18. fejezet

Elsőként bementünk egy jó drága öltönyboltba, Jonghyun álla leszakadt az áraktól.
-    Mi a jó ég kerül egy sima ingben 200.000 wonba??? És ez még nem is a legdrágább!! – hüledezett az ingek előtt.
-    A minőséget meg kell fizetni, Hyung… és ehhez még nincs is nyakkendő.
-    Anyám… na jó nézzünk körül, hátha találunk valami normál árat.
Nagy nehezen találtam neki egy olyat, ami tetszett is neki, és az ára is megfelelt. Bár Jonghyun mindent túl drágának tartott, még úgy is, hogy azért az idol fizetésünk immár egészen jó kis summa volt, és megengedhettünk magunknak szinte bármi ilyesmit.
Bevitte a nyakkendőjét és az ingjét a próbafülkébe, én pedig vártam rá.
-    Ah,  bazd meg már… - hallottam, hogy zsörtölődött halkan a fülkében. Odasandítottam, majd odamentem mellé.
-    Minden oké?
-    Áh, igen, csak… basszus, még mindig nem tanultam meg nyakkendőt kötni!
Kitört belőlem a nevetés egy rövid időre, majd megkérdeztem tőle:
-    Segítsek bekötni?
Jonghyun kikukucskált a fülkéből.
-    Hát.. ha megtennéd… - mondta kissé elvörösödve, halkan és körül nézett, hogy ki lát minket.

Jonghyun szemszöge.

Key nevetve, ragyogó arccal jött oda hozzám. Annyira jó volt látni, hogy végre ilyen felszabadult és jókedvű volt… rég láttam ilyennek már. Örültem, hogy végre mertem hozzá közeledni, és lépni.
Éreztem azt is, hogy minden érzés, ami a legutóbbi időben fel akart törni bennem, és elnyomtam, lassan most újra előjön…
-    Na várjunk csak. Most jól figyelj, legközelebb már neked kell… - mondta, miközben a nyakam köré csavart ruhadarabot igazgatta. – Először így áthajtod. – folytatta halk hangon, és láttam rajta hogy koncentrál.
Elég közel állt hozzám, és ez enyhén frusztrálni kezdett. Nyeltem egy nagyot. Már rég nem kerültünk ilyen helyzetbe… régen ez minden napos volt, de most valamiért a szívem mégis elkezdett kalapálni.
-    Aztán még egyszer áthajtod… - motyogta tovább – Aztán felhajtod… áthúzod, és kész. – Igazgatta meg a végeredményt az ajkába harapva, majd miután teljesen végzett, mosolyogva rám nézett.
Egy pár másodpercig csak néztem rá.
Hiányzott már ez a kedves Kibum. Hiányzott, mert szeretem.
És többé nem érdekel, hogy hogyan, miért és mennyire szeretem… szeretem, mert megmelengeti a szívemet, és kész. Szeretem, mert ő Key, és nincs még egy hozzá hasonló ember a földön számomra.
-    Köszönöm, Key-goon. – mosolyodtam el én is. Megfordultam, és a tükör felé fordulva pózoltam, és néztem rá. – Na, mit gondolsz?
Key egy kicsit még vizslatta a ruhát rajtam, majd egyszer csak felemelte a hüvelykujját.
-    Nagyon nagyon jól áll. – mondta majd megfordult, és elkezdte nézegetni a többi ruhát. Ám hallottam, hogy valamit még motyogott a fogai alatt. – De hát a te testeden mi nem áll jól…
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Annyira tudtam volna cukkolni, csak nem tudtam, hogyan reagálta volna le. Gondolkoztam kicsit, hogy megszólaljak e, de mivel ma elhatároztam hogy nem fogom vissza magamat, úgy döntöttem, kimondom.
-    Jó pasi vagyok, mi, Key-goon? – kérdeztem vigyorogva, és a tükörből néztem, hogy mit szól.
Key elejtette a ruhát amit éppen nézegetett, és gyorsan fel is vette a földről, majd egy pillanatra felém fordította a fejét. Arca vörös lett, láttam, hogy rettenetesen zavarba jött. Szegény..
Elnevettem magamat.
-    Na jó, gyere vedd meg azokat és menjünk enni. – hadarta, és el is indult a pénztárhoz. Csak nevettem a bajszom alatt és vittem utána a ruháimat.
A boltból kijőve néma csend lett közöttünk, éreztem, hogy még mindig frusztrálja az előbbi mondatom. Hiába, egyszerűen valamiért nagy élvezettel töltött el Key zavarba hozása, hiszen ő mindig is olyan határozottnak állította be magát, és ilyenkor ez teljesen megtört.
-    Most miért, szerinted én nem vagyok jó pasi, Key-ssi? – mondtam halkan a füléhez közel, ő pedig csak nézett előrefelé miközben mentünk egymás mellett, mint aki nem hallja.
-    Óh! Muszáj abba a boltba is bemennem, kell vennem magamnak parfümöt. Kifogyóban van.
Akkkor is kis fogom húzni belőled a választ, Kim Kibum.

Key szemszöge.

Hosszasan cikáztunk a parfümök között, mikor találtam végre egyet, és az illatmintás papírra fújtam, majd megszaglásztam.
-    Hm… szerinted, jó? – kérdeztem Jonghyunt, majd az orra alá raktam a papírt, és ő megszagolta.
-    Hát… nem rossz… de az előzőnek szerintem sokkal jobb illata volt.
-    Melyik előzőnek? Több parfümöt használtam, mindig váltogatom.
-    Például amit a bulin hordtál…
…A bulin?
Azon a bulin?
Felemlegeti?
Kim Jonghyun,mégis mire véljem ezt az egészet?? Megkötteted velem a nyakkendődet, folyton azt kérdezed tőlem, hogy jó pasi vagy-e, és most meg felemlegeted, hogy neked AZ a parfüm tetszik, amit nemrégiben csókolgatás közben szaglásztál a nyakamban, miután smároltunk egy farsangi bulin, és ami miatt majdnem egy hónapon keresztül alig beszéltél velem!
Mit akar tőlem?
Gúnyt űz belőlem? Mert abból én nem kérek!
Határozottan visszaraktam a parfümös üveget a polcra.
-    Fejezd be. – szaladt ki a számon, miközben a parfümös polcra meresztettem a szememet.
Jonghyun csak meglepetten pislogott rám.
-    …Mit?
Ránéztem.
-    Mondd csak, mire véljem én ezt az egészet? Először elkezdesz úgy viselkedni velem, mintha körülbelül egy idegen lennék számodra a csapatban, szinte menekülsz a társaságom elől… amit megértek, mert tudom, hogy a történtek számodra kissé nehezebben feldolgozhatóak, mint nekem! Megértettem ezt is, bár nem hiszem hogy ettől még megérdemeltem volna hogy ilyen legyél velem. De elfogadtam! És most, mi van? Mintha mi sem történt volna, elhívsz magaddal shoppingolni, én hülye meg örülök neki, hátha sikerült elraknod magadban a dolgokat… de úgy látszik, hogy te csak magad akarod nyugtatni, azzal, hogy direkt piszkálódsz a történtekkel, hogy én érezzem magam hülyének és bűnösnek. De el árulok valamit: nem fogom! Nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, hogy meleg vagyok. Az vagyok, és kész.
Ezután fogtam magam, és elindultam kifelé a boltból. Nem érdekelt a parfüm, nem érdekelt semmi… csak el akartam menni. Tudtam hogy túl szép ez az egész, hogy igaz legyen.
-    Key-goon!! Várjál, most meg hová mész?! – kiabált utánam, de egyszerűen annyira dühös voltam hogy képtelen lettem volna megállni. Nem is tudom, miért kaptam fel ilyen szinte a vizet… talán nem volt elég okom rá, de mégis, annyira féltem a csalódástól, hogy igaz az amit én képzelek, hogy szinte nem is tudtam másra gondolni. Valamiért rettenetesen beleéltem magam abba, hogy ez így van, és kész.

17. fejezet

-    Hol vannak a többiek? – kérdeztem.
-    Minho forgatáson, Taemin meg táncpróbán. Én meg… - nézett az órára Onew, és amit megpillantotta, felállt a székről. - …el fogok késni a találkozóról amit megbeszéltem! – mondta csámcsogva, és a negyed kajáját otthagyva rohant a fogashoz felkapni a kabátját.
Lassan el is viharzott, mi pedig ketten maradtunk Key-jel. Egy picit furcsán csönd lett hirtelen, csak a sistergő rizs hangja hallatszott a konyhában, én pedig a hátát figyeltem, miközben kevergette a dolgokat. Olyan háziassá vált mindig, amikor a konyhában kezdett el valamit rendezkedni. Bár a saját szobáját mindig a lehető legnagyobb kupleráj vette körül, máshol szuper rendet tudott rakni. A főzésben is ő volt a csapatból a legjobb, régen állandóan megkértük, hogy főzzön nekünk.
Annyira neki akartam volna kezdeni, végre a régi kerékvágásba hozni a dolgokat… régen ilyenkor már rég nekiálltunk dumálni Keyjel, de most éreztem, hogy rettenetesen elhidegültünk. Nem is tudtam, pontosan mivel is állhatnék ennek az egésznek neki, de aztán hirtelen az eszembe jutott egy ötlet.
-    Khm… és neked, ma lesz valami programod? – kérdeztem.
-    Nekem csak musical próbám lesz. – mondta rövidre fogva, és a tányérjára kirakva a rizses zöldséget leült az asztalhoz. Lerakta az asztal közepére a serpenyőt, és rámutatott. – Kérsz?
-    Nem, most nem köszönöm… vigyáznom kell az alakomra.
Key a mondatom hallatán megállt az evésben, és egy pillanatra a felső testemre pillantott. Enyhén megrázta a fejét egy fél oldalas mosollyal, majd tovább folytatta az evést.
-    Mi az? – kérdeztem tőle.
-    Semmi, semmi.
Egy percnyi további csend következett. Ő csak darálta befelé az ételt, én pedig néztem őt. Ma nem volt rajta semmiféle smink, nem volt belőve a haja, csak simán meg volt szárítva. Mégis, Key még így, naturálisan, egy szál sima pólóban is valahogy stílusos tudott lenni. Rettentő szép bőre volt, egy hiba sem volt rajta, maximum mikroszkóppal lehetett észrevenni. Neki nem volt muszáj teljes szépítkezést végrehajtania azért, hogy igényes legyen. Irigyeltem is őt ezért.
Egy percnyi további csend után megköszörültem a torkomat.
-    És… ha nincs több dolgod,akkor esetleg… nem jönnél ma el velem a városba vásárolni?
Láttam rajta hogy eléggé meglepődött az ötleten, és rögtön fel is húzta a szemöldökét. Rám nézett, és bólogatni kezdett.
-    De, persze eljövök… elvégre még a múltkor te kísértél el engem.
-    Szuper! – mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott rám, és már most láttam a tekintetében, hogy észrevette a gesztusaimat, és örül neki.
Boldog voltam hogy ez esetleg még össze is jöhet. Bíztam benne hogy Key tényleg észreveszi a változást, és veszi a lapot… talán megint olyan lehet minden, mint régen, vagy legalábbis hasonló.
Amíg Key  a musical próbán volt, és igyekeztem magamban továbbra is megerősíteni azt, amit elhatároztam. Szerettem volna minél többet kedveskedni Keynek, szinte már megterveztem  magamban, hogy mit fogok csinálni, hogy minél inkább észrevegye. Még… komolyan készülődtem is magára a délutánra. A tőle kapott sapkát húztam fel.
Ah… nem is értem miért is nyalom most ennyire ki magam… - gondoltam a tükör előtt billegve, még indulás előtt. Komolyan egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy úgy készülök, mint aki randizni megy. Friss borotválkozás, parfümfelhők, és társaik.
Azt beszéltem Keyjel, hogy a városban találkozunk, miután ő végzett a musicallel. Igyekeztem minél pontosabban odaérni, hogy nemhogy várnia kelljen rám. Épp az épület előtt parkoltam, amikor láttam hogy kijön. Már ő is feljebb turbózta magát, a szokásos smink és kissé merész, egyedi, mégis ízléses Key ruha összeállítás sem hiányzott.

