állandóan fent kukorékol éjjelente.

„Imádták. És Dana is imádta… hm, hát hiába, az én ajkaim csodákra képesek, nem igaz? :P keke~ Ott mi a helyzet?  – Key”

Jonghyun szemszöge.

A telefonommal az oldalamon laptopoztam, amikor hallottam, hogy végre pittyeg egyet. Azon nyomban odakaptam, hogy megnézzem, Key-goon végre mit írt vissza.

Kuncogtam egyet az üzenetén.

„Én már csak tudom. ;) Már alig várom, hogy újra érezzem. Felőlem csókolózhatsz, de ne feledd, hogy szerelemből csak engem csókolhatsz meg, keke~ Az enyém vagy, Kim Kibum! – Jonghyun”

Izgatottan pötyögtem be a betűket az üzenetbe, és gyorsan el is küldtem, remélve, hogy még sokat tudunk beszélni az est folyamán. Komolyan, úgy éreztem magam, mint egy tizenhárom éves, aki az első kiszemeltjének írogat… de nem érdekelt. Imádtam ezt az érzést.

Már jó pár perce vártam, de Kibum még mindig nem írt vissza. Érdekesnek találtam, mert általában szinte rögtön visszaír - egyrészt, mert nagyon gyorsan tud gépelni a telefonján, másrészt pedig csak nem tud írni sms-ben akkora regényt…

Egyszer csak kopogtattak a szobám ajtaján.

- Gyere be! – léptem ki gyorsan a telefonom üzeneteiből, mikor Minho benyitott.

- Hyung, mondd csak, ez meg mi? - nézett rám szemrehányóan, miközben a telefonját elővette, és elkezdett olvasni belőle. – „Szerelemből csak engem csókolhatsz meg?” „Az enyém vagy, KIM KIBUM?” – felemelte a hangját, és szinte átfúrta a szememet a tekintete.

Te jó Isten… ilyen nincs… ilyen… nincs…

Véletlen MINHONAK küldtem el az üzenetet???

Pittyegni kezdett a telefonom ismét. Key volt az.

„Hogyhogy nem írsz vissza?”

A telefonomra néztem, majd ismét Minhora. Köpni nyelni nem tudtam.

- Mondj már valamit, Jonghyun!