15. fejezet

Még azok az ismerőseim, akikkel eddig felhőtlenül beszélgettem, és még talán jó barátomnak is tartottam, őket, Úgy néztek rám. Mindenkinek a tekintetében volt valami más, ami eddig nem volt. Kinek negatívabb, kinek meglepettebb, tartózkodóbb, sőt, volt akinek kifejezetten csalódott tekintete volt – ez főleg a lányokra volt jellemző. Ez az egész szörnyen hatott a lelkemnek, és legszívesebben ott hagytam volna az egész kócerájt. Eddig valamilyen szinten mindig szerettem ott időt tölteni, hiszen mindig adódott alkalom mondjuk két próba között egy-egy régi munkatárssal beszélgetni, barátkozni, elütni együtt az időt a büfében, ahogy egészen eddig szoktuk is… de aznap az járt a fejemben, hogy valahogy most ennek vége. Úgy éreztem, ezen túl örökké ez lesz. Mindenki lenéz, vagy legalábbis máshogy tekint rám, mint amúgy.
Azonban, mikor szóba elegyedtem újra Leeteukkal, sikerült meglepnie egy pár újdonsággal.
-    Hello Key-ssi! Jössz egy kávéra a büfébe?
-    Szia. Persze – mondtam kissé tartózkodóan, mikor jöttem ki a táncterem felől az aulába.
Kikértük a kávénkat, és leültünk a büféhez. Már hozzá is úgy álltam, hogy „na gyerünk, mutasd ki felém te is a szánalmadat”. De meglepődésemre nála pont nem leltem fel ezt.
-    Hogy vagy? Sikerült kiheverni a partit? Jó durvára sikerült azért a végére, nem? – vigyorgott rám, ahogy mindig is szokott. Annyira megörültem, hogy talán ő legalább nem vált át szánakozó módba, hogy egészen fellelkesültem.
-    Haha, mi az hogy! Tudod mennyit ittam aznap este? A felére nem is emlékszek. Azt se tudom, hogy kerültem haza. – nevettem én is.
-    Tényleg? – nevetett -  Szerintem biztos azzal a pókkal mentél haza. Ami azt illeti, nem úgy tűnt hogy nem bíznád rá magadat, szóval…
Az arcomra fagyott a mosoly. Az iménti felcsillanó jókedv egyről a kettőre eltűnt, és csak egy menekülési kényszer jött a helyére, hogy azon nyomban le akarom zárni ezt a témát, és eltűnni a francba.
Azonban az még mindig meglepett, hogy azzal ellentétben hogy ezek szerint Leeteuk is látta a jelenetünket, nem csodálkozik, vagy szörnyülködik, mint a többi jómadár.
Nem szóltam egy szót se, csak éreztem, hogy vörösödök és kezdek jobban izzadni is. Gondolom ezt Leeteuk is látta rajtam.
-    Ne aggódj Key-goon. – Hajolt közelebb, és halkabb hangnemre váltott. – Az az igazság, hogy engem személy szerint nem lep meg a dolog. És nem is zavar. Ha ez érdekel… akkor már jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet. Úgyhogy ne aggódj, ne érezd magad emiatt kellemetlenül. – veregette meg a vállamat, majd az órájára nézett. – A mindenit, kezdődik a táncpróba, én meg még meg se ittam ezt a löttyöt… - gyorsan lehúzta a kávéját, és egy barátságos mosoly után elviharzott.
Miután elment, kifújtam magam, és a fejemet fogva könyököltem a kávém fölé az asztalra.
„Jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet…” – visszhangzott a fejemben, és egy pillanat alatt realizáltam, hogy ez mit is jelent.
Tehát ezek eddig is csócsálták ezt a témát a hátam mögött! És a szemembe pedig vigyorgott az összes!... Egyébként is, mégis honnan a fenéből gondolták azt, hogy én meleg lehetek??
Egy nagyot sóhajtottam, és becsuktam a szememet. Beszívtam a kávém finom gőzét, és próbáltam nyugtatgatni magam.
