25. fejezet

Már megint itt ültünk kettesben a nappaliban. Annyira imádtam ezeket a pillanatokat… úgy éreztem magam, mint egy fiatal tini, aki most kezd el randizgatni. Komolyan, olyan hülyeség így visszagondolva, de akkor nagyon jó érzés volt, és egy cseppet sem bánom.

Eddig csak két alkalom volt köztem és Jonghyun között, amikor egyértelmű volt, hogy mi tényleg hogy állunk egymáshoz. A telefonfülke, és a ruharaktár. Komolyan, annyira meglepődtem ott… azután az eset után napokig csak arra tudtam gondolni, és ezek után is számtalan olyan pillantást és érintést kaptam lopva Jonghyuntól, hogy azt hittem, ott helyben lekap, akárcsak a ruharaktárban. Sokszor azt éreztem, hogy fel akar engem falni, ami nagyon beindított, és csak győztem rejtegetni az izgalmam.

Az egész olyan volt… mint egy álom. Egy álom, egy véget nem érő izgalmas, forró játszmáról…

És volt egy pillanat, mikor már tényleg minden kétségem elszállt az érzelmei felől.

- Szóval eléggé gáz volt az a próba, de kibírtam a végéig. Hisz én vagyok almighty Key – fejeztem be a sztorimat suttogva neki, és büszkén felszegtem viccesen a fejemet.

Jonghyun csak nevetett, majd egy pillanatra megállt, és csak bámult engem. Sokszor megkaptam tőle ezt a pillantást, én pedig már teljesen belesüppedtem. A pár hónapja még tekintetemet ide-oda elkapkodó zavarodottságomnak nyoma sem volt.

Szerettem, amikor így nézett. Volt, hogy csak percekig bámultunk egymást, és nem szólt hozzám semmit.

Lassan közelebb húzódott hozzám, és megfogta a kezemet. Nagyon nagyon jólesett, de kissé elkezdtem aggódni, hiszen a mi lakásunkon még nem merészeltünk semmiféle ilyet csinálni.

Aztán lassan közelebb hajolt hozzám, és a lehető leglágyabban csókolta meg az ajkaimat.

Borsózott a hátam, főleg akkor, amikor szabad kezével bele is túrt hátul a hajamba. Lecsuktam a szememet, de nagyon finoman eltoltam magamtól. Meg sem fordult volna a fejemben, ha nem a mi lakásunkon vagyunk…

- Jonghyun, itt… ez túl veszélyes…

Jonghyun egy aprót sóhajtott.

- Valamit tennünk kéne… én ezt már nem bírom Key. – suttogta a fülembe, és mélyet szimatolt a hajamba.

- De mit? - kérdeztem lágyan vissza, és megsimogattam a kezét.

- Nem tudom. Szökjünk meg.

- Ne viccelj. – mosolyodtam el a szemébe.

Jonghyun megsimogatta az arcomat, és kimondott egy olyan szót, ami az egész lényemet egy boldogságbombává varázsolta.

- Szeretlek, Key.

Annyira boldog voltam… annyira, annyira, de annyira! Kimondta, ráadásul teljesen magától!

Szóval… annyira boldog voltam, hogy még a szemem is könnybe lábadt.

- Most meg mi a baj? – nevetett.

- Semmi, semmi – törölgettem a könnyeimet, majd ránéztem. – Én is szeretlek.

Jonghyun elmosolyodott, és átölelt, majd ismét adott egy kósza csókot. A csók után pár pillanat múlva hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, véletlenül nem-e látott valaki… nagyon aggódtam emiatt, és ez befeketítette az egész varázsát.

- Nyugi… nincs itt senki, én azt innen látnám. – nyugtatott Jonghyun.

Én bólintottam egyet.

Egyre inkább éreztem, hogy igaza van… ez nem maradhat örökké így. Valaminek lennie kell… de mégis, mi legyen az? Mivel tudnánk magunknak olyanná tenni ezt a kapcsolatot, amely kielégítő mindkettőnk számára?

24. fejezet

Minho szemszöge.

