19. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Mire elfordult a sarkon, és én odaértem utána, egyszerűen elvesztettem Key alakját a tömegben. Kapkodtam a fejem ide-oda, de sajnos így sem láttam őt.
Basszus…   
Elkezdtem menni valamerre, csak pásztáztam az emberek között, hátha valamelyik ő lesz az.
Hogy érthette ennyire félre a dolgokat??... Jézusom, mit gondolhat most rólam? MUSZÁJ beszélnem vele!
Elindultam kifelé az épületből, és nézelődni kezdtem az utcán is. Már szürkület volt, ráadásul be is borult, így még nehezebb volt a dolgom, mert nem láttam jól távolra. Halvány gőzöm se volt róla, hogy hová tűnt, de ilyen rövid idő alatt gyalog nem juthatott messzire.
Enni akart menni még az előbb… lehet hogy a kedvenc utcai kajáldánkhoz ment!
Futni kezdtem arra felé, és hirtelen megkönnyebbülés tört rám, mikor megláttam a szőke fejét virítani a bódé előtt. Ezer ember közül ki lehetett Keyt szúrni.
Odakocogtam hozzá.
-    Én egy hotdogot szeretnék… - kérte az ételt, aztán rám sandított egy pillanatra. – Kettőt.
Elmosolyodtam. Ezek szerint talán nem olyan hatalmas a baj, mint ahogyan azt előadta…
Amíg vártunk az ételre, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem tudtam, hogy kezdjek neki az egésznek… tényleg egyszer őszintén kellene beszélgetnünk, legalábbis nekem. Mert tényleg nem tisztáztam le vele semmit, csak csináltam a dolgokat úgy, ahogyan épp nekem úgy tűnt hogy helyes, nem gondolva arra, hogy Key ebből az egészből mit vesz le.
Miután elvettük a hotdogunkat, Key azon nyomban elkezdett sétálni végig a park felé, én pedig csak mentem utána. Úgy ette a hotdogját, mintha én ott sem lettem volna… rám se nézett,én viszont folyton az arcát vizslattam.
-    Key-goon, remélem tudod, hogy nagyon félreértetted a dolgokat…
Key rágás közben sóhajtott egyet.
-    Akkor kérlek, mondd meg nekem, hogy hogy kellett volna értelmeznem, ha nem így? Mi más opció van még, ahogyan értelmeznem kellett volna azt, hogy teljesen eltávolodtál tőlem? És ami még furcsább, hogy mi ez a hirtelen váltás a mai nappal, hyung? Magyarázd meg, kérlek, és akkor nem lesznek félreértések! Gyerünk!
-    Én… én… - makogtam. Mégis mit mondjak neki? Mit mondjak?!
Key elmosolyodott.
-    Látod… nem tagadod le, és nem mondasz ehelyett semmit. Az sem baj, ha tényleg úgy van, ahogy mondtam. A lényeg, hogy mondj valamit, kérlek, mert megőrülök, hogy nem tudom, pontosan mire gondolsz! Kérlek!
Felemelkedett a pulzusom, és éreztem, hogy a fejem vörösödik. Csak daráltam a hotdogot, amíg teljesen meg nem ettem, és csak egyetlen pillanatra mertem a szemébe nézni Keynek.
Mit mondjak? Mit mondjak??
Key egyszer csak levette a tekintetét rólam, és éreztem, hogy immár feladta. Határozott mozdulattal vágta bele a pálcikáját egy kukába.
Ne… ne…
Mondj már valamit, te hülye…!!
Egyszer csak egy hatalmas dörgés szakította meg a kezdeti kétségbeesésemet, és rettenetesen fújni kezdett a szél. Mindketten az égre néztünk. Az eső lába lógott már akkor is mikor jöttünk, és úgy látszott, nem kerülhetjük el.
Lassacskán hatalmas cseppek kezdtek el esni az égből, először ritkásabban, majd egyre több.
-    Induljunk vissza, nem? – kérdeztem Keyt, de ő nem válaszolt, csak elkanyarodott a helyes irányba.
Azonban már nem volt időnk sétára, mert a csepergésből dézsából való ömlés lett. Automatikusan kezdtünk el futni kifelé a parkból. Már teljesen este volt, alig volt nyitva valamilyen bolt. A legközelebbi zárt tér egy piros telefonfülke volt.
-    Gyere, menjünk be oda! – kiabáltam neki a fejem felé tartva az egyik kezemet, és a másikkal valahogy automatikusan megfogtam Key kezét, és húztam be magam után a telefonfülkébe.
Csurom vizesek voltunk mindketten, és ziláltunk a sietségtől. Először nem néztünk egymásra, de én kezdeményeztem a szemkontaktust vele.
-    Le fog folyni a sminkem. – mormogta, majd szipogott egyet, kitörölte a szeméből a vizes haját, és végre ő is rám pillantott.
Elmosolyodtam. Már megint a külsejével van elfoglalva… tipikus Key.
Ha tudná hogy így is mennyire… gyönyörű.
-    Ne aggódj már ennyit. Helyes vagy te mindenhogyan.
Már nem érdekelt semmi sem. Egyfajta nyugodtság fogott el, és nem volt bennem fék, hogy mit mondhatok és mit nem. Elegem volt, bele fáradtam a szorongásba, a folytonos gondolkodásba, hogy mi rossz, és mi nem. Mondtam azt, ami jött.
Láttam, hogy ennek hallatán Key apró szemei enyhén kikerekednek, és elkapja a tekintetét rólam. Zavarában igazgatni kezdte a vizes ruháját magán, és kinézett az ablakon, amit csak úgy verdesett a sok sok esőcsepp.
-    Mikor áll már el ez a hülye..? – motyogta.
-    Key-goon… - szólítottam meg halkan.
-    Hm? – nézett rám félve, de láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
-    Az az este… számomra… nem jelent rosszat.
Na most kerekedtek igazán ki az apró kis szemei, amiről egy hangyányit elkenődött az a kevés smink.
-    Ezt… ezt meg… ezt meg hogy érted? – kérdezte enyhén remegő szájjal.
-    Úgy, hogy attól függetlenül, hogy mint utólag kiderült, egy… férfival csókolóztam, és mellesleg te voltál az… mégsem undorodom a gondolatától. Mindentől függetlenül, ugyanúgy élveztem a dolgot, utólag visszagondolva is.
Key úgy állt ott előttem, mint egy szobor. Letaglózva, száját enyhén nyitva hagyta, és hátradőlt a telefonfülke oldalának.
-    És attól, hogy nem gondoltam ezek után se rossz élményként rá, megriadtam, hiszen eddig tudtommal nem vonzódtam sosem a férfiak iránt. De egyszerűen nem tudom, mi történt velem, mit kapcsoltál be bennem… fogalmam sincs. Ez a helyzet. Most már elfogadtam… de kellett számomra idő, hogy megbékéljek a gondolattal. Ez volt az oka, hogy eltávolodtam tőled egy időre. Ne haragudj, hogy csak most mondtam el neked.
Továbbra is csak meredt rám, és pislogott. Nyelt egy hatalmasat, és úgy tűnt, mint aki nem tud megszólalni.
-    Kérlek, Key-goon, legyen újra a régi a barátságunk. Bár tudom, hogy teljesen ugyanolyan nem lehet már sosem… de ne legyen köztünk félreértés. Legyünk egymással őszinték, jó? – mosolyogtam rá.

