25. fejezet

Már megint itt ültünk kettesben a nappaliban. Annyira imádtam ezeket a pillanatokat… úgy éreztem magam, mint egy fiatal tini, aki most kezd el randizgatni. Komolyan, olyan hülyeség így visszagondolva, de akkor nagyon jó érzés volt, és egy cseppet sem bánom.

Eddig csak két alkalom volt köztem és Jonghyun között, amikor egyértelmű volt, hogy mi tényleg hogy állunk egymáshoz. A telefonfülke, és a ruharaktár. Komolyan, annyira meglepődtem ott… azután az eset után napokig csak arra tudtam gondolni, és ezek után is számtalan olyan pillantást és érintést kaptam lopva Jonghyuntól, hogy azt hittem, ott helyben lekap, akárcsak a ruharaktárban. Sokszor azt éreztem, hogy fel akar engem falni, ami nagyon beindított, és csak győztem rejtegetni az izgalmam.

Az egész olyan volt… mint egy álom. Egy álom, egy véget nem érő izgalmas, forró játszmáról…

És volt egy pillanat, mikor már tényleg minden kétségem elszállt az érzelmei felől.

- Szóval eléggé gáz volt az a próba, de kibírtam a végéig. Hisz én vagyok almighty Key – fejeztem be a sztorimat suttogva neki, és büszkén felszegtem viccesen a fejemet.

Jonghyun csak nevetett, majd egy pillanatra megállt, és csak bámult engem. Sokszor megkaptam tőle ezt a pillantást, én pedig már teljesen belesüppedtem. A pár hónapja még tekintetemet ide-oda elkapkodó zavarodottságomnak nyoma sem volt.

Szerettem, amikor így nézett. Volt, hogy csak percekig bámultunk egymást, és nem szólt hozzám semmit.

Lassan közelebb húzódott hozzám, és megfogta a kezemet. Nagyon nagyon jólesett, de kissé elkezdtem aggódni, hiszen a mi lakásunkon még nem merészeltünk semmiféle ilyet csinálni.

Aztán lassan közelebb hajolt hozzám, és a lehető leglágyabban csókolta meg az ajkaimat.

Borsózott a hátam, főleg akkor, amikor szabad kezével bele is túrt hátul a hajamba. Lecsuktam a szememet, de nagyon finoman eltoltam magamtól. Meg sem fordult volna a fejemben, ha nem a mi lakásunkon vagyunk…

- Jonghyun, itt… ez túl veszélyes…

Jonghyun egy aprót sóhajtott.

- Valamit tennünk kéne… én ezt már nem bírom Key. – suttogta a fülembe, és mélyet szimatolt a hajamba.

- De mit? - kérdeztem lágyan vissza, és megsimogattam a kezét.

- Nem tudom. Szökjünk meg.

- Ne viccelj. – mosolyodtam el a szemébe.

Jonghyun megsimogatta az arcomat, és kimondott egy olyan szót, ami az egész lényemet egy boldogságbombává varázsolta.

- Szeretlek, Key.

Annyira boldog voltam… annyira, annyira, de annyira! Kimondta, ráadásul teljesen magától!

Szóval… annyira boldog voltam, hogy még a szemem is könnybe lábadt.

- Most meg mi a baj? – nevetett.

- Semmi, semmi – törölgettem a könnyeimet, majd ránéztem. – Én is szeretlek.

Jonghyun elmosolyodott, és átölelt, majd ismét adott egy kósza csókot. A csók után pár pillanat múlva hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, véletlenül nem-e látott valaki… nagyon aggódtam emiatt, és ez befeketítette az egész varázsát.

- Nyugi… nincs itt senki, én azt innen látnám. – nyugtatott Jonghyun.

Én bólintottam egyet.

Egyre inkább éreztem, hogy igaza van… ez nem maradhat örökké így. Valaminek lennie kell… de mégis, mi legyen az? Mivel tudnánk magunknak olyanná tenni ezt a kapcsolatot, amely kielégítő mindkettőnk számára?

24. fejezet

Minho szemszöge.

 Már napok óta egyre jobban kezdett nyugtalanítani az a valami, amit mostanában kezdtem el érezni Key és Jonghyun között. Nem mondhatnám, hogy direkt figyeltem őket, de azért voltak dolgok, amelyek mellett nem tudtam egy árva gondolat nélkül elmenni.  Először a nagy feltűnő hideg viselkedés volt, ami feltűnt számomra, mert egészen addig Key és Jonghyun felhőtlen kapcsolatot ápoltak. Valami határozottan történhetett kettejük között, ami ezt kiváltotta, de aztán nem sokkal később egy egészen váratlan váltásként ismét szinte ugyanúgy kezdtek el egymással viselkedni, mint régen. Én nem szerettem volna belefolyni semmibe, mondván, hátha csak hülyének leszek nézve, hogy miket képzelődök. De most már egyre biztosabb voltam abban, hogy ez a bizonyos változás mást is hordoz magában, nem csak szimpla visszatérő barátságot. Valami eltérőt, valami… mélyebbet, valami… mást.
Most már tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy csak én vélekedem-e így, vagy más is észrevette azt a bizonyos légkört, amely mostanában feltűnően körüllengte a két csapattársamat. Immár olyan erős gyanújúvá vált számomra az egész, hogy muszáj volt gondolataim közé bevonnom még valakit.
Ennek a valakinek tökéletesnek tűnt a leaderünk, Onew, aki általában mindent kitűnően kezelt, és megértett. Gondoltam, ha egyetért, biztosan komolyan elbeszélgetünk a dologról, ha pedig hülyének tart majd, csak közli velem, és kész.
-    Mit eszel? – kérdeztem tőle, mikor egyszer a konyhában ismételten valami csemegét készített elő magának. Remek alkalomnak tűnt, hogy suttogva lefolytassunk egy beszélgetést, mivel Key és Taemin nagy beleéléssel néztek valami rettenetes romantikus nyáltengert a nappaliban, amit szóban elemeztek egymásnak, Jonghyun pedig otthon se volt.
-    Csirkefalatkákat, amiket még ebédre csináltam – vette ki a mikróból az ételt, és leült vele a székre.  – kérsz?
-    Nem, most zabáltam be, kösz – mondtam én is, majd leültem vele szembe. Jinki elkezdte falni a kis falatkáit, nagy bőszen, és néha fel-fel pillantott rám, mikor már a szája olyan teli volt, hogy csak rágni tudott.
-    Mi az? – kérdezte. Hát, túl jól ismert ahhoz, hogy ne gondolja, hogy épp valamit kérdezni készülök.
-    Khm… ő, semmi, különös, csak… tudod, kérdezni szerettem volna valamit. Keyjel és Jjonggal kapcsolatban. – váltottam halkabb hangnemre, és közelebb hajoltam az asztalon.
-    Na és mit? – kérdezte csámcsogva, és nyelése után újabb hatalmas adagot tömött a szájába.
-    Hát… szerintem lehet, hogy te is sejted. Mondd csak, te… te egyáltalán nem vettél észre rajtuk semmit?
-    Mire gondolsz?
-    Az ilyen… érdekes, nem szokványos, kissé… gyanús dolgokra. Tudod.
-    Lyukadj ki a lényegre.
-    Hyung… - forgattam a szemeimet. Úgy látszik, most jön az a rész, mikor kerítés nélkül kell fogalmaznom. Még visszább vettem a hangomból, összeszedtem a gondolataim, és egyenesen Onewra néztem, majd egy nagy levegővel nekikezdtem. – Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Key meleg. Igaz? Ne mondd nekem megint, hogy nem tudhatjuk. Nehogy mondd.
Onew már nem nézett vissza rám a csirkefalatkákból, csak várta, hogy folytassam tovább.
-    De mintha Jonghyun is megváltozott volna… - nyeltem egyet. Ez elég kínos rész lesz. – Nem úgy értem, hogy ő is buzi lenne, mert eddig egyáltalán nem látszott rajta, hogy az lenne… de ahogy mostanában Key-jel viselkednek… neked nem szokatlan kissé? Mintha lenne egy saját kis világuk, amiben csak ők kettecskén léteznek. Ahogy egymásra néznek, és elvigyorognak, mintha mindketten tudnának valamiről, amiről mi nem. – kissé furán éreztem magam, hogy ilyesmiket mondok róluk. Megvakartam a tarkómat. – Lehet, lehet hogy hülyének nézel, de a szemem akkor sem hazudik!
-    Minho-ssi, elfelejtetted, ezt úgy hívják, fanservice. – mondta diplomatikusan, és bevette szájába az utolsó csirkét. – Nem kell ezt túldramatizálni.
-    Aha! És mi van azokkal a dolgokkal, amiket úgy művelnek, hogy egyetlen árva kamera sem figyeli őket? Mikor korom sötétben bezárkóznak a ruharaktárba, mondván, hogy kosztümöt keresnek… Amikor éjjel újfent csak ők ketten fent maradnak hajnalokig, és órákig beszélgetnek a nappaliban, amit eddig sosem szoktak… ahogy egymásra néznek, hyung… az én szemem nem csal!
-    És arra még nem gondoltál – állt fel az asztaltól, és odament a csaphoz, hogy töltsön egy pohár vizet. - hogy te képzeled már bele az egészet, mert annyira idegenkedsz attól, hogy esetleg Key más, és veled egy csapatban van? – visszaült velem szemben.
-    Nem. – ráztam meg a fejemet. – Nem hiszem el, egyszerűen képtelenség, hogy te ebből egy fikarcnyit sem vettél észre.
-    Talán lehet hogy észrevettem. – forgatta a poharát, és azt figyelte, hogyan marad egy helyben benne a víz. – És ha így van, akkor mi lesz Minho-ssi? Mit teszel?
Hallgattam. Most tényleg összezavart Onew. Tényleg… mi van, ha tényleg igaz? Mi lesz?
-    Odamész hozzájuk, és közlöd Key-jel, hogy azonnal legyen hetero, Jonghyun pedig térjen észhez, és ismét koslasson csajok után, akik két hét után összetörik a szívét?... Na látod. Ő egyébként tényleg feltűnően keveset csajozik mostanság, sőt, semmit, viszont elmondhatom, hogy most látom őt igazán boldognak az elmúlt öt év alatt. Tudod, én úgy vagyok vele, hogy lehet hogy úgy van minden, ahogyan az sejtődik, de amíg mindenki békés és boldog, addig jobb a dolgokat úgy menni, ahogy mennek. Keynek és ha úgy van a dolog, Jonghyunnak van annyi esze, hogy titokban tart mindent, hiszen ez mindenki érdeke. Én megbízom bennük.
-    Aha! Te nem láttad, mi volt azon a rettenetes farsangi bulin. Nem volt elég ahogy felöltözött, a provokálóbbnál is provokálóbban, de szinte rámászott másokra! Ez aztán a nagy titkolás!
-    Az egy céges buli volt, és Key részeg volt. Nem hinném, hogy bármi probléma akadna ezzel kapcsolatosan. – intézte el ennyivel, majd megitta a vízét. Egyszerűen nem érettem, hogy tudott ilyen hatalmas nyugodtsággal gondolkozni ilyen problémákról, mint amilyen ez. – Szóval én úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb kár lenne, ha szétbarmolnánk mindent a csapaton belül, a biztonság érdekében. Aztán akkor vigyoroghatnánk a kamerába, majd miután hazaérünk, jó hogy ki nem csapjuk egymás fogait. Nekem ez nem kell.
Kissé hallgattam, és próbáltam mérlegelni amit mondott. Valójában erre még sosem gondoltam ebből a szemszögből… arra kellett jutnom, hogy valahol Onewnak igaza volt.  Rettenetesen örültem hogy végre volt alkalmam beszélni vele erről.
Természetesen még mindig rettenetesen zavart a tényt, hogy Key más… és még jobban az, hogy Jonghyun is lehet hogy hirtelen utána megy, és együtt fognak… ah, mindegy is.
De ha globálisan néztem a dolgot, tényleg jobb a békesség. A szorongás örökre bennem lesz,  de egyszerűen nincs mit tennem. Megtehetném, hogy elkezdtek balhézgatni, de ennek valóban nem lenne semmi értelme.
Még mindig reménykedtem benne erősen, hogy a gyanúsításom alaptalan, és tényleg képzelgés, pedig immár Onew is bevallotta, hogy látja a változást. Ez már két ember, és két ember szeme már tényleg elég arra, hogy azt sugallja, ebben bizony tényleg van valami.

23. fejezet

Key szemszöge.

Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, ki vagyok, fiú vagyok-e, vagy lány. Egyik pillanatban még a kanapén pihegtem félholtan, és most meg… puha ruhákhoz nyomódott a hátam, és a sötétségben nem éreztem mást, csak azt, hogy Jonghyun hirtelen az ajkamra mart, sóhajának meleg lélegzete fújódott az arcomra, ujjait pedig lassan nedves hajtincseim közé csúsztatta.
Akármennyire is meresztettem a szememet meglepődöttségemben, nem láttam semmit, csak éreztem. Borsózni kezdett mindenem, és lassan, félénken ráraktam kezeimet Jonghyun széles, izmos hátára, ő pedig még közelebb simult hozzám.
Alsó ajkamon enyhén végignyalt csókunk közben, és ettől végigfutott bennem valami, amitől meg kellett markolnom a pólóját. Bekapcsolt engem is, és már kezdtem volna én is átadni magam az érzésnek, amikor egyszer csak valahonnan előbukkant a racionális eszem.
-    Mh.. – adtam ki egy enyhe hangot, majd finoman eltoltam magamtól Jonghyunt. - ..de mi lesz ha bejön valaki…
-    Nem érdekel. – búgta a fülembe Jonghyun, és végigsimított az oldalamon, kezét megállítva a hátsó felemen, majd még jobban hozzápréselte a csípőjét az enyémhez. Eközben a nyakamhoz hajolt, belefújt, és csókolgatni kezdte.
Te jó ég… jó szagú ég…
Megőrjített… teljesen megőrjített.
Racionális gondolataim ezek után immár halványan pislákoltak csak az elmémben, majd lassan teljesen elaludtak. Elvakultam a vágytól én is, és már ha akartam volna, sem tudtam volna leállni.
Most már én is teljesen magamhoz szorítottam Jonghyunt, hozzádörgölőztem, mint egy jól nevelt cica. Úgy döntöttem, benyúlok a pólója alá, és úgy simogatom a hátát, de még ennél is tovább lépve inkább le is húztam róla az amúgy is nedves ruhadarabot.
Rettenetesen élveztem, hogy semmit sem láttam. Így kénytelen voltam tenyeremmel felfedezni teljes alakját. Lassan végigsimítottam felsőtestének minden egyes izmán, kezdve a csuklyás izmaitól a delta izmán át a mellizmáig, majd lassan lecsúsztattam kezeimet a legjobb részen – a kifogástalan, kockás hasizmán.
Hogy létezhet, hogy most hirtelen a kezeim között van az, amire öt éven keresztül csak halvány ábrándokkal vágyakoztam?
Egyszer csak hirtelen felindulásból felötlött bennem egy kérdés. Egy kérdés, amit alap esetben szinte soha nem mernék megkérdezni, de akkor, abban a helyzetben valamiért úgy éreztem, hogy bármit lehet. Nagyon ritkán kerültem ilyen állapotba, és most kihasználtam a bátorságomat: megragadtam az alkalmat, és átöleltem Jonghyunt, majd lassan odahajoltam a füléhez.
-    Szeretsz, Jonghyun? – kérdeztem halkan, nyugodt hangon. – Szeretsz te engem?
Éreztem, hogy a kezeim alatt eddig izgatott lihegésében szaporán fel-le emelkedő háta lelassul, és nyugodtabb tempót kezd venni.
Aztán hirtelen elszakadt tőlem, én pedig nem értettem, mi folyik itt. Azt hittem a kérdésem miatt ijedt ennyire meg, és most megfutamodott, de miután hallottam hogy a folyosót minket keresve róják a többiek és pár személyzet, már értettem hogy mi volt ez a hatalmas váltás.
-    Jézusom Jonghyun, én megmond- - kezdtem el bepánikolni, de ő gyorsan a szám elé tette az egyik ujját.
-    Ssh!... Ha ránk találnak, akkor csak egy kosztümöt jöttünk keresni, és ennyi. – mondta ultra halkan, majd villám gyorsan felkapta a pólóját.
Meg fognak látni… rá fognak jönni…
Már elképzeltem magamban az egész esetet, hogy a többiek mit szólnak majd, mindenki lenéz…
-    Csak nem mentek be a ruharaktárba… itt szerintem nincs senki, a villany se ég…
Minho errefelé közeledett, én pedig a szívrohamot akartam kapni.
Jézusom!!
A kilincs lenyomódott, és hirtelen benyitott, majd felkapcsolta a villanyt. Azzal a lendülettel felvonta a szemöldökét, és értetlenül nézett ránk. Jonghyun azonnal elkezdett túrni a ruhák között, mint aki keresgél valamit.
-    Ide tűntetek el? Mit csináltok ti itt?
-    Meg akartam keresni a régi Replay kosztümömet – mondta teljesen hihető hangnemben Jonghyun. – Megkértem Keyt hogy segítsen.
-    A korom sötétben? – húzta fel jobban az egyik szemöldökét Minho.
-    Nem kapcsolódott fel a villany, azt hittem, ki van égve…  de úgy látom most már jó. – folytatta a füllentést Jonghyun.
-    Oké. – fogadta el Minho, de hallatszott hogy sejti, itt valami sántít. – Legközelebb azért szóljatok, ha lehet, hogy eltűntök.
Én bőszen bólogattam Minhora, és Jonghyun pedig felkiáltott.
-    Ez az! Meg van - vette ki ténylegesen a ruharengetegből a kosztümöt.
-    És… amúgy meg minek kell? – kérdezte Minho.
-    Hát, mert… izé…
-    Mert fogadtunk, hogy biztos hogy nem nőtt azóta Jonghyun, pedig ő meg van róla győződve… mondtam neki, hogy próbálja fel a régi gatyáját, ha nőtt, akkor kicsi lesz rá. – egészen büszke voltam magamra hogy ezt ilyen gyorsan ki tudtam találni.
-    És ezt most… na mindegy. Gyertek majd. – zárta le végül Minho, és kiment a raktárból.
Jonghyunnal egymásra néztünk, és egyszerre fújtuk ki a levegőt.

