28. fejezet

Egy darabig még vártam Jonghyun válaszára, de semmi. Kissé aggódtam, vajon minden oké-e, de gondoltam biztos csak a telefonja romlott el, vagy nem jó a telefonszolgáltatónknál valami, így bár sokat agyaltam, a fáradtság hamar elnyomott, és elaludtam.

Reggel, mikor felkeltem, az volt az első, hogy megnéztem a telefonomat. Elmosolyodtam, mert egy SMS-t mutatott, Jonghyuntól.

Azonban a mosolyom az arcomra fagyott, szemeim pedig kikerekedtek, mikor megláttam, hogy mit tartalmaz az üzenet.

„Utánad jövök Japánba.”

Azonnal tárcsázni kezdtem Jonghyun számát.

- Halló? – vette fel a telefont.

- Halló? Miket írsz te itt nekem? Utánam jössz? De hát minek?! Mi folyik itt, Jonghyun? Miért nem válaszoltál tegnap nekem?

- Hát… Akadt egy kis… probléma.

- Milyen probléma? – a szívem hevesen kezdett el kalapálni, és eluralkodott rajtam az aggodalom.

- Figyelj… találkozzunk, elmondom személyesen. Melyik hotelban vagy?

- Csak azt ne mondd, hogy már itt vagy Japánban…!! - csaptam a homlokomra a tenyeremet.

- De itt vagyok, és sürgősen beszélnünk kell Kibummie.

- De... de hát így mi lesz a többiekkel, meg a programjaitokkal?! Amúgy is, miért kellett ilyen hirtelen ide jönnöd? Mondd már hogy mi van!! – El nem tudtam képzelni, hogy miről van szó. Minden hülyeség eszembe jutott már…

- Ezt személyesen kell, hosszú ahhoz, hogy telefonon elmondjam. Melyik hotelban vagy?

- Ah… a Shinjuku Prince-ben… 152-es szoba. – Fel alá kezdtem el idegesen járkálni a szobában. -Mikorra érsz ide? Nekem pár órán belül próbálnom kell, úgyhogy siess!

- Fél óra taxival, úgyhogy mindjárt ott vagyok.

- Jó.. szia. – köszöntem el aggodalmas hangon. A telefont leejtettem a kezemből az ágyra, és leültem. Nagyon aggódtam, főleg hogy egy árva támpontot se mondott Jonghyun, amiből tudhatnám, milyen jellegű egyáltalán az a bizonyos probléma. Alig bírtam ki azt a fél órát, amíg ide nem ért.

A kopogtatás után rohantam az ajtóhoz.

- Mondd már, mi van!! – rontottam rá hirtelen, ahogy kinyitottam az ajtót. Ahogy közelebb léptem hozzá, megcsapott finom parfümjének illata, és miután levette a napszemüvegjét, megláttam a nagy, fekete szemeit, melyeknek látványa izgatottságom ellenére is megdobogtatta a szívemet.

- Szia, Key-ssi. – mosolyodott el ő is halványan személyem láttán, azonban láttam rajta, hogy ő is ideges. Kicsit megbántam hogy így rátörtem, így gyorsan megöleltem.

- Kérlek mondd, hogy mi van, már nagyon aggódom! – mondtam, majd elengedtem, mire ő bejött, és becsuktam utána az ajtót. Leült az ágyamra, én pedig mellé.

Nagy sóhajjal kezdte el a mondanivalóját.

- A többiek… megtudták.

Megállt bennem az ütő, a szám nyitva maradt.

- …MI? – pislogtam sűrűen rá.

Jonghyun csak lassúakat bólogatott felém, én pedig a hajamba túrtam.

Na jó… Ettől… ettől féltem. Miközben azon gondolkoztam Jonghyunra várva, hogy vajon mi lehet az a bizonyos probléma, bizony fellángolt bennem a gyanú az iránt, hogy ez lesz az. És rettenetesen féltem tőle.

De sajnos beigazolódott.

- Istenem… – vágtam fájdalmas képet, és Jonghyun mellkasára borultam, aki egyik kezét a fejemre tette. Hatalmas, gondterhelt sóhajt leheltem ingjébe. – De… de mégis, hogyan?

