5. fejezet

(ajánlott zene, a hangulathoz: http://www.youtube.com/watch?v=-5qhNRmMilI )

A srácokkal épp a konyhaasztalnál ültünk, és Jonghyun tornádószerű érkezése után csodálkozva egymásra néztünk.
-    Hát... úgy látszik nem úgy sikerült a randi ahogy tervezte. – Jegyezte meg Minho.
Én csak hallgattam tovább, és aggodalmasan néztem Jonghyun után. Rettenetesen kíváncsi voltam, vajon mi történhetett. Ritkán láttuk őt ilyen szinten dühösnek - csak valami olyan dolog válthatta ki ezt belőle, ami tényleg nagyon komoly.
Taemin vetett felém pár sokatmondó pillantást, és azt hiszem arra gondolt ő is amire én – hogy menjek be hozzá. Nem voltam benne biztos hogy jó ötlet, ezután a hatásos belépő után, de rettenetesen furdalt a kíváncsiság, hogy mi történhetett. Úgy döntöttem felállok, és bemegyek hozzá.
Mikor benyitottam a szoba ajtaján, Jonghyun az ágy szélén ült, és rettenetesen feszült arccal próbált valakit hívni a mobilján. Aztán káromkodott egyet, mérgesen kinyomta, és nekivágta a földnek.
Én erre összerezzentem, majd lassan becsuktam az ajtót, és lassan mellé ültem. Ő továbbra is a földet bámulta, összeszorított szájjal, tág orrlyukkal.
Egy ideig csak ültünk egymás mellett. Aztán Jonghyun végül megszólalt:
-    Onewnak igaza volt. Fel kellene adnom nekem is. Pedig… én csak próbálok boldog lenni.
Sóhajtottam. Annyira fájt látni, hogy újra szenved…
Mindig fájt látni. Minden egyes szakítása után teljesen összeomlott. Általában én voltam az, aki Jonghyunt meghallgatta, ha valami nyomta a lelkét. Érdekes módon, másnak valahogy sosem nyílt meg annyira, mint nekem. Nem is tudom, hogy miért… talán azért, mert én sosem kerteltem. Nem áltattam hamis dolgokkal, nem mutattam hamis megértést. Mindig azt mondtam és mutattam felé, amit valójában gondolok és látok.
Én bármit megtennék hogy boldog légy… bármit…
-    Szóval ő is ott hagyott. Ugye?
-    Hát… azt mondta, hogy érezte, hogy ez nem fog menni, és hogy most hogy látta és hallotta más szájából is, talán jobb ha nem erőltetjük ezt az egészet.
Keresztbe raktam a lábaimat, és rájuk könyököltem. Nem tudtam mit gondoljak. A szerelmem valahol némi örömöt lehelt a lelkembe ennek hallatán, azonban semminek nem láttam értelmét anélkül, hogy Jonghyun boldog lenne. Elsősorban nekem ez volt a legfontosabb, és nem a saját, önző vágyaim.
-    Hát… Úgy látszik Onew elintézte ezt neked, mi?
Jonghyun csóválta a fejét.
-    Nem, ez nem az ő hibája. Ő csak kimondta azokat a dolgokat amiket rég mindannyian tudtunk. Ennyi. Nekünk egyszerűen ezt nem lehet, és kész. Nem fér bele. Ezt választottuk. – mondta gépies, monoton, mégis megcsömörlött hangon.
Én itt vagyok… itt vagyok melletted… Ha tudnálak, bármikor boldoggá tennélek…
-    Pedig Kibum… én annyi mindent megtettem érte… - mondta, és a hangján hallatszott, hogy a sírás szorongatja torkát.
Jonghyun a földet bámulta, majd felnézett rám. A szemei nedvesek voltak, arca gondterhelt. Azt hiszem sosem láttam még ennyire elkeseredettnek. Az én szívem is vele együtt facsarodott össze. Csak összeráncolt szemöldökkel néztem rá, és tanácstalanul ültem mellette. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy megszüntessem a fájdalmát.
-    Kibum, mondd meg, annyira lehetetlen, hogy az ember boldog legyen?... Csak nekem fontos ennyire, hogy legyen végre valaki, aki tényleg velem törődik, és nem azzal a popsztárral, akivé varázsolt engem ez a cég? Nektek nem hiányzik ez?
Csak hallgattam. Erre már igazán nem tudtam semmit sem válaszolni.
Jonghyun feljebb ült az ágyon, és kihúzta magát.
-    De már megint téged traktállak ezzel… nem kéne megint az én hülyeségeimet hallgatnod.
-    Erre valók a barátok, nem? – néztem rá szúrósan. – Ez a hülyeség, és nem az hogy elmondod a gondodat. Én… bármikor szívesen meghallgatlak, ezt te is tudod.
Jonghyun sóhajtott egyet, és rám nézett.
-    Köszönöm Key-goon. - mondta, majd átölelt.
Lehunytam a szememet, és visszaöleltem. Ez az ölelés is ugyanazzal a keserédes érzéssel járt, mint a négy év alatt az összes. Minden egyes érintés újabb apró karcolást ejtett a szerelemért sóvárgó szívemen.
Lesz valaha is olyan pillanat az életemben, amikor felhőtlenül boldog leszek? Nélküled soha…