22. fejezet

A következő időszakban direkt kifigyeltem Jonghyunt. Bár mindent fű alatt kellett csinálnom, így is sikerült feltűnés nélkül megfigyelnem őt. Bár nem tudtam, mi lesz az egésznek a vége egyáltalán, egyenlőre a negatív gondolatokat próbáltam elsöpörni a fejemből. Csak az érdekelt, hogy ő mit gondol, hogy ez az egész most jelentett-e egyáltalán bármit is, egy esetleges apró fellángoláson kívül, ami megkavarta a fejét. Annyira bíztam benne, hogy ennél több!
És még ha úgy is gondoltam, hogy ezután el fog távolodni tőlem ismételten, meglepő módon Jonghyun hirtelen egyről a kettőre úgy viselkedett velem, mint ahogyan réges-régen. Mikor még csak egyszerűen lelki társak és barátok voltunk egymásnak, és felhőtlenül, aggodalmak nélkül közeledtünk a másikhoz. Most is ugyanilyen közvetlen módon közeledett felém, aminek rettenetesen örültem, de még nagyobb örömöt okozott számomra az, hogy mintha az egészben lett volna egy hangyányi kis plusz, amitől úgy éreztem, hogy tényleg van remény számomra. Amikor rám nézett, a tekintetében láttam azt a valamit, amit legelőször a vásárlásunkkor láttam, és talán tudtam is immár, hogy mit is jelent az az apró csillanás a szemében. Bíztam benne hogy az volt amire gondoltam… hogy talán… a szerelem.
Érintések... ölelések, kézfogások, gyengéd, észrevétlen simítások. Apró kis gesztusok, amelyekkel kifejezte, hogy „Nem felejtettelek el”. Már nem hagytam magam kételkedni, egyszerűen csak annyira jól esett, hogy hagytam magammal elhitetni, hogy ez az egész az, aminek látszik. Teljesen beleéltem magam, és bár teljesen titokban, én is próbáltam úgy viszonyulni őhozzá, ahogyan ő. Láttam rajta hogy mindent ért. Szavak nélkül.
Mintha a dolgok maguktól nekem kedveztek volna, amitől nagyon feldobott és boldog voltam. Szárnyaltam. A tudatom sokszor alig hitte el, hogy mi történt.
Azonban én még mindig nem felejtettem el azt, amit Taemin tanácsolt. Hogy akármennyire is tart ez a dolog, tisztázni kell, hogy mi van kettőnk közt, ami történt, miért történt. Egy idő után már sem én, és szerencsés esetben ő sem lesz megelégedve egyszerűen ezzel az állapottal.
Valamiért azt éreztem, hogy ez a lépés tőlem fog megtörténni elsőként… hogy rajtam a sor. De sajnos nem volt olyan helyzetünk jó ideig, amikor beszélgethettünk volna ilyen dolgokról, kockázat nélkül.

Végül úgy alakult, hogy nem is beszélgettünk… mégis letisztázódott minden.

Épp egyik nagy seouli koncertünket adtuk. Új stílusunk volt, az én hajamat teljesen kiszőkítették, tejföl szőke színűre. Jonghyun már akkor nagyon dicsérte, mikor kijöttem a fodrásztól. Ennek természetesen nagyon nagyon örültem, és hatalmas önbizalommal telített el, amit a színpadon sem féltem kinyilvánítani sem a közönségnek, sem pedig a többieknek.
Jonghyun ezen a koncerten meglepően merész lépéseket tett fanservice ügyben, amivel teljesen zavarba hozott engem, és ahogy láttam, mindenkit. Általában minden koncerten kicsit kibújik a saját bőréből, és átadja magát az érzéseinek, de most a szokásosnál is jobban fel volt éppen pörögve.
A sherlock előadásának elején egymással szemben állunk, ekkor általában lehajtjuk a fejünket. De ő most egyenesen a szemembe nézett, és szinte úgy éreztem, mindjárt… felfal engem.
Rettenetesen zavarba jöttem. Ez most teljesen más volt, mint bármikor. Eddig csak szolidan láttam rajta, hogy attraktívnak talál, valami volt, de ez most kifejezetten nyilvánvaló, szexuális vonzalom volt. Ezzel sikerült jól felborzolnia a kedélyeimet, mart annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem az előadásra figyelni. Késtem az indításnál, és közben sem az agyam irányította a testemet, hanem az automatizált mozdulatok. Még szerencse volt, hogy félig playbackről énekeltünk, mert egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Jonghyunt figyeltem, akin láttam, hogy mikor épp nincs komolyabb dolga a számban, rám-rám sandít.
Az egyik momentumnál hirtelen annyira közel hajolt hozzám, hogy észre sem vettem, csak az utolsó pillanatban, mikor oda fordítottam a fejemet. Mikor megláttam a féloldalas mosolyát, és azt a felfalós nézést, nyeltem egy nagyot, és kissé hátrébb is húzódtam. A többiekre néztem, hogy mennyire látták az esetet, de csak Minhot láttam, hogy épp ránk néz. Nem aggódtam annyira, hiszen a színpadon minden fanservicenek minősül, így sejtésük sincs, hogy emögött lehet is valami.
A koncert elkövetkezendő részében, bármikor próbáltam átadni magam az érzésnek, és magabiztos díva lenni, ahogyan szoktam, láttam, hogy Jonghyun tekintete rám fúródik. Hülyeségnek tűnik, de én ettől az egésztől szinte megijedtem. Ezután bármi helyzet volt, ő mindig a közelembe került, és átölelt, vagy hozzám ért. Nem fogta vissza magát, én pedig csak próbáltam uralkodni az érzéseimen. Nem mertem a szemébe nézni, vagy viszonozni bármit… nem is tudom, hogy mi ütött belém. Örülnöm kellett volna neki, de valahogy mégis leblokkoltam. Nem tudtam magam elengedni.

Jonghyun szemszöge.

A koncert legvége után lebotorkáltunk az öltözőbe, és szokásos módon mindenki lehuppant oda ahová éppen esett. Én egy széken foglaltam helyet, Key pedig a velem szemben lévő kanapéra zúgott le. A haja vizes tincsekben omlott homlokára, csurom vizes pólója itt-ott rátapadt felsőtestére. Becsukta a szemét, és úgy pihegett elernyedt testtel a kanapén. Száját résnyire kinyitva szinte majdnem elaludt. Annyira édes volt…
Nem tudtam levenni a szemem róla most sem, ahogy az egész koncert alatt. Kissé mintha talán begolyóztam volna… nem tudtam mi ütött belém, de aznap este uralkodni az érzéseimen. Key annyira tetszett,valahogy annyira kívántam őt, hogy már nem számított számomra semmilyen körülmény. Még az sem érdekelt, hogy egyáltalán ő mi szól, egész egyszerűen csak kívántam minden porcikáját. Bele akartam túrni a puha, újdonsült módon tejföl szőke hajába, ami iszonyatosan jól állt neki, rámarni a puha ajkaira, egészen közelről figyelni a porcelánbaba arcát. Ő kellett nekem.
Figyeltem továbbra is. Lassan kinyitotta résnyire fáradt szemeit, melyek az öltöző éles fényeiben gyönyörűen csillogtak. És mikor lassan végignyalt a szája szélén… egyszerűen… nem bírtam tovább.
Felálltam a székből, és kézen fogtam, majd felállítottam, és kihúztam az öltözőből.
-    Jjon… Jonghyun, most meg hová…?
-    Psszt! – tettem a szám elé az ujjamat, majd mikor elértünk a folyosó végéhez, körül néztem, és egy határozott mozdulattal behúztam az apró, sötét helységbe, ami nem volt más, mint a ruharaktár.

21. fejezet

A csókunk után nem mertem a szemébe nézni. Nem mertem az arcát látni. Csak átöleltem mindkét kezemmel, és szorítottam őt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetett volna. A könnyek csak folytak lefelé az arcomról.
Soha… soha nem akarlak elveszíteni…
Jonghyun megértően visszaölelt és a fejem hátulját simogatta. Örültem neki, hogy nem kezdett el faggatózni. Egyszerűen csak hagyott, hadd jöjjön ki az aminek jönnie kell.
Egy ideig még így voltunk a telefonfülkében. Az eső már réges-rég elállt, még jó, hogy egy ember sem akart épp telefonálni valakinek. Miután kicsit megnyugodtam, úgy éreztem, valamit mindenképp mondanom kell, az én dolgom megtörni a csendet.
-    Sosem gondoltam volna hogy meleg vagy. – Gratulálok Kibum, ez pont egy ide illő mondat volt.
-    Hát… én se magamról. – Nevetett egy kicsit Jonghyun, és tovább simogatta a fejemet.
Az egész olyan volt, mint egy álom. Örökre ott akartam maradni. Azonban ezt a meseszerű pillanatot nem túl filmes jelenetté varázsolta a következő pillanatban jelentkező telefonhívásom.
Finoman, keserű szájízzel bontakoztam ki Jonghyun karjai közül, és felvettem a telefont.  Próbáltam felkészíteni magam hogy tudjak úgy beszélni, mint aki teljesen higgadt lelkiállapotban van, holott ez aztán most tényleg nem volt igaz rám.

-    Halló?
-    Halló, hyung? Merre vagy? Mi lesz az esti pizzázásunkkal, amit megbeszéltünk? – kérdezte ártatlan hangon Taemin.
-    Úr Isten, teljesen kiment a fejemből!! – csaptam a homlokomra. – Figyelj, szerintem tíz perc és már otthon is tudok lenni. Aztán indulhatunk is, rendben? Csak épp.. öm… Jonghyunnal vásároltam.
-    Jonghyunnal? – kérdezett vissza, de hallottam a hangjában azt a bizonyos mögöttes sejtelmező tartalmat. – Hm, na végre. Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan…
-    Rendben, figyelj, majd este. Jó? – zártam le gyorsan a témát nehogy Jonghyun hallja.
-    Jó jó, persze. Már várlak, szia!
-    Szia!
Jaaj Taeminnie te is mindig a legjobbkor tudsz hívni…. de én vagyok a hülye hogy elfelejtettem.
-    Khm, menjünk, már el is állt az eső. – szólalt meg Jonghyun, és rám nézett. Most már én is ránéztem, és zavarodottságot láttam az arcán. Szerintem most jutott el igazán az agyáig, mi is a helyzet, hogy a többiek a képbe kerültek.
Jonghyun kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. Tartotta nekem, és én is kiléptem rajta.
Ballagni kezdtünk a pláza feljárója felé. Csak néma csendben, mint a süketnémák.
Most akkor… most akkor mi van? Van valami? Lesz valami?
Már érzem, hogy ez lesz az a téma, amiről megint nem fogunk beszélni addig, amíg a másikból a felgyülemlett kérdések sorozata ki nem robban.
Már alig vártam hogy végre Taeminnel találkozzak, és kibeszéljek vele mindent.

Végül annak idején még elmondtam neki azt, hogy mi történt a bulin, de megkértem rá, hogy a lehető legkevésbé látsszon meg rajta az, hogy tud róla. Főleg Jonghyunnal szemben, akire nyilván furcsán nézett a történtek után, de Taemin hála az égnek jó színész volt, és tartotta a szavát. Csak figyelt bennünket csendesen a háttérből. Néha faggatott, én pedig csak elpanaszkodtam neki hogy Jonghyun mennyire hideg és távolságtartó velem. Ezért most biztos voltam benne, hogy nagyon érdekli, mi ez a nagy váltás hirtelen.
-    Szóval itt az ideje végre beszélgetnünk, mert valami van, az fix. Lerí rólad. – bazsalyogott velem szemben Taemin a pizzázóban, én pedig csak pirongatva kevertem a teámat.
-    Háát… iigen…
-    Na, gyerünk, bökd már ki! Megöl a kíváncsiság!
-    Ez egy elég hosszú történet… - vakartam meg a tarkómat. – Továbbra is azzal kezdem, hogy senkinek, senkinek, de soha soha senkinek ne mondd el.
-    Hát elmondtam én eddig is bárkinek bármit? – mosolygott rám bizalommal.
-    Persze, tudom hogy nem. De ez… ez most mindent felülmúl.
Taeminnek már csillogott a szeme a kíváncsiságtól.
-    Hirtelen, elhívott magával vásárolni. Ennek persze örültem, mert mégis csak valamit jelent ezek után… de elkezdett hülyeségekkel szekálni, ami azzal kapcsolatos, hogy én… meleg vagyok. Ezen én begurultam és elviharzottam, azt hittem, gúnyolódik, mindezek után. Utánam jött, hogy megbeszéljük, én pedig számon kértem tőle, hogy végre bökje már ki hogy mi a véleménye pontosan erről az egészről, miért viselkedett úgy ahogy, és aztán most hirtelen ez a váltás… csak makogott össze vissza. Én… teljesen meg voltam arról győződve hogy ő ettől az egésztől annyira undorodott, hogy már nem tudott ugyanolyan lenni velem mint régen, és azért volt ilyen távolságtartó velem.
-    És ezek szerint mégsem azért? – kerekedett ki jobban Taemin szeme. – Hát akkor miért?
-    Öh… igazából… egy telefonfülkében végeztük mindketten, mert sétálás közben rettenetes vihar lett, és az volt a legközelebbi zárt hely ahová behúzódhattunk. Végül abban a kiszolgáltatott helyzetben hirtelen közölte velem, hogy… valójában ő élvezte a dolgot, és egyáltalán nem undorodik az egésztől akkor sem, ha utólag gondol vissza rá, annak tudatában hogy egy férfival tette. És nem tudott mit kezdeni az érzéssel, hetero férfi létére. Ezért került engem úgy el.
-    Ooh, éreztem én – vigyorgott Taemin. – Éreztem, már régen, hogy nem teljesen reménytelen, ugye, Hyung?
-    De, ez még semmi. – mosolyodtam el én is Taemin izgatottsága láttán. – Ezután kikérte az én véleményemet is a dologról, én pedig őszintén elmondtam, hogy nekem is ugyanúgy jó élmény volt…
-    És szerelmet vallottál?
-    Ahj, nem! – emeltem az égbe a tekintetemet – De most figyelj!... Megcsókolt.
Taemin leejtette a pizza szeletét a tányérjára, és tátva maradt a szája. A szemei kikerekedtek, és pár másodperc elmúltával el is vigyorodott.
-    Miii?! Ezt most nem mondod komolyan, Jonghyun?! Ott helyben?
-    Jól hallod. – bólogattam. Láttam rajta hogy neki is kell egy pár perc mire feldolgozza azt amit hallott.– Szerinted mit éreztem én ott? Még mindig alig tudom elhinni, Taemin-ah! Nem hiszem el, hogy egyáltalán ez történt, és hogy egyáltalán miért történt. Nem beszéltünk szinte egy szót sem azóta az egészről, láttam rajta hogy nagyon zavarban van a történtek után… Kicsit mintha... megbánta volna…
-    Na ne, ezt felejtsd el, hyung. És ne feledd, hogy Jonghyun milyen, ő nem fog odamenni magától hozzád, hogy beszéljétek meg. Neked kell kihúznod belőle! És el kell mondanod neki, hogy mit érzel iránta, és mióta! Itt az alkalom, ragadd meg!
-    De mi van, hogyha tényleg csak hirtelen fellángolás volt, és teljesen megbánta? Ha most közlöm vele, hogy „hé, amúgy amióta csak ismerlek, én szerelmes vagyok beléd”, akkor fog igazán istenesen eltávolodni tőlem. Ezt nem akarom.
Taemin gyorsan betolta az egész pizzáját, teletömte a száját, és rágás közben gondolkozott. Olyan Szívmelengető volt számomra, hogy ennyire a szívén viseli a mi dolgunkat, vagyis hát, az én dolgomat.
-    Akkor se hagyd annyiban. És ne legyél kishitű, ne feledd, hogy az a csók nem véletlenül történt meg! Jonghyun valamit akar tőled, vonzódik hozzád, lehet hogy ő is szerelmes beléd, hyung! Minden megtörténhet… de ezt neked kell kinyomoznod, okosan.
Egy nagyot sóhajtottam, és a gyomromban megint végigfutott az ideg. Annyira izgatott voltam az egésztől, hogy egyszerűen minden percben csak erre gondoltam, nem tudtam aludni sem. És ott voltak még a többiek is, akik semmit sem tudhatnak meg az egészről.
Mindettől függetlenül… akkor még az egésztől feldobottnak és boldognak éreztem magam.

