6. fejezet

Napokig csak tűnődtem azon, amit Taemin nekem aznap mondott. Kettős harc folyt bennem:  elképzelni se tudtam, hogy én bármilyen formában közöljem Jonghyunnal az érzéseimet. Nem. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. Nem csak attól tartottam hogy ő mit szól, hanem mindentől, ami ezzel járhatott volna: a többiek reakciója, az esetleges nyilvánosságra kerülés… minden megváltozna ettől, és ezt semmiképpen nem akarom.
Azonban azt gondoltam, és éreztem is, hogy valamit egyszerűen tennem kell, mert lassacskán meg fogok őrülni a folyamatos egy helyben topogásban, az érzelmeim elfojtásában, amit már hosszú évek óta űzök.
Mit csináljak? Mit tegyek? Valaki segítsen…
Sosem hittem volna hogy én valaha eljutok odáig, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben az, hogy ez másképp lehet, vagy hogy legalábbis megpróbálok valamit tenni, hogy másképp legyen. Hogy történjen valami. Pont ennyi év után jöhetne el az a pillanat…?
Annyira féltem a ezt a biztonságos állapotot… rengessek meg mindent, kockáztassak mindent, lépjek bele a bizonytalanságba?
Addig-addig őrlődtem ezen, míg nem végül eldöntöttem magamban, hogy abbahagyom a menekülést. Úgy voltam vele, hogy hagyom a dolgokat úgy folyni, ahogy folyniuk kell.
Egyik nap a táncpróbánk után bent maradtam egy kicsit tovább a teremben, hogy tudjak Taeminnel beszélni, aki pluszba bent maradt gyakorolni a szóló táncait. Én a többieknek azt mondtam, hogy csak bent maradok és megnézem, mert kíváncsi vagyok rá.
Taemin odament a hifi berendezéshez, és pörgetni kezdte a lemezt.
-    Na, melyiket akarod látni először? – Kérdezte nekem háttal.
-    Öh… Taemin-ah… az a helyzet hogy valójában csak beszélni akartam veled pár szót.
Taemin leállította a CD-t, és mosolyogva megfordult, majd odatelepedett mellém a földre.
-    Oh tényleg?... Na és miről akartál beszélni?
Ahogy ott fürkészte az arcomat, azzal a sejtő mosollyal, egyre inkább kínosan kezdtem magam érezni. El is pillantottam a szeméből, és a földre néztem. Elég gáznak éreztem magamat. Húsz éves létemre egy nálam két évvel fiatalabbtól kérek tanácsot… hát ez aztán remek. Nem is tudtam hogy pontosan hogy is kezdjek hozzá… egy ideig csak hallgattam, ő pedig várta, hogy mondjam. Végül egy nagy sóhaj után végre kinyögtem valamit.
-    Hogyan kezdjek hozzá?
-    Minek hogy kezdj hozzá?
-    Ahj… tudod te azt nagyon jól!
Taemin mosolya még szélesebbre húzódott.
-    Szóval eldöntötted.
-    Ah… Igen… de valójában… ötletem sincs, hogyan adhatnám a tudtára. Nem mehetek oda hozzá csak úgy a semmiből, és közlöm vele a tényeket!
-    Hát persze hogy nem. Én sem így gondoltam. Mindent fokozatosan kell, Hyung.
-    Jó, de… mégis hogyan, mikor mindig egymás szájában vagyunk mi öten? Egy perc nyugalmunk sincs szinte, és itt kezdjek el vele… szemezgetni? – ahogy kimondtam ezt a szót, kicsi elszörnyedtem. – Jézusom miket beszélek én itt… Szemezgetni Jonghyunnal….
-    Nektek valami közös program kellene, amin csak ti ketten vagytok. Ott már lenne alkalmad kicsit közeledni.
Ahogy belegondoltam a szituációba, már most elvörösödött a fejem. Így, hogy beszélünk róla, annyira képtelenségnek tűnt az egész… annyira esélytelennek és értelmetlennek, hogy csaknem meggondoltam magam teljesen. Megdörzsöltem a szemeimet.
-    Key-hyung! – fogta meg a vállaimat Taemin, én pedig ránéztem. A hezitálás és a félelem valószínűleg sütött a szememből. – Szedd össze magad. Mit veszthetsz ezzel? Semmit. Ki kell nyomoznod, hogy Jonghyun mennyire rugalmas, és mennyire vágyik a szeretetre. Ki tudja, lehet hogy a végére te is, és ő is boldogok lehettek végre. Ez lebegjen a szemed előtt!
Csak hallgattam amiket a makanae mond nekem, én pedig csak nyeltem egy nagyot, és bizonytalanul aprókat bólogattam neki.
-    Na. Akkor van egy ötletem neked. Ugye jövőre lesz az első japán turnénk. Az már csak 1-2 hónap. Japánban elmehetnétek vásárolni, inkognitóban. Nem zavarnának annyira a rajongók se, ráadásul tényleg egy jó kis program lenne. Hm?
-    Hát… végül is vásárolni nagyon szeretek… de mit mondjak, miért pont őt hívom el, és titeket meg nem?
Taemin ismét elmosolyodott.
-    Ne aggódj, Onew-t meg Minhot majd én lefoglalom.
Egy halvány mosoly megjelent az én arcomon is. Annyira rendesnek tartottam Taemint. Megöleltem őt, ő pedig visszaölelt.
-    Köszönöm, Minnie… - mondtam a fülébe.
-    Ugyan már. – mondta, miután elengedett, és belenézett ismét a szemembe azzal a meleg, jóindulatú tekintetével, majd felállt a földről. – Most pedig ha már itt vagy, és én meghallgattalak, akkor most te nézz meg engem!
Bólogattam, ő pedig odament a lemezlejátszóhoz, és böngészett kicsit a zenék között, majd bekapcsolta az egyiket, és elkezdett rá mozogni, azzal a tipikus, rettenetesen profi Taemin tánccal.
Én csak mosolyogva néztem ahogy ez a fiatal srác, aki ráadásul rettenetesen alázatos és jó indulatú, hogyan uralja a teste minden porcikáját a zene ritmusára.
Micsoda dolog ez. A kis gombafejű Taemin, aki annak idején meglátta a képet a pénztárcámban, most végül a cinkosom lesz abban, hogy meghódítsam Jonghyunt.
Jézusom…
Komoly, hogy én erre készülök?