26. fejezet

Sóhajtozva pakolásztam a bőröndömbe a ruháimat és a többi cuccomat. Semmi kedvem nem volt most ehhez a turnéhoz a musicallel, de hát mit tehettem volna – ez a munkám, ez van. Amennyit próbáltunk rá, most már az lenne a rossz, ha potyára tettük volna mindezt, úgyhogy elhatároztam, hogy összeszedem magam, és megcsinálom. Úgyis jót tesz egy kis környezetváltozás, kiszakadás a mindennapok szürkeségéből.

- Mindened megvan, Key-goon? – kérdezte kedvesen Jonghyun, miközben a cipőmet húztam a teli bőrönddel magam mellett.

- Igen, azt hiszem több dolog nem kell… - bólogattam felé, és felálltam.

- Megvan mind az öt féle arcápoló krémed? – cinkelt Minho a nappaliból kilépve, aztán kacagva megveregette a vállamat. – Na, nyugi, csak ugratlak. Sok sikert a musicalhez. Örülj neki, most minden nap le kell csókolnod azt a csinos színésznőt. Ez nem mindenkinek adatik ám meg, becsüld meg a lehetőséget!

- Haha.. ja… úgy lesz… - vágtam felé egy erőltetett mosolyt.

- Hyung, vigyázz magadra – jött oda Taemin, és átölelt. – Még ha munka is, azért érezd jól magad és próbálj lazítani, oké?

- Meglesz, Minnie – simogattam a hátát, majd rámosolyogtam.

- Majd azért adj életjelet magadról, oké? – jött oda Onew is, és adott egy rövid ölelést. – Bár úgyis fogsz posztolni Instagramra, az tuti.

- Alap – kacsintottam rá nevetve, majd Jonghyunra néztem, és egy pillanatra elvesztem a tekintetében. Most ő jött a búcsúzásban.

- Nagyon vigyázz magadra, Key-goon – mondta a lehető legkedvesebb, legolvasztóbb hangján, és átölelt. Lassan végigcsúsztatta a kezét a hátamon, és simogatni kezdte. – Majd írj. Jó? – mondta halkan a fülembe, én pedig csak bólogattam.

- Köh, amúgy, nem fogod lekésni a gépedet? – kérdezte Minho, én pedig elengedtem Jonghyunt.

- De, igyekszek máris. Sziasztok srácok!

Integetve elköszöntem tőlük, és lassan kiléptem a lakásunk ajtaján.

A repülőúton sokat beszélgettem a musicales munkatársaimmal, köztük Danával is, akivel a Minho által ecsetelt csókokat kell elszórnunk az elkövetkezendő napokban. Tényleg örültem, hogy végre kicsit kiléptem a mókuskerékből, és bár furcsán hangzik, örültem, hogy távol voltam a többiektől. Nem azért, mert annyira rossz velük – főként Jonghyunnal – hanem mert nem agyalok legalább mindenfélén, csak simán csevegek, mindenféle dologról, aminek köze sincs az otthoniakhoz.

- Na, és még mindig nincs senki, aki a te igazi Bonnied lehetne? – kérdezte egyszer csak meg Dana, egy aranyos mosoly kíséretében.

Remek, nehogy ki tudjam verni a magánéletemet a fejemből legalább egy fél napra…

- Hát, tudod… - Nem is tudtam mit mondjak neki. Talán rébuszokban megemlíthetném. – Lehetséges hogy van, de tudod, valahogy… még ha úgy is áll a dolog, hogy minden összejöhetne, rendben lenne… még sincs így. A körülmények nem engedik, hogy ez az egész működjön.

- Ó… - nézett rám csalódottan. – Ez sajnálattal hallom… de tudod, mondok neked egy jó tanácsot, legalábbis nekem mindig ezt mondta az anyukám. A szerelem a legerősebb érzés a földön, Key-ssi. Ha elég erős, akkor megállíthatatlan, és mindent elsöpör maga elől. Felforgat mindent azért, hogy ne álljon semmi az útjába.

Ez érdekesnek hangzik… érdeklődve néztem rá.