20. fejezet

Végre leesett egy kő a szívemről. Ez kellett. Muszáj volt.
Az eső már rég elállt, mi pedig csak ketten álltunk abban a szűk telefonfülkében. Miután már pár másodperc ereje óta csókoltam őt, éreztem, hogy Key megdermedt. Egy tapodtat se moccant egyetlen tagja sem.
Miután az elmém kicsit jobban kitisztult, realizáltam, hogy mit is csinálok. Azt hiszem, nem gondoltam át eléggé, mielőtt cselekedtem. Igazán bátor tett volt a részemről ez a lépés…
Miután Key nem mozdult, inkább lassan elhajoltam tőle, és az arcát kezdtem fürkészni.
Szemei tágra voltak nyílva, és láttam, hogy lassacskán enyhén meggyűlik bennük a könny. Az én szívem egyre szaporábban vert, nem tudtam hogy mit gondol, ez most mit jelent…. Azt hittem, hogy teljesen elbuktam, elcsesztem az egészet. Már épp hogy kezdett bennem fellángolni a csalódottság érzete, és a bűntudat.

Key szemszöge.

Leírhatatlan volt az érzés, amibe akkor kerültem.
Teljesen komolyan, sokk közeli állapotban voltam. Amikor egyszerűen képtelen vagy elhinni azt, hogy épp mi történik veled. Csak folyik az idő, folynak az események, de te mintha nem is ott lennél, hanem valahol egészen máshol…
Amikor valami, amire 5 éven keresztül folyamatosan, epekedve vágysz, egyszer csak egyik pillanatról a másikra az öledbe hull, úgy, hogy az előbb még pont azt hitted, hogy teljességgel reménytelen az egész.
Képtelen voltam elhinni hogy Jonghyun ott és akkor teljesen önszántából megcsókolt. Megcsókolt engem, úgy, mint Kim Kibumot, az ő csapattársát.
Igen, tudom, tulajdonképpen határtalan boldogságot kellett volna éreznem, örülni neki, hogy beteljesült a rég várt vágyam, és viszonozni. Ez lett volna a filmes verzió. De valahogy…
Valahogy ez nekem túlment minden határon. Mint mikor kiakad a számláló, vagy túlmelegszik a számítógép és kikapcsol. Amikor valami egyszerűen túl sok egyszerre.
Édes Istenem, annyira bánom, hogy ilyen szerencsétlenül reagálom le a dolgokat…
Kis híján elájultam. Az egész testem lángolni kezdett, a szívem kétszeres tempóban vert. Mikor Jonghyun elhajolt tőlem, láttam, hogy nem ért. Nem értett engem, és próbálta kitalálni, vajon most mit gondolhatok. A szemeimben könnyek gyűltek, és elkezdtem sírni.
Bőgtem. Szóval így jött ki rajtam az egész…
Kim Kibum ennél lehetnél szerencsétlenebb??? Beteljesül az álmod, és te mit csinálsz? Állsz mint egy fa, és bőgsz!
Jonghyun elkezdte szégyellni magát, és zavarba jött. Lehajtotta a fejét, és arcát félig eltakarta a kezével.
-    Én… én, öh… én…. ne haragudj…
-    JO-..Jon…- Jonghyun-… - makogtam a levegőmet kapkodva, próbáltam megszólítani. Most el kell hogy mondjam neki! MUSZÁJ! Szedd össze magad, Kibum!
Jonghyun rám nézett, én pedig felemeltem az egyik mutatóujjamat, hogy legyen türelmes, és várja meg amíg megnyugszok. Elővettem egy zsebkendőt, és megtöröltem vele az arcomat. A festékemet természetesen már teljesen elkentem.
Végy egy nagy levegőt, és mondd ki. – szuggeráltam magam.
Itt az idő.
Egy nagyot sóhajtottam, majd kihúztam magam. A szemébe néztem. Jonghyun arcára kétségbeesett, zavarba ejtett várakozás ült ki.
Mondd ki.
Már vettem is a levegőt a mondatom kimondásához, de itt meg is akadtam. Egyszerűen, mintha elfelejtettem volna fogalmazni és beszélni, nem jött ki egy hang se a torkomon.
Mondj már valamit, de barom!
-    Ö.. – na, legalább egy hangzó már megvolt.
Kezdett egyre kínosabbá válni ez az egész helyzet, Jonghyun csak állt és várt valami reakciót, folyamatosan fürkészte az arcomat...
Hogyan adhatnám tudtára, hogy szeretem őt? Hogy nyitott vagyok mindenféle érzésére amit nekem nyújt? Hogy egyszerűen nem tudnék a bőrömben megférkőzni, ha megtudnám, hogy érez valamit irántam, és nem leszek életem végéig egy teljesen reményvesztett, szerencsétlen szerelmes? Minden érzés itt volt a fejemben, de kimondani egyszerűen nem tudtam...
...Rendben. Ha nem szavakkal, akkor tettekkel fogom kifejezni.
Bizonytalanul odaléptem hozzá, és a kezeimet a mellkasán nyugtatva megcsókoltam őt.
Ő azonnal vette a lapot, és éreztem hogy enyhén elmosolyodik. Viszonozta a csókomat, és kissé bizonytalanul, de átkarolta a derekamat.
Na, most jött a felhőtlen, kicsorduló boldogság érzése. Az a klasszikus. Amikor borsózik a hátad, és belül magadban ordítasz, hogy „Igen, IGEN IGEN, IGEN!!!! Ez az!! Ez az!”, legszívesebben futni és ugrálni kezdenél, és mindenkinek elordítanád, hogy milyen hihetetlenül boldog vagy.


Az a döntés, hogy ott a telefonfülkében megcsókoltam Jonghyunt, életem egyik legjobb, és egyben legrosszabb döntése volt.

19. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Mire elfordult a sarkon, és én odaértem utána, egyszerűen elvesztettem Key alakját a tömegben. Kapkodtam a fejem ide-oda, de sajnos így sem láttam őt.
Basszus…   
Elkezdtem menni valamerre, csak pásztáztam az emberek között, hátha valamelyik ő lesz az.
Hogy érthette ennyire félre a dolgokat??... Jézusom, mit gondolhat most rólam? MUSZÁJ beszélnem vele!
Elindultam kifelé az épületből, és nézelődni kezdtem az utcán is. Már szürkület volt, ráadásul be is borult, így még nehezebb volt a dolgom, mert nem láttam jól távolra. Halvány gőzöm se volt róla, hogy hová tűnt, de ilyen rövid idő alatt gyalog nem juthatott messzire.
Enni akart menni még az előbb… lehet hogy a kedvenc utcai kajáldánkhoz ment!
Futni kezdtem arra felé, és hirtelen megkönnyebbülés tört rám, mikor megláttam a szőke fejét virítani a bódé előtt. Ezer ember közül ki lehetett Keyt szúrni.
Odakocogtam hozzá.
-    Én egy hotdogot szeretnék… - kérte az ételt, aztán rám sandított egy pillanatra. – Kettőt.
Elmosolyodtam. Ezek szerint talán nem olyan hatalmas a baj, mint ahogyan azt előadta…
Amíg vártunk az ételre, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem tudtam, hogy kezdjek neki az egésznek… tényleg egyszer őszintén kellene beszélgetnünk, legalábbis nekem. Mert tényleg nem tisztáztam le vele semmit, csak csináltam a dolgokat úgy, ahogyan épp nekem úgy tűnt hogy helyes, nem gondolva arra, hogy Key ebből az egészből mit vesz le.
Miután elvettük a hotdogunkat, Key azon nyomban elkezdett sétálni végig a park felé, én pedig csak mentem utána. Úgy ette a hotdogját, mintha én ott sem lettem volna… rám se nézett,én viszont folyton az arcát vizslattam.
-    Key-goon, remélem tudod, hogy nagyon félreértetted a dolgokat…
Key rágás közben sóhajtott egyet.
-    Akkor kérlek, mondd meg nekem, hogy hogy kellett volna értelmeznem, ha nem így? Mi más opció van még, ahogyan értelmeznem kellett volna azt, hogy teljesen eltávolodtál tőlem? És ami még furcsább, hogy mi ez a hirtelen váltás a mai nappal, hyung? Magyarázd meg, kérlek, és akkor nem lesznek félreértések! Gyerünk!
-    Én… én… - makogtam. Mégis mit mondjak neki? Mit mondjak?!
Key elmosolyodott.
-    Látod… nem tagadod le, és nem mondasz ehelyett semmit. Az sem baj, ha tényleg úgy van, ahogy mondtam. A lényeg, hogy mondj valamit, kérlek, mert megőrülök, hogy nem tudom, pontosan mire gondolsz! Kérlek!
Felemelkedett a pulzusom, és éreztem, hogy a fejem vörösödik. Csak daráltam a hotdogot, amíg teljesen meg nem ettem, és csak egyetlen pillanatra mertem a szemébe nézni Keynek.
Mit mondjak? Mit mondjak??
Key egyszer csak levette a tekintetét rólam, és éreztem, hogy immár feladta. Határozott mozdulattal vágta bele a pálcikáját egy kukába.
Ne… ne…
Mondj már valamit, te hülye…!!
Egyszer csak egy hatalmas dörgés szakította meg a kezdeti kétségbeesésemet, és rettenetesen fújni kezdett a szél. Mindketten az égre néztünk. Az eső lába lógott már akkor is mikor jöttünk, és úgy látszott, nem kerülhetjük el.
Lassacskán hatalmas cseppek kezdtek el esni az égből, először ritkásabban, majd egyre több.
-    Induljunk vissza, nem? – kérdeztem Keyt, de ő nem válaszolt, csak elkanyarodott a helyes irányba.
Azonban már nem volt időnk sétára, mert a csepergésből dézsából való ömlés lett. Automatikusan kezdtünk el futni kifelé a parkból. Már teljesen este volt, alig volt nyitva valamilyen bolt. A legközelebbi zárt tér egy piros telefonfülke volt.
-    Gyere, menjünk be oda! – kiabáltam neki a fejem felé tartva az egyik kezemet, és a másikkal valahogy automatikusan megfogtam Key kezét, és húztam be magam után a telefonfülkébe.
Csurom vizesek voltunk mindketten, és ziláltunk a sietségtől. Először nem néztünk egymásra, de én kezdeményeztem a szemkontaktust vele.
-    Le fog folyni a sminkem. – mormogta, majd szipogott egyet, kitörölte a szeméből a vizes haját, és végre ő is rám pillantott.
Elmosolyodtam. Már megint a külsejével van elfoglalva… tipikus Key.
Ha tudná hogy így is mennyire… gyönyörű.
-    Ne aggódj már ennyit. Helyes vagy te mindenhogyan.
Már nem érdekelt semmi sem. Egyfajta nyugodtság fogott el, és nem volt bennem fék, hogy mit mondhatok és mit nem. Elegem volt, bele fáradtam a szorongásba, a folytonos gondolkodásba, hogy mi rossz, és mi nem. Mondtam azt, ami jött.
Láttam, hogy ennek hallatán Key apró szemei enyhén kikerekednek, és elkapja a tekintetét rólam. Zavarában igazgatni kezdte a vizes ruháját magán, és kinézett az ablakon, amit csak úgy verdesett a sok sok esőcsepp.
-    Mikor áll már el ez a hülye..? – motyogta.
-    Key-goon… - szólítottam meg halkan.
-    Hm? – nézett rám félve, de láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
-    Az az este… számomra… nem jelent rosszat.
Na most kerekedtek igazán ki az apró kis szemei, amiről egy hangyányit elkenődött az a kevés smink.
-    Ezt… ezt meg… ezt meg hogy érted? – kérdezte enyhén remegő szájjal.
-    Úgy, hogy attól függetlenül, hogy mint utólag kiderült, egy… férfival csókolóztam, és mellesleg te voltál az… mégsem undorodom a gondolatától. Mindentől függetlenül, ugyanúgy élveztem a dolgot, utólag visszagondolva is.
Key úgy állt ott előttem, mint egy szobor. Letaglózva, száját enyhén nyitva hagyta, és hátradőlt a telefonfülke oldalának.
-    És attól, hogy nem gondoltam ezek után se rossz élményként rá, megriadtam, hiszen eddig tudtommal nem vonzódtam sosem a férfiak iránt. De egyszerűen nem tudom, mi történt velem, mit kapcsoltál be bennem… fogalmam sincs. Ez a helyzet. Most már elfogadtam… de kellett számomra idő, hogy megbékéljek a gondolattal. Ez volt az oka, hogy eltávolodtam tőled egy időre. Ne haragudj, hogy csak most mondtam el neked.
Továbbra is csak meredt rám, és pislogott. Nyelt egy hatalmasat, és úgy tűnt, mint aki nem tud megszólalni.
-    Kérlek, Key-goon, legyen újra a régi a barátságunk. Bár tudom, hogy teljesen ugyanolyan nem lehet már sosem… de ne legyen köztünk félreértés. Legyünk egymással őszinték, jó? – mosolyogtam rá.

Key szemszög.