Key szemszöge.

Már alig vártam, hogy vége legyen a próbának. A vége felé már koncentrálni is alig bírtam, folyton az órát néztem. Nagyon nagyon örültem, hogy Jonghyun elhívott magával, mert ez azt jelentette, hogy valami történt talán benne…
Már egészen régóta észrevettem rajta azt a teljes elhidegülést és távolságtartást. Biztos voltam benne hogy az egész a bulin történtek miatt van. Jonghyunt nagyon megrendíthette ez a dolog, főleg a férfiasságát. Ráadásul megtudta, hogy én tényleg meleg vagyok… azt gondoltam, hogy emiatt gondolta úgy, hogy jobb ha nem leszünk többé olyan szoros viszonyban. Azt gondoltam, hogy undorodik tőlem… hogy minden találkozásunk arra a bizonyos estére emlékezteti őt, amit ő teljességgel el ki akar törölni az emlékezetéből. És mivel én folyton arra emlékeztetem, csak akadályozom ebben…
Először nagyon fájt, és nem értettem. Azt a bizonyos hülye „tervet” amit még a buli előtt szőttem, már teljesen eldobtam. Taeminnel nem is beszéltem erről… nem akartam, hogy véletlenül valami folytán Jonghyun megtudja, hogy én mit gondolok épp. Először próbálkoztam úgy viselkedni vele, ahogyan mindig is szoktam, de ő egyre inkább csak menekült tőlem. Minden beszélgetésünket a lehető legrövidebbre zárta, minden alkalomkor, amikor esély lett volna arra hogy ketten legyünk, vagy bármiféle dolog történjen amihez ketten kellünk, úgy intézte, hogy ne úgy legyen.
A fájdalom lassan egyfajta haraggá alakult bennem, és elegem lett. Én is ugyanolyan hideg módon kezdtem el viselkedni vele. Ez a hangyányi düh talán jót is tett nekem… mert amellett, hogy ugyanúgy szeretem, volt valami, ami egy kicsit negatívvá tette számomra a személyét. Jobban ki lehetett bírni.
Ma azonban mintha valami történt volna. Amikor elhívott, ki tudtam volna ugrani a bőrömből… de igyekeztem minden szempontból visszafogni magam, hogy ne legyen az örömöm ennyire feltűnő a számára.
-    Szia – köszöntem, miután beültem az autóba, majd hirtelen szaglászni kezdtem. – Hű, de erős a parfümöd illata… - néztem rá.
 És mennyire imádom…
-    Öh… Kicsit sokat sikerült magamra fújni. – vakarta a fejét, és megakadt a szemem a sapkáján. Azt húzta fel, amit én adtam neki. Ennek láttán elmosolyodtam, boldogság járta át a szívemet.
Talán most történhet valami… talán minden a régi lesz…Kérlek Jonghyun, mondd, hogy ez a terved.
-    Na, és hová akartál menni pontosan?
-    Hát, kéne néznem inget, meg nyakkendőt. Az egyik rokonomnak lesz esküvője, amire lehet hogy talán el tudok menni… és akarok ezért egy újat.
-    Jó, oké, akkor menjünk be a városközpontba, ott tudok egy nagyon szuper boltot! – mosolyogtam rá. – És talán lehet hogy én is veszek valamit magamnak…
-    Abban biztos vagyok! – mondta nevetve, és beindította az autót.
Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon örömömben. Annyira, annyira boldog voltam, hogy most megtört ez a jég… nem is tudom, mikor éreztem már ilyet utoljára. Le sem tudtam mosni a mosolyt az arcomról.

16. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Az idő elteltével egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész egyszerűen visszafordíthatatlan.  Hiába való volt minden, hiába tartottam magam távolabb Keytől. Szinte már alig beszélgettünk, kerültem őt amennyire csak lehetett. De bármit csináltam, akkor is ott volt bennem az a fránya érzés…
Az a fránya, hülye érzés… aminek egyszerűen nem szabadott volna ott lennie!
De ott volt.
És nem csakhogy nem múlt el, de egyre inkább felerősödött bennem. Azóta az eset óta egyszerűen folyton Kibumot figyeltem. Legyen az próba, fellépés, műsorok, vagy csak simán, mikor otthon voltunk. Minden mozdulata, mondata, mosolya, nevetése egészen másképp hatott, mint azelőtt. Folyton őt néztem, és magamra kellett szólnom, hogy nem, te meghülyült, őrült Jonghyun, szállj le róla, ez egyszerűen nem helyes, és kész! Mégis, valahogy mindig visszavezetett a figyelmem hozzá. Mintha egy egészen más embert láttam volna most már. Illetve, tudtam hogy ő az, és leginkább úgy hatott, mintha egészen eddig egy más embert láttam volna.
Hogyhogy nem vettem észre eddig őt? Hogy ő ilyen?
Nem tudtam eldönteni, hogy amit éreztem, az kifejezetten vonzódás volt, vagy csupán rajongás, vagy mi. Nem, nem olyan volt, mint amikor egy lány megtetszett nekem, és egyszerűen attraktívnak találtam, esetleg még szimpatikusnak is. Nem is olyan volt, mint amikor belehabarodtam egy gyönyörű, kedves lányba. Valahogy Keynél ezt az egészet sokkal mélyebbnek, komolyabbnak éreztem, sokkal stabilabbnak és eltávolíthatatlannak… Keyt már nagyon nagyon régóta ismertem, nagyon sokat tudtam róla, és ő is rólam. Sok mindent átéltünk már együtt.  Valahogy megrémisztett az, hogy ilyen hirtelen ugyanarról az emberről így kezdtem el érezni.
Amitől viszont még jobban féltem, hogy a barátságunk rovására megy ez az egész ismeretlen maszlag, ami magával ragadott. Láttam, hogy kezdte ő is észrevenni rajtam a távolodást, és szegény, csak értetlenül nézett néha rám. Próbált úgy viselkedni velem, mint ahogy mindig is szokott, de egy idő után láttam, hogy megelégelte, és ő is elkezdett tőlem távolodni. Ez nagyon bántott, és ostoroztam is magamat, hogy az én hülyeségem miatt most ő szenved. De egyszerűen féltem hozzá közel kerülni. Az egykori legjobb barátomhoz, akinek eddig bármikor mindent el mertem mondani, meghallgattuk egymást, hülyéskedtünk, sztoriztunk egymásnak…
Rengeteg álmatlan éjszakát éltem át ez miatt. Őszintén szólva, először az zavart a legjobban, hogy ez az egész meglehetősen bántja a férfiúi büszkeségemet. Hiszen eddig egy egészen jó nőcsábásznak véltem magamat, amelyik lányt kinéztem magamnak, mindig sikerült megszereznem. Szerettem a lányokkal flörtölni, zavarba hozni őket, elvarázsolni. És én most mégis egy férfiért vagyok oda. Szánalmasnak véltem magam emiatt.
De ezen is túlléptem egy idő után. Elfogadtam, hogy ez van, és egyszerűen megpróbáltam elnyomni magamban az érzést, szinte megtiltani magamnak, hogy bármivel is foglalkozzak ami ezzel kapcsolatos.  De természetes módon, ez nem ment, hiszen a vágyaknak mióta tud az ember parancsolni?
Kezdtem beleőrülni az egészbe. Amikor már a sokadik álmatlan éjszakámon voltam túl, és nem tudtam emiatt semmire sem koncentrálni emiatt, úgy döntöttem, valamit tennem kell. És már nem érdekelt, mi volt az, de ennek az egésznek valahogy meg kell oldódnia.
Arra  gondoltam… mi lenne ha csak szimplán beletörődnék a helyzetbe, és azt tenném egészen egyszerűen ami jól esik? Rábíznám magamat a vágyaimra. Meglátjuk, hová vezetnek majd. Bárhová is vezetnek, az azt jelenti, hogy ezt kell tennem. Hogy valójában ezt akarom tenni.
Egyik reggel ezekkel a gondolatokkal keltem ki az ágyamból, amikor előző éjjel elhatároztam magamban. Furcsa, de már akkor jobban éreztem magamat, mint az elmúlt időkben bármelyik reggel.
Kimentem a konyhába, ahol épp Kibum főzött. Az asztalnál ült Onew is, az ő adagját már bőszen magába tolva.
-    Jó reggelt – szóltam oda. Onew csak bólintott egyet a teli szájával, Key pedig hátra fordult a tűzhelytől, és odadobott egy „Jó reggelt”.
Láttam rajta hogy már eleve úgy áll hozzám, hogy teljesen hideg. Most kezdtem igazán realizálni hogy meddig jutott a kapcsolatunk, és ez mind az én művem… egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ezt az egészet helyrehozzam – akárhogyan.

Elhatároztam, hogy ez a nap a változások napja lesz.