Ez csak egy munkahely számomra. Nem muszáj nekem itt mindenkivel jóban lenni, nem igaz? Elég ha a csapattársaimmal jóba vagyok…
Eszembe jutott Minho. Hát… nála azért még javulásra szorul a helyzet. Főleg most, hogy élesben látta a dolgokat. Nem tudom mikorra fog végre ezzel megbékélni.
Egyszer csak csukott szememet rögtön kinyitottam, mikor hallottam a velem szemben lévő széket kihúzódni. Felnéztem, és Jonghyun nézett rám.
-    Lassan folytatódik a próba, úgyhogy idd azt a kávét. –mondta. Meglepett, hogy most ideült hozzám.
Én szó nélkül felegyenesedtem, és elkezdtem szürcsölgetni a kávémat. Mindeközben végig a szemébe néztem, és próbáltam kihámozni, hogy akkor most tulajdonképpen mit is gondolhat az egészről. Neki is volt valami különös furcsaság a szemében mostanság, és alig tudtam eddig egyáltalán megnézni, mi is az, mert mindig elkapta a tekintetét, és ha ő nem, akkor meg én néztem el a szeméből. De most végre láthattam valamit.
Bizonytalanságot és zavartságot sugárzott. Mint aki kínosan érzi magát, amikor a közelemben van. Kissé bántó dolog volt számomra, de teljes mértékben megértettem.
-    Key-goon, én… én észrevettem valamit.
Ez már feljebb keltette az érdeklődésemet. Közelebb húztam magam  a székemmel az asztalhoz.
-    Hallgatlak, mondjad.
-    Hát… - körül nézett, majd kissé halkabb hangnemre váltott. – én… észrevettem hogy azóta az este óta, valahogy olyan furcsán viselkednek a többiek itt a cégnél.
Kissé kigúvasztottam a szemeimet, és a mutatóujjam a szám elé emeltem.
-    És ezt feltétlenül itt, az SMBEN kell megbeszélnünk?! – mondtam én is halkan.
-    Nem, nem, én csak annyit akartam ezzel kapcsolatosan, hogy… rám nem néznek furcsán, tehát gondolom engem nem ismertek fel, nem tudja senki, hogy én voltam az.
-    Ennek örülnöd kéne, nem? – fontam karba a kezeimet.
-    Hát – vakarta meg a fejét – nem arról van szó. Én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom hogy most ilyen helyzetben kell lenned emiatt, és bocsáss meg hogy ilyenbe sodortalak. Hiszen azért nekem is jócskán részem volt benne, ha úgy vesszük.
Micsoda? Ő most… bocsánatot kér?
Önkéntelenül is felnevettem.    
-    Igazán kedves tőled, de… ez tényleg az én saram. Örüljünk neki hogy téged nem sodortalak bele szerencsére, hála a te fogadalmadnak aznap estére.
Kevergettem a kávémat, és félig mosolyogva bámultam a habjának spirális áramlását.
Azért rendes tőle a bocsánatkérés. És kissé furcsának tartottam, hogy ő magától felhozta a témát. Bár nem pont itt volt a legcélszerűbb, mert itt még a falnak is füle van.
Éreztem a  tekintetét rám fúródni.
Mit bámulhat ennyire rajtam?
A kávémból felnéztem, és belenéztem a nagy, fekete szempárjába.
Ugyanazt láttam a tekintetében, mint amikor elmentünk együtt vásárolni, és a kávézóban ültünk. Azóta sem köszöntött még vissza rám Jonghyunnak az a tekintete, és most újra képes volt belőlem azt a boldog érzést előhozni, mint akkor.
Pár másodperc elteltével, amikor már egészen sokáig bámultunk egymásra, tekintetét a kávémra szegezte, és megszólalt:
-    Tényleg igyad, mert három perc, és próba!
-    Oh, valóban! – eszméltem fel, és hangyányi lepkékkel a gyomromban lelöktem a kávét.
Hiába. Úgy látszik ez már sosem fog elmúlni.