Kiégtem. Az agyam felmondta a szolgálatot, vagy én nem tudom, mi történt velem akkor és ott, de képtelen voltam megmozdulni, és megszólalni. Csak visszhangoztak a fejemben Jonghyun szavai.
„nem jelent rosszat…”
„te voltál az, mégsem undorodom a gondolatától…”
„Élveztem a dolgot utólag visszagondolva is…”
Nem lehet. Nem lehet hogy igaz amiket mond….
Nem hittem el. Még arra sem volt erőm, hogy elnézzek a szeméből. Csak meredtem rá, és az arcát néztem. Halványan mosolygott rám.
Mit tegyek? Mit csináljak? Jézusom… ez nem lehet igaz…
Ez most mit jelent?
-    Bár azt még mindig nem tudom, hogy neked mit jelentett az az este, mekkora nyomot hagyott benned… hiszen, mégiscsak én voltam az… és attól függetlenül hogy te a férfiak iránt vonzódsz, persze ugyanúgy megbánhattad és rossz élmény lehetett neked. Vagy pedig csak egy átlagos kis kaland, aminek véletlenül én voltam a résztvevője…
Hülye vagy? Te teljesen hülye vagy…
-    Nem! – vágtam önkéntelenül rá hirtelen, és immár elkaptam a tekintetem róla, és az ablaküvegre meresztettem. Azt hittem ott helyben felgyulladok az izgatottságtól, a gyomrom idege táncikált. – Nem… hidd el, én is ugyanannyit gondolok rá, mint te.
Őszintének kell végre lennem vele… ha ő az volt, akkor nekem is….
-    És én… én egyáltalán nem bántam meg.  Én is… ugyanúgy… élveztem.

Jonghyun szemszöge.

Pislogtam párat. Már az megrendítő volt számomra, hogy ennyire őszinte mertem lenni vele. Hát még az, hogy ő is ugyanúgy érez az egészről mint én…
Mindketten élveztük és mindketten gondolunk rá. Ez csak egyvalamit jelenthet…
-    Élvezted? – kérdeztem halkan.
Key csak lassan bólogatott a semmibe meredve, majd egy nagyot nyelt. Itt állt előttem csurom vizesen, levegőjét szaporán véve. A szemembe egy pillanatra sem nézett. Láttam rajta, hogy rettenetesen frusztráltan és kényelmetlenül érzi magát.
Miért? Annyira szeretném ha végre nem ezt hoznám ki belőled…
Olyan közel volt, annyira nyitott volt most… lehullott róla a mindennapos határozottság álarca. Ez volt Key igazi lelke. Ez volt ő maga.
Az arcát vizslattam. Annyira szívesen…
Annyira szívesen megcsókoltam volna akkor, és ott…
Ő is élvezte, és én is…
És most? Vajon élvezné most is?
Valahogy egy másodperc töredéke alatt történt meg a döntés a fejemben. Minden hezitálás nélkül, mintha nem is saját magam irányítottam volna a testemet, megfogtam Key vizes állát. Immár rám nézett, én pedig hátrébb tűrtem a haját és lassan, gyengéden, akár még ellenkezésnek is helyet hagyva, megcsókoltam őt.

Visszatért az az érzés. Kirázott a hideg… Az emlékképek valósággá váltak, az ismerős meleg, puha ajkak érintése az én ajkaimon… mégis, ezen kívül valahogy minden sokkal újabb volt mint akkor, aznap este.

Most nem egy macskanővel csókolóztam. Most Keyt csókoltam meg.

18. fejezet

Elsőként bementünk egy jó drága öltönyboltba, Jonghyun álla leszakadt az áraktól.
-    Mi a jó ég kerül egy sima ingben 200.000 wonba??? És ez még nem is a legdrágább!! – hüledezett az ingek előtt.
-    A minőséget meg kell fizetni, Hyung… és ehhez még nincs is nyakkendő.
-    Anyám… na jó nézzünk körül, hátha találunk valami normál árat.
Nagy nehezen találtam neki egy olyat, ami tetszett is neki, és az ára is megfelelt. Bár Jonghyun mindent túl drágának tartott, még úgy is, hogy azért az idol fizetésünk immár egészen jó kis summa volt, és megengedhettünk magunknak szinte bármi ilyesmit.
Bevitte a nyakkendőjét és az ingjét a próbafülkébe, én pedig vártam rá.
-    Ah,  bazd meg már… - hallottam, hogy zsörtölődött halkan a fülkében. Odasandítottam, majd odamentem mellé.
-    Minden oké?
-    Áh, igen, csak… basszus, még mindig nem tanultam meg nyakkendőt kötni!
Kitört belőlem a nevetés egy rövid időre, majd megkérdeztem tőle:
-    Segítsek bekötni?
Jonghyun kikukucskált a fülkéből.
-    Hát.. ha megtennéd… - mondta kissé elvörösödve, halkan és körül nézett, hogy ki lát minket.

Jonghyun szemszöge.

Key nevetve, ragyogó arccal jött oda hozzám. Annyira jó volt látni, hogy végre ilyen felszabadult és jókedvű volt… rég láttam ilyennek már. Örültem, hogy végre mertem hozzá közeledni, és lépni.
Éreztem azt is, hogy minden érzés, ami a legutóbbi időben fel akart törni bennem, és elnyomtam, lassan most újra előjön…
-    Na várjunk csak. Most jól figyelj, legközelebb már neked kell… - mondta, miközben a nyakam köré csavart ruhadarabot igazgatta. – Először így áthajtod. – folytatta halk hangon, és láttam rajta hogy koncentrál.
Elég közel állt hozzám, és ez enyhén frusztrálni kezdett. Nyeltem egy nagyot. Már rég nem kerültünk ilyen helyzetbe… régen ez minden napos volt, de most valamiért a szívem mégis elkezdett kalapálni.
-    Aztán még egyszer áthajtod… - motyogta tovább – Aztán felhajtod… áthúzod, és kész. – Igazgatta meg a végeredményt az ajkába harapva, majd miután teljesen végzett, mosolyogva rám nézett.
Egy pár másodpercig csak néztem rá.
Hiányzott már ez a kedves Kibum. Hiányzott, mert szeretem.
És többé nem érdekel, hogy hogyan, miért és mennyire szeretem… szeretem, mert megmelengeti a szívemet, és kész. Szeretem, mert ő Key, és nincs még egy hozzá hasonló ember a földön számomra.
-    Köszönöm, Key-goon. – mosolyodtam el én is. Megfordultam, és a tükör felé fordulva pózoltam, és néztem rá. – Na, mit gondolsz?
Key egy kicsit még vizslatta a ruhát rajtam, majd egyszer csak felemelte a hüvelykujját.
-    Nagyon nagyon jól áll. – mondta majd megfordult, és elkezdte nézegetni a többi ruhát. Ám hallottam, hogy valamit még motyogott a fogai alatt. – De hát a te testeden mi nem áll jól…
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Annyira tudtam volna cukkolni, csak nem tudtam, hogyan reagálta volna le. Gondolkoztam kicsit, hogy megszólaljak e, de mivel ma elhatároztam hogy nem fogom vissza magamat, úgy döntöttem, kimondom.
-    Jó pasi vagyok, mi, Key-goon? – kérdeztem vigyorogva, és a tükörből néztem, hogy mit szól.
Key elejtette a ruhát amit éppen nézegetett, és gyorsan fel is vette a földről, majd egy pillanatra felém fordította a fejét. Arca vörös lett, láttam, hogy rettenetesen zavarba jött. Szegény..
Elnevettem magamat.
-    Na jó, gyere vedd meg azokat és menjünk enni. – hadarta, és el is indult a pénztárhoz. Csak nevettem a bajszom alatt és vittem utána a ruháimat.
A boltból kijőve néma csend lett közöttünk, éreztem, hogy még mindig frusztrálja az előbbi mondatom. Hiába, egyszerűen valamiért nagy élvezettel töltött el Key zavarba hozása, hiszen ő mindig is olyan határozottnak állította be magát, és ilyenkor ez teljesen megtört.
-    Most miért, szerinted én nem vagyok jó pasi, Key-ssi? – mondtam halkan a füléhez közel, ő pedig csak nézett előrefelé miközben mentünk egymás mellett, mint aki nem hallja.
-    Óh! Muszáj abba a boltba is bemennem, kell vennem magamnak parfümöt. Kifogyóban van.
Akkkor is kis fogom húzni belőled a választ, Kim Kibum.

Key szemszöge.

Hosszasan cikáztunk a parfümök között, mikor találtam végre egyet, és az illatmintás papírra fújtam, majd megszaglásztam.
-    Hm… szerinted, jó? – kérdeztem Jonghyunt, majd az orra alá raktam a papírt, és ő megszagolta.
-    Hát… nem rossz… de az előzőnek szerintem sokkal jobb illata volt.
-    Melyik előzőnek? Több parfümöt használtam, mindig váltogatom.
-    Például amit a bulin hordtál…
…A bulin?
Azon a bulin?
Felemlegeti?
Kim Jonghyun,mégis mire véljem ezt az egészet?? Megkötteted velem a nyakkendődet, folyton azt kérdezed tőlem, hogy jó pasi vagy-e, és most meg felemlegeted, hogy neked AZ a parfüm tetszik, amit nemrégiben csókolgatás közben szaglásztál a nyakamban, miután smároltunk egy farsangi bulin, és ami miatt majdnem egy hónapon keresztül alig beszéltél velem!
Mit akar tőlem?
Gúnyt űz belőlem? Mert abból én nem kérek!
Határozottan visszaraktam a parfümös üveget a polcra.
-    Fejezd be. – szaladt ki a számon, miközben a parfümös polcra meresztettem a szememet.
Jonghyun csak meglepetten pislogott rám.
-    …Mit?
Ránéztem.
-    Mondd csak, mire véljem én ezt az egészet? Először elkezdesz úgy viselkedni velem, mintha körülbelül egy idegen lennék számodra a csapatban, szinte menekülsz a társaságom elől… amit megértek, mert tudom, hogy a történtek számodra kissé nehezebben feldolgozhatóak, mint nekem! Megértettem ezt is, bár nem hiszem hogy ettől még megérdemeltem volna hogy ilyen legyél velem. De elfogadtam! És most, mi van? Mintha mi sem történt volna, elhívsz magaddal shoppingolni, én hülye meg örülök neki, hátha sikerült elraknod magadban a dolgokat… de úgy látszik, hogy te csak magad akarod nyugtatni, azzal, hogy direkt piszkálódsz a történtekkel, hogy én érezzem magam hülyének és bűnösnek. De el árulok valamit: nem fogom! Nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, hogy meleg vagyok. Az vagyok, és kész.
Ezután fogtam magam, és elindultam kifelé a boltból. Nem érdekelt a parfüm, nem érdekelt semmi… csak el akartam menni. Tudtam hogy túl szép ez az egész, hogy igaz legyen.
-    Key-goon!! Várjál, most meg hová mész?! – kiabált utánam, de egyszerűen annyira dühös voltam hogy képtelen lettem volna megállni. Nem is tudom, miért kaptam fel ilyen szinte a vizet… talán nem volt elég okom rá, de mégis, annyira féltem a csalódástól, hogy igaz az amit én képzelek, hogy szinte nem is tudtam másra gondolni. Valamiért rettenetesen beleéltem magam abba, hogy ez így van, és kész.

17. fejezet

-    Hol vannak a többiek? – kérdeztem.
-    Minho forgatáson, Taemin meg táncpróbán. Én meg… - nézett az órára Onew, és amit megpillantotta, felállt a székről. - …el fogok késni a találkozóról amit megbeszéltem! – mondta csámcsogva, és a negyed kajáját otthagyva rohant a fogashoz felkapni a kabátját.
Lassan el is viharzott, mi pedig ketten maradtunk Key-jel. Egy picit furcsán csönd lett hirtelen, csak a sistergő rizs hangja hallatszott a konyhában, én pedig a hátát figyeltem, miközben kevergette a dolgokat. Olyan háziassá vált mindig, amikor a konyhában kezdett el valamit rendezkedni. Bár a saját szobáját mindig a lehető legnagyobb kupleráj vette körül, máshol szuper rendet tudott rakni. A főzésben is ő volt a csapatból a legjobb, régen állandóan megkértük, hogy főzzön nekünk.
Annyira neki akartam volna kezdeni, végre a régi kerékvágásba hozni a dolgokat… régen ilyenkor már rég nekiálltunk dumálni Keyjel, de most éreztem, hogy rettenetesen elhidegültünk. Nem is tudtam, pontosan mivel is állhatnék ennek az egésznek neki, de aztán hirtelen az eszembe jutott egy ötlet.
-    Khm… és neked, ma lesz valami programod? – kérdeztem.
-    Nekem csak musical próbám lesz. – mondta rövidre fogva, és a tányérjára kirakva a rizses zöldséget leült az asztalhoz. Lerakta az asztal közepére a serpenyőt, és rámutatott. – Kérsz?
-    Nem, most nem köszönöm… vigyáznom kell az alakomra.
Key a mondatom hallatán megállt az evésben, és egy pillanatra a felső testemre pillantott. Enyhén megrázta a fejét egy fél oldalas mosollyal, majd tovább folytatta az evést.
-    Mi az? – kérdeztem tőle.
-    Semmi, semmi.
Egy percnyi további csend következett. Ő csak darálta befelé az ételt, én pedig néztem őt. Ma nem volt rajta semmiféle smink, nem volt belőve a haja, csak simán meg volt szárítva. Mégis, Key még így, naturálisan, egy szál sima pólóban is valahogy stílusos tudott lenni. Rettentő szép bőre volt, egy hiba sem volt rajta, maximum mikroszkóppal lehetett észrevenni. Neki nem volt muszáj teljes szépítkezést végrehajtania azért, hogy igényes legyen. Irigyeltem is őt ezért.
Egy percnyi további csend után megköszörültem a torkomat.
-    És… ha nincs több dolgod,akkor esetleg… nem jönnél ma el velem a városba vásárolni?
Láttam rajta hogy eléggé meglepődött az ötleten, és rögtön fel is húzta a szemöldökét. Rám nézett, és bólogatni kezdett.
-    De, persze eljövök… elvégre még a múltkor te kísértél el engem.
-    Szuper! – mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott rám, és már most láttam a tekintetében, hogy észrevette a gesztusaimat, és örül neki.
Boldog voltam hogy ez esetleg még össze is jöhet. Bíztam benne hogy Key tényleg észreveszi a változást, és veszi a lapot… talán megint olyan lehet minden, mint régen, vagy legalábbis hasonló.
Amíg Key  a musical próbán volt, és igyekeztem magamban továbbra is megerősíteni azt, amit elhatároztam. Szerettem volna minél többet kedveskedni Keynek, szinte már megterveztem  magamban, hogy mit fogok csinálni, hogy minél inkább észrevegye. Még… komolyan készülődtem is magára a délutánra. A tőle kapott sapkát húztam fel.
Ah… nem is értem miért is nyalom most ennyire ki magam… - gondoltam a tükör előtt billegve, még indulás előtt. Komolyan egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy úgy készülök, mint aki randizni megy. Friss borotválkozás, parfümfelhők, és társaik.
Azt beszéltem Keyjel, hogy a városban találkozunk, miután ő végzett a musicallel. Igyekeztem minél pontosabban odaérni, hogy nemhogy várnia kelljen rám. Épp az épület előtt parkoltam, amikor láttam hogy kijön. Már ő is feljebb turbózta magát, a szokásos smink és kissé merész, egyedi, mégis ízléses Key ruha összeállítás sem hiányzott.

Key szemszöge.