 Már napok óta egyre jobban kezdett nyugtalanítani az a valami, amit mostanában kezdtem el érezni Key és Jonghyun között. Nem mondhatnám, hogy direkt figyeltem őket, de azért voltak dolgok, amelyek mellett nem tudtam egy árva gondolat nélkül elmenni.  Először a nagy feltűnő hideg viselkedés volt, ami feltűnt számomra, mert egészen addig Key és Jonghyun felhőtlen kapcsolatot ápoltak. Valami határozottan történhetett kettejük között, ami ezt kiváltotta, de aztán nem sokkal később egy egészen váratlan váltásként ismét szinte ugyanúgy kezdtek el egymással viselkedni, mint régen. Én nem szerettem volna belefolyni semmibe, mondván, hátha csak hülyének leszek nézve, hogy miket képzelődök. De most már egyre biztosabb voltam abban, hogy ez a bizonyos változás mást is hordoz magában, nem csak szimpla visszatérő barátságot. Valami eltérőt, valami… mélyebbet, valami… mást.
Most már tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy csak én vélekedem-e így, vagy más is észrevette azt a bizonyos légkört, amely mostanában feltűnően körüllengte a két csapattársamat. Immár olyan erős gyanújúvá vált számomra az egész, hogy muszáj volt gondolataim közé bevonnom még valakit.
Ennek a valakinek tökéletesnek tűnt a leaderünk, Onew, aki általában mindent kitűnően kezelt, és megértett. Gondoltam, ha egyetért, biztosan komolyan elbeszélgetünk a dologról, ha pedig hülyének tart majd, csak közli velem, és kész.
-    Mit eszel? – kérdeztem tőle, mikor egyszer a konyhában ismételten valami csemegét készített elő magának. Remek alkalomnak tűnt, hogy suttogva lefolytassunk egy beszélgetést, mivel Key és Taemin nagy beleéléssel néztek valami rettenetes romantikus nyáltengert a nappaliban, amit szóban elemeztek egymásnak, Jonghyun pedig otthon se volt.
-    Csirkefalatkákat, amiket még ebédre csináltam – vette ki a mikróból az ételt, és leült vele a székre.  – kérsz?
-    Nem, most zabáltam be, kösz – mondtam én is, majd leültem vele szembe. Jinki elkezdte falni a kis falatkáit, nagy bőszen, és néha fel-fel pillantott rám, mikor már a szája olyan teli volt, hogy csak rágni tudott.
-    Mi az? – kérdezte. Hát, túl jól ismert ahhoz, hogy ne gondolja, hogy épp valamit kérdezni készülök.
-    Khm… ő, semmi, különös, csak… tudod, kérdezni szerettem volna valamit. Keyjel és Jjonggal kapcsolatban. – váltottam halkabb hangnemre, és közelebb hajoltam az asztalon.
-    Na és mit? – kérdezte csámcsogva, és nyelése után újabb hatalmas adagot tömött a szájába.
-    Hát… szerintem lehet, hogy te is sejted. Mondd csak, te… te egyáltalán nem vettél észre rajtuk semmit?
-    Mire gondolsz?
-    Az ilyen… érdekes, nem szokványos, kissé… gyanús dolgokra. Tudod.
-    Lyukadj ki a lényegre.
-    Hyung… - forgattam a szemeimet. Úgy látszik, most jön az a rész, mikor kerítés nélkül kell fogalmaznom. Még visszább vettem a hangomból, összeszedtem a gondolataim, és egyenesen Onewra néztem, majd egy nagy levegővel nekikezdtem. – Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Key meleg. Igaz? Ne mondd nekem megint, hogy nem tudhatjuk. Nehogy mondd.
Onew már nem nézett vissza rám a csirkefalatkákból, csak várta, hogy folytassam tovább.
-    De mintha Jonghyun is megváltozott volna… - nyeltem egyet. Ez elég kínos rész lesz. – Nem úgy értem, hogy ő is buzi lenne, mert eddig egyáltalán nem látszott rajta, hogy az lenne… de ahogy mostanában Key-jel viselkednek… neked nem szokatlan kissé? Mintha lenne egy saját kis világuk, amiben csak ők kettecskén léteznek. Ahogy egymásra néznek, és elvigyorognak, mintha mindketten tudnának valamiről, amiről mi nem. – kissé furán éreztem magam, hogy ilyesmiket mondok róluk. Megvakartam a tarkómat. – Lehet, lehet hogy hülyének nézel, de a szemem akkor sem hazudik!
-    Minho-ssi, elfelejtetted, ezt úgy hívják, fanservice. – mondta diplomatikusan, és bevette szájába az utolsó csirkét. – Nem kell ezt túldramatizálni.
-    Aha! És mi van azokkal a dolgokkal, amiket úgy művelnek, hogy egyetlen árva kamera sem figyeli őket? Mikor korom sötétben bezárkóznak a ruharaktárba, mondván, hogy kosztümöt keresnek… Amikor éjjel újfent csak ők ketten fent maradnak hajnalokig, és órákig beszélgetnek a nappaliban, amit eddig sosem szoktak… ahogy egymásra néznek, hyung… az én szemem nem csal!
-    És arra még nem gondoltál – állt fel az asztaltól, és odament a csaphoz, hogy töltsön egy pohár vizet. - hogy te képzeled már bele az egészet, mert annyira idegenkedsz attól, hogy esetleg Key más, és veled egy csapatban van? – visszaült velem szemben.
-    Nem. – ráztam meg a fejemet. – Nem hiszem el, egyszerűen képtelenség, hogy te ebből egy fikarcnyit sem vettél észre.
-    Talán lehet hogy észrevettem. – forgatta a poharát, és azt figyelte, hogyan marad egy helyben benne a víz. – És ha így van, akkor mi lesz Minho-ssi? Mit teszel?
Hallgattam. Most tényleg összezavart Onew. Tényleg… mi van, ha tényleg igaz? Mi lesz?
-    Odamész hozzájuk, és közlöd Key-jel, hogy azonnal legyen hetero, Jonghyun pedig térjen észhez, és ismét koslasson csajok után, akik két hét után összetörik a szívét?... Na látod. Ő egyébként tényleg feltűnően keveset csajozik mostanság, sőt, semmit, viszont elmondhatom, hogy most látom őt igazán boldognak az elmúlt öt év alatt. Tudod, én úgy vagyok vele, hogy lehet hogy úgy van minden, ahogyan az sejtődik, de amíg mindenki békés és boldog, addig jobb a dolgokat úgy menni, ahogy mennek. Keynek és ha úgy van a dolog, Jonghyunnak van annyi esze, hogy titokban tart mindent, hiszen ez mindenki érdeke. Én megbízom bennük.
-    Aha! Te nem láttad, mi volt azon a rettenetes farsangi bulin. Nem volt elég ahogy felöltözött, a provokálóbbnál is provokálóbban, de szinte rámászott másokra! Ez aztán a nagy titkolás!
-    Az egy céges buli volt, és Key részeg volt. Nem hinném, hogy bármi probléma akadna ezzel kapcsolatosan. – intézte el ennyivel, majd megitta a vízét. Egyszerűen nem érettem, hogy tudott ilyen hatalmas nyugodtsággal gondolkozni ilyen problémákról, mint amilyen ez. – Szóval én úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb kár lenne, ha szétbarmolnánk mindent a csapaton belül, a biztonság érdekében. Aztán akkor vigyoroghatnánk a kamerába, majd miután hazaérünk, jó hogy ki nem csapjuk egymás fogait. Nekem ez nem kell.
Kissé hallgattam, és próbáltam mérlegelni amit mondott. Valójában erre még sosem gondoltam ebből a szemszögből… arra kellett jutnom, hogy valahol Onewnak igaza volt.  Rettenetesen örültem hogy végre volt alkalmam beszélni vele erről.
Természetesen még mindig rettenetesen zavart a tényt, hogy Key más… és még jobban az, hogy Jonghyun is lehet hogy hirtelen utána megy, és együtt fognak… ah, mindegy is.
De ha globálisan néztem a dolgot, tényleg jobb a békesség. A szorongás örökre bennem lesz,  de egyszerűen nincs mit tennem. Megtehetném, hogy elkezdtek balhézgatni, de ennek valóban nem lenne semmi értelme.
Még mindig reménykedtem benne erősen, hogy a gyanúsításom alaptalan, és tényleg képzelgés, pedig immár Onew is bevallotta, hogy látja a változást. Ez már két ember, és két ember szeme már tényleg elég arra, hogy azt sugallja, ebben bizony tényleg van valami.

23. fejezet

Key szemszöge.

Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, ki vagyok, fiú vagyok-e, vagy lány. Egyik pillanatban még a kanapén pihegtem félholtan, és most meg… puha ruhákhoz nyomódott a hátam, és a sötétségben nem éreztem mást, csak azt, hogy Jonghyun hirtelen az ajkamra mart, sóhajának meleg lélegzete fújódott az arcomra, ujjait pedig lassan nedves hajtincseim közé csúsztatta.
Akármennyire is meresztettem a szememet meglepődöttségemben, nem láttam semmit, csak éreztem. Borsózni kezdett mindenem, és lassan, félénken ráraktam kezeimet Jonghyun széles, izmos hátára, ő pedig még közelebb simult hozzám.
Alsó ajkamon enyhén végignyalt csókunk közben, és ettől végigfutott bennem valami, amitől meg kellett markolnom a pólóját. Bekapcsolt engem is, és már kezdtem volna én is átadni magam az érzésnek, amikor egyszer csak valahonnan előbukkant a racionális eszem.
-    Mh.. – adtam ki egy enyhe hangot, majd finoman eltoltam magamtól Jonghyunt. - ..de mi lesz ha bejön valaki…
-    Nem érdekel. – búgta a fülembe Jonghyun, és végigsimított az oldalamon, kezét megállítva a hátsó felemen, majd még jobban hozzápréselte a csípőjét az enyémhez. Eközben a nyakamhoz hajolt, belefújt, és csókolgatni kezdte.
Te jó ég… jó szagú ég…
Megőrjített… teljesen megőrjített.
Racionális gondolataim ezek után immár halványan pislákoltak csak az elmémben, majd lassan teljesen elaludtak. Elvakultam a vágytól én is, és már ha akartam volna, sem tudtam volna leállni.
Most már én is teljesen magamhoz szorítottam Jonghyunt, hozzádörgölőztem, mint egy jól nevelt cica. Úgy döntöttem, benyúlok a pólója alá, és úgy simogatom a hátát, de még ennél is tovább lépve inkább le is húztam róla az amúgy is nedves ruhadarabot.
Rettenetesen élveztem, hogy semmit sem láttam. Így kénytelen voltam tenyeremmel felfedezni teljes alakját. Lassan végigsimítottam felsőtestének minden egyes izmán, kezdve a csuklyás izmaitól a delta izmán át a mellizmáig, majd lassan lecsúsztattam kezeimet a legjobb részen – a kifogástalan, kockás hasizmán.
Hogy létezhet, hogy most hirtelen a kezeim között van az, amire öt éven keresztül csak halvány ábrándokkal vágyakoztam?
Egyszer csak hirtelen felindulásból felötlött bennem egy kérdés. Egy kérdés, amit alap esetben szinte soha nem mernék megkérdezni, de akkor, abban a helyzetben valamiért úgy éreztem, hogy bármit lehet. Nagyon ritkán kerültem ilyen állapotba, és most kihasználtam a bátorságomat: megragadtam az alkalmat, és átöleltem Jonghyunt, majd lassan odahajoltam a füléhez.
-    Szeretsz, Jonghyun? – kérdeztem halkan, nyugodt hangon. – Szeretsz te engem?
Éreztem, hogy a kezeim alatt eddig izgatott lihegésében szaporán fel-le emelkedő háta lelassul, és nyugodtabb tempót kezd venni.
Aztán hirtelen elszakadt tőlem, én pedig nem értettem, mi folyik itt. Azt hittem a kérdésem miatt ijedt ennyire meg, és most megfutamodott, de miután hallottam hogy a folyosót minket keresve róják a többiek és pár személyzet, már értettem hogy mi volt ez a hatalmas váltás.
-    Jézusom Jonghyun, én megmond- - kezdtem el bepánikolni, de ő gyorsan a szám elé tette az egyik ujját.
-    Ssh!... Ha ránk találnak, akkor csak egy kosztümöt jöttünk keresni, és ennyi. – mondta ultra halkan, majd villám gyorsan felkapta a pólóját.
Meg fognak látni… rá fognak jönni…
Már elképzeltem magamban az egész esetet, hogy a többiek mit szólnak majd, mindenki lenéz…
-    Csak nem mentek be a ruharaktárba… itt szerintem nincs senki, a villany se ég…
Minho errefelé közeledett, én pedig a szívrohamot akartam kapni.
Jézusom!!
A kilincs lenyomódott, és hirtelen benyitott, majd felkapcsolta a villanyt. Azzal a lendülettel felvonta a szemöldökét, és értetlenül nézett ránk. Jonghyun azonnal elkezdett túrni a ruhák között, mint aki keresgél valamit.
-    Ide tűntetek el? Mit csináltok ti itt?
-    Meg akartam keresni a régi Replay kosztümömet – mondta teljesen hihető hangnemben Jonghyun. – Megkértem Keyt hogy segítsen.
-    A korom sötétben? – húzta fel jobban az egyik szemöldökét Minho.
-    Nem kapcsolódott fel a villany, azt hittem, ki van égve…  de úgy látom most már jó. – folytatta a füllentést Jonghyun.
-    Oké. – fogadta el Minho, de hallatszott hogy sejti, itt valami sántít. – Legközelebb azért szóljatok, ha lehet, hogy eltűntök.
Én bőszen bólogattam Minhora, és Jonghyun pedig felkiáltott.
-    Ez az! Meg van - vette ki ténylegesen a ruharengetegből a kosztümöt.
-    És… amúgy meg minek kell? – kérdezte Minho.
-    Hát, mert… izé…
-    Mert fogadtunk, hogy biztos hogy nem nőtt azóta Jonghyun, pedig ő meg van róla győződve… mondtam neki, hogy próbálja fel a régi gatyáját, ha nőtt, akkor kicsi lesz rá. – egészen büszke voltam magamra hogy ezt ilyen gyorsan ki tudtam találni.
-    És ezt most… na mindegy. Gyertek majd. – zárta le végül Minho, és kiment a raktárból.
Jonghyunnal egymásra néztünk, és egyszerre fújtuk ki a levegőt.

