7. fejezet

 

 

Az a pár hónap úgy repült el, akár csak pár pillanat. Szinte észre sem vettem, de már a Japán felé tartó repülőnkön ültem. A kora tavaszi napsugarak enyhén bevilágítottak a repülő ablakán, halvány aranyló fénybe festve a mellettem alvó Jonghyun arcát.
Nagyon ki volt szegény merülve. A szakítása óta ő tényleg csakis a munkának élt, és olyan elszántsággal dolgozott, mint még soha. Látszott rajta, hogy csak fel van pörögve, de igazából nem boldog. Kezdett befásulni, és ő is elnyomta magában azt a hiányérzetet és vágyat amit akkor érzett, mikor nem volt mellette senki. Csak mi négyen voltunk neki, akiket a nap huszonnégy órájában látott, a munkájából kifolyólag. Egyetlen kikapcsolódása mostanság a konditerem volt, ahová ezúttal tényleg lement mikor azt mondta, és ez alatt a pár hónap alatt sikerült magát igencsak kigyúrnia. Ez vezette le nála a stresszt.
Most itt aludt mellettem édesen, és megint enyhén nyitva volt a szeme. Mikor ezt megláttam, mosolyra húzódott a szám.
Az volt az első napunk Japánban, és egyedül a mai napon kaptunk némi szabadidőt, mert a következő napon már kezdtük is a koncertet. Így végül mindannyian bementünk a városba.
Jó sokat lófráltunk és nézelődtünk mindenféle boltban, azonban engem leginkább a ruhaboltok érdekeltek volna. De a többiek annyira torkosak voltak, hogy már be is támadták az utcai ételárusokat, és mindent meg kellett kóstolniuk. Már azt hittem hogy a „nagyszabású tervem”, miszerint Jonghyunnal csinálok közös programot, nem is fog megtörténni, mikor Taemin elkezdte a kezébe venni a dolgokat.
-    Ooh nézzétek már, ott van egy road show! Van mindenféle, dodzsem, szimulátor… menjünk már! Ah, és nem hiszem el, még bungee jumping is van!! – Taemin teljesen felpörgött és fellelkesedett. Imádta az ilyen extrém dolgokat, azonban ezzel beletrafált, mert én meg utáltam.
-    Wow! Jól néz ki… - mondta Minho, miközben a bungee jumpingra nézett fel, mire Onew is helyeselt.
Én karba tettem a kezeimet.
-    Az Isten se ráncigál engem fel most oda. Itt vagyunk órák óta, és mindenféle kacatos hülye boltban voltunk már, csak ruhabutikokban nem! Isten bizony, hogy én most vagy soha, de a plázába fogok menni, és nem ebbe a hülye vidámparkba…
-    Ahj, ne már Hyung… képes vagy egyedül elmenni vásárolgatni, míg mi jól szórakozunk? – Taemin szemében láttam megcsillanni azt az apró fényt, ami a kérdése mögötti tartalmat tükrözte, miszerint „hm menj valakivel, mondjuk Jonghyunnal”.
Egy pillanatra Jonghyunra sandítottam, de gyorsan el is fordítottam a tekintetemet.
-    Ne már… de egyedül meg nem akarok menni…
-    Ah, na jól van, én eljövök veled Key-goon, úgyis tökre tele vagyok, nekem most nincs kedvem így ugrabugrálni. Meg a ruhaboltokba úgyis én is be akartam nézni. – mondta Jjong, én pedig elmosolyodtam.
Jajj de jó, nem nekem kellett külön megkérnem… köszönöm, sors!
Annyira hülyén éreztem magam, hogy ennyi idő után is ilyen fejtörést okoz az hogy elhívjam magammal vásárolni Jonghyunt. Igazából lehet hogy azért is, mert eddig szinte sose volt az, hogy bárki is a csapatból külön programot szervezett volna egymással. Ha kikapcsolódtunk, akkor mindig másokkal tettük, és nem egymással, akik egész nap egymás fejét nézzük. Szinte örültünk ha végre elszakadhattunk.
-    Hát jó… akkor így már könnyebb lesz a lelkem. – mosolygott újból Taemin – De most menjünk már, ki akarom próbálni a dodzsemet! – azzal karon fogta Onew-t és Minhot, majd elkezdtek haladni a roadshow felé.
-    Eh.. majd telefonálunk! – kiáltotta visszafelé Onew, én pedig csak bólogattam neki.
Mi is elindultunk lassan a pláza felé, ami rögtön előttünk volt. A zebránál állva éreztem hogy Jonghyun engem néz.
-    Na, melyik boltba akartál menni, Key-goon? Vagy csak menjünk, és majd amit meglátunk, azt megnézzük?
-    Hm… azt hiszem az utóbbi. – néztem rá egy pillanatra én is, majd újra a lámpára szegeztem a tekintetem, ami ki is zöldült.
Basszus… azért akartam hogy így alakuljon a dolog, hogy elkezdjem amit el akartam… valamit most tennem kellene, nem? Valamit máshogy kéne csinálnom? De így, ilyen frusztráltan nem fog menni…
Mikor beléptünk a hatalmas plázába, kicsit alábbhagyott a feszültségem, mert rengeteg dolgon csillant meg a szemem. A sok márkabolt jobbnál jobb kollekciókkal kecsegtetett, amiket feltétlenül meg kellett hogy vizsgáljak közelebbről. Hát hiába, a divat mindig is nagy hatással volt rám, mert imádtam.