Már alig vártam, hogy vége legyen a próbának. A vége felé már koncentrálni is alig bírtam, folyton az órát néztem. Nagyon nagyon örültem, hogy Jonghyun elhívott magával, mert ez azt jelentette, hogy valami történt talán benne…
Már egészen régóta észrevettem rajta azt a teljes elhidegülést és távolságtartást. Biztos voltam benne hogy az egész a bulin történtek miatt van. Jonghyunt nagyon megrendíthette ez a dolog, főleg a férfiasságát. Ráadásul megtudta, hogy én tényleg meleg vagyok… azt gondoltam, hogy emiatt gondolta úgy, hogy jobb ha nem leszünk többé olyan szoros viszonyban. Azt gondoltam, hogy undorodik tőlem… hogy minden találkozásunk arra a bizonyos estére emlékezteti őt, amit ő teljességgel el ki akar törölni az emlékezetéből. És mivel én folyton arra emlékeztetem, csak akadályozom ebben…
Először nagyon fájt, és nem értettem. Azt a bizonyos hülye „tervet” amit még a buli előtt szőttem, már teljesen eldobtam. Taeminnel nem is beszéltem erről… nem akartam, hogy véletlenül valami folytán Jonghyun megtudja, hogy én mit gondolok épp. Először próbálkoztam úgy viselkedni vele, ahogyan mindig is szoktam, de ő egyre inkább csak menekült tőlem. Minden beszélgetésünket a lehető legrövidebbre zárta, minden alkalomkor, amikor esély lett volna arra hogy ketten legyünk, vagy bármiféle dolog történjen amihez ketten kellünk, úgy intézte, hogy ne úgy legyen.
A fájdalom lassan egyfajta haraggá alakult bennem, és elegem lett. Én is ugyanolyan hideg módon kezdtem el viselkedni vele. Ez a hangyányi düh talán jót is tett nekem… mert amellett, hogy ugyanúgy szeretem, volt valami, ami egy kicsit negatívvá tette számomra a személyét. Jobban ki lehetett bírni.
Ma azonban mintha valami történt volna. Amikor elhívott, ki tudtam volna ugrani a bőrömből… de igyekeztem minden szempontból visszafogni magam, hogy ne legyen az örömöm ennyire feltűnő a számára.
-    Szia – köszöntem, miután beültem az autóba, majd hirtelen szaglászni kezdtem. – Hű, de erős a parfümöd illata… - néztem rá.
 És mennyire imádom…
-    Öh… Kicsit sokat sikerült magamra fújni. – vakarta a fejét, és megakadt a szemem a sapkáján. Azt húzta fel, amit én adtam neki. Ennek láttán elmosolyodtam, boldogság járta át a szívemet.
Talán most történhet valami… talán minden a régi lesz…Kérlek Jonghyun, mondd, hogy ez a terved.
-    Na, és hová akartál menni pontosan?
-    Hát, kéne néznem inget, meg nyakkendőt. Az egyik rokonomnak lesz esküvője, amire lehet hogy talán el tudok menni… és akarok ezért egy újat.
-    Jó, oké, akkor menjünk be a városközpontba, ott tudok egy nagyon szuper boltot! – mosolyogtam rá. – És talán lehet hogy én is veszek valamit magamnak…
-    Abban biztos vagyok! – mondta nevetve, és beindította az autót.
Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon örömömben. Annyira, annyira boldog voltam, hogy most megtört ez a jég… nem is tudom, mikor éreztem már ilyet utoljára. Le sem tudtam mosni a mosolyt az arcomról.

16. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Az idő elteltével egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész egyszerűen visszafordíthatatlan.  Hiába való volt minden, hiába tartottam magam távolabb Keytől. Szinte már alig beszélgettünk, kerültem őt amennyire csak lehetett. De bármit csináltam, akkor is ott volt bennem az a fránya érzés…
Az a fránya, hülye érzés… aminek egyszerűen nem szabadott volna ott lennie!
De ott volt.
És nem csakhogy nem múlt el, de egyre inkább felerősödött bennem. Azóta az eset óta egyszerűen folyton Kibumot figyeltem. Legyen az próba, fellépés, műsorok, vagy csak simán, mikor otthon voltunk. Minden mozdulata, mondata, mosolya, nevetése egészen másképp hatott, mint azelőtt. Folyton őt néztem, és magamra kellett szólnom, hogy nem, te meghülyült, őrült Jonghyun, szállj le róla, ez egyszerűen nem helyes, és kész! Mégis, valahogy mindig visszavezetett a figyelmem hozzá. Mintha egy egészen más embert láttam volna most már. Illetve, tudtam hogy ő az, és leginkább úgy hatott, mintha egészen eddig egy más embert láttam volna.
Hogyhogy nem vettem észre eddig őt? Hogy ő ilyen?
Nem tudtam eldönteni, hogy amit éreztem, az kifejezetten vonzódás volt, vagy csupán rajongás, vagy mi. Nem, nem olyan volt, mint amikor egy lány megtetszett nekem, és egyszerűen attraktívnak találtam, esetleg még szimpatikusnak is. Nem is olyan volt, mint amikor belehabarodtam egy gyönyörű, kedves lányba. Valahogy Keynél ezt az egészet sokkal mélyebbnek, komolyabbnak éreztem, sokkal stabilabbnak és eltávolíthatatlannak… Keyt már nagyon nagyon régóta ismertem, nagyon sokat tudtam róla, és ő is rólam. Sok mindent átéltünk már együtt.  Valahogy megrémisztett az, hogy ilyen hirtelen ugyanarról az emberről így kezdtem el érezni.
Amitől viszont még jobban féltem, hogy a barátságunk rovására megy ez az egész ismeretlen maszlag, ami magával ragadott. Láttam, hogy kezdte ő is észrevenni rajtam a távolodást, és szegény, csak értetlenül nézett néha rám. Próbált úgy viselkedni velem, mint ahogy mindig is szokott, de egy idő után láttam, hogy megelégelte, és ő is elkezdett tőlem távolodni. Ez nagyon bántott, és ostoroztam is magamat, hogy az én hülyeségem miatt most ő szenved. De egyszerűen féltem hozzá közel kerülni. Az egykori legjobb barátomhoz, akinek eddig bármikor mindent el mertem mondani, meghallgattuk egymást, hülyéskedtünk, sztoriztunk egymásnak…
Rengeteg álmatlan éjszakát éltem át ez miatt. Őszintén szólva, először az zavart a legjobban, hogy ez az egész meglehetősen bántja a férfiúi büszkeségemet. Hiszen eddig egy egészen jó nőcsábásznak véltem magamat, amelyik lányt kinéztem magamnak, mindig sikerült megszereznem. Szerettem a lányokkal flörtölni, zavarba hozni őket, elvarázsolni. És én most mégis egy férfiért vagyok oda. Szánalmasnak véltem magam emiatt.
De ezen is túlléptem egy idő után. Elfogadtam, hogy ez van, és egyszerűen megpróbáltam elnyomni magamban az érzést, szinte megtiltani magamnak, hogy bármivel is foglalkozzak ami ezzel kapcsolatos.  De természetes módon, ez nem ment, hiszen a vágyaknak mióta tud az ember parancsolni?
Kezdtem beleőrülni az egészbe. Amikor már a sokadik álmatlan éjszakámon voltam túl, és nem tudtam emiatt semmire sem koncentrálni emiatt, úgy döntöttem, valamit tennem kell. És már nem érdekelt, mi volt az, de ennek az egésznek valahogy meg kell oldódnia.
Arra  gondoltam… mi lenne ha csak szimplán beletörődnék a helyzetbe, és azt tenném egészen egyszerűen ami jól esik? Rábíznám magamat a vágyaimra. Meglátjuk, hová vezetnek majd. Bárhová is vezetnek, az azt jelenti, hogy ezt kell tennem. Hogy valójában ezt akarom tenni.
Egyik reggel ezekkel a gondolatokkal keltem ki az ágyamból, amikor előző éjjel elhatároztam magamban. Furcsa, de már akkor jobban éreztem magamat, mint az elmúlt időkben bármelyik reggel.
Kimentem a konyhába, ahol épp Kibum főzött. Az asztalnál ült Onew is, az ő adagját már bőszen magába tolva.
-    Jó reggelt – szóltam oda. Onew csak bólintott egyet a teli szájával, Key pedig hátra fordult a tűzhelytől, és odadobott egy „Jó reggelt”.
Láttam rajta hogy már eleve úgy áll hozzám, hogy teljesen hideg. Most kezdtem igazán realizálni hogy meddig jutott a kapcsolatunk, és ez mind az én művem… egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ezt az egészet helyrehozzam – akárhogyan.

Elhatároztam, hogy ez a nap a változások napja lesz.

15. fejezet

Még azok az ismerőseim, akikkel eddig felhőtlenül beszélgettem, és még talán jó barátomnak is tartottam, őket, Úgy néztek rám. Mindenkinek a tekintetében volt valami más, ami eddig nem volt. Kinek negatívabb, kinek meglepettebb, tartózkodóbb, sőt, volt akinek kifejezetten csalódott tekintete volt – ez főleg a lányokra volt jellemző. Ez az egész szörnyen hatott a lelkemnek, és legszívesebben ott hagytam volna az egész kócerájt. Eddig valamilyen szinten mindig szerettem ott időt tölteni, hiszen mindig adódott alkalom mondjuk két próba között egy-egy régi munkatárssal beszélgetni, barátkozni, elütni együtt az időt a büfében, ahogy egészen eddig szoktuk is… de aznap az járt a fejemben, hogy valahogy most ennek vége. Úgy éreztem, ezen túl örökké ez lesz. Mindenki lenéz, vagy legalábbis máshogy tekint rám, mint amúgy.
Azonban, mikor szóba elegyedtem újra Leeteukkal, sikerült meglepnie egy pár újdonsággal.
-    Hello Key-ssi! Jössz egy kávéra a büfébe?
-    Szia. Persze – mondtam kissé tartózkodóan, mikor jöttem ki a táncterem felől az aulába.
Kikértük a kávénkat, és leültünk a büféhez. Már hozzá is úgy álltam, hogy „na gyerünk, mutasd ki felém te is a szánalmadat”. De meglepődésemre nála pont nem leltem fel ezt.
-    Hogy vagy? Sikerült kiheverni a partit? Jó durvára sikerült azért a végére, nem? – vigyorgott rám, ahogy mindig is szokott. Annyira megörültem, hogy talán ő legalább nem vált át szánakozó módba, hogy egészen fellelkesültem.
-    Haha, mi az hogy! Tudod mennyit ittam aznap este? A felére nem is emlékszek. Azt se tudom, hogy kerültem haza. – nevettem én is.
-    Tényleg? – nevetett -  Szerintem biztos azzal a pókkal mentél haza. Ami azt illeti, nem úgy tűnt hogy nem bíznád rá magadat, szóval…
Az arcomra fagyott a mosoly. Az iménti felcsillanó jókedv egyről a kettőre eltűnt, és csak egy menekülési kényszer jött a helyére, hogy azon nyomban le akarom zárni ezt a témát, és eltűnni a francba.
Azonban az még mindig meglepett, hogy azzal ellentétben hogy ezek szerint Leeteuk is látta a jelenetünket, nem csodálkozik, vagy szörnyülködik, mint a többi jómadár.
Nem szóltam egy szót se, csak éreztem, hogy vörösödök és kezdek jobban izzadni is. Gondolom ezt Leeteuk is látta rajtam.
-    Ne aggódj Key-goon. – Hajolt közelebb, és halkabb hangnemre váltott. – Az az igazság, hogy engem személy szerint nem lep meg a dolog. És nem is zavar. Ha ez érdekel… akkor már jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet. Úgyhogy ne aggódj, ne érezd magad emiatt kellemetlenül. – veregette meg a vállamat, majd az órájára nézett. – A mindenit, kezdődik a táncpróba, én meg még meg se ittam ezt a löttyöt… - gyorsan lehúzta a kávéját, és egy barátságos mosoly után elviharzott.
Miután elment, kifújtam magam, és a fejemet fogva könyököltem a kávém fölé az asztalra.
„Jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet…” – visszhangzott a fejemben, és egy pillanat alatt realizáltam, hogy ez mit is jelent.
Tehát ezek eddig is csócsálták ezt a témát a hátam mögött! És a szemembe pedig vigyorgott az összes!... Egyébként is, mégis honnan a fenéből gondolták azt, hogy én meleg lehetek??
Egy nagyot sóhajtottam, és becsuktam a szememet. Beszívtam a kávém finom gőzét, és próbáltam nyugtatgatni magam.
Ez csak egy munkahely számomra. Nem muszáj nekem itt mindenkivel jóban lenni, nem igaz? Elég ha a csapattársaimmal jóba vagyok…
Eszembe jutott Minho. Hát… nála azért még javulásra szorul a helyzet. Főleg most, hogy élesben látta a dolgokat. Nem tudom mikorra fog végre ezzel megbékélni.
Egyszer csak csukott szememet rögtön kinyitottam, mikor hallottam a velem szemben lévő széket kihúzódni. Felnéztem, és Jonghyun nézett rám.
-    Lassan folytatódik a próba, úgyhogy idd azt a kávét. –mondta. Meglepett, hogy most ideült hozzám.
Én szó nélkül felegyenesedtem, és elkezdtem szürcsölgetni a kávémat. Mindeközben végig a szemébe néztem, és próbáltam kihámozni, hogy akkor most tulajdonképpen mit is gondolhat az egészről. Neki is volt valami különös furcsaság a szemében mostanság, és alig tudtam eddig egyáltalán megnézni, mi is az, mert mindig elkapta a tekintetét, és ha ő nem, akkor meg én néztem el a szeméből. De most végre láthattam valamit.
Bizonytalanságot és zavartságot sugárzott. Mint aki kínosan érzi magát, amikor a közelemben van. Kissé bántó dolog volt számomra, de teljes mértékben megértettem.
-    Key-goon, én… én észrevettem valamit.
Ez már feljebb keltette az érdeklődésemet. Közelebb húztam magam  a székemmel az asztalhoz.
-    Hallgatlak, mondjad.
-    Hát… - körül nézett, majd kissé halkabb hangnemre váltott. – én… észrevettem hogy azóta az este óta, valahogy olyan furcsán viselkednek a többiek itt a cégnél.
Kissé kigúvasztottam a szemeimet, és a mutatóujjam a szám elé emeltem.
-    És ezt feltétlenül itt, az SMBEN kell megbeszélnünk?! – mondtam én is halkan.
-    Nem, nem, én csak annyit akartam ezzel kapcsolatosan, hogy… rám nem néznek furcsán, tehát gondolom engem nem ismertek fel, nem tudja senki, hogy én voltam az.
-    Ennek örülnöd kéne, nem? – fontam karba a kezeimet.
-    Hát – vakarta meg a fejét – nem arról van szó. Én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom hogy most ilyen helyzetben kell lenned emiatt, és bocsáss meg hogy ilyenbe sodortalak. Hiszen azért nekem is jócskán részem volt benne, ha úgy vesszük.
Micsoda? Ő most… bocsánatot kér?
Önkéntelenül is felnevettem.    
-    Igazán kedves tőled, de… ez tényleg az én saram. Örüljünk neki hogy téged nem sodortalak bele szerencsére, hála a te fogadalmadnak aznap estére.
Kevergettem a kávémat, és félig mosolyogva bámultam a habjának spirális áramlását.
Azért rendes tőle a bocsánatkérés. És kissé furcsának tartottam, hogy ő magától felhozta a témát. Bár nem pont itt volt a legcélszerűbb, mert itt még a falnak is füle van.
Éreztem a  tekintetét rám fúródni.
Mit bámulhat ennyire rajtam?
A kávémból felnéztem, és belenéztem a nagy, fekete szempárjába.
Ugyanazt láttam a tekintetében, mint amikor elmentünk együtt vásárolni, és a kávézóban ültünk. Azóta sem köszöntött még vissza rám Jonghyunnak az a tekintete, és most újra képes volt belőlem azt a boldog érzést előhozni, mint akkor.
Pár másodperc elteltével, amikor már egészen sokáig bámultunk egymásra, tekintetét a kávémra szegezte, és megszólalt:
-    Tényleg igyad, mert három perc, és próba!
-    Oh, valóban! – eszméltem fel, és hangyányi lepkékkel a gyomromban lelöktem a kávét.
Hiába. Úgy látszik ez már sosem fog elmúlni.