22. fejezet

A következő időszakban direkt kifigyeltem Jonghyunt. Bár mindent fű alatt kellett csinálnom, így is sikerült feltűnés nélkül megfigyelnem őt. Bár nem tudtam, mi lesz az egésznek a vége egyáltalán, egyenlőre a negatív gondolatokat próbáltam elsöpörni a fejemből. Csak az érdekelt, hogy ő mit gondol, hogy ez az egész most jelentett-e egyáltalán bármit is, egy esetleges apró fellángoláson kívül, ami megkavarta a fejét. Annyira bíztam benne, hogy ennél több!
És még ha úgy is gondoltam, hogy ezután el fog távolodni tőlem ismételten, meglepő módon Jonghyun hirtelen egyről a kettőre úgy viselkedett velem, mint ahogyan réges-régen. Mikor még csak egyszerűen lelki társak és barátok voltunk egymásnak, és felhőtlenül, aggodalmak nélkül közeledtünk a másikhoz. Most is ugyanilyen közvetlen módon közeledett felém, aminek rettenetesen örültem, de még nagyobb örömöt okozott számomra az, hogy mintha az egészben lett volna egy hangyányi kis plusz, amitől úgy éreztem, hogy tényleg van remény számomra. Amikor rám nézett, a tekintetében láttam azt a valamit, amit legelőször a vásárlásunkkor láttam, és talán tudtam is immár, hogy mit is jelent az az apró csillanás a szemében. Bíztam benne hogy az volt amire gondoltam… hogy talán… a szerelem.
Érintések... ölelések, kézfogások, gyengéd, észrevétlen simítások. Apró kis gesztusok, amelyekkel kifejezte, hogy „Nem felejtettelek el”. Már nem hagytam magam kételkedni, egyszerűen csak annyira jól esett, hogy hagytam magammal elhitetni, hogy ez az egész az, aminek látszik. Teljesen beleéltem magam, és bár teljesen titokban, én is próbáltam úgy viszonyulni őhozzá, ahogyan ő. Láttam rajta hogy mindent ért. Szavak nélkül.
Mintha a dolgok maguktól nekem kedveztek volna, amitől nagyon feldobott és boldog voltam. Szárnyaltam. A tudatom sokszor alig hitte el, hogy mi történt.
Azonban én még mindig nem felejtettem el azt, amit Taemin tanácsolt. Hogy akármennyire is tart ez a dolog, tisztázni kell, hogy mi van kettőnk közt, ami történt, miért történt. Egy idő után már sem én, és szerencsés esetben ő sem lesz megelégedve egyszerűen ezzel az állapottal.
Valamiért azt éreztem, hogy ez a lépés tőlem fog megtörténni elsőként… hogy rajtam a sor. De sajnos nem volt olyan helyzetünk jó ideig, amikor beszélgethettünk volna ilyen dolgokról, kockázat nélkül.

Végül úgy alakult, hogy nem is beszélgettünk… mégis letisztázódott minden.

Épp egyik nagy seouli koncertünket adtuk. Új stílusunk volt, az én hajamat teljesen kiszőkítették, tejföl szőke színűre. Jonghyun már akkor nagyon dicsérte, mikor kijöttem a fodrásztól. Ennek természetesen nagyon nagyon örültem, és hatalmas önbizalommal telített el, amit a színpadon sem féltem kinyilvánítani sem a közönségnek, sem pedig a többieknek.
Jonghyun ezen a koncerten meglepően merész lépéseket tett fanservice ügyben, amivel teljesen zavarba hozott engem, és ahogy láttam, mindenkit. Általában minden koncerten kicsit kibújik a saját bőréből, és átadja magát az érzéseinek, de most a szokásosnál is jobban fel volt éppen pörögve.
A sherlock előadásának elején egymással szemben állunk, ekkor általában lehajtjuk a fejünket. De ő most egyenesen a szemembe nézett, és szinte úgy éreztem, mindjárt… felfal engem.
Rettenetesen zavarba jöttem. Ez most teljesen más volt, mint bármikor. Eddig csak szolidan láttam rajta, hogy attraktívnak talál, valami volt, de ez most kifejezetten nyilvánvaló, szexuális vonzalom volt. Ezzel sikerült jól felborzolnia a kedélyeimet, mart annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem az előadásra figyelni. Késtem az indításnál, és közben sem az agyam irányította a testemet, hanem az automatizált mozdulatok. Még szerencse volt, hogy félig playbackről énekeltünk, mert egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Jonghyunt figyeltem, akin láttam, hogy mikor épp nincs komolyabb dolga a számban, rám-rám sandít.
Az egyik momentumnál hirtelen annyira közel hajolt hozzám, hogy észre sem vettem, csak az utolsó pillanatban, mikor oda fordítottam a fejemet. Mikor megláttam a féloldalas mosolyát, és azt a felfalós nézést, nyeltem egy nagyot, és kissé hátrébb is húzódtam. A többiekre néztem, hogy mennyire látták az esetet, de csak Minhot láttam, hogy épp ránk néz. Nem aggódtam annyira, hiszen a színpadon minden fanservicenek minősül, így sejtésük sincs, hogy emögött lehet is valami.
A koncert elkövetkezendő részében, bármikor próbáltam átadni magam az érzésnek, és magabiztos díva lenni, ahogyan szoktam, láttam, hogy Jonghyun tekintete rám fúródik. Hülyeségnek tűnik, de én ettől az egésztől szinte megijedtem. Ezután bármi helyzet volt, ő mindig a közelembe került, és átölelt, vagy hozzám ért. Nem fogta vissza magát, én pedig csak próbáltam uralkodni az érzéseimen. Nem mertem a szemébe nézni, vagy viszonozni bármit… nem is tudom, hogy mi ütött belém. Örülnöm kellett volna neki, de valahogy mégis leblokkoltam. Nem tudtam magam elengedni.

Jonghyun szemszöge.

A koncert legvége után lebotorkáltunk az öltözőbe, és szokásos módon mindenki lehuppant oda ahová éppen esett. Én egy széken foglaltam helyet, Key pedig a velem szemben lévő kanapéra zúgott le. A haja vizes tincsekben omlott homlokára, csurom vizes pólója itt-ott rátapadt felsőtestére. Becsukta a szemét, és úgy pihegett elernyedt testtel a kanapén. Száját résnyire kinyitva szinte majdnem elaludt. Annyira édes volt…
Nem tudtam levenni a szemem róla most sem, ahogy az egész koncert alatt. Kissé mintha talán begolyóztam volna… nem tudtam mi ütött belém, de aznap este uralkodni az érzéseimen. Key annyira tetszett,valahogy annyira kívántam őt, hogy már nem számított számomra semmilyen körülmény. Még az sem érdekelt, hogy egyáltalán ő mi szól, egész egyszerűen csak kívántam minden porcikáját. Bele akartam túrni a puha, újdonsült módon tejföl szőke hajába, ami iszonyatosan jól állt neki, rámarni a puha ajkaira, egészen közelről figyelni a porcelánbaba arcát. Ő kellett nekem.
Figyeltem továbbra is. Lassan kinyitotta résnyire fáradt szemeit, melyek az öltöző éles fényeiben gyönyörűen csillogtak. És mikor lassan végignyalt a szája szélén… egyszerűen… nem bírtam tovább.
Felálltam a székből, és kézen fogtam, majd felállítottam, és kihúztam az öltözőből.
-    Jjon… Jonghyun, most meg hová…?
-    Psszt! – tettem a szám elé az ujjamat, majd mikor elértünk a folyosó végéhez, körül néztem, és egy határozott mozdulattal behúztam az apró, sötét helységbe, ami nem volt más, mint a ruharaktár.

