10. fejezet

 

 

Összeráncoltam a szemöldökömet, és csak vártam, hogy megforduljon felém, vagy legalább csak megszólaljon. Elképzelésem sem volt hogy vajon mi lehet a baja, mi történhetett.
-    …Hyung, minden rendben? – szólítottam meg újra.
Ekkor már hanyatt fordult az ágyon, és törölgetni kezdte a könnyeit.
-    Semmi baj, Kibum-ssi… aludj csak vissza… ne haragudj hogy felébresztettelek.
-    Nem te ébresztettél fel. Mi a baj? Történt valami?
Jonghyun sóhajtott egyet, majd enyhén csóválni kezdte a fejét.
-    Nem… nem történt semmi, nincs semmi baj. Ez csak egyszerűen… az én hülyeségem, ne is foglalkozz velem.
-    Olyan nincs. Látom hogy sírsz… Ha valami bánt, mondd csak el.
Jjong felült az ágyon, és a plafonra meresztette a tekintetét. Láttam rajta hogy nyomja valami a lelkét, és ki kell hogy jöjjön belőle. Sóhajtott egyet, majd nekikezdett.
-    Én csak… miután feljöttünk a hotelba, nagyon furcsát álmodtam. Ne nézz hülyének, de… ez már egy sokadszorra ismétlődő álom, már gyötör, és egyszerűen nem tudom hogy mit jelentsen. Először egy gyönyörű menyasszonyom van benne, hosszú, fehér ruhában. Egyik pillanatban még tündökölve ragyog a tükör előtt, én hátulról megölelem és belemosolygunk együtt a tükörbe. A hátunk mögött ott áll az egész családom – apa, anya, a nővérem… Ekkor nagyon boldog és kiegyensúlyozott vagyok, úgy érzem, minden rendben van. Aztán a másik pillanatban már… a menyasszony halottan fekszik a kezeim között, és immár teljesen fekete ruhában van. A bőre teljesen elszürkül, az arca eltorzul… egyszerűen borzalmas látvány… - torzult el Jonghyun arca is ahogyan rágondolt. – És ugyanígy anyuék arca is torzzá válik… - Az utolsó mondatánál nyelt egyet, nehogy újra rájöjjön a sírás.
A mesétől kikerekedtek a szemeim.
-    A következő kép pedig, hogy egy temetőben állok egy színpadon, és a nézőtéren… a családtagjaim és a menyasszony fekszenek a földön. Egy mikrofon van a kezemben, reflektorok világítanak rám, és énekelnem kell ahhoz, hogy feltámadhassanak. De én akármennyire is próbálkozok, nem jön ki egy hang se a torkomon. Pedig minden erőmet beleadom, hogy újra élhessenek, a végére már torkom szakadtából üvöltök, de egy hang se jön ki. Aztán idővel lassacskán elnyeli őket a föld, én pedig megpróbálok utánuk ugrani… és ekkor ébredek fel. – Miután befejezte Jonghyun, rám nézett. Láttam hogy a szemeiben ismét meggyűlnek könnyek.
-    Ez… ez valami rettenetes. – mondtam halkan. Ahogy mesélte, tényleg kirázott a hideg.
-    De ez csak egy álom… - sóhajtott, majd hátra huppant az ágyában, és újra a plafont bámulta. - Én hülye, meg itt bőgök rajta, mint egy öt éves kisgyerek. Teljesen értelmetlen, ráadásul téged is felráztalak vele…
-    Jonghyun-hyung. - Felém fordult. – Ha a semmiért sírnál, az sem zavarna. Hagyd abba ezt a szabadkozást. Mondtam neked, hogy bármi van, én meghallgatlak és itt vagyok, nem? …Ez az álom igen is hogy jelent valamit. Szerintem… valószínűleg félsz attól, hogy bárkit is akarsz magad mellé, mindig elveszíted. Nem igaz?
Jonghyun nem szólt, csak felült, és pislogott rám egy darabig.
-    Attól félsz, hogy az éneklés, és az, hogy idol vagy, csak eltaszít a családodtól és a jövődtől. Hogy valójában nem ér semmit, és erre túl későn fogsz majd rádöbbenni.
Jonghyun szemeiben a könny meggyarapodott, majd lassan legördült az arcán.
-    De már most késő, igaz?  – mondta sírós hangon, és arcát a kezébe temette. Teljesen összetört.
Nem bírtam tovább nézni a zokogó Jonghyunt. Odamentem mellé és átöleltem, mire ő készségesen visszaölelt, és arcát a vállamba fúrta. Úgy szorított, mint egy plüss mackót, én pedig megértően simogattam rázkódó hátát.
-    Az egész életem el van cseszve, Kibum-ssi! – mondta zokogva, én pedig csak próbáltam tartani magam.
 Ha ő sírt, nekem is azonnal sírnom kellett. A gombóc már a torkomban volt, folyamatosan nyeltem, nehogy kijöjjön.
Hagyd, hogy végre boldoggá tehesselek… nem adnál egy esélyt?
-    Ssh.. semmi baj. – öleltem magamhoz még jobban. Annyira törékenynek tűnt akkor.
-    Fog engem valaha is szeretni valaki igazán? – kérdezte, miután kibontakozott ölelésemből.
Nem szóltam semmit, csak bámultam a könnyekkel teli, hatalmas, barna szemeibe.
Én szeretlek… ha tudnád, hogy minden szeretetem a tiéd, Jonghyun…de kellene neked valaha az én szeretetem? Boldoggá tudnálak én téged tenni? Elég volnék neked?
Ezek a kérdések mind mind csak a fejemben játszódtak le. Annyira szerettem volna valóban megkérdezni tőle. Annyira szerettem volna végre a tudtára adni a szeretetéhes lényének, hogy minden amire szüksége van, itt van rögtön az orra előtt…