14. fejezet

Valahol mindig is éreztem, hogy valószínűleg Key meleg, úgyhogy meg sem lepődtem ezen a tényen. Leginkább, sosem érdekelt az, hogy ő kikhez vonzódik, mert szerettem őt, jó barátomnak tartottam, és nekem ennyi elég volt.
Inkább magam miatt aggódtam, de azért erősen…
A fürdőben lejátszódó jelenet óta egy szót sem beszéltünk erről Key-jel. Egyszerűen csak tőszavakban beszéltünk egymással, és valahányszor egymásra néztünk, rögtön az jutott eszünkbe, ami aznap este történt. Legalábbis nekem. És ez egyáltalán nem volt jó… valamit ki kellene találni, hogy ez az egész helyreálljon és elfelejtődjön.
Elhatároztam, hogy teljesen kizárom ezt az egészet a fejemből, mintha meg se történt volna. Úgy viselkedek, ahogyan jól esik, mint ahogyan régen is tettem Kibummal. Miért is volna másképp? Történt egy félreértés, és kész. Sőt – gondoljuk azt, hogy meg se történt. Ennyire egyszerű!
Hát… az elképzelésem jó volt, de sajnos a megvalósítás már kevésbé ment.
Hogy miért?... Lássuk csak.

Másnap a Star King nevezetű műsorban kezdtünk neki újra a koreai tevékenységeinknek. Szerencsére semmi komolyat nem kellett csinálnunk ott, a poénkodáson, és olyan értelmetlen, szórakoztató tevékenységeken kívül, mint pl. Onew ttakbamja, és hasonlók.
-    Köszönjük Onew, igazán erőteljes ez a képességed… - mondta a fejét fogva a műsorvezető, a közönség pedig hangosan nevetett, és tapsolt.
-    Ah, bocsánat, de… én figyelmeztettelek – szabadkozott nevetve Onew, miközben visszaült a helyére.
-    Oké, inkább térjünk is át a következő különleges képességre a SHINeen belül… azt hallottam, Key-goon igazán jól tudja utánozni a lány csapatok táncait. Miért nem mutatsz nekünk egy párat?
Key elvigyorodott, és zavarba jött, a közönség pedig fellelkesült. Nem is tudom miért jött mindig zavarba, hiszen ha beleélte magát, akkor tökéletesen elő tudta adni bármikor, álmából is az összeset.
Taemin megveregette a vállát noszogatásképp, aztán Key lassan felállt a helyéről, és a táncparkettre ment.
Ahogy elindult a zene, automatizálódott minden mozdulata, és kihalt belőle minden maradék férfiasság.  Ha be lett volna öltözve nőnek, senki nem mondta volna meg róla, hogy férfi… és látszott rajta, hogy élvezi. Azért is csinálta olyan jól. Talán még a lányoknál is profibban táncolta el az összes táncot.
Ahogy néztem Keyt… a KARA Mister táncjánál azt vettem észre magamon, hogy meg akad a szemem… a hátsóján.
Komolyan… úgy tudta rázni, hogy nem lehetett szem elől téveszteni. Abban a jó kis feszülős gatyában, amit felhúzott… egyszerűen… ennivaló volt.
És én ezt fogdostam aznap este. De kár, hogy csak halványan él az emléke az agyamban…
Várjunk csak? NEM! Nem, nem, és nem! Nem elfelejteni akarom az egészet, úgy ahogy van?? Hát de! Akkor mit nézem itt már megint Keynek a…?
A… bassza meg, nem tudom levenni a szemem róla...
Annyira megfogdosnám megint…
DE EZ KEY SEGGE! A picsába!
Egyszer csak megpofoztam magamat, hogy észhez térjek. Reméltem hogy senki sem látta, mit küszködök én itt.
Hogy a francba gondolhatok ilyeneket? Keyről?? Hogyan? Mi ez az egész???
Az a hülye buli! Minek kellett nekem elmennem oda? Ha nem lett volna, akkor nem lennének ezek a hülye, értelmetlen érzések bennem!! Valamit tennem kell!
Én tényleg küzdöttem. Küzdöttem saját magammal. Minden erőmmel. De mindenki tudja, hogy a vágyakat hiába akarja az ember irányítani, mindig is erősebb az ember eszénél. Én pedig egyébként sem voltam túl híres arról, hogy az érzéseimet elfojtsam.
Erre főleg akkor jöttem rá, amikor Key megmutatta a műsorban, hogy kell a fánkot… szexuális módon megenni.
Az egész egy lassított felvételben játszódott le előttem. Ahogy az apró szájához emeli a fánkot, kinyitja az ajkait, és érzékien beleharap… az a nézés hozzá… ahogyan felszegte a fejét, majd hangyányit elmosolyodott… és végig nyalt a… a nyelvével… az ajkán…
Teljesen megőrültem. Az ülést csapkodtam, próbáltam a lelkesedésemet kiadni valahol, és reméltem hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire beindította az agyamat az iménti mozdulat.
Anyám…   
Kim Jonghyun, te rohadt homokos.

Mire este visszaértünk, rögtön le is feküdtünk aludni. A buli utóhatása, és a fárasztó nap… nehéz visszarázódni ebbe az életbe, még pár nap után is.
Még álmomban sem hagyott békén az isten adta…
Álmomban... egymás mellett ültünk Key-jel, az ágyamon. Én éppen le voltam törve valami miatt – mintha egy megtörtént eset lett volna – és ő vigasztalt.
-    Jonghyun-ah… ne aggódj, minden rendben lesz, ezen is túljutsz. Mit tehetek hogy jobban legyél?
Én csak néztem rá, és a tekintetem a szájára irányult. Lassan nem láttam mást, nem létezett más, csak az ő, ennivaló, édes, apró, formás ajka… ami egyre közelebb, és közelebb került hozzám, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy csókolózunk.
Annyira puha volt, és meleg, és annyira jól esett… mintha az ajkaink egymáshoz lettek volna teremtve.
Aztán elváltunk egymástól, ő pedig tipikus aranyos, Kibumos, halvány mosollyal nézett rám.
-    Én… hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy ennyire szép ajkaid vannak? – kérdeztem tőle, az állát megfogva. Ő még szélesebbre húzta a mosolyát, amitől megdobogott a szívem.
Ekkor észre vettem, hogy mellettünk állnak a többiek, és sajnálkozva néznek ránk. Minho állt középen, és nekikezdett:
-    Buzik. Buzik vagytok... - mondta sajnálkozva, enyhe kárörvendő, gúnyos mosollyal az arcán. - Jonghyun-ah… Jonghyun-ah… Jonghyun! – mondta Minho, de hirtelen ez a furcsa megszólítgatás valósággá vált, mikor kinyitottam a szememet.
Azt hittem kiesik a szívem a helyéről, rögtön fel is ültem. Minho rázott épp fel ebből a rémálomból.
-    Kelj te is fel, mert indulnunk kell az SM-be. – mormogta, én pedig csak bólogattam.
Ezután el is ment folytatni a dolgát, én pedig megdörzsöltem a szememet.
Istenkém, mikor lesz ennek vége? Mikor???

Key szemszöge.

Természetesen képtelen voltam kiverni a fejemből a történteket. Tök mindegy hol voltunk, csak azok az halvány emlékek lebegtek az agyamban, amik még megmaradtak az aznap estéről. Bármikor ránéztem, vagy beszéltem Jonghyunnal, nem tudtam úgy odamenni hozzá, hogy ne ez legyen az első, ami az eszembe jut. Kissé talán kerültem is, de nem csak én, hanem látszott, hogy ő is kerül engem.
Megértem. Hetero férfiként igazán undorítónak hathat, hogy egy pasival csókolózott az éjjel, nehéz lehet ezt kiverni a fejéből. Nem is tudom, hogy gondoltam még annak idején, hogy olyan célzattal kezdek el közeledni felé… mekkora naiv elképzelés volt!
Már csak arra voltam igazán kíváncsi, hogy az SM-ben hány ember fog rám úgy nézni, mint egy UFO-ra. Kissé görcsölt a gyomrom aznap reggel, mikor oda készülődtünk… Csak reménykedtem, hogy ne legyen semmi gond, és eltusolódhasson az egész, úgy ahogy van.
Idő közben azonban kiderült, hogy mégsem csak az SM többi tagja miatt kell hogy aggódjak.
Épp kelés után jöttem volna ki a hálóból, mikor hallottam, hogy Minho és Onew a konyhában vannak, és beszélgetnek kettesben. Taemin fürdött épp, Jonghyun pedig még aludt, mint egy lajhár.
Hallottam a nevemet elhangzani, így merőben furdalt a kíváncsiság, vajon miről is folyhat a beszélgetés. Lassan, észrevétlenül kilopakodtam az előszobába, és megpróbáltam hallgatózni.
-    Most komolyan csak ennyit mondasz erre, Onew-hyung? Te, mint vezető, ennyi a hozzászólásod a dologhoz? – kérdezte Minho, kissé felháborodott hangnemben.
-    Figyelj. Engem nem érdekel semmi, csak az, hogy mindenki jól érezze magát. Ha Key így érzi jól magát, akkor nem zavar. Jobb lenne, ha folyton veszekednénk, és szorongana?
-    Ch… Még mindig nem érted. Nem arról van szó, hogy Key meleg, mert ezt eddig is sejtettük. De szerinted normális dolog volt az egész SM előtt valami random pókembert így letámadni, és egymást falni? Ez azért kissé gátlástalan, nem? Meg kéne tanulnia moderálnia magát, ha már ennyire muszáj belemerülnie a melegségébe! Nem elég, hogy így is úgy viselkedik teljesen, mint egy lány, és az a kosztüm is több volt a soknál…
Elhajoltam. Nem bírtam tovább hallgatni, hogy milyen szinten pocskondiázik Minho engem a hátam mögött.
Ezek szerint ő mégis látta… csak úgy tett, mintha nem. Szép húzás, Minho.
A homlokomat ráncolva berontottam a fürdőbe, ahol Taemin épp borotválkozott, és borotvahabos fejjel meglepetten nézett rám.
-    Na, mi az hyung?
-    Semmi. – böktem oda. – Jöhetek fürdeni?
-    Gyere, de hadd fejezzem már be a borotválkozást.
Bólintottam, és leültem a vécé tetejére.
Taemin tovább húzogatta a pengét az amúgy is baba popsi arcán, és csak méregetett a tükörből. Miután végzett, lemosta az arcáról a habot, és hátra fordult hozzám.
-    Nem kéne végre beszélgetnünk?... Lenne miről, nem?
-    Majd… késöbb. – mondtam, ő pedig csak bólintott egyet, és kiment. Szerettem, hogy nem akarta minden áron kihúzni belőlem, hogy mi van. Csak felajánlotta, hogy ha kell, ő itt van. Egy igazi jó barát volt Taemin.
Az SM felé menet tényleg görcsben volt a gyomrom. Mi van ha Minho már elmondta mindenkinek? Vagy egyáltalán tényleg mindenki látta?
Remegve lépkedtem a folyosón, majd mikor beértem a népesebb helyre… láttam, hogy szempárok sorra mérnek végig engem, és kapják el a tekintetüket rólam. Mások rövid mondatokat súgnak egymásnak, sőt, még olyat is láttam, aki rám mutatott.

Azt hittem, ott helyben elsírom magam.

13. fejezet

Lehuppantam az egyik székre a konyhában, és az asztalra könyökölve fogtam a fejemet.
Ismét visszagondoltam az esti pillanatokra. Alapvetően egy marha jó élményre emlékeztem vissza, amiben talán még sosem volt eddig részem, és azonnal bizsergő érzést éreztem, amint megjelentek az érzések emlékei az agyamban. Annyira szívesen átéltem volna még ezt annyiszor, ahányszor csak tudom… a testem ezt súgta.
Az a csók, anyám… ahogy forgatta a nyelvét a számban…
Kissé az ajkamba haraptam, a gondolatra.
Még mindig nem fogtam fel rendesen, hogy ő tényleg, komolyan Jonghyun volt.  Ahogy bele gondoltam, a gyomromban megjelent az az izgatott érzés.
Ha belegondoltam, akkor erre vágytam én testileg már régóta... és most tényleg megvalósult.
De Jjong nem is tudta hogy én vagyok. Ha tudta volna, eszébe sem jutott volna ilyet csinálni velem.
Ez máris kicsit lejjebb lohasztotta a hirtelen felindult feldobott kedvemet. Sóhajtottam egy nagyot.
Nem csak azon szorongtam, hogy most vajon mit szól Jonghyun ehhez az egészhez, mit gondol rólam, hanem ami talán még ennél is jobban aggasztott, az az volt, hogy ki lehetett az egésznek a szemtanúja.
Mert hogy most már tényleg mindenki rájött arra hogy meleg vagyok, az fix. Ha csak nem véletlenül mindenki más is azt gondolta rólam, hogy nő vagyok, és hogy én és Jonghyun, mint pókember csak egy felismerhetetlen férfi-nő páros vagyunk akiket elragadott a hév. Ebben reménykedtem, de ha arra gondolok, hogy Leetuk is milyen hamar rájött hogy én ki vagyok… ha ő szemtanúja volt az esetnek, tuti hogy elhinti mindenki között.
Mi lesz így? Egyáltalán a srácok közül volt olyan, aki látta?? Jézusom…
Megint gyomoridegem volt, de szerencsére nem lett belőle hányinger. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor captain america Onew-t láttam lassított felvételben kificegni a szobából, a szemei helyén csak két csík volt, úgy pislogott felém a fejét vakarászva.
-    Hello. – mondta felismerhetetlenül rekedtes hangon, majd odacsoszogott a hűtőhöz. Én csak vérbe fagyva követtem a tekintetemmel, és azon járt az agyam, hogy vajon ő látott-e valamit.
Bár arra emlékeztem, hogy Onew nagyon hamar kiütötte magát.
-    Másnap, mi? – kérdeztem.
-    Az.
-    Te emlékszel valamire egyáltalán az estéből? Nagyon hamar kidőltél, attól a whiskytől.
-    Ne kérdezz most ilyeneket tőlem Key-goon. – mondta nyökögve egy pohár tej öntése közben, és becsukta a hűtő ajtaját. Leült az asztalhoz a tejjel, de nem is kezdte el meginni, hanem csak lassan lerakta a poharat, ő pedig ráborult az asztalra, és úgy aludt tovább.
Na jó. Asszem ő nem látott semmit tegnap. Ez már legalább egy.
Következőleg Taemin jött ki. A pánikolt hangulatom ellenére sem tudtam megállni hogy ne röhögjem el magam rajta, főleg, hogy a palástja is félre volt csúszva a nyakán, a vállán lógott lefelé, a zselézett haja pedig össze-vissza állt.
-    Ah, jó reggelt, Hyung…
-    Na, hogy tetszett a tegnap este? – kérdeztem kajánul. Kíváncsi voltam mire jutott azzal a lánnyal.
Egyébként, Taemintől féltem a legkevésbé. Ő már tudta hogy mi a helyzet velem, ráadásul nem lenne kiakadva sem. Bár szerintem nem láthatta az esetet, hisz mikor odamentem a pókemberhez… Jonghyunhoz megkérdezni, hogy nem látta-e Taemint, ő közölte velem hogy már szobán van.
-    Hát.. – vigyorodott el az asztalra nézve, kissé pirulva. - … sikerült megfűznöm egy csinos cicalányt. – Aztán hirtelen rám nézett. – Remélem nem te voltál az!
Felnevettem.
-    Nem, arra emlékeznék, ha egy ilyen cingár supermannel flörtöltem volna. – Cukkoltam megint.
-    Hmm… és mással? – nézett rám sejtelmes vigyorral.
-    Énn őő… nem, senkivel. – Lerítt rólam hogy nem mondok igazat.
-    Ne etess. – mondta Taemin, én viszont gyorsan kimeresztettem felé a szemeimet, és az ujjamat a szám elé raktam. Onew felé biccentettem a fejemet, Taemin pedig hála Istennek fogta az adást, és csak bólintott egyet, hogy érti a célzást. „Majd később.” tátogta.
Nem is tudom hogy elmondjam-e neki… azért mégis csak jó lenne valakivel megbeszélni… de megint tőle kérjek tanácsot? Megint őt traktáljam ezzel? Ah…
Már csak egyvalaki maradt, aki esetleg láthatta, és az Minho volt. Nos, tőle féltem a leginkább, hogy meglátta, hiszen ő a nagy homofób,  ráadásul a leggyanakvóbb is afelől, hogy én meleg vagyok.
De csak nem lehet annyira szemét a sors, hogy pont ő lássa meg?
Lassacskán ő is megjelent a konyhában, és megállt az ajtóban. Csak méregetett bennünket, iszonyatosan álmos, másnapos fejjel. Nem tudtam levenni semmit a gondolataiból…
Aztán hirtelen Jonghyun rontott ki a fürdőből, frissen fürödve. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de én rögtön elkaptam róla, ahogy ő is, inkább Onew-ra nézett, aki még mindig ott aludt békésen a teli pohár teje mellett.
-    Hát… itt aztán van állapot. – konstatálta.
-    Hát van. – szólalt meg végre Minho. – De még mindig jobb mint tegnap. Én rángattam haza mindenkit. Egyikőtök részegebb volt mint a másik. Onew és Key… K.O.
-    Ő még mindig K.O… - mondta Taemin röhögcsélve Onewn.
-     De össze kell szednünk magunkat holnapig, mert már fellépésünk lesz egy műsorban. – mondta Minho.
Csak figyeltem Minhot, de nem tűnt fel rajta semmi furcsaság. Nem tudtam kivenni, hogy most akkor látott-e valamit, vagy sem, de amilyen forrófejű, biztosan már számon kérte volna az egészet rajtunk… de most Jonghyunnal is eléggé normálisan beszélt. Talán kezdtem megnyugodni, hogy nem látta senki, és ez a mi kis titkunk marad Jonghyunnal, amit remélhetőleg tényleg senki sem tud majd meg.