21. fejezet

A csókunk után nem mertem a szemébe nézni. Nem mertem az arcát látni. Csak átöleltem mindkét kezemmel, és szorítottam őt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetett volna. A könnyek csak folytak lefelé az arcomról.
Soha… soha nem akarlak elveszíteni…
Jonghyun megértően visszaölelt és a fejem hátulját simogatta. Örültem neki, hogy nem kezdett el faggatózni. Egyszerűen csak hagyott, hadd jöjjön ki az aminek jönnie kell.
Egy ideig még így voltunk a telefonfülkében. Az eső már réges-rég elállt, még jó, hogy egy ember sem akart épp telefonálni valakinek. Miután kicsit megnyugodtam, úgy éreztem, valamit mindenképp mondanom kell, az én dolgom megtörni a csendet.
-    Sosem gondoltam volna hogy meleg vagy. – Gratulálok Kibum, ez pont egy ide illő mondat volt.
-    Hát… én se magamról. – Nevetett egy kicsit Jonghyun, és tovább simogatta a fejemet.
Az egész olyan volt, mint egy álom. Örökre ott akartam maradni. Azonban ezt a meseszerű pillanatot nem túl filmes jelenetté varázsolta a következő pillanatban jelentkező telefonhívásom.
Finoman, keserű szájízzel bontakoztam ki Jonghyun karjai közül, és felvettem a telefont.  Próbáltam felkészíteni magam hogy tudjak úgy beszélni, mint aki teljesen higgadt lelkiállapotban van, holott ez aztán most tényleg nem volt igaz rám.

-    Halló?
-    Halló, hyung? Merre vagy? Mi lesz az esti pizzázásunkkal, amit megbeszéltünk? – kérdezte ártatlan hangon Taemin.
-    Úr Isten, teljesen kiment a fejemből!! – csaptam a homlokomra. – Figyelj, szerintem tíz perc és már otthon is tudok lenni. Aztán indulhatunk is, rendben? Csak épp.. öm… Jonghyunnal vásároltam.
-    Jonghyunnal? – kérdezett vissza, de hallottam a hangjában azt a bizonyos mögöttes sejtelmező tartalmat. – Hm, na végre. Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan…
-    Rendben, figyelj, majd este. Jó? – zártam le gyorsan a témát nehogy Jonghyun hallja.
-    Jó jó, persze. Már várlak, szia!
-    Szia!
Jaaj Taeminnie te is mindig a legjobbkor tudsz hívni…. de én vagyok a hülye hogy elfelejtettem.
-    Khm, menjünk, már el is állt az eső. – szólalt meg Jonghyun, és rám nézett. Most már én is ránéztem, és zavarodottságot láttam az arcán. Szerintem most jutott el igazán az agyáig, mi is a helyzet, hogy a többiek a képbe kerültek.
Jonghyun kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. Tartotta nekem, és én is kiléptem rajta.
Ballagni kezdtünk a pláza feljárója felé. Csak néma csendben, mint a süketnémák.
Most akkor… most akkor mi van? Van valami? Lesz valami?
Már érzem, hogy ez lesz az a téma, amiről megint nem fogunk beszélni addig, amíg a másikból a felgyülemlett kérdések sorozata ki nem robban.
Már alig vártam hogy végre Taeminnel találkozzak, és kibeszéljek vele mindent.