15. fejezet

Még azok az ismerőseim, akikkel eddig felhőtlenül beszélgettem, és még talán jó barátomnak is tartottam, őket, Úgy néztek rám. Mindenkinek a tekintetében volt valami más, ami eddig nem volt. Kinek negatívabb, kinek meglepettebb, tartózkodóbb, sőt, volt akinek kifejezetten csalódott tekintete volt – ez főleg a lányokra volt jellemző. Ez az egész szörnyen hatott a lelkemnek, és legszívesebben ott hagytam volna az egész kócerájt. Eddig valamilyen szinten mindig szerettem ott időt tölteni, hiszen mindig adódott alkalom mondjuk két próba között egy-egy régi munkatárssal beszélgetni, barátkozni, elütni együtt az időt a büfében, ahogy egészen eddig szoktuk is… de aznap az járt a fejemben, hogy valahogy most ennek vége. Úgy éreztem, ezen túl örökké ez lesz. Mindenki lenéz, vagy legalábbis máshogy tekint rám, mint amúgy.
Azonban, mikor szóba elegyedtem újra Leeteukkal, sikerült meglepnie egy pár újdonsággal.
-    Hello Key-ssi! Jössz egy kávéra a büfébe?
-    Szia. Persze – mondtam kissé tartózkodóan, mikor jöttem ki a táncterem felől az aulába.
Kikértük a kávénkat, és leültünk a büféhez. Már hozzá is úgy álltam, hogy „na gyerünk, mutasd ki felém te is a szánalmadat”. De meglepődésemre nála pont nem leltem fel ezt.
-    Hogy vagy? Sikerült kiheverni a partit? Jó durvára sikerült azért a végére, nem? – vigyorgott rám, ahogy mindig is szokott. Annyira megörültem, hogy talán ő legalább nem vált át szánakozó módba, hogy egészen fellelkesültem.
-    Haha, mi az hogy! Tudod mennyit ittam aznap este? A felére nem is emlékszek. Azt se tudom, hogy kerültem haza. – nevettem én is.
-    Tényleg? – nevetett -  Szerintem biztos azzal a pókkal mentél haza. Ami azt illeti, nem úgy tűnt hogy nem bíznád rá magadat, szóval…
Az arcomra fagyott a mosoly. Az iménti felcsillanó jókedv egyről a kettőre eltűnt, és csak egy menekülési kényszer jött a helyére, hogy azon nyomban le akarom zárni ezt a témát, és eltűnni a francba.
Azonban az még mindig meglepett, hogy azzal ellentétben hogy ezek szerint Leeteuk is látta a jelenetünket, nem csodálkozik, vagy szörnyülködik, mint a többi jómadár.
Nem szóltam egy szót se, csak éreztem, hogy vörösödök és kezdek jobban izzadni is. Gondolom ezt Leeteuk is látta rajtam.
-    Ne aggódj Key-goon. – Hajolt közelebb, és halkabb hangnemre váltott. – Az az igazság, hogy engem személy szerint nem lep meg a dolog. És nem is zavar. Ha ez érdekel… akkor már jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet. Úgyhogy ne aggódj, ne érezd magad emiatt kellemetlenül. – veregette meg a vállamat, majd az órájára nézett. – A mindenit, kezdődik a táncpróba, én meg még meg se ittam ezt a löttyöt… - gyorsan lehúzta a kávéját, és egy barátságos mosoly után elviharzott.
Miután elment, kifújtam magam, és a fejemet fogva könyököltem a kávém fölé az asztalra.
„Jócskán sejtette mindenki, hogy ez a helyzet…” – visszhangzott a fejemben, és egy pillanat alatt realizáltam, hogy ez mit is jelent.
Tehát ezek eddig is csócsálták ezt a témát a hátam mögött! És a szemembe pedig vigyorgott az összes!... Egyébként is, mégis honnan a fenéből gondolták azt, hogy én meleg lehetek??
Egy nagyot sóhajtottam, és becsuktam a szememet. Beszívtam a kávém finom gőzét, és próbáltam nyugtatgatni magam.
Ez csak egy munkahely számomra. Nem muszáj nekem itt mindenkivel jóban lenni, nem igaz? Elég ha a csapattársaimmal jóba vagyok…
Eszembe jutott Minho. Hát… nála azért még javulásra szorul a helyzet. Főleg most, hogy élesben látta a dolgokat. Nem tudom mikorra fog végre ezzel megbékélni.
Egyszer csak csukott szememet rögtön kinyitottam, mikor hallottam a velem szemben lévő széket kihúzódni. Felnéztem, és Jonghyun nézett rám.
-    Lassan folytatódik a próba, úgyhogy idd azt a kávét. –mondta. Meglepett, hogy most ideült hozzám.
Én szó nélkül felegyenesedtem, és elkezdtem szürcsölgetni a kávémat. Mindeközben végig a szemébe néztem, és próbáltam kihámozni, hogy akkor most tulajdonképpen mit is gondolhat az egészről. Neki is volt valami különös furcsaság a szemében mostanság, és alig tudtam eddig egyáltalán megnézni, mi is az, mert mindig elkapta a tekintetét, és ha ő nem, akkor meg én néztem el a szeméből. De most végre láthattam valamit.
Bizonytalanságot és zavartságot sugárzott. Mint aki kínosan érzi magát, amikor a közelemben van. Kissé bántó dolog volt számomra, de teljes mértékben megértettem.
-    Key-goon, én… én észrevettem valamit.
Ez már feljebb keltette az érdeklődésemet. Közelebb húztam magam  a székemmel az asztalhoz.
-    Hallgatlak, mondjad.
-    Hát… - körül nézett, majd kissé halkabb hangnemre váltott. – én… észrevettem hogy azóta az este óta, valahogy olyan furcsán viselkednek a többiek itt a cégnél.
Kissé kigúvasztottam a szemeimet, és a mutatóujjam a szám elé emeltem.
-    És ezt feltétlenül itt, az SMBEN kell megbeszélnünk?! – mondtam én is halkan.
-    Nem, nem, én csak annyit akartam ezzel kapcsolatosan, hogy… rám nem néznek furcsán, tehát gondolom engem nem ismertek fel, nem tudja senki, hogy én voltam az.
-    Ennek örülnöd kéne, nem? – fontam karba a kezeimet.
-    Hát – vakarta meg a fejét – nem arról van szó. Én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom hogy most ilyen helyzetben kell lenned emiatt, és bocsáss meg hogy ilyenbe sodortalak. Hiszen azért nekem is jócskán részem volt benne, ha úgy vesszük.
Micsoda? Ő most… bocsánatot kér?
Önkéntelenül is felnevettem.    
-    Igazán kedves tőled, de… ez tényleg az én saram. Örüljünk neki hogy téged nem sodortalak bele szerencsére, hála a te fogadalmadnak aznap estére.
Kevergettem a kávémat, és félig mosolyogva bámultam a habjának spirális áramlását.
Azért rendes tőle a bocsánatkérés. És kissé furcsának tartottam, hogy ő magától felhozta a témát. Bár nem pont itt volt a legcélszerűbb, mert itt még a falnak is füle van.
Éreztem a  tekintetét rám fúródni.
Mit bámulhat ennyire rajtam?
A kávémból felnéztem, és belenéztem a nagy, fekete szempárjába.
Ugyanazt láttam a tekintetében, mint amikor elmentünk együtt vásárolni, és a kávézóban ültünk. Azóta sem köszöntött még vissza rám Jonghyunnak az a tekintete, és most újra képes volt belőlem azt a boldog érzést előhozni, mint akkor.
Pár másodperc elteltével, amikor már egészen sokáig bámultunk egymásra, tekintetét a kávémra szegezte, és megszólalt:
-    Tényleg igyad, mert három perc, és próba!
-    Oh, valóban! – eszméltem fel, és hangyányi lepkékkel a gyomromban lelöktem a kávét.
Hiába. Úgy látszik ez már sosem fog elmúlni.

14. fejezet

Valahol mindig is éreztem, hogy valószínűleg Key meleg, úgyhogy meg sem lepődtem ezen a tényen. Leginkább, sosem érdekelt az, hogy ő kikhez vonzódik, mert szerettem őt, jó barátomnak tartottam, és nekem ennyi elég volt.
Inkább magam miatt aggódtam, de azért erősen…
A fürdőben lejátszódó jelenet óta egy szót sem beszéltünk erről Key-jel. Egyszerűen csak tőszavakban beszéltünk egymással, és valahányszor egymásra néztünk, rögtön az jutott eszünkbe, ami aznap este történt. Legalábbis nekem. És ez egyáltalán nem volt jó… valamit ki kellene találni, hogy ez az egész helyreálljon és elfelejtődjön.
Elhatároztam, hogy teljesen kizárom ezt az egészet a fejemből, mintha meg se történt volna. Úgy viselkedek, ahogyan jól esik, mint ahogyan régen is tettem Kibummal. Miért is volna másképp? Történt egy félreértés, és kész. Sőt – gondoljuk azt, hogy meg se történt. Ennyire egyszerű!
Hát… az elképzelésem jó volt, de sajnos a megvalósítás már kevésbé ment.
Hogy miért?... Lássuk csak.

Másnap a Star King nevezetű műsorban kezdtünk neki újra a koreai tevékenységeinknek. Szerencsére semmi komolyat nem kellett csinálnunk ott, a poénkodáson, és olyan értelmetlen, szórakoztató tevékenységeken kívül, mint pl. Onew ttakbamja, és hasonlók.
-    Köszönjük Onew, igazán erőteljes ez a képességed… - mondta a fejét fogva a műsorvezető, a közönség pedig hangosan nevetett, és tapsolt.
-    Ah, bocsánat, de… én figyelmeztettelek – szabadkozott nevetve Onew, miközben visszaült a helyére.
-    Oké, inkább térjünk is át a következő különleges képességre a SHINeen belül… azt hallottam, Key-goon igazán jól tudja utánozni a lány csapatok táncait. Miért nem mutatsz nekünk egy párat?
Key elvigyorodott, és zavarba jött, a közönség pedig fellelkesült. Nem is tudom miért jött mindig zavarba, hiszen ha beleélte magát, akkor tökéletesen elő tudta adni bármikor, álmából is az összeset.
Taemin megveregette a vállát noszogatásképp, aztán Key lassan felállt a helyéről, és a táncparkettre ment.
Ahogy elindult a zene, automatizálódott minden mozdulata, és kihalt belőle minden maradék férfiasság.  Ha be lett volna öltözve nőnek, senki nem mondta volna meg róla, hogy férfi… és látszott rajta, hogy élvezi. Azért is csinálta olyan jól. Talán még a lányoknál is profibban táncolta el az összes táncot.
Ahogy néztem Keyt… a KARA Mister táncjánál azt vettem észre magamon, hogy meg akad a szemem… a hátsóján.
Komolyan… úgy tudta rázni, hogy nem lehetett szem elől téveszteni. Abban a jó kis feszülős gatyában, amit felhúzott… egyszerűen… ennivaló volt.
És én ezt fogdostam aznap este. De kár, hogy csak halványan él az emléke az agyamban…
Várjunk csak? NEM! Nem, nem, és nem! Nem elfelejteni akarom az egészet, úgy ahogy van?? Hát de! Akkor mit nézem itt már megint Keynek a…?
A… bassza meg, nem tudom levenni a szemem róla...
Annyira megfogdosnám megint…
DE EZ KEY SEGGE! A picsába!
Egyszer csak megpofoztam magamat, hogy észhez térjek. Reméltem hogy senki sem látta, mit küszködök én itt.
Hogy a francba gondolhatok ilyeneket? Keyről?? Hogyan? Mi ez az egész???
Az a hülye buli! Minek kellett nekem elmennem oda? Ha nem lett volna, akkor nem lennének ezek a hülye, értelmetlen érzések bennem!! Valamit tennem kell!
Én tényleg küzdöttem. Küzdöttem saját magammal. Minden erőmmel. De mindenki tudja, hogy a vágyakat hiába akarja az ember irányítani, mindig is erősebb az ember eszénél. Én pedig egyébként sem voltam túl híres arról, hogy az érzéseimet elfojtsam.
Erre főleg akkor jöttem rá, amikor Key megmutatta a műsorban, hogy kell a fánkot… szexuális módon megenni.
Az egész egy lassított felvételben játszódott le előttem. Ahogy az apró szájához emeli a fánkot, kinyitja az ajkait, és érzékien beleharap… az a nézés hozzá… ahogyan felszegte a fejét, majd hangyányit elmosolyodott… és végig nyalt a… a nyelvével… az ajkán…
Teljesen megőrültem. Az ülést csapkodtam, próbáltam a lelkesedésemet kiadni valahol, és reméltem hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire beindította az agyamat az iménti mozdulat.
Anyám…   
Kim Jonghyun, te rohadt homokos.