Jonghyun szemszöge.

Szinte úgy öleltem Keyt, mintha az anyukám lett volna. Úgy kapaszkodtam belé, mintha máskülönben elsodort volna engem az ár, és ő volna az egyetlen támpontom. Ott hevert a lelkem előtte, teljes egészében, nyíltan. A legbelsőbb fájdalmamat tártam most elé… ő pedig olyan megértő és befogadó volt, hogy nem is tudom, lett-e volna más még, aki így reagált volna egy ilyen esetre, hajnali fél 5kor. Egy szempillantás alatt megértett és megvigasztalt.
Mindig valahogy nála kötöttem ki, ha valami lelki problémám akadt. Tényleg úgy gondoltam, hogy jelenleg ő az egyetlen ember, akiben biztos voltam, hogy neki bármikor számíthatok, és mindig megért engem, bármiről is legyen szó.
Key volt tulajdonképpen a legjobb barátom. Egy tökéletes lelki társ.
Miért nem tudok magam mellé találni valakit, aki olyan, mint ő? Miért nincs Key nőben?
-    Fog engem valaha is szeretni valaki igazán? – kérdeztem, miután kibontakoztam az ölelésből, és a szemébe néztem.
Ő erre nem szólt semmit. Viszont ahogyan néztünk egymásra, ismét valami nagyon furcsa dolgot vettem észre a tekintetében, amit én már a vásárlásunkkor is megláttam, de most talán még intenzívebben. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az, de valamit mintha rejtett volna magában ez a nézés. Valami pluszt, valami más dolgot, amit soha máskor nem vettem eddig észre rajta. Sejtelmes, ködös, de éreztem hogy abszolút pozitív dolog volt ez, csak még nem tudtam, hogy mi lehet. Enyhén mosolygott rám, és váratlanul, gyengéden letörölte az egyik könnycseppet az arcomról.
Furcsán hatott ez az egész, de Kibum gondoskodása nagyon jólesett, és a szívemben sajgó fájdalmat meglehetősen enyhítette az, hogy elmondhattam valakinek.  De őszintén szólva, másnak nem is mertem volna így megnyílni, csak neki.
Sokkal többet szenvednék, ha Key nem lenne itt nekem.
-    Nyugodj meg, és aludjunk még egy kicsit. Legalábbis próbálj meg. Ne gondolkozz a rosszon, hanem csak gondolj a pozitív dolgokra. – Én csak bólogattam, majd ő megveregette a vállamat, és visszament az ágyához.
Megfogadtam Kibum tanácsát, és csak a pozitív dolgokra próbáltam meg gondolni, miután lehunytam a szememet. Kerestem valami pozitívat, ami nem a családommal vagy a jövőmmel kapcsolatos, nehogy véletlenül is újra visszatérjen az a szörnyű álom.
Eszembe jutott, hogy mi lehet pozitív. Mondjuk a közös vásárlásunk Key-jel. Nagyon jól éreztem magamat vele, és el is felejtettem minden rosszat. Az érzés, mikor megláttam az íróasztalomon a sapkát, amit vett nekem… boldog voltam tőle.
… és lassacskán sikerült is álomba szenderednem.