Végül annak idején még elmondtam neki azt, hogy mi történt a bulin, de megkértem rá, hogy a lehető legkevésbé látsszon meg rajta az, hogy tud róla. Főleg Jonghyunnal szemben, akire nyilván furcsán nézett a történtek után, de Taemin hála az égnek jó színész volt, és tartotta a szavát. Csak figyelt bennünket csendesen a háttérből. Néha faggatott, én pedig csak elpanaszkodtam neki hogy Jonghyun mennyire hideg és távolságtartó velem. Ezért most biztos voltam benne, hogy nagyon érdekli, mi ez a nagy váltás hirtelen.
-    Szóval itt az ideje végre beszélgetnünk, mert valami van, az fix. Lerí rólad. – bazsalyogott velem szemben Taemin a pizzázóban, én pedig csak pirongatva kevertem a teámat.
-    Háát… iigen…
-    Na, gyerünk, bökd már ki! Megöl a kíváncsiság!
-    Ez egy elég hosszú történet… - vakartam meg a tarkómat. – Továbbra is azzal kezdem, hogy senkinek, senkinek, de soha soha senkinek ne mondd el.
-    Hát elmondtam én eddig is bárkinek bármit? – mosolygott rám bizalommal.
-    Persze, tudom hogy nem. De ez… ez most mindent felülmúl.
Taeminnek már csillogott a szeme a kíváncsiságtól.
-    Hirtelen, elhívott magával vásárolni. Ennek persze örültem, mert mégis csak valamit jelent ezek után… de elkezdett hülyeségekkel szekálni, ami azzal kapcsolatos, hogy én… meleg vagyok. Ezen én begurultam és elviharzottam, azt hittem, gúnyolódik, mindezek után. Utánam jött, hogy megbeszéljük, én pedig számon kértem tőle, hogy végre bökje már ki hogy mi a véleménye pontosan erről az egészről, miért viselkedett úgy ahogy, és aztán most hirtelen ez a váltás… csak makogott össze vissza. Én… teljesen meg voltam arról győződve hogy ő ettől az egésztől annyira undorodott, hogy már nem tudott ugyanolyan lenni velem mint régen, és azért volt ilyen távolságtartó velem.
-    És ezek szerint mégsem azért? – kerekedett ki jobban Taemin szeme. – Hát akkor miért?
-    Öh… igazából… egy telefonfülkében végeztük mindketten, mert sétálás közben rettenetes vihar lett, és az volt a legközelebbi zárt hely ahová behúzódhattunk. Végül abban a kiszolgáltatott helyzetben hirtelen közölte velem, hogy… valójában ő élvezte a dolgot, és egyáltalán nem undorodik az egésztől akkor sem, ha utólag gondol vissza rá, annak tudatában hogy egy férfival tette. És nem tudott mit kezdeni az érzéssel, hetero férfi létére. Ezért került engem úgy el.
-    Ooh, éreztem én – vigyorgott Taemin. – Éreztem, már régen, hogy nem teljesen reménytelen, ugye, Hyung?
-    De, ez még semmi. – mosolyodtam el én is Taemin izgatottsága láttán. – Ezután kikérte az én véleményemet is a dologról, én pedig őszintén elmondtam, hogy nekem is ugyanúgy jó élmény volt…
-    És szerelmet vallottál?
-    Ahj, nem! – emeltem az égbe a tekintetemet – De most figyelj!... Megcsókolt.
Taemin leejtette a pizza szeletét a tányérjára, és tátva maradt a szája. A szemei kikerekedtek, és pár másodperc elmúltával el is vigyorodott.
-    Miii?! Ezt most nem mondod komolyan, Jonghyun?! Ott helyben?
-    Jól hallod. – bólogattam. Láttam rajta hogy neki is kell egy pár perc mire feldolgozza azt amit hallott.– Szerinted mit éreztem én ott? Még mindig alig tudom elhinni, Taemin-ah! Nem hiszem el, hogy egyáltalán ez történt, és hogy egyáltalán miért történt. Nem beszéltünk szinte egy szót sem azóta az egészről, láttam rajta hogy nagyon zavarban van a történtek után… Kicsit mintha... megbánta volna…
-    Na ne, ezt felejtsd el, hyung. És ne feledd, hogy Jonghyun milyen, ő nem fog odamenni magától hozzád, hogy beszéljétek meg. Neked kell kihúznod belőle! És el kell mondanod neki, hogy mit érzel iránta, és mióta! Itt az alkalom, ragadd meg!
-    De mi van, hogyha tényleg csak hirtelen fellángolás volt, és teljesen megbánta? Ha most közlöm vele, hogy „hé, amúgy amióta csak ismerlek, én szerelmes vagyok beléd”, akkor fog igazán istenesen eltávolodni tőlem. Ezt nem akarom.
Taemin gyorsan betolta az egész pizzáját, teletömte a száját, és rágás közben gondolkozott. Olyan Szívmelengető volt számomra, hogy ennyire a szívén viseli a mi dolgunkat, vagyis hát, az én dolgomat.
-    Akkor se hagyd annyiban. És ne legyél kishitű, ne feledd, hogy az a csók nem véletlenül történt meg! Jonghyun valamit akar tőled, vonzódik hozzád, lehet hogy ő is szerelmes beléd, hyung! Minden megtörténhet… de ezt neked kell kinyomoznod, okosan.
Egy nagyot sóhajtottam, és a gyomromban megint végigfutott az ideg. Annyira izgatott voltam az egésztől, hogy egyszerűen minden percben csak erre gondoltam, nem tudtam aludni sem. És ott voltak még a többiek is, akik semmit sem tudhatnak meg az egészről.
Mindettől függetlenül… akkor még az egésztől feldobottnak és boldognak éreztem magam.

20. fejezet

Végre leesett egy kő a szívemről. Ez kellett. Muszáj volt.
Az eső már rég elállt, mi pedig csak ketten álltunk abban a szűk telefonfülkében. Miután már pár másodperc ereje óta csókoltam őt, éreztem, hogy Key megdermedt. Egy tapodtat se moccant egyetlen tagja sem.
Miután az elmém kicsit jobban kitisztult, realizáltam, hogy mit is csinálok. Azt hiszem, nem gondoltam át eléggé, mielőtt cselekedtem. Igazán bátor tett volt a részemről ez a lépés…
Miután Key nem mozdult, inkább lassan elhajoltam tőle, és az arcát kezdtem fürkészni.
Szemei tágra voltak nyílva, és láttam, hogy lassacskán enyhén meggyűlik bennük a könny. Az én szívem egyre szaporábban vert, nem tudtam hogy mit gondol, ez most mit jelent…. Azt hittem, hogy teljesen elbuktam, elcsesztem az egészet. Már épp hogy kezdett bennem fellángolni a csalódottság érzete, és a bűntudat.

Key szemszöge.

Leírhatatlan volt az érzés, amibe akkor kerültem.
Teljesen komolyan, sokk közeli állapotban voltam. Amikor egyszerűen képtelen vagy elhinni azt, hogy épp mi történik veled. Csak folyik az idő, folynak az események, de te mintha nem is ott lennél, hanem valahol egészen máshol…
Amikor valami, amire 5 éven keresztül folyamatosan, epekedve vágysz, egyszer csak egyik pillanatról a másikra az öledbe hull, úgy, hogy az előbb még pont azt hitted, hogy teljességgel reménytelen az egész.
Képtelen voltam elhinni hogy Jonghyun ott és akkor teljesen önszántából megcsókolt. Megcsókolt engem, úgy, mint Kim Kibumot, az ő csapattársát.
Igen, tudom, tulajdonképpen határtalan boldogságot kellett volna éreznem, örülni neki, hogy beteljesült a rég várt vágyam, és viszonozni. Ez lett volna a filmes verzió. De valahogy…
Valahogy ez nekem túlment minden határon. Mint mikor kiakad a számláló, vagy túlmelegszik a számítógép és kikapcsol. Amikor valami egyszerűen túl sok egyszerre.
Édes Istenem, annyira bánom, hogy ilyen szerencsétlenül reagálom le a dolgokat…
Kis híján elájultam. Az egész testem lángolni kezdett, a szívem kétszeres tempóban vert. Mikor Jonghyun elhajolt tőlem, láttam, hogy nem ért. Nem értett engem, és próbálta kitalálni, vajon most mit gondolhatok. A szemeimben könnyek gyűltek, és elkezdtem sírni.
Bőgtem. Szóval így jött ki rajtam az egész…
Kim Kibum ennél lehetnél szerencsétlenebb??? Beteljesül az álmod, és te mit csinálsz? Állsz mint egy fa, és bőgsz!
Jonghyun elkezdte szégyellni magát, és zavarba jött. Lehajtotta a fejét, és arcát félig eltakarta a kezével.
-    Én… én, öh… én…. ne haragudj…
-    JO-..Jon…- Jonghyun-… - makogtam a levegőmet kapkodva, próbáltam megszólítani. Most el kell hogy mondjam neki! MUSZÁJ! Szedd össze magad, Kibum!
Jonghyun rám nézett, én pedig felemeltem az egyik mutatóujjamat, hogy legyen türelmes, és várja meg amíg megnyugszok. Elővettem egy zsebkendőt, és megtöröltem vele az arcomat. A festékemet természetesen már teljesen elkentem.
Végy egy nagy levegőt, és mondd ki. – szuggeráltam magam.
Itt az idő.
Egy nagyot sóhajtottam, majd kihúztam magam. A szemébe néztem. Jonghyun arcára kétségbeesett, zavarba ejtett várakozás ült ki.
Mondd ki.
Már vettem is a levegőt a mondatom kimondásához, de itt meg is akadtam. Egyszerűen, mintha elfelejtettem volna fogalmazni és beszélni, nem jött ki egy hang se a torkomon.
Mondj már valamit, de barom!
-    Ö.. – na, legalább egy hangzó már megvolt.
Kezdett egyre kínosabbá válni ez az egész helyzet, Jonghyun csak állt és várt valami reakciót, folyamatosan fürkészte az arcomat...
Hogyan adhatnám tudtára, hogy szeretem őt? Hogy nyitott vagyok mindenféle érzésére amit nekem nyújt? Hogy egyszerűen nem tudnék a bőrömben megférkőzni, ha megtudnám, hogy érez valamit irántam, és nem leszek életem végéig egy teljesen reményvesztett, szerencsétlen szerelmes? Minden érzés itt volt a fejemben, de kimondani egyszerűen nem tudtam...
...Rendben. Ha nem szavakkal, akkor tettekkel fogom kifejezni.
Bizonytalanul odaléptem hozzá, és a kezeimet a mellkasán nyugtatva megcsókoltam őt.
Ő azonnal vette a lapot, és éreztem hogy enyhén elmosolyodik. Viszonozta a csókomat, és kissé bizonytalanul, de átkarolta a derekamat.
Na, most jött a felhőtlen, kicsorduló boldogság érzése. Az a klasszikus. Amikor borsózik a hátad, és belül magadban ordítasz, hogy „Igen, IGEN IGEN, IGEN!!!! Ez az!! Ez az!”, legszívesebben futni és ugrálni kezdenél, és mindenkinek elordítanád, hogy milyen hihetetlenül boldog vagy.