- Az a helyzet, hogy… az én hibám. Én hülye, rossz helyre küldtem el a választ az SMSedre… méghozzá nem is akárkinek… Minhonak.

Ezt nem hiszem el. PONT neki??!

A szemeim kikerekedtek, és felegyenesedtem Jonghyun mellkasáról.

- És mondd csak, mi volt abban az SMSben?! – kérdeztem tőle, rámeresztve a tekintetemet.

- Hát… - vakarta meg a feje hátulját Jonghyun, miközben elővette a telefonját. Megmutatta a bizonyos üzenetet, én pedig megint csak rá néztem, lefagyott tekintettel.

- Hogy lehetsz ennyire balfék, Jonghyun??! Jézusom! – szóltam ingerülten, és felálltam az ágyról. Fel-alá járkáltam, csípőre tett kézzel.

- Kibum-ah, most őszintén, szerinted sohasem derült volna ki?... Vagy… vagy talán te nem is gondolod, hogy egyáltalán van köztünk bármi? – éreztem a hangjában a bántódottságot, mire rögtön odafordultam hozzá, és az iménti ingerültségem iránta azonnal alábbhagyott.

- Te most viccelsz, ugye? – ültem le mellé. – Amióta veled vagyok… azóta vagyok a legboldogabb. – mosolyodtam halványan el, miközben a kezére tettem a sajátomat. - De… de az biztos, hogy ha közöltük volna, akkor nem ÍGY!

- Tök mindegy hogyan közöljük, az eredmény ugyanaz. – ráncolta a szemöldökét, és a falat bámulta. – Nem fogják elfogadni.

- Miért, mit mondott Minho, mikor meglátta? – kérdeztem baj-jóslóan.

- Első dolga volt, hogy elmondta a többieknek, majd közölte, hogy a főnökkel is tudatni kell az igazságot. És ha én nem teszem meg, akkor majd ő.

 - A szemét… - sziszegtem a fogam alatt, és beleütöttem az ágyba az egyik öklömmel. Ez nagyon, nagyon nem jelentett jót… nem hogy nekünk, de mindenkinek. A probléma súlyára rágondolva a feszültség hatalmas gombócként jelent meg a torkomban. – És most akkor mi van? Már elmondta, vagy mi? Mi van most otthon?

- Én úgy jöttem el, hogy azt hazudtam, az SM-be megyek. Ez volt tegnap este, nos, valószínű azóta már rájöttek hogy nem oda mentem, mivel nem vagyok otthon… reggelre vagy tíz nem fogadott hívásom volt tőlük. Még jó hogy a mai napon nem volt semmilyen programunk a táncpróbán kívül, így nem jelent különösebb gondot hogy nem vagyok ott, de holnap interjú és fotózás.

- Akkor holnap vissza mész, és mindent elintézel.

- Nem. – szólalt meg hirtelen, mire rákaptam a tekintetemet.

- Tessék?

- Innentől semmi sem lesz a régi. – mondta határozottan, majd mindkét kezével megfogta az enyémet, és közelről a szemeimbe nézett. – Kibum… szökjünk meg.

Na jó, ez nem komplett.

- Jonghyun, ne hülyéskedj már, ez nem játék! Itt most minden kockán forog-

- Én komolyan beszélek. – mondta továbbra is szuggerálva a tekintetemet a fekete szempárjával, és teljesen komoly arccal. Én értetlenül néztem rá, és kezdtem elhinni, hogy tényleg a fejébe vett valamit. Látszott rajta az elszántság, és a magabiztosság.

- Nem tehetjük meg. – mondtam halkan, némi lemondással a hangomban. Annyira jó lett volna tényleg elmenekülni minden elől, ami itt várt ezek után minket… minden támadás, minden felelősség, minden gyűlölködő, utálkozó pillantás és mondat elől, amit ezek után fogunk kapni. De mivel ez nem egy tündérmese, és nem csak rólunk van szó, képtelenség volt. Tényleg.

- De meg fogjuk tenni. Már megvettem a repülőjegyet Londonba.

...

MI??