Key szemszög.

Kiégtem. Az agyam felmondta a szolgálatot, vagy én nem tudom, mi történt velem akkor és ott, de képtelen voltam megmozdulni, és megszólalni. Csak visszhangoztak a fejemben Jonghyun szavai.
„nem jelent rosszat…”
„te voltál az, mégsem undorodom a gondolatától…”
„Élveztem a dolgot utólag visszagondolva is…”
Nem lehet. Nem lehet hogy igaz amiket mond….
Nem hittem el. Még arra sem volt erőm, hogy elnézzek a szeméből. Csak meredtem rá, és az arcát néztem. Halványan mosolygott rám.
Mit tegyek? Mit csináljak? Jézusom… ez nem lehet igaz…
Ez most mit jelent?
-    Bár azt még mindig nem tudom, hogy neked mit jelentett az az este, mekkora nyomot hagyott benned… hiszen, mégiscsak én voltam az… és attól függetlenül hogy te a férfiak iránt vonzódsz, persze ugyanúgy megbánhattad és rossz élmény lehetett neked. Vagy pedig csak egy átlagos kis kaland, aminek véletlenül én voltam a résztvevője…
Hülye vagy? Te teljesen hülye vagy…
-    Nem! – vágtam önkéntelenül rá hirtelen, és immár elkaptam a tekintetem róla, és az ablaküvegre meresztettem. Azt hittem ott helyben felgyulladok az izgatottságtól, a gyomrom idege táncikált. – Nem… hidd el, én is ugyanannyit gondolok rá, mint te.
Őszintének kell végre lennem vele… ha ő az volt, akkor nekem is….
-    És én… én egyáltalán nem bántam meg.  Én is… ugyanúgy… élveztem.

Jonghyun szemszöge.

Pislogtam párat. Már az megrendítő volt számomra, hogy ennyire őszinte mertem lenni vele. Hát még az, hogy ő is ugyanúgy érez az egészről mint én…
Mindketten élveztük és mindketten gondolunk rá. Ez csak egyvalamit jelenthet…
-    Élvezted? – kérdeztem halkan.
Key csak lassan bólogatott a semmibe meredve, majd egy nagyot nyelt. Itt állt előttem csurom vizesen, levegőjét szaporán véve. A szemembe egy pillanatra sem nézett. Láttam rajta, hogy rettenetesen frusztráltan és kényelmetlenül érzi magát.
Miért? Annyira szeretném ha végre nem ezt hoznám ki belőled…
Olyan közel volt, annyira nyitott volt most… lehullott róla a mindennapos határozottság álarca. Ez volt Key igazi lelke. Ez volt ő maga.
Az arcát vizslattam. Annyira szívesen…
Annyira szívesen megcsókoltam volna akkor, és ott…
Ő is élvezte, és én is…
És most? Vajon élvezné most is?
Valahogy egy másodperc töredéke alatt történt meg a döntés a fejemben. Minden hezitálás nélkül, mintha nem is saját magam irányítottam volna a testemet, megfogtam Key vizes állát. Immár rám nézett, én pedig hátrébb tűrtem a haját és lassan, gyengéden, akár még ellenkezésnek is helyet hagyva, megcsókoltam őt.

Visszatért az az érzés. Kirázott a hideg… Az emlékképek valósággá váltak, az ismerős meleg, puha ajkak érintése az én ajkaimon… mégis, ezen kívül valahogy minden sokkal újabb volt mint akkor, aznap este.

Most nem egy macskanővel csókolóztam. Most Keyt csókoltam meg.