Az a döntés, hogy ott a telefonfülkében megcsókoltam Jonghyunt, életem egyik legjobb, és egyben legrosszabb döntése volt.

19. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Mire elfordult a sarkon, és én odaértem utána, egyszerűen elvesztettem Key alakját a tömegben. Kapkodtam a fejem ide-oda, de sajnos így sem láttam őt.
Basszus…   
Elkezdtem menni valamerre, csak pásztáztam az emberek között, hátha valamelyik ő lesz az.
Hogy érthette ennyire félre a dolgokat??... Jézusom, mit gondolhat most rólam? MUSZÁJ beszélnem vele!
Elindultam kifelé az épületből, és nézelődni kezdtem az utcán is. Már szürkület volt, ráadásul be is borult, így még nehezebb volt a dolgom, mert nem láttam jól távolra. Halvány gőzöm se volt róla, hogy hová tűnt, de ilyen rövid idő alatt gyalog nem juthatott messzire.
Enni akart menni még az előbb… lehet hogy a kedvenc utcai kajáldánkhoz ment!
Futni kezdtem arra felé, és hirtelen megkönnyebbülés tört rám, mikor megláttam a szőke fejét virítani a bódé előtt. Ezer ember közül ki lehetett Keyt szúrni.
Odakocogtam hozzá.
-    Én egy hotdogot szeretnék… - kérte az ételt, aztán rám sandított egy pillanatra. – Kettőt.
Elmosolyodtam. Ezek szerint talán nem olyan hatalmas a baj, mint ahogyan azt előadta…
Amíg vártunk az ételre, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem tudtam, hogy kezdjek neki az egésznek… tényleg egyszer őszintén kellene beszélgetnünk, legalábbis nekem. Mert tényleg nem tisztáztam le vele semmit, csak csináltam a dolgokat úgy, ahogyan épp nekem úgy tűnt hogy helyes, nem gondolva arra, hogy Key ebből az egészből mit vesz le.
Miután elvettük a hotdogunkat, Key azon nyomban elkezdett sétálni végig a park felé, én pedig csak mentem utána. Úgy ette a hotdogját, mintha én ott sem lettem volna… rám se nézett,én viszont folyton az arcát vizslattam.
-    Key-goon, remélem tudod, hogy nagyon félreértetted a dolgokat…
Key rágás közben sóhajtott egyet.
-    Akkor kérlek, mondd meg nekem, hogy hogy kellett volna értelmeznem, ha nem így? Mi más opció van még, ahogyan értelmeznem kellett volna azt, hogy teljesen eltávolodtál tőlem? És ami még furcsább, hogy mi ez a hirtelen váltás a mai nappal, hyung? Magyarázd meg, kérlek, és akkor nem lesznek félreértések! Gyerünk!
-    Én… én… - makogtam. Mégis mit mondjak neki? Mit mondjak?!
Key elmosolyodott.
-    Látod… nem tagadod le, és nem mondasz ehelyett semmit. Az sem baj, ha tényleg úgy van, ahogy mondtam. A lényeg, hogy mondj valamit, kérlek, mert megőrülök, hogy nem tudom, pontosan mire gondolsz! Kérlek!
Felemelkedett a pulzusom, és éreztem, hogy a fejem vörösödik. Csak daráltam a hotdogot, amíg teljesen meg nem ettem, és csak egyetlen pillanatra mertem a szemébe nézni Keynek.
Mit mondjak? Mit mondjak??
Key egyszer csak levette a tekintetét rólam, és éreztem, hogy immár feladta. Határozott mozdulattal vágta bele a pálcikáját egy kukába.
Ne… ne…
Mondj már valamit, te hülye…!!
Egyszer csak egy hatalmas dörgés szakította meg a kezdeti kétségbeesésemet, és rettenetesen fújni kezdett a szél. Mindketten az égre néztünk. Az eső lába lógott már akkor is mikor jöttünk, és úgy látszott, nem kerülhetjük el.
Lassacskán hatalmas cseppek kezdtek el esni az égből, először ritkásabban, majd egyre több.
-    Induljunk vissza, nem? – kérdeztem Keyt, de ő nem válaszolt, csak elkanyarodott a helyes irányba.
Azonban már nem volt időnk sétára, mert a csepergésből dézsából való ömlés lett. Automatikusan kezdtünk el futni kifelé a parkból. Már teljesen este volt, alig volt nyitva valamilyen bolt. A legközelebbi zárt tér egy piros telefonfülke volt.
-    Gyere, menjünk be oda! – kiabáltam neki a fejem felé tartva az egyik kezemet, és a másikkal valahogy automatikusan megfogtam Key kezét, és húztam be magam után a telefonfülkébe.
Csurom vizesek voltunk mindketten, és ziláltunk a sietségtől. Először nem néztünk egymásra, de én kezdeményeztem a szemkontaktust vele.
-    Le fog folyni a sminkem. – mormogta, majd szipogott egyet, kitörölte a szeméből a vizes haját, és végre ő is rám pillantott.
Elmosolyodtam. Már megint a külsejével van elfoglalva… tipikus Key.
Ha tudná hogy így is mennyire… gyönyörű.
-    Ne aggódj már ennyit. Helyes vagy te mindenhogyan.
Már nem érdekelt semmi sem. Egyfajta nyugodtság fogott el, és nem volt bennem fék, hogy mit mondhatok és mit nem. Elegem volt, bele fáradtam a szorongásba, a folytonos gondolkodásba, hogy mi rossz, és mi nem. Mondtam azt, ami jött.
Láttam, hogy ennek hallatán Key apró szemei enyhén kikerekednek, és elkapja a tekintetét rólam. Zavarában igazgatni kezdte a vizes ruháját magán, és kinézett az ablakon, amit csak úgy verdesett a sok sok esőcsepp.
-    Mikor áll már el ez a hülye..? – motyogta.
-    Key-goon… - szólítottam meg halkan.
-    Hm? – nézett rám félve, de láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
-    Az az este… számomra… nem jelent rosszat.
Na most kerekedtek igazán ki az apró kis szemei, amiről egy hangyányit elkenődött az a kevés smink.
-    Ezt… ezt meg… ezt meg hogy érted? – kérdezte enyhén remegő szájjal.
-    Úgy, hogy attól függetlenül, hogy mint utólag kiderült, egy… férfival csókolóztam, és mellesleg te voltál az… mégsem undorodom a gondolatától. Mindentől függetlenül, ugyanúgy élveztem a dolgot, utólag visszagondolva is.
Key úgy állt ott előttem, mint egy szobor. Letaglózva, száját enyhén nyitva hagyta, és hátradőlt a telefonfülke oldalának.
-    És attól, hogy nem gondoltam ezek után se rossz élményként rá, megriadtam, hiszen eddig tudtommal nem vonzódtam sosem a férfiak iránt. De egyszerűen nem tudom, mi történt velem, mit kapcsoltál be bennem… fogalmam sincs. Ez a helyzet. Most már elfogadtam… de kellett számomra idő, hogy megbékéljek a gondolattal. Ez volt az oka, hogy eltávolodtam tőled egy időre. Ne haragudj, hogy csak most mondtam el neked.
Továbbra is csak meredt rám, és pislogott. Nyelt egy hatalmasat, és úgy tűnt, mint aki nem tud megszólalni.
-    Kérlek, Key-goon, legyen újra a régi a barátságunk. Bár tudom, hogy teljesen ugyanolyan nem lehet már sosem… de ne legyen köztünk félreértés. Legyünk egymással őszinték, jó? – mosolyogtam rá.