-    Bvlgari márkabolt! Bvlgari! Ah! – Szúrtam ki rögtön magamnak az első boltot, és elkezdtem sietni felé. Jonghyun csak győzött követni.
Felpróbáltam magamra mindenféle ékszert, amit csak tudtam, sálat, kalapot, napszemüveget. Teljesen felszereltem magam, míg Jonghyun csak szolidan nézegette a cuccokat.
Épp a tükörben pózoltam magamnak, mikor onnan láttam, hogy nem is próbál fel semmit. Láttam egy nagyon jó kis sapkát, ami pont illett volna Jonghyunnak, teljes mértékben: fekete baseballsapka, rajta arany mintákkal, apró kis csillanások, mint „bling-bling”, és a közepén egy nagy nagy Bvlgari felirat. Úgy döntöttem, elkezdem a közeledésemet ezzel a nagyon „merész” lépéssel, méghozzá azzal, hogy felpróbálom rá a sapkát.
Levettem a próbababáról, és halkan odalopóztam Jjong mögé, majd lassan a fejébe húztam. Ő egy kicsit meglepődött ezen, de mikor megfordult és látta hogy én voltam az, elmosolyodott.
-    Na mi az, már engem is öltöztetsz? – kérdezte, miközben odament a tükörhöz, és igazgatni kezdte a ruhadarabot. – Hm, nem is áll rosszul. Sőt, egészen tetszik! Hát hiába, Key-goon, neked aztán van érzéked a ruhaválasztáshoz.
Erre én is elmosolyodtam.
-    Hát… köszönöm szépen.
-    Mennyibe kerül vajon ez?...AZTA ROH- - akadt el a lélegzete Jjongnak, mikor meglátta a sapkában az árcímkét, és vissza is rakta a baba fejére. – Öhh… hát nem hiába hogy ez a szuper sapka ennek a babának a fején van!
-    Hát, bizony, ez Bvulgari. Az egyik legdrágább márka…
Jonghyun közbenézte a többi ruha árait is, majd az amúgy is nagy, mélybarna szemeit még nagyobbra kerekítette.
-    Na jó Key-goon légyszi nézzünk át máshová is, jó?! – mondta nevetve, és karon fogott, majd kivezetett a boltból.
-    Héé! – nevettem el magam, majd körbenéztem a boltok között, és megláttam rögtön egy másik neves márkaboltot, ami talán kevésbé volt meredek árak szempontjából.
Miután oda is bementünk, már sokkal több mindent próbáltunk fel magunkra, és a végén már egymásra is. Direkt minél meredekebb cuccokat kerestünk egymásnak, és néztünk magunkat a tükörben, nevetgélve. Láttam Jonghyunon hogy kezd ő is egyre jobb kedvű lenni.
Kezdtem magam én is felszabadultabbnak érezni, és elfelejteni a gondokat és a kétségeket. Bátrabbá váltam abból a szempontból amit terveztem, már nem érdekelt semmi, csak az, hogy én most itt vagyok Jjonggal, és jól érzem magamat.
A nagy vásárlásban megszomjaztunk, úgyhogy beültünk egy kávézóba.
-    Hm… na most vajon szerinted Onew-hyungék mit csinálhatnak? Céllövölde vagy bungee jumping? - kérdezte Jonghyun miközben kevergette a capuccinoját.
-    Nem tudom, de nem is értem hogy szerethetik ezeket a veszélyes dolgokat, a szívrohamot hozza az emberre… - mondtam, miközben öntöttem a zacskós cukrot a café lattémba. – Oh, Hyung, biztos hogy te nem inkább ott lennél velük? Lehet hogy jobb móka lenne, mint itt lófrálni a sok ruha közt…
Jonghyun megrázta a fejét.
-    Nem... én most tökéletesen jól érzem magam itt veled.
Ahogy kimondta ezt a mondatot, egy jóleső érzés futott végig bennem. Azzal a tipikus kedves, meleg tekintetével nézett most rám, és mosolygott, amivel mindig zavarba tudott hozni, és amibe pár másodpercnél tovább soha nem tudtam eddig nézni.
De most elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom elkapni a tekintetem róla.
Nyeltem egyet, és tovább néztem a szemeibe. Én is visszamosolyogtam rá, és csak szugeráltam azt a gyönyörű, csillogó barna szempárt, amit úgy szeretek. Próbáltam a szokásos zavarba jött Key-t elrakni, és helyette egy magabiztos, mély kisugárzású emberként nézni vissza rá.
Jonghyun mosolya jobban kiszélesedett, és mintha egy nagyon halványan félre is fordította volna a fejét. Lehet hogy szokatlan volt számára, hogy ilyen sokáig nézek a szemébe?
Aztán hirtelen félrenézett, és elkezdett nyújtózkodni egyet.
-    Ah… nem is tudom kik lesznek kimerültebbek, ők, vagy mi!
Az iménti pillanatoktól pillangók repkedtek a gyomromban. Hirtelen boldogság járt át, és a mosolyom egyszerre vigyorrá fejlődött. Én is hátradőltem a székemben.
Nem tudom hogy tényleg olyan sokáig tartott-e ez a pillanat, mint ahogy az nekem tűnt, vagy csak pár másodperc erejéig, és hogy volt-e bármi mélyebb jelentés mögötte… de én rettenetesen boldog voltam tőle. Ő nézett el előbb, és nem én. Képes voltam a gyönyörű tekintetébe bámulni, egészen addig.
Kezdtem egyre inkább örülni annak, hogy ebbe az egészbe belekezdtem, és alig vártam, hogy mi jön még.