Mire este visszaértünk, rögtön le is feküdtünk aludni. A buli utóhatása, és a fárasztó nap… nehéz visszarázódni ebbe az életbe, még pár nap után is.
Még álmomban sem hagyott békén az isten adta…
Álmomban... egymás mellett ültünk Key-jel, az ágyamon. Én éppen le voltam törve valami miatt – mintha egy megtörtént eset lett volna – és ő vigasztalt.
-    Jonghyun-ah… ne aggódj, minden rendben lesz, ezen is túljutsz. Mit tehetek hogy jobban legyél?
Én csak néztem rá, és a tekintetem a szájára irányult. Lassan nem láttam mást, nem létezett más, csak az ő, ennivaló, édes, apró, formás ajka… ami egyre közelebb, és közelebb került hozzám, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy csókolózunk.
Annyira puha volt, és meleg, és annyira jól esett… mintha az ajkaink egymáshoz lettek volna teremtve.
Aztán elváltunk egymástól, ő pedig tipikus aranyos, Kibumos, halvány mosollyal nézett rám.
-    Én… hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy ennyire szép ajkaid vannak? – kérdeztem tőle, az állát megfogva. Ő még szélesebbre húzta a mosolyát, amitől megdobogott a szívem.
Ekkor észre vettem, hogy mellettünk állnak a többiek, és sajnálkozva néznek ránk. Minho állt középen, és nekikezdett:
-    Buzik. Buzik vagytok... - mondta sajnálkozva, enyhe kárörvendő, gúnyos mosollyal az arcán. - Jonghyun-ah… Jonghyun-ah… Jonghyun! – mondta Minho, de hirtelen ez a furcsa megszólítgatás valósággá vált, mikor kinyitottam a szememet.
Azt hittem kiesik a szívem a helyéről, rögtön fel is ültem. Minho rázott épp fel ebből a rémálomból.
-    Kelj te is fel, mert indulnunk kell az SM-be. – mormogta, én pedig csak bólogattam.
Ezután el is ment folytatni a dolgát, én pedig megdörzsöltem a szememet.
Istenkém, mikor lesz ennek vége? Mikor???

Key szemszöge.

Természetesen képtelen voltam kiverni a fejemből a történteket. Tök mindegy hol voltunk, csak azok az halvány emlékek lebegtek az agyamban, amik még megmaradtak az aznap estéről. Bármikor ránéztem, vagy beszéltem Jonghyunnal, nem tudtam úgy odamenni hozzá, hogy ne ez legyen az első, ami az eszembe jut. Kissé talán kerültem is, de nem csak én, hanem látszott, hogy ő is kerül engem.
Megértem. Hetero férfiként igazán undorítónak hathat, hogy egy pasival csókolózott az éjjel, nehéz lehet ezt kiverni a fejéből. Nem is tudom, hogy gondoltam még annak idején, hogy olyan célzattal kezdek el közeledni felé… mekkora naiv elképzelés volt!
Már csak arra voltam igazán kíváncsi, hogy az SM-ben hány ember fog rám úgy nézni, mint egy UFO-ra. Kissé görcsölt a gyomrom aznap reggel, mikor oda készülődtünk… Csak reménykedtem, hogy ne legyen semmi gond, és eltusolódhasson az egész, úgy ahogy van.
Idő közben azonban kiderült, hogy mégsem csak az SM többi tagja miatt kell hogy aggódjak.
Épp kelés után jöttem volna ki a hálóból, mikor hallottam, hogy Minho és Onew a konyhában vannak, és beszélgetnek kettesben. Taemin fürdött épp, Jonghyun pedig még aludt, mint egy lajhár.
Hallottam a nevemet elhangzani, így merőben furdalt a kíváncsiság, vajon miről is folyhat a beszélgetés. Lassan, észrevétlenül kilopakodtam az előszobába, és megpróbáltam hallgatózni.
-    Most komolyan csak ennyit mondasz erre, Onew-hyung? Te, mint vezető, ennyi a hozzászólásod a dologhoz? – kérdezte Minho, kissé felháborodott hangnemben.
-    Figyelj. Engem nem érdekel semmi, csak az, hogy mindenki jól érezze magát. Ha Key így érzi jól magát, akkor nem zavar. Jobb lenne, ha folyton veszekednénk, és szorongana?
-    Ch… Még mindig nem érted. Nem arról van szó, hogy Key meleg, mert ezt eddig is sejtettük. De szerinted normális dolog volt az egész SM előtt valami random pókembert így letámadni, és egymást falni? Ez azért kissé gátlástalan, nem? Meg kéne tanulnia moderálnia magát, ha már ennyire muszáj belemerülnie a melegségébe! Nem elég, hogy így is úgy viselkedik teljesen, mint egy lány, és az a kosztüm is több volt a soknál…
Elhajoltam. Nem bírtam tovább hallgatni, hogy milyen szinten pocskondiázik Minho engem a hátam mögött.
Ezek szerint ő mégis látta… csak úgy tett, mintha nem. Szép húzás, Minho.
A homlokomat ráncolva berontottam a fürdőbe, ahol Taemin épp borotválkozott, és borotvahabos fejjel meglepetten nézett rám.
-    Na, mi az hyung?
-    Semmi. – böktem oda. – Jöhetek fürdeni?
-    Gyere, de hadd fejezzem már be a borotválkozást.
Bólintottam, és leültem a vécé tetejére.
Taemin tovább húzogatta a pengét az amúgy is baba popsi arcán, és csak méregetett a tükörből. Miután végzett, lemosta az arcáról a habot, és hátra fordult hozzám.
-    Nem kéne végre beszélgetnünk?... Lenne miről, nem?
-    Majd… késöbb. – mondtam, ő pedig csak bólintott egyet, és kiment. Szerettem, hogy nem akarta minden áron kihúzni belőlem, hogy mi van. Csak felajánlotta, hogy ha kell, ő itt van. Egy igazi jó barát volt Taemin.
Az SM felé menet tényleg görcsben volt a gyomrom. Mi van ha Minho már elmondta mindenkinek? Vagy egyáltalán tényleg mindenki látta?
Remegve lépkedtem a folyosón, majd mikor beértem a népesebb helyre… láttam, hogy szempárok sorra mérnek végig engem, és kapják el a tekintetüket rólam. Mások rövid mondatokat súgnak egymásnak, sőt, még olyat is láttam, aki rám mutatott.

Azt hittem, ott helyben elsírom magam.