Key szemszög.

Kiégtem. Az agyam felmondta a szolgálatot, vagy én nem tudom, mi történt velem akkor és ott, de képtelen voltam megmozdulni, és megszólalni. Csak visszhangoztak a fejemben Jonghyun szavai.
„nem jelent rosszat…”
„te voltál az, mégsem undorodom a gondolatától…”
„Élveztem a dolgot utólag visszagondolva is…”
Nem lehet. Nem lehet hogy igaz amiket mond….
Nem hittem el. Még arra sem volt erőm, hogy elnézzek a szeméből. Csak meredtem rá, és az arcát néztem. Halványan mosolygott rám.
Mit tegyek? Mit csináljak? Jézusom… ez nem lehet igaz…
Ez most mit jelent?
-    Bár azt még mindig nem tudom, hogy neked mit jelentett az az este, mekkora nyomot hagyott benned… hiszen, mégiscsak én voltam az… és attól függetlenül hogy te a férfiak iránt vonzódsz, persze ugyanúgy megbánhattad és rossz élmény lehetett neked. Vagy pedig csak egy átlagos kis kaland, aminek véletlenül én voltam a résztvevője…
Hülye vagy? Te teljesen hülye vagy…
-    Nem! – vágtam önkéntelenül rá hirtelen, és immár elkaptam a tekintetem róla, és az ablaküvegre meresztettem. Azt hittem ott helyben felgyulladok az izgatottságtól, a gyomrom idege táncikált. – Nem… hidd el, én is ugyanannyit gondolok rá, mint te.
Őszintének kell végre lennem vele… ha ő az volt, akkor nekem is….
-    És én… én egyáltalán nem bántam meg.  Én is… ugyanúgy… élveztem.

Jonghyun szemszöge.

Pislogtam párat. Már az megrendítő volt számomra, hogy ennyire őszinte mertem lenni vele. Hát még az, hogy ő is ugyanúgy érez az egészről mint én…
Mindketten élveztük és mindketten gondolunk rá. Ez csak egyvalamit jelenthet…
-    Élvezted? – kérdeztem halkan.
Key csak lassan bólogatott a semmibe meredve, majd egy nagyot nyelt. Itt állt előttem csurom vizesen, levegőjét szaporán véve. A szemembe egy pillanatra sem nézett. Láttam rajta, hogy rettenetesen frusztráltan és kényelmetlenül érzi magát.
Miért? Annyira szeretném ha végre nem ezt hoznám ki belőled…
Olyan közel volt, annyira nyitott volt most… lehullott róla a mindennapos határozottság álarca. Ez volt Key igazi lelke. Ez volt ő maga.
Az arcát vizslattam. Annyira szívesen…
Annyira szívesen megcsókoltam volna akkor, és ott…
Ő is élvezte, és én is…
És most? Vajon élvezné most is?
Valahogy egy másodperc töredéke alatt történt meg a döntés a fejemben. Minden hezitálás nélkül, mintha nem is saját magam irányítottam volna a testemet, megfogtam Key vizes állát. Immár rám nézett, én pedig hátrébb tűrtem a haját és lassan, gyengéden, akár még ellenkezésnek is helyet hagyva, megcsókoltam őt.

Visszatért az az érzés. Kirázott a hideg… Az emlékképek valósággá váltak, az ismerős meleg, puha ajkak érintése az én ajkaimon… mégis, ezen kívül valahogy minden sokkal újabb volt mint akkor, aznap este.

Most nem egy macskanővel csókolóztam. Most Keyt csókoltam meg.