- És annál rosszabb nincsen, ha a szerelmet nem hagyják szabadon szárnyalni. Akkor mindent beborít a boldogtalanság. A szerelemnek egyszer muszáj beteljesülnie, különben lassan beleőrül az ember.

Ezt kezdem érezni, Dana. Nem kicsit.

- Kösz, Dana – sóhajtottam, majd mosolyogva megsimogattam a fejét. – Nagyon bölcs vagy.

- Ugye? – vigyorodott el. Tök aranyos a csaj.

Miután odaértünk Japánba, egész álló nap próbáltunk a színházban. Egy aprócska ebédszünetre tudtunk Danával elrohanni, utána pedig már kellett is vissza mennünk, hiszen kezdődött az előadás.

Nagy sikert arattunk, minden úgy sült el, ahogyan terveztük. Kezdett a hangulatom is beindulni a sikernek köszönhetően, így motiváltabban álltam hozzá a dolgokhoz.

A nap legvégére teljesen hulla fáradtan értem a hotelbe. Szinte leroskadtam az ágyra, és percekig csak ruhában pihegtem a puha takarón. Egyszer csak hallottam, hogy halkan pittyeg a mobiltelefonom. Volt egy sejtésem, hogy ki az, így oda kúsztam az ágyon keresztül az éjjeliszekrényhez, hogy megnézzem a telefonomat.

„Na, minden rendben? Hogy tetszett a csóközönöd a közönségnek?... A franc egye meg, de irigylem azt a csajt. Majd írj! – Jonghyun”

Elmosolyodtam a mondatai láttán, és megint apró lepkék repdestek a gyomromban. Ezt kora este írta, pár órája… kár, hogy nem vettem észre előbb! De biztos voltam benne, hogy még ébren van, hiszen Jonghyun egy nagy bagoly, aki állandóan fent kukorékol éjjelente.

„Imádták. És Dana is imádta… hm, hát hiába, az én ajkaim csodákra képesek, nem igaz? :P keke~ Ott mi a helyzet?  – Key”

Jonghyun szemszöge.

A telefonommal az oldalamon laptopoztam, amikor hallottam, hogy végre pittyeg egyet. Azon nyomban odakaptam, hogy megnézzem, Key-goon végre mit írt vissza.

Kuncogtam egyet az üzenetén.

„Én már csak tudom. ;) Már alig várom, hogy újra érezzem. Felőlem csókolózhatsz, de ne feledd, hogy szerelemből csak engem csókolhatsz meg, keke~ Az enyém vagy, Kim Kibum! – Jonghyun”

Izgatottan pötyögtem be a betűket az üzenetbe, és gyorsan el is küldtem, remélve, hogy még sokat tudunk beszélni az est folyamán. Komolyan, úgy éreztem magam, mint egy tizenhárom éves, aki az első kiszemeltjének írogat… de nem érdekelt. Imádtam ezt az érzést.

Már jó pár perce vártam, de Kibum még mindig nem írt vissza. Érdekesnek találtam, mert általában szinte rögtön visszaír - egyrészt, mert nagyon gyorsan tud gépelni a telefonján, másrészt pedig csak nem tud írni sms-ben akkora regényt…

Egyszer csak kopogtattak a szobám ajtaján.

- Gyere be! – léptem ki gyorsan a telefonom üzeneteiből, mikor Minho benyitott.

- Hyung, mondd csak, ez meg mi? - nézett rám szemrehányóan, miközben a telefonját elővette, és elkezdett olvasni belőle. – „Szerelemből csak engem csókolhatsz meg?” „Az enyém vagy, KIM KIBUM?” – felemelte a hangját, és szinte átfúrta a szememet a tekintete.

Te jó Isten… ilyen nincs… ilyen… nincs…

Véletlen MINHONAK küldtem el az üzenetet???

Pittyegni kezdett a telefonom ismét. Key volt az.

„Hogyhogy nem írsz vissza?”

A telefonomra néztem, majd ismét Minhora. Köpni nyelni nem tudtam.

- Mondj már valamit, Jonghyun!