13. fejezet

Lehuppantam az egyik székre a konyhában, és az asztalra könyökölve fogtam a fejemet.
Ismét visszagondoltam az esti pillanatokra. Alapvetően egy marha jó élményre emlékeztem vissza, amiben talán még sosem volt eddig részem, és azonnal bizsergő érzést éreztem, amint megjelentek az érzések emlékei az agyamban. Annyira szívesen átéltem volna még ezt annyiszor, ahányszor csak tudom… a testem ezt súgta.
Az a csók, anyám… ahogy forgatta a nyelvét a számban…
Kissé az ajkamba haraptam, a gondolatra.
Még mindig nem fogtam fel rendesen, hogy ő tényleg, komolyan Jonghyun volt.  Ahogy bele gondoltam, a gyomromban megjelent az az izgatott érzés.
Ha belegondoltam, akkor erre vágytam én testileg már régóta... és most tényleg megvalósult.
De Jjong nem is tudta hogy én vagyok. Ha tudta volna, eszébe sem jutott volna ilyet csinálni velem.
Ez máris kicsit lejjebb lohasztotta a hirtelen felindult feldobott kedvemet. Sóhajtottam egy nagyot.
Nem csak azon szorongtam, hogy most vajon mit szól Jonghyun ehhez az egészhez, mit gondol rólam, hanem ami talán még ennél is jobban aggasztott, az az volt, hogy ki lehetett az egésznek a szemtanúja.
Mert hogy most már tényleg mindenki rájött arra hogy meleg vagyok, az fix. Ha csak nem véletlenül mindenki más is azt gondolta rólam, hogy nő vagyok, és hogy én és Jonghyun, mint pókember csak egy felismerhetetlen férfi-nő páros vagyunk akiket elragadott a hév. Ebben reménykedtem, de ha arra gondolok, hogy Leetuk is milyen hamar rájött hogy én ki vagyok… ha ő szemtanúja volt az esetnek, tuti hogy elhinti mindenki között.
Mi lesz így? Egyáltalán a srácok közül volt olyan, aki látta?? Jézusom…
Megint gyomoridegem volt, de szerencsére nem lett belőle hányinger. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor captain america Onew-t láttam lassított felvételben kificegni a szobából, a szemei helyén csak két csík volt, úgy pislogott felém a fejét vakarászva.
-    Hello. – mondta felismerhetetlenül rekedtes hangon, majd odacsoszogott a hűtőhöz. Én csak vérbe fagyva követtem a tekintetemmel, és azon járt az agyam, hogy vajon ő látott-e valamit.
Bár arra emlékeztem, hogy Onew nagyon hamar kiütötte magát.
-    Másnap, mi? – kérdeztem.
-    Az.
-    Te emlékszel valamire egyáltalán az estéből? Nagyon hamar kidőltél, attól a whiskytől.
-    Ne kérdezz most ilyeneket tőlem Key-goon. – mondta nyökögve egy pohár tej öntése közben, és becsukta a hűtő ajtaját. Leült az asztalhoz a tejjel, de nem is kezdte el meginni, hanem csak lassan lerakta a poharat, ő pedig ráborult az asztalra, és úgy aludt tovább.
Na jó. Asszem ő nem látott semmit tegnap. Ez már legalább egy.
Következőleg Taemin jött ki. A pánikolt hangulatom ellenére sem tudtam megállni hogy ne röhögjem el magam rajta, főleg, hogy a palástja is félre volt csúszva a nyakán, a vállán lógott lefelé, a zselézett haja pedig össze-vissza állt.
-    Ah, jó reggelt, Hyung…
-    Na, hogy tetszett a tegnap este? – kérdeztem kajánul. Kíváncsi voltam mire jutott azzal a lánnyal.
Egyébként, Taemintől féltem a legkevésbé. Ő már tudta hogy mi a helyzet velem, ráadásul nem lenne kiakadva sem. Bár szerintem nem láthatta az esetet, hisz mikor odamentem a pókemberhez… Jonghyunhoz megkérdezni, hogy nem látta-e Taemint, ő közölte velem hogy már szobán van.
-    Hát.. – vigyorodott el az asztalra nézve, kissé pirulva. - … sikerült megfűznöm egy csinos cicalányt. – Aztán hirtelen rám nézett. – Remélem nem te voltál az!
Felnevettem.
-    Nem, arra emlékeznék, ha egy ilyen cingár supermannel flörtöltem volna. – Cukkoltam megint.
-    Hmm… és mással? – nézett rám sejtelmes vigyorral.
-    Énn őő… nem, senkivel. – Lerítt rólam hogy nem mondok igazat.
-    Ne etess. – mondta Taemin, én viszont gyorsan kimeresztettem felé a szemeimet, és az ujjamat a szám elé raktam. Onew felé biccentettem a fejemet, Taemin pedig hála Istennek fogta az adást, és csak bólintott egyet, hogy érti a célzást. „Majd később.” tátogta.
Nem is tudom hogy elmondjam-e neki… azért mégis csak jó lenne valakivel megbeszélni… de megint tőle kérjek tanácsot? Megint őt traktáljam ezzel? Ah…
Már csak egyvalaki maradt, aki esetleg láthatta, és az Minho volt. Nos, tőle féltem a leginkább, hogy meglátta, hiszen ő a nagy homofób,  ráadásul a leggyanakvóbb is afelől, hogy én meleg vagyok.
De csak nem lehet annyira szemét a sors, hogy pont ő lássa meg?
Lassacskán ő is megjelent a konyhában, és megállt az ajtóban. Csak méregetett bennünket, iszonyatosan álmos, másnapos fejjel. Nem tudtam levenni semmit a gondolataiból…
Aztán hirtelen Jonghyun rontott ki a fürdőből, frissen fürödve. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de én rögtön elkaptam róla, ahogy ő is, inkább Onew-ra nézett, aki még mindig ott aludt békésen a teli pohár teje mellett.
-    Hát… itt aztán van állapot. – konstatálta.
-    Hát van. – szólalt meg végre Minho. – De még mindig jobb mint tegnap. Én rángattam haza mindenkit. Egyikőtök részegebb volt mint a másik. Onew és Key… K.O.
-    Ő még mindig K.O… - mondta Taemin röhögcsélve Onewn.
-     De össze kell szednünk magunkat holnapig, mert már fellépésünk lesz egy műsorban. – mondta Minho.
Csak figyeltem Minhot, de nem tűnt fel rajta semmi furcsaság. Nem tudtam kivenni, hogy most akkor látott-e valamit, vagy sem, de amilyen forrófejű, biztosan már számon kérte volna az egészet rajtunk… de most Jonghyunnal is eléggé normálisan beszélt. Talán kezdtem megnyugodni, hogy nem látta senki, és ez a mi kis titkunk marad Jonghyunnal, amit remélhetőleg tényleg senki sem tud majd meg.

Ha tudtam volna, hogy ez az egész még koránt sem ért véget, nem lettem volna olyan nyugodt.

12. fejezet

Berohantam a fürdőbe, és csak mereven néztem a tükörbe. Az egész sminkem szét volt kenődve az arcomon, rettenetes módon festettem. De egyszerűen nem érdekelt semmi. Mintha kiakadt volna az agyam, csak lefagyva bámultam az ocsmány tükörképemet.
Próbáltam összerakni a fejemet, hogy most tulajdonképpen mi is történt. Próbáltam előásni a tegnap esti emlékeket, a pókemberrel. Aki… Jonghyun volt, ugye, ezek szerint.
Tehát.
Vele táncoltam. Hozzá simultam. Neki vonaglottam.
Őt nyomtam neki a falnak. Őt csókoltam meg.
Ő smárolt le.
Ő hozott lázba.
 Őt hoztam Én lázba.
Jonghyunt.
JONGHYUNT.
…Nem, nem. Ez egyszerűen nem történt meg, igaz? Csak most álmodom, és mindjárt felébredek!
„Te jó Isten…  Te jó Isten, édes Istenem, ez nem lehet, nem nem nem…” – suttogtam magamban hangtalanul, és a fejemet fogva fel-alá járkáltam a fürdőben. Megengedtem a jéghideg csapvizet, és megdörzsöltem az arcomat. A gyomrom görcsölni kezdett az egésznek a gondolatától, és olyannyira felkavart az egész, hogy rám jött a kő kemény hányinger. Próbáltam visszatartani, de sajnos nem ment… hangosan tálaltam ki a tegnapi pia repertoárt a vécénkbe.
A rohadt életbe… a rohadt életbe…
A vécé felett görnyedve hallottam, hogy nyikorog a fürdőszoba ajtaja, és lassan megfordultam.
-    Kibum-ssi? Minden re-…? – kérdezte Jonghyun az ajtóban állva rekedtes hangon, de nem tudta befejezni a mondatát. Valószínűleg ő is rájött a kosztümöm láttán arra a dologra, amitől én épp gyomorideget kaptam és taccsoltam.
Ő csak meresztette rám a nagy szemeit, és nyelt egy nagyot. Én csak néztem rá fájdalmasan, és ismét rám jött az öklendezhetnék, úgyhogy gyorsan visszakaptam a fejem a vécéhez, és ismét hánytam, de már szinte semmi nem jött ki a számon. Jonghyun gyorsan odajött hozzám és a hátamra rakta a kezét.
-    Jól vagy? Hozzak valamit? Vizet?
-    Kö..köszi, de nem… nemkére- - ismét öklendezni kezdtem, erre Jonghyun leguggolt hozzám, és finoman simogatta a hátamat.
-    Ah… sokmindent összeittál tegnap, mi?
Már nem akartam megszólalni, úgyhogy csak bólogattam, és sóhajtottam egyet. Mindent elcseszettnek éreztem, minden kavargott a fejemben, nem tudtam mit kezdjek most, mi legyen, ki látta egyáltalán az egészet, mit gondol most Jonghyun, biztos hogy tudja-e hogy én voltam az, vagy nem, vagy mi van…
Éreztem hogy a meleg könnyek lassan végigfolynak az orromon, belecsöppenve a vécébe.
-    Na. Most meg miért sírsz? – kérdezte kedvesen. Én viszont nem válaszoltam a kérdésére.
-    Te… emlékszel mindenre az estéből? – kérdeztem szipogva.
Jonghyun a földre sütötte a szemeit, és csak lassan bólogatott.
-    Nagyjából.
-    Akkor arra is, hogy..
-    Arra is.
Istenem… Úr Isten…
Még jobban eleredtek az idegtől a könnyeim. Hátradőltem a falnak és az arcomat a kezembe temettem. Hangosan kapkodtam a levegőt, és éreztem hogy Jonghyun csak bámul, és a vállamra rakja a kezét.
-    Na, nyugodj meg… semmi baj. Nem történt semmi baj, csak egy kis félreértés.
-    Ez hogy a fészkes fenébe történhetett meg?? Hogyan??! – vettem el a kezeimet.
-    Én... én nem nem tudom, én csak... már nagyon be voltam rúgva, és… én… ah csak… az az igazság, annyira nőiesre sikerült a jelmezed, hogy azt hittem, hogy nő vagy, Kibum!! Nem ismertelek fel! Csak… ah, te jó Isten… - pirult el Jonghyun, és már elkapta a tekintetét. Nagyon zavarba jött. – Minden esetre meg kell hogy hagyjam, hogy nem én voltam az, aki kezdeményezett. Arra azért még emlékszek.
Most már én is elpirultam.
-    Egyáltalán… rájöttél valamikor az est folyamán, hogy én voltam az? – kérdeztem félénken.
-    Amikor… amikor a nyakadhoz hajoltam… megéreztem az illatodat. Onnan rájöttem, hogy te vagy az.
Jaj Istenem… mennyire éreztem már akkor hogy valami gubanc van…
Felálltam a földről. Lehúztam a vécét, és el akartam slisszolni onnan. Nem akartam tovább erről beszélni. Nem akartam ezt tovább idézni, tovább beszélni arról hogy igen, meleg vagyok, igen, beindultam rád, nem akartam bevallani semmit. El akartam az egészet felejteni.
Nem fogok bevallani semmit. Hagyjon békén mindenki.
-    Ez nem történt meg és kész. – dobtam oda neki röviden, és elkezdtem kiviharzani.
-    Nem! – fogta meg a karomat Jonghyun. Én kezdtem bepipulni. – Key-goon, te is tudod hogy nem hagyhatjuk ezt az egészet annyiban!
-    Igen, meleg vagyok, erre gondolom rájöttél! Mit akarsz még hallani?
-    Azt, hogy miért pont én voltam az közül a száz ember közül, akire épp ráindultál!
Nem akartam válaszolni, így gyorsan témát váltottam.
-    Egyáltalán mit kerestél te abban a buliban? Megint kidobott a barátnőd, vagy mi?
-    Te.. te meg miről beszélsz? – nézett rám felvont szemöldökkel Jonghyun.  – Milyen barátnőm?
-    Tudom hogy nem a családod hívott, hanem ő. Tisztán hallottam a telefonbeszélgetést. Kihallatszott. „Kincsem.. hiányzol… szeretlek…” kinek mondasz te ilyeneket? … De mindegy is, akkor is szemét dolog a mamádról ilyeneket hazudni, csak hogy tudd.
Jonghyun is felállt, és egy pillanatra nem kapott szikrát, majd hirtelen nevetni kezdett.
-    Key-goon, a nővérem hívott! Tudod mennyire szeretjük egymást, kivételes a kapcsolatunk, én mindig így szoktam őt hívni! És igen, nagyon hiányzik már, és igen, szeretem is, mert a nővérem! A mama tényleg rosszul volt, de lekéstem a vonatot amivel haza juthattam volna, így arra gondoltam, visszajövök, és ha már itt kell hogy maradjak, akkor eljövök a buliba. Különben is, kaptam smst a nővéremtől, hogy felfújták a bajt, és a mamával nincs is akkora gond, ne aggódjak. Ezért hála az égnek el tudtam engedni magam.
Na most éreztem magam totál hülyének.
Kibum… te idióta, hülye… hülye…
Az egész arcom lángolt. Gyorsan kimentem a fürdőből, egyenesen a konyhába.

