20. fejezet

Végre leesett egy kő a szívemről. Ez kellett. Muszáj volt.
Az eső már rég elállt, mi pedig csak ketten álltunk abban a szűk telefonfülkében. Miután már pár másodperc ereje óta csókoltam őt, éreztem, hogy Key megdermedt. Egy tapodtat se moccant egyetlen tagja sem.
Miután az elmém kicsit jobban kitisztult, realizáltam, hogy mit is csinálok. Azt hiszem, nem gondoltam át eléggé, mielőtt cselekedtem. Igazán bátor tett volt a részemről ez a lépés…
Miután Key nem mozdult, inkább lassan elhajoltam tőle, és az arcát kezdtem fürkészni.
Szemei tágra voltak nyílva, és láttam, hogy lassacskán enyhén meggyűlik bennük a könny. Az én szívem egyre szaporábban vert, nem tudtam hogy mit gondol, ez most mit jelent…. Azt hittem, hogy teljesen elbuktam, elcsesztem az egészet. Már épp hogy kezdett bennem fellángolni a csalódottság érzete, és a bűntudat.

Key szemszöge.

Leírhatatlan volt az érzés, amibe akkor kerültem.
Teljesen komolyan, sokk közeli állapotban voltam. Amikor egyszerűen képtelen vagy elhinni azt, hogy épp mi történik veled. Csak folyik az idő, folynak az események, de te mintha nem is ott lennél, hanem valahol egészen máshol…
Amikor valami, amire 5 éven keresztül folyamatosan, epekedve vágysz, egyszer csak egyik pillanatról a másikra az öledbe hull, úgy, hogy az előbb még pont azt hitted, hogy teljességgel reménytelen az egész.
Képtelen voltam elhinni hogy Jonghyun ott és akkor teljesen önszántából megcsókolt. Megcsókolt engem, úgy, mint Kim Kibumot, az ő csapattársát.
Igen, tudom, tulajdonképpen határtalan boldogságot kellett volna éreznem, örülni neki, hogy beteljesült a rég várt vágyam, és viszonozni. Ez lett volna a filmes verzió. De valahogy…
Valahogy ez nekem túlment minden határon. Mint mikor kiakad a számláló, vagy túlmelegszik a számítógép és kikapcsol. Amikor valami egyszerűen túl sok egyszerre.
Édes Istenem, annyira bánom, hogy ilyen szerencsétlenül reagálom le a dolgokat…
Kis híján elájultam. Az egész testem lángolni kezdett, a szívem kétszeres tempóban vert. Mikor Jonghyun elhajolt tőlem, láttam, hogy nem ért. Nem értett engem, és próbálta kitalálni, vajon most mit gondolhatok. A szemeimben könnyek gyűltek, és elkezdtem sírni.
Bőgtem. Szóval így jött ki rajtam az egész…
Kim Kibum ennél lehetnél szerencsétlenebb??? Beteljesül az álmod, és te mit csinálsz? Állsz mint egy fa, és bőgsz!
Jonghyun elkezdte szégyellni magát, és zavarba jött. Lehajtotta a fejét, és arcát félig eltakarta a kezével.
-    Én… én, öh… én…. ne haragudj…
-    JO-..Jon…- Jonghyun-… - makogtam a levegőmet kapkodva, próbáltam megszólítani. Most el kell hogy mondjam neki! MUSZÁJ! Szedd össze magad, Kibum!
Jonghyun rám nézett, én pedig felemeltem az egyik mutatóujjamat, hogy legyen türelmes, és várja meg amíg megnyugszok. Elővettem egy zsebkendőt, és megtöröltem vele az arcomat. A festékemet természetesen már teljesen elkentem.
Végy egy nagy levegőt, és mondd ki. – szuggeráltam magam.
Itt az idő.
Egy nagyot sóhajtottam, majd kihúztam magam. A szemébe néztem. Jonghyun arcára kétségbeesett, zavarba ejtett várakozás ült ki.
Mondd ki.
Már vettem is a levegőt a mondatom kimondásához, de itt meg is akadtam. Egyszerűen, mintha elfelejtettem volna fogalmazni és beszélni, nem jött ki egy hang se a torkomon.
Mondj már valamit, de barom!
-    Ö.. – na, legalább egy hangzó már megvolt.
Kezdett egyre kínosabbá válni ez az egész helyzet, Jonghyun csak állt és várt valami reakciót, folyamatosan fürkészte az arcomat...
Hogyan adhatnám tudtára, hogy szeretem őt? Hogy nyitott vagyok mindenféle érzésére amit nekem nyújt? Hogy egyszerűen nem tudnék a bőrömben megférkőzni, ha megtudnám, hogy érez valamit irántam, és nem leszek életem végéig egy teljesen reményvesztett, szerencsétlen szerelmes? Minden érzés itt volt a fejemben, de kimondani egyszerűen nem tudtam...
...Rendben. Ha nem szavakkal, akkor tettekkel fogom kifejezni.
Bizonytalanul odaléptem hozzá, és a kezeimet a mellkasán nyugtatva megcsókoltam őt.
Ő azonnal vette a lapot, és éreztem hogy enyhén elmosolyodik. Viszonozta a csókomat, és kissé bizonytalanul, de átkarolta a derekamat.
Na, most jött a felhőtlen, kicsorduló boldogság érzése. Az a klasszikus. Amikor borsózik a hátad, és belül magadban ordítasz, hogy „Igen, IGEN IGEN, IGEN!!!! Ez az!! Ez az!”, legszívesebben futni és ugrálni kezdenél, és mindenkinek elordítanád, hogy milyen hihetetlenül boldog vagy.


Az a döntés, hogy ott a telefonfülkében megcsókoltam Jonghyunt, életem egyik legjobb, és egyben legrosszabb döntése volt.