Ha tudtam volna, hogy ez az egész még koránt sem ért véget, nem lettem volna olyan nyugodt.

12. fejezet

Berohantam a fürdőbe, és csak mereven néztem a tükörbe. Az egész sminkem szét volt kenődve az arcomon, rettenetes módon festettem. De egyszerűen nem érdekelt semmi. Mintha kiakadt volna az agyam, csak lefagyva bámultam az ocsmány tükörképemet.
Próbáltam összerakni a fejemet, hogy most tulajdonképpen mi is történt. Próbáltam előásni a tegnap esti emlékeket, a pókemberrel. Aki… Jonghyun volt, ugye, ezek szerint.
Tehát.
Vele táncoltam. Hozzá simultam. Neki vonaglottam.
Őt nyomtam neki a falnak. Őt csókoltam meg.
Ő smárolt le.
Ő hozott lázba.
 Őt hoztam Én lázba.
Jonghyunt.
JONGHYUNT.
…Nem, nem. Ez egyszerűen nem történt meg, igaz? Csak most álmodom, és mindjárt felébredek!
„Te jó Isten…  Te jó Isten, édes Istenem, ez nem lehet, nem nem nem…” – suttogtam magamban hangtalanul, és a fejemet fogva fel-alá járkáltam a fürdőben. Megengedtem a jéghideg csapvizet, és megdörzsöltem az arcomat. A gyomrom görcsölni kezdett az egésznek a gondolatától, és olyannyira felkavart az egész, hogy rám jött a kő kemény hányinger. Próbáltam visszatartani, de sajnos nem ment… hangosan tálaltam ki a tegnapi pia repertoárt a vécénkbe.
A rohadt életbe… a rohadt életbe…
A vécé felett görnyedve hallottam, hogy nyikorog a fürdőszoba ajtaja, és lassan megfordultam.
-    Kibum-ssi? Minden re-…? – kérdezte Jonghyun az ajtóban állva rekedtes hangon, de nem tudta befejezni a mondatát. Valószínűleg ő is rájött a kosztümöm láttán arra a dologra, amitől én épp gyomorideget kaptam és taccsoltam.
Ő csak meresztette rám a nagy szemeit, és nyelt egy nagyot. Én csak néztem rá fájdalmasan, és ismét rám jött az öklendezhetnék, úgyhogy gyorsan visszakaptam a fejem a vécéhez, és ismét hánytam, de már szinte semmi nem jött ki a számon. Jonghyun gyorsan odajött hozzám és a hátamra rakta a kezét.
-    Jól vagy? Hozzak valamit? Vizet?
-    Kö..köszi, de nem… nemkére- - ismét öklendezni kezdtem, erre Jonghyun leguggolt hozzám, és finoman simogatta a hátamat.
-    Ah… sokmindent összeittál tegnap, mi?
Már nem akartam megszólalni, úgyhogy csak bólogattam, és sóhajtottam egyet. Mindent elcseszettnek éreztem, minden kavargott a fejemben, nem tudtam mit kezdjek most, mi legyen, ki látta egyáltalán az egészet, mit gondol most Jonghyun, biztos hogy tudja-e hogy én voltam az, vagy nem, vagy mi van…
Éreztem hogy a meleg könnyek lassan végigfolynak az orromon, belecsöppenve a vécébe.
-    Na. Most meg miért sírsz? – kérdezte kedvesen. Én viszont nem válaszoltam a kérdésére.
-    Te… emlékszel mindenre az estéből? – kérdeztem szipogva.
Jonghyun a földre sütötte a szemeit, és csak lassan bólogatott.
-    Nagyjából.
-    Akkor arra is, hogy..
-    Arra is.
Istenem… Úr Isten…
Még jobban eleredtek az idegtől a könnyeim. Hátradőltem a falnak és az arcomat a kezembe temettem. Hangosan kapkodtam a levegőt, és éreztem hogy Jonghyun csak bámul, és a vállamra rakja a kezét.
-    Na, nyugodj meg… semmi baj. Nem történt semmi baj, csak egy kis félreértés.
-    Ez hogy a fészkes fenébe történhetett meg?? Hogyan??! – vettem el a kezeimet.
-    Én... én nem nem tudom, én csak... már nagyon be voltam rúgva, és… én… ah csak… az az igazság, annyira nőiesre sikerült a jelmezed, hogy azt hittem, hogy nő vagy, Kibum!! Nem ismertelek fel! Csak… ah, te jó Isten… - pirult el Jonghyun, és már elkapta a tekintetét. Nagyon zavarba jött. – Minden esetre meg kell hogy hagyjam, hogy nem én voltam az, aki kezdeményezett. Arra azért még emlékszek.
Most már én is elpirultam.
-    Egyáltalán… rájöttél valamikor az est folyamán, hogy én voltam az? – kérdeztem félénken.
-    Amikor… amikor a nyakadhoz hajoltam… megéreztem az illatodat. Onnan rájöttem, hogy te vagy az.
Jaj Istenem… mennyire éreztem már akkor hogy valami gubanc van…
Felálltam a földről. Lehúztam a vécét, és el akartam slisszolni onnan. Nem akartam tovább erről beszélni. Nem akartam ezt tovább idézni, tovább beszélni arról hogy igen, meleg vagyok, igen, beindultam rád, nem akartam bevallani semmit. El akartam az egészet felejteni.
Nem fogok bevallani semmit. Hagyjon békén mindenki.
-    Ez nem történt meg és kész. – dobtam oda neki röviden, és elkezdtem kiviharzani.
-    Nem! – fogta meg a karomat Jonghyun. Én kezdtem bepipulni. – Key-goon, te is tudod hogy nem hagyhatjuk ezt az egészet annyiban!
-    Igen, meleg vagyok, erre gondolom rájöttél! Mit akarsz még hallani?
-    Azt, hogy miért pont én voltam az közül a száz ember közül, akire épp ráindultál!
Nem akartam válaszolni, így gyorsan témát váltottam.
-    Egyáltalán mit kerestél te abban a buliban? Megint kidobott a barátnőd, vagy mi?
-    Te.. te meg miről beszélsz? – nézett rám felvont szemöldökkel Jonghyun.  – Milyen barátnőm?
-    Tudom hogy nem a családod hívott, hanem ő. Tisztán hallottam a telefonbeszélgetést. Kihallatszott. „Kincsem.. hiányzol… szeretlek…” kinek mondasz te ilyeneket? … De mindegy is, akkor is szemét dolog a mamádról ilyeneket hazudni, csak hogy tudd.
Jonghyun is felállt, és egy pillanatra nem kapott szikrát, majd hirtelen nevetni kezdett.
-    Key-goon, a nővérem hívott! Tudod mennyire szeretjük egymást, kivételes a kapcsolatunk, én mindig így szoktam őt hívni! És igen, nagyon hiányzik már, és igen, szeretem is, mert a nővérem! A mama tényleg rosszul volt, de lekéstem a vonatot amivel haza juthattam volna, így arra gondoltam, visszajövök, és ha már itt kell hogy maradjak, akkor eljövök a buliba. Különben is, kaptam smst a nővéremtől, hogy felfújták a bajt, és a mamával nincs is akkora gond, ne aggódjak. Ezért hála az égnek el tudtam engedni magam.
Na most éreztem magam totál hülyének.
Kibum… te idióta, hülye… hülye…
Az egész arcom lángolt. Gyorsan kimentem a fürdőből, egyenesen a konyhába.

Jonghyun szemszöge.

Kibum kiviharzott a fürdőszobából.
Jonghyun, hogy az isten nyilába lehettél ekkora barom?
Key-jel? Key-jel smároltam az este??? Őt fogdostam össze vissza?? Hogyan? Hogy a francba nem vettem észre, hogy férfi??? Ennyire nem lehettem bebaszva!
Fogtam a fejemet, és fel-alá járkáltam. Nem akartam kimenni, mert csak felébresztettük volna a többieket a civakodásunkkal, így gondoltam egyet, és le akartam fürdeni.
Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy minden piszkot ami az éjjel rám került, lemossa a víz. Bárcsak a piszkos emlékeket is elmosná…
Hirtelen egyre tisztábban kezdtek előjönni az emlékképek.
Nem, nem gondolok rá vissza!
Ahogyan az az ennivaló macskanő előttem vonaglott…
Nem! Menj innen!
Ahogy hozzám simult…
Ahogyan átkarolta a nyakamat… A csípőjének szexi mozgása a kezeim alatt…
De hisz az... az Key csípője volt!!!
A latex nadrágban, az a puha, picike, formás fenék amiről legszívesebben soha nem vettem volna le a kezemet…
Kibum hátsóján gondolkozok!!!
Anyám, de jól csókolt… és még le is smároltam.
KIBUMMAL SMÁROLTAM.
Ő. EGY. FÉRFI!!!
ÉN PEDIG NEM VAGYOK MELEG!
Milyen jól esett, ahogyan az ajkai közre veszik a nyelvemet… Legszívesebben az ölembe kaptam volna, és szobára vittem volna. Ennivaló kiscica volt.
Bassza meg… bassza meg… bassza meg, hogy még így is jó élménynek tűnik! De.. ez képtelenség!
Kicsaptam a zuhanykabin ajtaját, és a kétségbeesetten a tükörbe néztem.
De én nem vagyok meleg…!!!