Jonghyun szemszöge.

Kibum kiviharzott a fürdőszobából.
Jonghyun, hogy az isten nyilába lehettél ekkora barom?
Key-jel? Key-jel smároltam az este??? Őt fogdostam össze vissza?? Hogyan? Hogy a francba nem vettem észre, hogy férfi??? Ennyire nem lehettem bebaszva!
Fogtam a fejemet, és fel-alá járkáltam. Nem akartam kimenni, mert csak felébresztettük volna a többieket a civakodásunkkal, így gondoltam egyet, és le akartam fürdeni.
Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy minden piszkot ami az éjjel rám került, lemossa a víz. Bárcsak a piszkos emlékeket is elmosná…
Hirtelen egyre tisztábban kezdtek előjönni az emlékképek.
Nem, nem gondolok rá vissza!
Ahogyan az az ennivaló macskanő előttem vonaglott…
Nem! Menj innen!
Ahogy hozzám simult…
Ahogyan átkarolta a nyakamat… A csípőjének szexi mozgása a kezeim alatt…
De hisz az... az Key csípője volt!!!
A latex nadrágban, az a puha, picike, formás fenék amiről legszívesebben soha nem vettem volna le a kezemet…
Kibum hátsóján gondolkozok!!!
Anyám, de jól csókolt… és még le is smároltam.
KIBUMMAL SMÁROLTAM.
Ő. EGY. FÉRFI!!!
ÉN PEDIG NEM VAGYOK MELEG!
Milyen jól esett, ahogyan az ajkai közre veszik a nyelvemet… Legszívesebben az ölembe kaptam volna, és szobára vittem volna. Ennivaló kiscica volt.
Bassza meg… bassza meg… bassza meg, hogy még így is jó élménynek tűnik! De.. ez képtelenség!
Kicsaptam a zuhanykabin ajtaját, és a kétségbeesetten a tükörbe néztem.
De én nem vagyok meleg…!!!