Kiélveztem a hamis pillanatot. Egy pillanatra azt képzeltem, hogy ő az enyém, és ő is ugyanolyan melegséget áraszt felém magából, amit én érzek iránta legbelül.  A gondolattal játszadozva az érzések kezdtek elburjánzani bennem - a hátán fektetve az egyik kezemet ökölbe szorítottam. Mélyet szippantottam a levegőbe észrevétlenül, hogy minél többet érezzek az illatából, ami mindig megdobogtatta a szívemet.
Aztán hirtelen kiestem az ábrándjaimból, és újra kinyitottam a szemeimet, mikor Jonghyun megszólalt.
-    Valahogy te mindig olyan őszinte vagy velem. Azt hiszem te vagy a srácok közül az aki a legközelebb áll hozzám.
Ha tudnád, mennyire távol és messzire érezlek téged magamtól, még így is, itt vagy épp a karjaim között…
Jonghyun elengedett, és hirtelen felállt az ágyról.
-    De eldöntöttem, hogy nem érdekel ezen túl semmi, ami a szerelemmel kapcsolatos. Úgy fogom venni, mintha nem létezne ez az érzés. Csak a munka, és semmi más. Nincs szükségem szerelemre. Felesleges. Csak fájdalmat okoz, semmi örömöt… Nem kell hogy szeressenek. Én anélkül is elvagyok, akár csak ti.
De én szeretlek…
Ismét hallgattam. Lett volna mondanivalóm, de hallgattam. A padlót vizslatva kavarogtak a gondolataim, és küszködtem rajta, hogy ne látsszanak.
Jonghyun sóhajtott egyet.
-    Na jól van, én szerintem kimegyek… a többieknek biztosan fogalmuk sincs, mi lehet a bajom.  – mondta, majd rám mosolygott, és kiment a szobából.
Elengedtem magam. Arcomat megdörzsöltem a kezeimmel, és próbáltam magam lenyugtatni, elnyomni magamban a szokásos fájdalmat.
Nyugodj már le, Kibum… Ez a te sorsod. Menekülj el az érzelmeid elől. Fojtsd el őket.
Miután odakint Jonghyun elmondta mi a helyzet. Merő „véletlenségből” Taemin jelent meg a szoba ajtajában, és becsukta maga után.
-    Én mondtam… bár nem az SM miatt, de nem maradtak együtt. – mondta, majd leült mellém.
Kicsit furcsálltam, hogy Taemin mostanság ennyit törődik velem. Eddig szinte soha nem beszélt velem az én érzelmeimről Jonghyun iránt, és őszintén szólva kezdtem is kissé kényelmetlenül érezni magam miatta.
-    Meddig fogod még ezt így húzni? – kérdezte hirtelen nyíltsággal, és rám nézett.
Megcsóváltam a fejemet, és elkezdtem a paplan szélével babrálni.
-    Nem tudom.
Taemin egy ideig hallgatott, de éreztem hogy valamit nagyon mondani akar. Aztán hirtelen megszólalt.
-    De... Honnan gondolod, hogy biztosan elutasítana Jjong?
Ennek hallatán felvontam a szemöldökömet, és keservesen felnevettem.
-    Vajon? Talán mert nem meleg, azért! – mondtam halkan, és kezdtem dühös lenni.
Ne bolygass fel Taemin… hagyd, hadd ülepedjen le szépen magamban a saját kis fájdalmam, mint ahogy mindig is szokott.
-    Hyung. Jonghyun-ssi csak szeretetre vágyik. Arra vágyik, hogy valaki végre őt szeresse, és ne a színpadon álló tündöklő Kim Jonghyunt. Ha valaki, akkor te pontosan tudod hogy ő milyen, minden oldalát ismered már szinte… te tényleg, tiszta szívből őt szereted, és rettenetesen látom rajtad. Már négy éve húzod ezt az egészet, ami nem kis idő – nem gondolod, hogy végre lépni kellene valamit?
-    Taemin-ah! Az nem ilyen egyszerű, ha nem tudnád! Mit csináljak? Álljak elé, és mondjam neki, hogy „hé, amúgy amióta csak ismerlek, szerelmes vagyok beléd. Járunk?” … Hát nem, ez nem fog megtörténni!
Taemin csak nézett rám, majd hirtelen felállt mellőlem.
-    Jó. Akkor szenvedj egészen addig, míg le nem jár a szerződésünk. Sőt. Egész életed végéig szenvedni fogsz így, Hyung.
Ezután fogta magát, és kiment a szobából.
Az imént becsukott ajtóra szegeztem a tekintetemet.
Be kellett vallanom magamnak, hogy Taeminnek valahol igaza van. Tényleg éreztem, magamon is, hogy nem fogom már sokáig bírni így, és egyszer eljön az a pillanat, mikor tennem kell valamit. Mikor már nem sikerül elmenekülni a szerelem elől, ami folyamatosan kerget amióta csak megláttam abban a hülye teremben a hülye fejét, a hülye szemeit, a hülye mosolyát, amióta megismertem, hogy milyen hülye, és teljesen meghülyültem…
Jonghyun. Menj te a francba.

[Köszönöm az olvasást! ^^Kérlek, egy pár mondat erejéig, akár névtelenül is, de foglald össze az eddigi véleményedet a történetről! Ez nagyban motivál engem az újabb rész megírásában. Köszönöm! ]