9. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Morogván nyomtam ki a reggel megcsörrenő telefonom ébresztőjét. Tegnap este sikerült picit elhajolni a srácokkal… a fejem sajgott, a homlokomat erősen összeráncolva nyújtózkodtam, hogy némi erőt leheljek elernyedt, másnapos testembe.
Muszáj lesz összeszedni magam, mert ma lesz az első koncertünk… és még vár rám az órákig tartó próbálás… francba…
Semmi kedvem nem volt hozzá, de végül összekapartam magam és kikeltem az ágyból. Miután lefürödtem, és a ruháimért indultam a szekrényhez, valami ismeretlen dologra lettem figyelmes az íróasztalon. Láttán felvontam a szemöldökömet.
Hát ez meg…? Ez az a sapka! Mit keres itt?
Odasétáltam az asztalhoz, és megláttam a mellette lévő apró üzenetet. Már a kézírásról felismertem, hogy Key-goon írta.
„Így már biztos nem fáj a szíved érte, mert már a tiéd! Használd egészséggel. – Key”
Az eddigi morcos kedvem már el is szállt, és önkéntelen is mosolyt csalt az arcomra Kibum meglepetése.
De hát… miért vette meg nekem ezt a sapkát? Ráadásul ilyen drágán? Jézusom, mennyire rendes Kibum…! Valamivel meg kell majd hálálnom neki…
Tényleg nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen, váratlan meglepetést, de folyamatosan mosolyogtam, mert nagyon jól esett. Nagyon örültem ennek a sapkának… őszintén szólva, nagyon megtetszett ott a boltban, mert pont passzolt hozzám. Tényleg fájt a szívem, mikor láttam, hogy elvitték!
Mikor felöltöztem, rögtön fel is húztam a fejemre, hogy lássa Kibum.

Key szemszöge.

Kíváncsian vártam lent a reggelizőben, mikor jön le Jonghyun, és vajon mit szól a kis meglepetésemhez. Folyamatosan lestem a bejáratot, mikor egyszer csak megjelent. Mikor jött befelé, egyenesen rám nézett, és széles mosollyal mosolygott rám. A fején ott ékeskedett legújabb szerzeménye, az én ajándékom. Nagyon jól állt neki, látszott rajta hogy örül, és mikor közelebb ért, nagyot dobbant a szívem.
-    Sziasztok! – köszönt mindenkinek, és leült az egyik székre, majd folyamatosan rám nézett. Bár a szívem össze-vissza kalapált, én is visszamosolyogtam rá.
-    Látom tetszik.
-     Kibum-ssi… nem is tudom hogy háláljam meg, ez a sapka… annyira az enyém! Köszönöm szépen!
Ő csak sugárzóan vigyorgott rám, én pedig már alig bírtam tovább, és elnéztem a tekintetéből, tovább étkezve a reggelimet. Nagyon örültem neki hogy sikerült örömöt okoznom számára.
-    Miről maradtunk le? – kérdezte Onew.
Taeminen láttam, hogy már a vigyorától alig tudja tovább enni a reggelijét, Minho pedig csak ugyanolyan bamba fejjel nézett, mint Onew.
-    Kibum megvette nekem ezt a sapkát, meglepetésként… úgy tetszett nekem, de én drágának tartottam és nem vettem meg. Ő viszont valahogy sunyiban megvette mikor nem voltam ott, és reggelre ott volt a szobámban. Most mondd meg!
-    Tényleg? De szuper, nagyon rendes – mosolygott Onew miközben lógott ki a tészta a szájából.
Kissé elpirultam. Arra nem is gondoltam, hogy a többek mennyit vehetnek vajon észre az én kis akciózásomból Jonghyun felé. De nem érdekelt –már elhatároztam magamban hogy nem fogok már visszafordulni.