11. fejezet

A turné maradék részét végigrohantuk, végigdolgoztunk, teljes erőbedobással. A végére már tényleg azt éreztem, nem maradt bennem lélek, és szerintem ezzel a többiek is ugyanígy voltak. Bárhol leültünk, vagy egy pillanatra is nyugalmi állapotba kerültünk, azt hittük, ott helyben elalszunk. Mikor utaztunk hazafelé, teljesen végigaludtuk az egész repülőutat, és hála az istennek, kaptunk pár napot, hogy kipihenjük a turné fáradalmait.
Erre az ellazulásra kitűnő alkalom volt az ezekbe a napokba pont beleeső céges farsangi buli, ahol ott volt az SM Entertainment apraja-nagyja. Nagy sláger volt a beöltözés, minden évben különböző tematika volt megadva. Az idén szuperhősnek kellett beöltözni. Én imádtam mindenkit lesokkolni az öltözékeimmel, ezért mindig kivételesen extrém verziót állítottam fel magamnak.
Most sem tettem másképp. A mércét felállítottam, ugyanis a macskanőt választottam – igen, nőt. Tudtam hogy mindenki le fog hidalni tőle, és alig fognak engem felismerni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam. Elhatároztam, hogy egy tündöklő dívát csinálok magamból – olyat, hogy senki se fog felismerni.
Kíváncsi voltam, vajon Jonghyun minek öltözik majd be – tökéletes superman lett volna belőle, a mostani kigyúrt testével. Azonban aznap késő délután, mikor készülődtünk az estére, hirtelen máshogy alakultak a dolgok…
Épp a fürdőben piperészkedtem, mikor hallottam, hogy Jonghyun telefonál valakivel a hálóban. Résnyire nyitva maradt az ajtó, így a beszélgetés kiszűrődött. Alapjáraton nem szoktam kihallgatni mások beszélgetését, de hirtelenjében megütötte a fülemet valami, amit nem tudtam nem hallani.
-    De kincsem… nem hiszem hogy elérem az esti vonatot most már… maximum csak akkor, ha nagyon rohanok… - mondta mézes mázasan.
Ennek hallatán egy pillanatra meg is álltam a szempilla spirálozás közben. Picit közelebb hajoltam az ajtóhoz, hogy jobban halljam a beszélgetést. Rosszul éreztem magam, hogy hallgatózok, de eszeveszetten furdalt a kíváncsiság.
-    Ennyire sürgős?... Hát, jó. Megoldom valahogy. Még hívlak. Rendben, és kérlek vigyázz magadra. Már nagyon hiányzol… én is. Szia. – fejezte be a beszélgetést, majd kinyomta.
Felvontam a szemöldökömet. Szóval ezek szerint mégis csak van barátnője.
Nem kell a szerelem, mi? Teljesen felesleges, mi? Áh… nem bírta ki.
Én is teljesen feleslegesen ugrándozom. Hiú ábrándok tömkelege folyt bennem mostanában… le kéne szállnom a földre, és nem hallgatni Taemin naiv bíztatásaira.
Sóhajtottam egyet, megcsóváltam a fejemet, és tovább pingáltam a szememet.
Miután a sminkem tökéletes volt, kimentem a fürdőből. Mikor megláttam Taemin jelmezét, kitört belőlem a hahotázás.
Miután a többiek hallották a nevetésem, ők is kijöttek megnézni, és szintén rázendítettek. Taemin csak állt ott, széttárt karokkal vigyorogva, de értetlenül.
-    Most meg mi az? Nem jó? Ez volt a legjobb amit találtam!
Alig bírtam megszólalni, annyira nevettem. A sminkem már teljesen el is folyt, amit most csináltam meg.
-    Ah… Taemin-ah… te… te vagy a… a legbotsáskább szupermen akit valaha láttam!! – Mondtam harsogva és továbbra fogtam a hasamat. – Jaaj Istenem, most csinálhatom meg újra a sminkem miattad!
-    Tényleg, te mi leszel Key-goon? Megint valami nagyot alakítasz? – kérdezte Jonghyun a szeme szélét törölgetve a könnyektől.
-    Hmm… majd meglátod este. – mondtam flegmán viccelődve, majd elindultam a fürdő felé.
-    De… srácok, én már akartam szólni… - kezdett bele az általam már várt mondanivalójába, én erre megfordultam. – A nagymamám rosszul lett otthon. Most értesítettek telefonon, ki kellene használom ezt a pár napot, ha már szabadság, és lehet hogy hazamennék inkább. Eléggé komolyan beteg, és szeretnék minél többet vele tölteni.
Enyhén felhúztam a szemöldökömet. C-c, Jonghyun, nem szép dolog ilyet kitalálni, csak hogy a barátnőddel találkozhass… a  nagymamádat ürügyként felhasználni, igazán nem szép.
-    Hát… kár hogy nem jössz, de a család az első, én teljesen megértem. Menj csak.  – bólintott felé Onew, Jonghyun pedig elmosolyodott.
-    Köszönöm. Én is nagyon sajnálom, és nektek pedig jó szórakozást. Sok fotót csináljatok!! – Mondta lelkesen, majd az órájára nézett. – Anyám, nem érem el a vonatot!!
Hirtelen elkezdett szedelőzködni, majd szinte kirohant az ajtón.
Én csak megvontam magamban a vállamat, és tovább pingáltam magamat. Hadd legyen el az újdonsült barátnőjével, aki ugyanúgy össze fogja törni a szívét, mint az összes többi. Ha ez neki jó, és nem volt elég tanulópénze már… magára vessen. De én, szeretném végre jól érezni magamat a bőrömben, legalább ezen az egy estén – úgyhogy mindent bele fogok adni!
Lassan felkerült rám a latexes bőr nadrág, egy nagy, platformos, szegecses sarkú cipő, egy bőr mellény, macskakarmokkal felszerelt bőrkesztyű, és ami a legfontosabb volt, a rejtélyes macska álarc, cicafülekkel.
Amikor belenéztem a tükörbe, hangosan felsikkantottam. Még én is meglepődtem a látványtól. Onew pedig, aki a captain america jelmezében jött ki épp a konyhából egy pohár teával a kezében amit iszogatott, kiköpte, amint meglátott.
-    Te jó szagú…
-    Ez… most … komoly? – kérdezte letaglózva batman Minho, miközben a tátott szájú, lefagyott botsáska superman mellett állt az ajtóban.
-    Haha… asszem durván fogok kinézni!! – mondtam lelkesen.
-    Ez több mint durva. – folytatta Onew.
-    Ez… jézusom Key, teljesen olyan vagy mint egy nő! Mi ütött beléd?? – kérdezte kissé felháborodva Minho.
-    Botrányosat akartam, hát ez az lett.
Ezután csak pislogott rám egy sort, majd halkan megjegyezte:
- Csak senkinek ne mondd el, hogy SHINee tag vagy. Könyörgöm. Köszi. – ezzel be is vonult a nappaliba, én pedig mit sem törődve a véleményével billegtem a tükör előtt.
Kisvártatva Taemin is megszólalt.
- Ööh… nekem… tetszik, hyung..! – mondta meglehetősen őszintétlen hangnemben.
Macskanő, batman, superman és captain america lassan elindultak az éjszakában az SM Entertainment zártkörű rendezvényeket tartó épülete felé.
Mit ne mondjak, senki az ég világon nem ismert fel, egész egyszerűen csak megjegyezték hogy durván szadista módon nézek ki. Kérdezgették hogy ki vagyok, de én azért sem mondtam el senkinek. Hadd furdalja őket a kíváncsiság! Szerencsére a zene is olyan hangos volt, hogy nem lehetett hallani a hangom, így arról sem ismerhettek fel.
Körbenéztem a teremben. Volt itt minden: sailor moontól elkezdve a shongokuig az összes híres anime karakter megjelent, de nem maradhatott ki természetesen farkasember, vasember, ciklon, és társai sem. Volt olyan lány, aki szintén macskanőnek öltözött – de én akkor is szexibb voltam náluk.
Nem fogtam vissza magamat a mai estén. Ettől függetlenül azért próbáltam ügyelni Taeminre, hogy ne csináljon hülyeséget, de tudtam hogy azért Minho is odafigyel rá. Onew sajnos nagyon hamar berúgott általában, ezért rá ebből a szempontból buliban nem számíthattam. Máris fűzött egy csajt, egy üveg viszki társaságában.
Minho is jól elvolt a lányokkal, így én magamnak kellett hogy társaságot keressek. Először is odamentem a pulthoz tölteni valami jó kis erős italt, majd éreztem, hogy valaki hátulról megkopogtatja a vállamat.
- Leetuk-hyung! – vigyorodtam el. – Te… Joker? Ő szuperhős egyáltalán?
- Mindegy az, a lényeg hogy egyszerű volt megcsinálni! Egy öltöny, összemázgáltam a képem, és annyi, haha… - nevetgélt egy sort, látszott rajta hogy ő nem most kezdte az ivászatot.
- Akkor Minhoval ne fuss össze, mert ő batman. A végén még letarol. – kuncogtam, miközben lehúztam a fél poharat. – De te tudod, hogy ki vagyok?
- Hm… hadd találjam csak ki, SHINee, Key?
- A francba, honnét tudtad?!
- Haha, túl jól ismerem a SHINeet, hogy ne találjam ki! Mindenesetre igazán merészre sikeredett a szerkód. Ha nő lennél, talán még…
- Ne folytasd! – állítottam meg. – Maradjunk csak annyiban, hogy merész. – Mosolyogtam rá, majd lehúztam a maradék vodkát.
Ezután jól elbeszélgettünk Leetukkal, emellett az egy üveg vodka mellett, ami szépen lassan el is fogyott. Ennek következtében eléggé kezdtem megérezni, sőt mi több, kezdett gátlástalanságom a határokig tágulni. Nem szerettem, amikor ilyen hirtelen berúgtam… eddig sosem vezetett jóra.
Hirtelen vágyat éreztem arra hogy elkezdjek táncolni. Magammal húztam Leetukot a táncparkettre, és tombolni kezdtem. Nagyon jól esett ez a szinte önkívüli állapot, amibe kerültem akkor.  Semmi más nem létezett, csak a dübörgés a gyomromban, elmosódott harmóniák, sötét fény, villogások, néha fel-fel villanó ismerős arcok, és tagjaim ritmusra való mozgása.
Aztán hirtelen éreztem, hogy valaki hozzám dörgölőzik hátulról, megfogja a csípőmet, és a nyakamba hajol.
Egy pillanatra kirázott a hideg az érzéstől, és azon nyomban megfordultam. Ekkorra már a táncpartnerem – aki alig tudott megállni a lábán – is realizálta, hogy én bizony nem egy kebelcsoda cicamica vagyok, feltette a kezét a levegőbe, és tovább állt.
- Azért… vigyázz ezzel a jelmezzel, Key-goon, a végén még megfektetnek benne! Cicapornó lesz itt! – röhögött a képembe Leetuk. Na jól van ez is már teljesen kész van… - gondoltam magamban, és lassan tovább álltam. Már nem láttam rendesen, de Taemin az eszemben volt. Már jó régóta nem láttam, és kezdtem miatta aggódni.
Végig néztem az összes szobát, termet, vécét, de egyszerűen nem találtam. Kezdtem kissé megijedni, úgyhogy jött a következő lépés, megkérdezni az embereket, nem-e látták?
- Bocsi… - szólítottam meg egy Hulkot a háta mögül, aki felém fordulva máris kacérkodó arckifejezést váltott. Tényleg lehet hogy erős lett kicsit ez a ruha… - gondoltam. – Nem láttál véletlenül egy cingár supermant?
- Cingár mit? Mit keresel cicus? Hm… szereted a tejecskét? – vonogatta fel a szemöldökét, én pedig az égbe meresztettem a tekintetem és azonnal tovább álltam. Reménytelen esetek voltak már itt…
Onew a kanapén aludt az üres whiskys üveg társaságában, úgyhogy ő még inkább haszontalannak bizonyult ez ügyben. És bár Minho folyton került engem, én akkor is elkaptam.
-    Minho-ssi, nem láttad Taemint véletlenül?
-    Hm… nem tudom… asszem egy csajjal láttam utoljára táncikálni meg lófrálni… téged amúgy hányan próbáltak eddig megfektetni? – kérdezte a pia következtében meglehetősen artikulálatlan szavakkal, én pedig csak egy hamis mosoly kíséretében távoztam a társaságától.
Ez az információ legalább már valamiféle támpontot adott, de én attól még aggódtam a makanae miatt. Ha bezavarok, ha nem, én most megkeresem, nem hiányzik hogy detoxba végezze, mert meg akarta mutatni egy csajnak, hogy ő igenis bírja a piát.
Tovább kérdezősködtem, következő utam egy kigyúrt pókemberhez vezetett. Tényleg hasonlított rá, döbbenet!
-    Bocsi… - kopogtattam meg a vállát az egyedül álldogáló piros mutánsnak. – Nem láttál véletlenül egy hiper vékony supermant valahol lófrálni? Már sehol sem találom, de tényleg…
A pókember végig nézett rajtam – legalábbis a feje mozgása erre utalt, mivel az arcából semmit sem láttam – és biccentett egyet a fejével az egyik ajtó felé.
-    Asszem abba a szobába láttam bemenni egy másik macskanővel… - mondta a fülembe hangosan.
Egy kő esett le a szívemről. Ezaz… még épségben van, és itt van. Lehet, végre sikerült valami kis kalandba keverednie… hagyom. Hadd csinálja, nagy fiú már ő is.
– Úgy látszik népszerű ma ez a jelmez. – mondta ismét a fülembe a pókember.
Én csak bólogattam.
-    Igen. De azért, mégis csak az enyém az igazi, nem igaz? - kérdeztem viccelődve.
-    Határozottan. – bólogatott ő is.
Erre én elmosolyodtam. Végre valaki akinek talán tényleg tetszik…
Éreztem, hogy kicsit kezd belőlem kiszállni a pia, kedvem támadt inni még egy kicsit.
-    Nem iszunk valamit? – kérdeztem a pókembert. Ő csak bólogatott, majd elindultunk a piás pult felé, ahol már szinte halomra hevertek a piás üvegek és poharak.
Találtunk egy majdnem teli üveg tequilát, amit hamar be is nyomtunk a pókicával. Nekem arra a csaknem fél üveg vodkára pont ez nem hiányzott volna… ismét táncolni támadt kedvem.
Felálltam, és behúztam a táncparkettre a maszkost. Ő nem ellenkezett, kicsit meg-meg tántorodott a piától, de koránt sem volt olyan mint az előbb Leetuk. Sokkal normálisabbnak tűnt.
Most még jobban összefolyt minden, mint az előző táncoláskor. Már szinte csak foltokat láttam, és magától mozgott a testem a zenére. Most már minden egyes gátlásom elszárnyalt, eltűnt, és csak a pillanatnyi élvezett létezett a számomra. Bármire képes lettem volna. Ha épp ahhoz lett volna kedvem, hogy kiugorjak az ablakon, vagy széttörjek valamit, akkor megtettem volna. Ilyen voltam én, full részegen.
Egy jó kis szexi hangulatú szám jött épp a lejátszóban, nem kellett több, máris magával ragadott a szám hangulata. Minden szexiségemet elővettem, és vonaglani kezdtem. Azonban valahogy olyan furán éreztem magam egymagamban, úgyhogy minden hezitálás nélkül belekapaszkodtam a mellettem táncikáló pókember nyakába és neki lejtettem buja táncot. Nem is jutott eszembe, hogy ő esetleg ezt nem akarja, vagy valami problémája lehet vele, de ami azt illeti, nem ellenkezett – sőt. Készségesen a csípőmre tette a kezét, és követte minden mozdulatomat. Eszembe sem jutott hogy ezt bárki látja, és esetleg rájön hogy én a férfiakhoz vonzódom, vagy ez a pókember lehet hogy azt hiszi, hogy én nő vagyok, és csak azért hagyja magát. Egyik sem jutott az eszembe.
Én kacéran néztem csak rá, viszont kezdett zavarni, hogy én az ő arckifejezését sosem látom. Megpróbáltam lehúzni róla a maszkot, szépen lassan, azonban azonnal odakapott hozzá. Én lebiggyesztettem az ajkam.
-    Naa.. miééért neem? – kérdezte affektálva.
-    Azért… mert… megfogadtam, hogy ma este nem veszem le magamról!
-    Naaa… - hízelegtem neki, mint egy igazi cica, de ő továbbra is csak csóválta a fejét.
Erre én csak megvontam a vállamat.
Aztán eszembe jutott, hogy már milyen régóta nem is gondoltam egyáltalán Jonghyunra. Egy igazi csodának hatott ez a dolog – lehet hogy a pia, esetleg… lehet hogy a pókember műve?
Ennek gondolatán valamiért boldog voltam. Azt hittem hogy kezdtem elfelejteni Jjongot, hogy esetleg ez az egész dolog, hogy újra fut a csaj után, kiábrándított kissé belőle.
Lehet hogy megoldódik végre mindaz, ami négy éve gyötör?
Ez az egész dolog felspanolt, ráadásul ismét egy jó számot adtak le. Közelebb léptem a pókemberhez, és a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet. Azt gondoltam, hogy csak leállít, ha már nem akarja…
Nem állított le.
Jézusom, én beindultam… teljesen beindultam.
Éreztem, hogy a kezei lassacskán hátrébb csúsznak a csípőmről egészen a derekamra, majd lefelé, hogy a két tenyere pont a fenekemen nyugodjon.
Most a szemébe próbáltam nézni, és lassan az ajkamba haraptam. Ő még közelebb húzott magához, és éreztem azon a jó kis nyúlós pókember ruhán keresztül, hogy odalent ő sem teljesen százas már. Nekem szerencsére lenyomta a feszülős latex bőr, meglehetősen kényelmetlen pozícióban, de ilyen helyzetben ez már nem is zavart. Élveztem a pillanatot.
Éreztem hogy kissé rámarkol a fenekemre, és ez, mintha benyomtak volna egy bekapcsoló gombot, szinte automatikusan hozta ki belőlem azt a mozdulatot, hogy a hozzánk közel eső falhoz toljam a pókfajzatot, és a maszkját lassan, csak a szájáig feltolva megcsókoljam őt.
Életem első, és legeslegédesebb csókjában volt akkor, és ott részem.
Először csak finoman, hosszasan csókoltuk meg egymást, majd éreztem, hogy ő enyhén harapdálni kezdi az alsó ajkamat. Ez ismételten megindított bennem valamit, mert megint megcsókoltam, de most sokkal szenvedélyesebben és mélyebben. Eközben ő már a hajamba túrt, én pedig – ugyanolyan joggal – szintén rátapasztottam  a mancsaimat az ő hátsójára. Aztán mikor már azt hittem, ennél jobb érzés nem létezik, éreztem, hogy a nyelve lassan, az ajkaim közé csusszan, és gyengéd, körkörös táncot jár a sajátom körül. Annyira jól esett, hogy hangosan belenyögtem a csókba – szerencsére a hangos zenétől ez egyáltalán nem hallatszott. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól, aztán ő a nyakamra is hintett egy csókot. Ezután lassacskán visszahúzta a szájára a maszkot, majd a kezeit is lassan lecsúsztatta a testemről.
-    Ne haragudj… de most mennem kell, cicus. – mormolta a fülembe, majd eltűnt a sötét tömegben.
Én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Miért, miért, miért megy el???
Nem akartam hogy elmenjen. Tudni akartam, hogy ki ő, és azt akartam, hogy maradjunk kapcsolatban! Akkor miért ment el?
Pf.. lehet hogy rájött, hogy férfi vagyok.
De hát, eddig is észrevehette volna… miért vagy ilyen szerencsétlen Kim Kibum???
Ahogy az előbb az élvezetbe, úgy most a letargiába ugyanolyan nagy elánnal tudtam beleélni magamat. Lecsücsültem egy sarokba, és a maradék piákat mind-mind sorra elkezdtem meginni.