11. fejezet

A turné maradék részét végigrohantuk, végigdolgoztunk, teljes erőbedobással. A végére már tényleg azt éreztem, nem maradt bennem lélek, és szerintem ezzel a többiek is ugyanígy voltak. Bárhol leültünk, vagy egy pillanatra is nyugalmi állapotba kerültünk, azt hittük, ott helyben elalszunk. Mikor utaztunk hazafelé, teljesen végigaludtuk az egész repülőutat, és hála az istennek, kaptunk pár napot, hogy kipihenjük a turné fáradalmait.
Erre az ellazulásra kitűnő alkalom volt az ezekbe a napokba pont beleeső céges farsangi buli, ahol ott volt az SM Entertainment apraja-nagyja. Nagy sláger volt a beöltözés, minden évben különböző tematika volt megadva. Az idén szuperhősnek kellett beöltözni. Én imádtam mindenkit lesokkolni az öltözékeimmel, ezért mindig kivételesen extrém verziót állítottam fel magamnak.
Most sem tettem másképp. A mércét felállítottam, ugyanis a macskanőt választottam – igen, nőt. Tudtam hogy mindenki le fog hidalni tőle, és alig fognak engem felismerni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam. Elhatároztam, hogy egy tündöklő dívát csinálok magamból – olyat, hogy senki se fog felismerni.
Kíváncsi voltam, vajon Jonghyun minek öltözik majd be – tökéletes superman lett volna belőle, a mostani kigyúrt testével. Azonban aznap késő délután, mikor készülődtünk az estére, hirtelen máshogy alakultak a dolgok…
Épp a fürdőben piperészkedtem, mikor hallottam, hogy Jonghyun telefonál valakivel a hálóban. Résnyire nyitva maradt az ajtó, így a beszélgetés kiszűrődött. Alapjáraton nem szoktam kihallgatni mások beszélgetését, de hirtelenjében megütötte a fülemet valami, amit nem tudtam nem hallani.
-    De kincsem… nem hiszem hogy elérem az esti vonatot most már… maximum csak akkor, ha nagyon rohanok… - mondta mézes mázasan.
Ennek hallatán egy pillanatra meg is álltam a szempilla spirálozás közben. Picit közelebb hajoltam az ajtóhoz, hogy jobban halljam a beszélgetést. Rosszul éreztem magam, hogy hallgatózok, de eszeveszetten furdalt a kíváncsiság.
-    Ennyire sürgős?... Hát, jó. Megoldom valahogy. Még hívlak. Rendben, és kérlek vigyázz magadra. Már nagyon hiányzol… én is. Szia. – fejezte be a beszélgetést, majd kinyomta.
Felvontam a szemöldökömet. Szóval ezek szerint mégis csak van barátnője.
Nem kell a szerelem, mi? Teljesen felesleges, mi? Áh… nem bírta ki.
Én is teljesen feleslegesen ugrándozom. Hiú ábrándok tömkelege folyt bennem mostanában… le kéne szállnom a földre, és nem hallgatni Taemin naiv bíztatásaira.
Sóhajtottam egyet, megcsóváltam a fejemet, és tovább pingáltam a szememet.
Miután a sminkem tökéletes volt, kimentem a fürdőből. Mikor megláttam Taemin jelmezét, kitört belőlem a hahotázás.
Miután a többiek hallották a nevetésem, ők is kijöttek megnézni, és szintén rázendítettek. Taemin csak állt ott, széttárt karokkal vigyorogva, de értetlenül.
-    Most meg mi az? Nem jó? Ez volt a legjobb amit találtam!
Alig bírtam megszólalni, annyira nevettem. A sminkem már teljesen el is folyt, amit most csináltam meg.
-    Ah… Taemin-ah… te… te vagy a… a legbotsáskább szupermen akit valaha láttam!! – Mondtam harsogva és továbbra fogtam a hasamat. – Jaaj Istenem, most csinálhatom meg újra a sminkem miattad!
-    Tényleg, te mi leszel Key-goon? Megint valami nagyot alakítasz? – kérdezte Jonghyun a szeme szélét törölgetve a könnyektől.
-    Hmm… majd meglátod este. – mondtam flegmán viccelődve, majd elindultam a fürdő felé.
-    De… srácok, én már akartam szólni… - kezdett bele az általam már várt mondanivalójába, én erre megfordultam. – A nagymamám rosszul lett otthon. Most értesítettek telefonon, ki kellene használom ezt a pár napot, ha már szabadság, és lehet hogy hazamennék inkább. Eléggé komolyan beteg, és szeretnék minél többet vele tölteni.
Enyhén felhúztam a szemöldökömet. C-c, Jonghyun, nem szép dolog ilyet kitalálni, csak hogy a barátnőddel találkozhass… a  nagymamádat ürügyként felhasználni, igazán nem szép.
-    Hát… kár hogy nem jössz, de a család az első, én teljesen megértem. Menj csak.  – bólintott felé Onew, Jonghyun pedig elmosolyodott.
-    Köszönöm. Én is nagyon sajnálom, és nektek pedig jó szórakozást. Sok fotót csináljatok!! – Mondta lelkesen, majd az órájára nézett. – Anyám, nem érem el a vonatot!!
Hirtelen elkezdett szedelőzködni, majd szinte kirohant az ajtón.
Én csak megvontam magamban a vállamat, és tovább pingáltam magamat. Hadd legyen el az újdonsült barátnőjével, aki ugyanúgy össze fogja törni a szívét, mint az összes többi. Ha ez neki jó, és nem volt elég tanulópénze már… magára vessen. De én, szeretném végre jól érezni magamat a bőrömben, legalább ezen az egy estén – úgyhogy mindent bele fogok adni!
Lassan felkerült rám a latexes bőr nadrág, egy nagy, platformos, szegecses sarkú cipő, egy bőr mellény, macskakarmokkal felszerelt bőrkesztyű, és ami a legfontosabb volt, a rejtélyes macska álarc, cicafülekkel.
Amikor belenéztem a tükörbe, hangosan felsikkantottam. Még én is meglepődtem a látványtól. Onew pedig, aki a captain america jelmezében jött ki épp a konyhából egy pohár teával a kezében amit iszogatott, kiköpte, amint meglátott.
-    Te jó szagú…
-    Ez… most … komoly? – kérdezte letaglózva batman Minho, miközben a tátott szájú, lefagyott botsáska superman mellett állt az ajtóban.
-    Haha… asszem durván fogok kinézni!! – mondtam lelkesen.
-    Ez több mint durva. – folytatta Onew.
-    Ez… jézusom Key, teljesen olyan vagy mint egy nő! Mi ütött beléd?? – kérdezte kissé felháborodva Minho.
-    Botrányosat akartam, hát ez az lett.
Ezután csak pislogott rám egy sort, majd halkan megjegyezte:
- Csak senkinek ne mondd el, hogy SHINee tag vagy. Könyörgöm. Köszi. – ezzel be is vonult a nappaliba, én pedig mit sem törődve a véleményével billegtem a tükör előtt.
Kisvártatva Taemin is megszólalt.
- Ööh… nekem… tetszik, hyung..! – mondta meglehetősen őszintétlen hangnemben.
Macskanő, batman, superman és captain america lassan elindultak az éjszakában az SM Entertainment zártkörű rendezvényeket tartó épülete felé.
Mit ne mondjak, senki az ég világon nem ismert fel, egész egyszerűen csak megjegyezték hogy durván szadista módon nézek ki. Kérdezgették hogy ki vagyok, de én azért sem mondtam el senkinek. Hadd furdalja őket a kíváncsiság! Szerencsére a zene is olyan hangos volt, hogy nem lehetett hallani a hangom, így arról sem ismerhettek fel.
Körbenéztem a teremben. Volt itt minden: sailor moontól elkezdve a shongokuig az összes híres anime karakter megjelent, de nem maradhatott ki természetesen farkasember, vasember, ciklon, és társai sem. Volt olyan lány, aki szintén macskanőnek öltözött – de én akkor is szexibb voltam náluk.
Nem fogtam vissza magamat a mai estén. Ettől függetlenül azért próbáltam ügyelni Taeminre, hogy ne csináljon hülyeséget, de tudtam hogy azért Minho is odafigyel rá. Onew sajnos nagyon hamar berúgott általában, ezért rá ebből a szempontból buliban nem számíthattam. Máris fűzött egy csajt, egy üveg viszki társaságában.
Minho is jól elvolt a lányokkal, így én magamnak kellett hogy társaságot keressek. Először is odamentem a pulthoz tölteni valami jó kis erős italt, majd éreztem, hogy valaki hátulról megkopogtatja a vállamat.
- Leetuk-hyung! – vigyorodtam el. – Te… Joker? Ő szuperhős egyáltalán?
- Mindegy az, a lényeg hogy egyszerű volt megcsinálni! Egy öltöny, összemázgáltam a képem, és annyi, haha… - nevetgélt egy sort, látszott rajta hogy ő nem most kezdte az ivászatot.
- Akkor Minhoval ne fuss össze, mert ő batman. A végén még letarol. – kuncogtam, miközben lehúztam a fél poharat. – De te tudod, hogy ki vagyok?
- Hm… hadd találjam csak ki, SHINee, Key?
- A francba, honnét tudtad?!
- Haha, túl jól ismerem a SHINeet, hogy ne találjam ki! Mindenesetre igazán merészre sikeredett a szerkód. Ha nő lennél, talán még…
- Ne folytasd! – állítottam meg. – Maradjunk csak annyiban, hogy merész. – Mosolyogtam rá, majd lehúztam a maradék vodkát.
Ezután jól elbeszélgettünk Leetukkal, emellett az egy üveg vodka mellett, ami szépen lassan el is fogyott. Ennek következtében eléggé kezdtem megérezni, sőt mi több, kezdett gátlástalanságom a határokig tágulni. Nem szerettem, amikor ilyen hirtelen berúgtam… eddig sosem vezetett jóra.
Hirtelen vágyat éreztem arra hogy elkezdjek táncolni. Magammal húztam Leetukot a táncparkettre, és tombolni kezdtem. Nagyon jól esett ez a szinte önkívüli állapot, amibe kerültem akkor.  Semmi más nem létezett, csak a dübörgés a gyomromban, elmosódott harmóniák, sötét fény, villogások, néha fel-fel villanó ismerős arcok, és tagjaim ritmusra való mozgása.
Aztán hirtelen éreztem, hogy valaki hozzám dörgölőzik hátulról, megfogja a csípőmet, és a nyakamba hajol.
Egy pillanatra kirázott a hideg az érzéstől, és azon nyomban megfordultam. Ekkorra már a táncpartnerem – aki alig tudott megállni a lábán – is realizálta, hogy én bizony nem egy kebelcsoda cicamica vagyok, feltette a kezét a levegőbe, és tovább állt.
- Azért… vigyázz ezzel a jelmezzel, Key-goon, a végén még megfektetnek benne! Cicapornó lesz itt! – röhögött a képembe Leetuk. Na jól van ez is már teljesen kész van… - gondoltam magamban, és lassan tovább álltam. Már nem láttam rendesen, de Taemin az eszemben volt. Már jó régóta nem láttam, és kezdtem miatta aggódni.
Végig néztem az összes szobát, termet, vécét, de egyszerűen nem találtam. Kezdtem kissé megijedni, úgyhogy jött a következő lépés, megkérdezni az embereket, nem-e látták?
- Bocsi… - szólítottam meg egy Hulkot a háta mögül, aki felém fordulva máris kacérkodó arckifejezést váltott. Tényleg lehet hogy erős lett kicsit ez a ruha… - gondoltam. – Nem láttál véletlenül egy cingár supermant?
- Cingár mit? Mit keresel cicus? Hm… szereted a tejecskét? – vonogatta fel a szemöldökét, én pedig az égbe meresztettem a tekintetem és azonnal tovább álltam. Reménytelen esetek voltak már itt…
Onew a kanapén aludt az üres whiskys üveg társaságában, úgyhogy ő még inkább haszontalannak bizonyult ez ügyben. És bár Minho folyton került engem, én akkor is elkaptam.
-    Minho-ssi, nem láttad Taemint véletlenül?
-    Hm… nem tudom… asszem egy csajjal láttam utoljára táncikálni meg lófrálni… téged amúgy hányan próbáltak eddig megfektetni? – kérdezte a pia következtében meglehetősen artikulálatlan szavakkal, én pedig csak egy hamis mosoly kíséretében távoztam a társaságától.
Ez az információ legalább már valamiféle támpontot adott, de én attól még aggódtam a makanae miatt. Ha bezavarok, ha nem, én most megkeresem, nem hiányzik hogy detoxba végezze, mert meg akarta mutatni egy csajnak, hogy ő igenis bírja a piát.
Tovább kérdezősködtem, következő utam egy kigyúrt pókemberhez vezetett. Tényleg hasonlított rá, döbbenet!
-    Bocsi… - kopogtattam meg a vállát az egyedül álldogáló piros mutánsnak. – Nem láttál véletlenül egy hiper vékony supermant valahol lófrálni? Már sehol sem találom, de tényleg…
A pókember végig nézett rajtam – legalábbis a feje mozgása erre utalt, mivel az arcából semmit sem láttam – és biccentett egyet a fejével az egyik ajtó felé.
-    Asszem abba a szobába láttam bemenni egy másik macskanővel… - mondta a fülembe hangosan.
Egy kő esett le a szívemről. Ezaz… még épségben van, és itt van. Lehet, végre sikerült valami kis kalandba keverednie… hagyom. Hadd csinálja, nagy fiú már ő is.
– Úgy látszik népszerű ma ez a jelmez. – mondta ismét a fülembe a pókember.
Én csak bólogattam.
-    Igen. De azért, mégis csak az enyém az igazi, nem igaz? - kérdeztem viccelődve.
-    Határozottan. – bólogatott ő is.
Erre én elmosolyodtam. Végre valaki akinek talán tényleg tetszik…
Éreztem, hogy kicsit kezd belőlem kiszállni a pia, kedvem támadt inni még egy kicsit.
-    Nem iszunk valamit? – kérdeztem a pókembert. Ő csak bólogatott, majd elindultunk a piás pult felé, ahol már szinte halomra hevertek a piás üvegek és poharak.
Találtunk egy majdnem teli üveg tequilát, amit hamar be is nyomtunk a pókicával. Nekem arra a csaknem fél üveg vodkára pont ez nem hiányzott volna… ismét táncolni támadt kedvem.
Felálltam, és behúztam a táncparkettre a maszkost. Ő nem ellenkezett, kicsit meg-meg tántorodott a piától, de koránt sem volt olyan mint az előbb Leetuk. Sokkal normálisabbnak tűnt.
Most még jobban összefolyt minden, mint az előző táncoláskor. Már szinte csak foltokat láttam, és magától mozgott a testem a zenére. Most már minden egyes gátlásom elszárnyalt, eltűnt, és csak a pillanatnyi élvezett létezett a számomra. Bármire képes lettem volna. Ha épp ahhoz lett volna kedvem, hogy kiugorjak az ablakon, vagy széttörjek valamit, akkor megtettem volna. Ilyen voltam én, full részegen.
Egy jó kis szexi hangulatú szám jött épp a lejátszóban, nem kellett több, máris magával ragadott a szám hangulata. Minden szexiségemet elővettem, és vonaglani kezdtem. Azonban valahogy olyan furán éreztem magam egymagamban, úgyhogy minden hezitálás nélkül belekapaszkodtam a mellettem táncikáló pókember nyakába és neki lejtettem buja táncot. Nem is jutott eszembe, hogy ő esetleg ezt nem akarja, vagy valami problémája lehet vele, de ami azt illeti, nem ellenkezett – sőt. Készségesen a csípőmre tette a kezét, és követte minden mozdulatomat. Eszembe sem jutott hogy ezt bárki látja, és esetleg rájön hogy én a férfiakhoz vonzódom, vagy ez a pókember lehet hogy azt hiszi, hogy én nő vagyok, és csak azért hagyja magát. Egyik sem jutott az eszembe.
Én kacéran néztem csak rá, viszont kezdett zavarni, hogy én az ő arckifejezését sosem látom. Megpróbáltam lehúzni róla a maszkot, szépen lassan, azonban azonnal odakapott hozzá. Én lebiggyesztettem az ajkam.
-    Naa.. miééért neem? – kérdezte affektálva.
-    Azért… mert… megfogadtam, hogy ma este nem veszem le magamról!
-    Naaa… - hízelegtem neki, mint egy igazi cica, de ő továbbra is csak csóválta a fejét.
Erre én csak megvontam a vállamat.
Aztán eszembe jutott, hogy már milyen régóta nem is gondoltam egyáltalán Jonghyunra. Egy igazi csodának hatott ez a dolog – lehet hogy a pia, esetleg… lehet hogy a pókember műve?
Ennek gondolatán valamiért boldog voltam. Azt hittem hogy kezdtem elfelejteni Jjongot, hogy esetleg ez az egész dolog, hogy újra fut a csaj után, kiábrándított kissé belőle.
Lehet hogy megoldódik végre mindaz, ami négy éve gyötör?
Ez az egész dolog felspanolt, ráadásul ismét egy jó számot adtak le. Közelebb léptem a pókemberhez, és a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet. Azt gondoltam, hogy csak leállít, ha már nem akarja…
Nem állított le.
Jézusom, én beindultam… teljesen beindultam.
Éreztem, hogy a kezei lassacskán hátrébb csúsznak a csípőmről egészen a derekamra, majd lefelé, hogy a két tenyere pont a fenekemen nyugodjon.
Most a szemébe próbáltam nézni, és lassan az ajkamba haraptam. Ő még közelebb húzott magához, és éreztem azon a jó kis nyúlós pókember ruhán keresztül, hogy odalent ő sem teljesen százas már. Nekem szerencsére lenyomta a feszülős latex bőr, meglehetősen kényelmetlen pozícióban, de ilyen helyzetben ez már nem is zavart. Élveztem a pillanatot.
Éreztem hogy kissé rámarkol a fenekemre, és ez, mintha benyomtak volna egy bekapcsoló gombot, szinte automatikusan hozta ki belőlem azt a mozdulatot, hogy a hozzánk közel eső falhoz toljam a pókfajzatot, és a maszkját lassan, csak a szájáig feltolva megcsókoljam őt.
Életem első, és legeslegédesebb csókjában volt akkor, és ott részem.
Először csak finoman, hosszasan csókoltuk meg egymást, majd éreztem, hogy ő enyhén harapdálni kezdi az alsó ajkamat. Ez ismételten megindított bennem valamit, mert megint megcsókoltam, de most sokkal szenvedélyesebben és mélyebben. Eközben ő már a hajamba túrt, én pedig – ugyanolyan joggal – szintén rátapasztottam  a mancsaimat az ő hátsójára. Aztán mikor már azt hittem, ennél jobb érzés nem létezik, éreztem, hogy a nyelve lassan, az ajkaim közé csusszan, és gyengéd, körkörös táncot jár a sajátom körül. Annyira jól esett, hogy hangosan belenyögtem a csókba – szerencsére a hangos zenétől ez egyáltalán nem hallatszott. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól, aztán ő a nyakamra is hintett egy csókot. Ezután lassacskán visszahúzta a szájára a maszkot, majd a kezeit is lassan lecsúsztatta a testemről.
-    Ne haragudj… de most mennem kell, cicus. – mormolta a fülembe, majd eltűnt a sötét tömegben.
Én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Miért, miért, miért megy el???
Nem akartam hogy elmenjen. Tudni akartam, hogy ki ő, és azt akartam, hogy maradjunk kapcsolatban! Akkor miért ment el?
Pf.. lehet hogy rájött, hogy férfi vagyok.
De hát, eddig is észrevehette volna… miért vagy ilyen szerencsétlen Kim Kibum???
Ahogy az előbb az élvezetbe, úgy most a letargiába ugyanolyan nagy elánnal tudtam beleélni magamat. Lecsücsültem egy sarokba, és a maradék piákat mind-mind sorra elkezdtem meginni.

A következő képem már csak az, hogy ébredezem a lakásunkon, a nappaliban.
A fejem iszonyatos módon fájt, annyira szédültem, hogy tíz percbe telt felkelnem a kanapéról. Az a csodálatos latexes bőrös szar ruha ami egész este rajtam rohadt, most is rajtam volt, még a maszk is. Azonnal letéptem a fejemről, mert már elegem volt belőle, és a cipőt is leszedtem.
Kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd megpróbáltam besettenkedni a hálóba, megnézni a többieket – legalábbis reménykedtem benne hogy mind a hárman ott vannak, épségben. Legalább egyikőjüknek itt kell lennie, különben ki hozott volna haza?
Mikor halkan benyitottam, végigpásztáztam a szememet az ágyakon. Minho, Taemin, Onew, Jonghyun…
Jonghyun??!!!
Mikor realizáltam azt amit láttam, elfehéredtem, és a falnak kellett dőlnöm hogy ne ájuljak el.

Jonghyun pókember ruhában volt.

[Gyerekek... ha tudnátok meddig írtam ezt a fejezetet... keményen megdolgoztam érte, és jó is lett, úgyhogy ide azokkal a jó bőséges véleményekkel, mert megérdemlem!! xD Holnap reggel kelek, és fél 4 van!! De csak nektek csináltam, és már nagyon várom, mit szóltok hozzá. <3 ˘w˘ köszönöm az olvasást! ]