Aznap volt az első koncertünk itt Japánban, és mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Nem csak az új közönség, de az új műsorszámok is felfokozták az idegességünket. Talán az eddigi egyik legkomolyabb koncertünkre készültünk.
Ez enyhén meglátszott rajtunk, mert volt pár hibánk a koncert első felében. Minho elejtette a mikrofonját, Onew pedig csaknem elesett az egyik számközben. Jonghyun az első félidő utolsó számában, a Lucifer-ben szegény, elfelejtette hogy hol áll – folyton én súgtam neki, hová menjen, vagy esetleg ha beállt véletlen az én helyemre, akkor hagytam. Szörnyű tud lenni ez a memória zavar, teljesen megértettem őt.
A színpadról botorkáltunk épp le verejtékben úszva, még a fülesünket sem szedtük ki, de Jonghyun máris elkezdett szabadkozni.
-    Jézusom… soha az életbe nem adtam elő ezt a számot ennyire szörnyen… Srácok, én tényleg sajnálom, és hát köszönöm Key-ssi hogy legalább ennyit súgtál… - mondta lihegve, erőtlenül.
Egyet bólintottam felé egy megértő mosoly kíséretében.
-    Ne aggódj már Jonghyun-ssi, mindenkivel előfordulhat. Semmi baj, jó voltál – veregette vállon a megértő vezető Onew.
Alig volt 5-10 percünk a kanapén lerogyva kifújni magunkat, de már el is kezdtek minket felkészíteni a koncert második felére.
Igazán kíváncsi voltam a következő számra, mert ez nem volt más, mint az új Jonghyun és Taemin által előadott, fanservice ügyileg meglehetősen túlfűtött Internet War.
A többiekkel, miután átöltöztünk a következő műsorszámhoz, leültünk  a kanapéra, hogy nézzük, mit alakítanak.
Miután leültem és odanéztem a képernyőre… letaglóztam a látványtól.
Addig is láttam már számtalanszor Jonghyun testét félmeztelenül, még így, ebben a kigyúrt állapotában is. De… ez most egészen más volt.
A kivetítőn egész közelről vették, ahogyan Jonghyun őrjöng a színpadon, ő pedig teljesen átadta magát az érzésnek. Minden egyes izomrostja látszott, ahogy a veretéktől és a víztől megcsillant a koncert fényeiben. A leggyönyörűbb, legtökéletesebb test amit valaha láttam életemben – minden egyes vonala, alakja kifogástalanul tökéletes.
Jonghyun szerette húzni a közönség agyát – és jelen esetben, bár nem tudott róla, de az én agyamat is húzta. Egyenesen a kamerába nézett, beletúrt a torzonborz, nedves hajába, és vicsorgott akár csak egy vad oroszlán, majd egy apró, alattomos vigyorral tovább állt. Még sosem láttam ennyire vonzónak őt. A látványtól az ajkamba haraptam, és lassan, észrevétlenül megmarkoltam a kanapé szélét. Éreztem, hogy egyre izgatottabb leszek…
Basszus… nem szabadna tovább néznem ezt, főleg hogy itt ül mellettem Minho és Onew… Key, moderáld magad…
Bárhogy is próbáltam levenni a szememet róla, egyszerűen nem ment. Mintha oda tapasztották volna. Legszívesebben örökké ezt a látványt néztem volna.
-    Na most jön, figyeld. – Mondta Minho Onew-nak, és közelebb hajolt a tévéhez.
Én is tudtam hogy mi jön… az a bizonyos közös részük, amitől minden rajongó csaknem elájul.
Jonghyun hátrarántotta a hajánál fogva a mi „kis” makanaenk fejét – aki már nem is tűnt így olyan kicsinek – és egészen közel hajolt az arcához, majd úgy mormolt a mikrofonba. Taemin nagyon jól játszott, beleélte magát a rabszolgaságba. Aztán ő következett, aki enyhén végighúzta a kezét Jonghyun testén, és nagyjából itt ki is fújt az ő része.
Ezt azért már nem esett olyan jól nézni, mert azt gondoltam: A francba SM, miért nem engem válogattál be ebbe a duettbe? A sors iróniája…
-    Egészen élethűre sikeredett. – mondta Minho.  - Ennyi gázsiért én is bevállalnám a buzulást…
-    Hát, az biztos hogy megfizették. – Vonta fel az egyik szemöldökét Onew. – Ők tudják mit vállalnak be. Én csak sajnálom Taemint, mert eléggé fiatal és naiv ahhoz, hogy rávegyék ilyen dolgokra… Jonghyun meg… Jonghyun.
Onewra néztem. Nem tudom vajon ezt hogy értette, de nem is tudtam meg, mert vége volt a számnak, és pattantunk is fel a helyünkről a következőhöz.
Ezután már csont nélkül végigcsináltuk az egész koncertet, csak olyanok voltunk, mint a két lábon járó rongybabák. A turnébuszunk már kint várt minket a stadion előtt, és ott kellett végigaludnunk ezek után az egész éjszakát, mert már indultunk is a következő állomásunkra.
Kora hajnalban értünk oda. Szinte félálomba botorkáltunk fel a hotelbe, és minő egybeesés, én épp Jonghyunnal kerültem be egy szobába. Ahogy felértünk, rögtön visszaaludtunk, amíg csak lehetett.
Azonban én nem magamtól keltem fel, hanem arra a halk szipogásra, amire figyelmes lettem a szomszéd ágyból. Mikor felkeltem, hirtelen azt se tudtam hogy hol vagyok, annyira fáradt voltam még, és azon tűnődtem hogy kié lehet ez a szipogás.
Aztán lassan visszafolyt az emlékeim közül, hogy Jonghyunnal kerültem egy szobába, és ez ő.
Jonghyun sír? Miért sír?
Azonnal éberebb lettem, és felültem az ágyon. Jonghyun nekem háttal feküdt, és minden szipogásnál meg-meg rázkódott a teste.
-    … Jonghyun-hyung? – szólítottam meg halkan.