16. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Az idő elteltével egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész egyszerűen visszafordíthatatlan.  Hiába való volt minden, hiába tartottam magam távolabb Keytől. Szinte már alig beszélgettünk, kerültem őt amennyire csak lehetett. De bármit csináltam, akkor is ott volt bennem az a fránya érzés…
Az a fránya, hülye érzés… aminek egyszerűen nem szabadott volna ott lennie!
De ott volt.
És nem csakhogy nem múlt el, de egyre inkább felerősödött bennem. Azóta az eset óta egyszerűen folyton Kibumot figyeltem. Legyen az próba, fellépés, műsorok, vagy csak simán, mikor otthon voltunk. Minden mozdulata, mondata, mosolya, nevetése egészen másképp hatott, mint azelőtt. Folyton őt néztem, és magamra kellett szólnom, hogy nem, te meghülyült, őrült Jonghyun, szállj le róla, ez egyszerűen nem helyes, és kész! Mégis, valahogy mindig visszavezetett a figyelmem hozzá. Mintha egy egészen más embert láttam volna most már. Illetve, tudtam hogy ő az, és leginkább úgy hatott, mintha egészen eddig egy más embert láttam volna.
Hogyhogy nem vettem észre eddig őt? Hogy ő ilyen?
Nem tudtam eldönteni, hogy amit éreztem, az kifejezetten vonzódás volt, vagy csupán rajongás, vagy mi. Nem, nem olyan volt, mint amikor egy lány megtetszett nekem, és egyszerűen attraktívnak találtam, esetleg még szimpatikusnak is. Nem is olyan volt, mint amikor belehabarodtam egy gyönyörű, kedves lányba. Valahogy Keynél ezt az egészet sokkal mélyebbnek, komolyabbnak éreztem, sokkal stabilabbnak és eltávolíthatatlannak… Keyt már nagyon nagyon régóta ismertem, nagyon sokat tudtam róla, és ő is rólam. Sok mindent átéltünk már együtt.  Valahogy megrémisztett az, hogy ilyen hirtelen ugyanarról az emberről így kezdtem el érezni.
Amitől viszont még jobban féltem, hogy a barátságunk rovására megy ez az egész ismeretlen maszlag, ami magával ragadott. Láttam, hogy kezdte ő is észrevenni rajtam a távolodást, és szegény, csak értetlenül nézett néha rám. Próbált úgy viselkedni velem, mint ahogy mindig is szokott, de egy idő után láttam, hogy megelégelte, és ő is elkezdett tőlem távolodni. Ez nagyon bántott, és ostoroztam is magamat, hogy az én hülyeségem miatt most ő szenved. De egyszerűen féltem hozzá közel kerülni. Az egykori legjobb barátomhoz, akinek eddig bármikor mindent el mertem mondani, meghallgattuk egymást, hülyéskedtünk, sztoriztunk egymásnak…
Rengeteg álmatlan éjszakát éltem át ez miatt. Őszintén szólva, először az zavart a legjobban, hogy ez az egész meglehetősen bántja a férfiúi büszkeségemet. Hiszen eddig egy egészen jó nőcsábásznak véltem magamat, amelyik lányt kinéztem magamnak, mindig sikerült megszereznem. Szerettem a lányokkal flörtölni, zavarba hozni őket, elvarázsolni. És én most mégis egy férfiért vagyok oda. Szánalmasnak véltem magam emiatt.
De ezen is túlléptem egy idő után. Elfogadtam, hogy ez van, és egyszerűen megpróbáltam elnyomni magamban az érzést, szinte megtiltani magamnak, hogy bármivel is foglalkozzak ami ezzel kapcsolatos.  De természetes módon, ez nem ment, hiszen a vágyaknak mióta tud az ember parancsolni?
Kezdtem beleőrülni az egészbe. Amikor már a sokadik álmatlan éjszakámon voltam túl, és nem tudtam emiatt semmire sem koncentrálni emiatt, úgy döntöttem, valamit tennem kell. És már nem érdekelt, mi volt az, de ennek az egésznek valahogy meg kell oldódnia.
Arra  gondoltam… mi lenne ha csak szimplán beletörődnék a helyzetbe, és azt tenném egészen egyszerűen ami jól esik? Rábíznám magamat a vágyaimra. Meglátjuk, hová vezetnek majd. Bárhová is vezetnek, az azt jelenti, hogy ezt kell tennem. Hogy valójában ezt akarom tenni.
Egyik reggel ezekkel a gondolatokkal keltem ki az ágyamból, amikor előző éjjel elhatároztam magamban. Furcsa, de már akkor jobban éreztem magamat, mint az elmúlt időkben bármelyik reggel.
Kimentem a konyhába, ahol épp Kibum főzött. Az asztalnál ült Onew is, az ő adagját már bőszen magába tolva.
-    Jó reggelt – szóltam oda. Onew csak bólintott egyet a teli szájával, Key pedig hátra fordult a tűzhelytől, és odadobott egy „Jó reggelt”.
Láttam rajta hogy már eleve úgy áll hozzám, hogy teljesen hideg. Most kezdtem igazán realizálni hogy meddig jutott a kapcsolatunk, és ez mind az én művem… egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ezt az egészet helyrehozzam – akárhogyan.

Elhatároztam, hogy ez a nap a változások napja lesz.