A következő képem már csak az, hogy ébredezem a lakásunkon, a nappaliban.
A fejem iszonyatos módon fájt, annyira szédültem, hogy tíz percbe telt felkelnem a kanapéról. Az a csodálatos latexes bőrös szar ruha ami egész este rajtam rohadt, most is rajtam volt, még a maszk is. Azonnal letéptem a fejemről, mert már elegem volt belőle, és a cipőt is leszedtem.
Kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd megpróbáltam besettenkedni a hálóba, megnézni a többieket – legalábbis reménykedtem benne hogy mind a hárman ott vannak, épségben. Legalább egyikőjüknek itt kell lennie, különben ki hozott volna haza?
Mikor halkan benyitottam, végigpásztáztam a szememet az ágyakon. Minho, Taemin, Onew, Jonghyun…
Jonghyun??!!!
Mikor realizáltam azt amit láttam, elfehéredtem, és a falnak kellett dőlnöm hogy ne ájuljak el.

Jonghyun pókember ruhában volt.

[Gyerekek... ha tudnátok meddig írtam ezt a fejezetet... keményen megdolgoztam érte, és jó is lett, úgyhogy ide azokkal a jó bőséges véleményekkel, mert megérdemlem!! xD Holnap reggel kelek, és fél 4 van!! De csak nektek csináltam, és már nagyon várom, mit szóltok hozzá. <3 ˘w˘ köszönöm az olvasást! ]

10. fejezet

 

 

Összeráncoltam a szemöldökömet, és csak vártam, hogy megforduljon felém, vagy legalább csak megszólaljon. Elképzelésem sem volt hogy vajon mi lehet a baja, mi történhetett.
-    …Hyung, minden rendben? – szólítottam meg újra.
Ekkor már hanyatt fordult az ágyon, és törölgetni kezdte a könnyeit.
-    Semmi baj, Kibum-ssi… aludj csak vissza… ne haragudj hogy felébresztettelek.
-    Nem te ébresztettél fel. Mi a baj? Történt valami?
Jonghyun sóhajtott egyet, majd enyhén csóválni kezdte a fejét.
-    Nem… nem történt semmi, nincs semmi baj. Ez csak egyszerűen… az én hülyeségem, ne is foglalkozz velem.
-    Olyan nincs. Látom hogy sírsz… Ha valami bánt, mondd csak el.
Jjong felült az ágyon, és a plafonra meresztette a tekintetét. Láttam rajta hogy nyomja valami a lelkét, és ki kell hogy jöjjön belőle. Sóhajtott egyet, majd nekikezdett.
-    Én csak… miután feljöttünk a hotelba, nagyon furcsát álmodtam. Ne nézz hülyének, de… ez már egy sokadszorra ismétlődő álom, már gyötör, és egyszerűen nem tudom hogy mit jelentsen. Először egy gyönyörű menyasszonyom van benne, hosszú, fehér ruhában. Egyik pillanatban még tündökölve ragyog a tükör előtt, én hátulról megölelem és belemosolygunk együtt a tükörbe. A hátunk mögött ott áll az egész családom – apa, anya, a nővérem… Ekkor nagyon boldog és kiegyensúlyozott vagyok, úgy érzem, minden rendben van. Aztán a másik pillanatban már… a menyasszony halottan fekszik a kezeim között, és immár teljesen fekete ruhában van. A bőre teljesen elszürkül, az arca eltorzul… egyszerűen borzalmas látvány… - torzult el Jonghyun arca is ahogyan rágondolt. – És ugyanígy anyuék arca is torzzá válik… - Az utolsó mondatánál nyelt egyet, nehogy újra rájöjjön a sírás.
A mesétől kikerekedtek a szemeim.
-    A következő kép pedig, hogy egy temetőben állok egy színpadon, és a nézőtéren… a családtagjaim és a menyasszony fekszenek a földön. Egy mikrofon van a kezemben, reflektorok világítanak rám, és énekelnem kell ahhoz, hogy feltámadhassanak. De én akármennyire is próbálkozok, nem jön ki egy hang se a torkomon. Pedig minden erőmet beleadom, hogy újra élhessenek, a végére már torkom szakadtából üvöltök, de egy hang se jön ki. Aztán idővel lassacskán elnyeli őket a föld, én pedig megpróbálok utánuk ugrani… és ekkor ébredek fel. – Miután befejezte Jonghyun, rám nézett. Láttam hogy a szemeiben ismét meggyűlnek könnyek.
-    Ez… ez valami rettenetes. – mondtam halkan. Ahogy mesélte, tényleg kirázott a hideg.
-    De ez csak egy álom… - sóhajtott, majd hátra huppant az ágyában, és újra a plafont bámulta. - Én hülye, meg itt bőgök rajta, mint egy öt éves kisgyerek. Teljesen értelmetlen, ráadásul téged is felráztalak vele…
-    Jonghyun-hyung. - Felém fordult. – Ha a semmiért sírnál, az sem zavarna. Hagyd abba ezt a szabadkozást. Mondtam neked, hogy bármi van, én meghallgatlak és itt vagyok, nem? …Ez az álom igen is hogy jelent valamit. Szerintem… valószínűleg félsz attól, hogy bárkit is akarsz magad mellé, mindig elveszíted. Nem igaz?
Jonghyun nem szólt, csak felült, és pislogott rám egy darabig.
-    Attól félsz, hogy az éneklés, és az, hogy idol vagy, csak eltaszít a családodtól és a jövődtől. Hogy valójában nem ér semmit, és erre túl későn fogsz majd rádöbbenni.
Jonghyun szemeiben a könny meggyarapodott, majd lassan legördült az arcán.
-    De már most késő, igaz?  – mondta sírós hangon, és arcát a kezébe temette. Teljesen összetört.
Nem bírtam tovább nézni a zokogó Jonghyunt. Odamentem mellé és átöleltem, mire ő készségesen visszaölelt, és arcát a vállamba fúrta. Úgy szorított, mint egy plüss mackót, én pedig megértően simogattam rázkódó hátát.
-    Az egész életem el van cseszve, Kibum-ssi! – mondta zokogva, én pedig csak próbáltam tartani magam.
 Ha ő sírt, nekem is azonnal sírnom kellett. A gombóc már a torkomban volt, folyamatosan nyeltem, nehogy kijöjjön.
Hagyd, hogy végre boldoggá tehesselek… nem adnál egy esélyt?
-    Ssh.. semmi baj. – öleltem magamhoz még jobban. Annyira törékenynek tűnt akkor.
-    Fog engem valaha is szeretni valaki igazán? – kérdezte, miután kibontakozott ölelésemből.
Nem szóltam semmit, csak bámultam a könnyekkel teli, hatalmas, barna szemeibe.
Én szeretlek… ha tudnád, hogy minden szeretetem a tiéd, Jonghyun…de kellene neked valaha az én szeretetem? Boldoggá tudnálak én téged tenni? Elég volnék neked?
Ezek a kérdések mind mind csak a fejemben játszódtak le. Annyira szerettem volna valóban megkérdezni tőle. Annyira szerettem volna végre a tudtára adni a szeretetéhes lényének, hogy minden amire szüksége van, itt van rögtön az orra előtt…

Jonghyun szemszöge.

Szinte úgy öleltem Keyt, mintha az anyukám lett volna. Úgy kapaszkodtam belé, mintha máskülönben elsodort volna engem az ár, és ő volna az egyetlen támpontom. Ott hevert a lelkem előtte, teljes egészében, nyíltan. A legbelsőbb fájdalmamat tártam most elé… ő pedig olyan megértő és befogadó volt, hogy nem is tudom, lett-e volna más még, aki így reagált volna egy ilyen esetre, hajnali fél 5kor. Egy szempillantás alatt megértett és megvigasztalt.
Mindig valahogy nála kötöttem ki, ha valami lelki problémám akadt. Tényleg úgy gondoltam, hogy jelenleg ő az egyetlen ember, akiben biztos voltam, hogy neki bármikor számíthatok, és mindig megért engem, bármiről is legyen szó.
Key volt tulajdonképpen a legjobb barátom. Egy tökéletes lelki társ.
Miért nem tudok magam mellé találni valakit, aki olyan, mint ő? Miért nincs Key nőben?
-    Fog engem valaha is szeretni valaki igazán? – kérdeztem, miután kibontakoztam az ölelésből, és a szemébe néztem.
Ő erre nem szólt semmit. Viszont ahogyan néztünk egymásra, ismét valami nagyon furcsa dolgot vettem észre a tekintetében, amit én már a vásárlásunkkor is megláttam, de most talán még intenzívebben. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az, de valamit mintha rejtett volna magában ez a nézés. Valami pluszt, valami más dolgot, amit soha máskor nem vettem eddig észre rajta. Sejtelmes, ködös, de éreztem hogy abszolút pozitív dolog volt ez, csak még nem tudtam, hogy mi lehet. Enyhén mosolygott rám, és váratlanul, gyengéden letörölte az egyik könnycseppet az arcomról.
Furcsán hatott ez az egész, de Kibum gondoskodása nagyon jólesett, és a szívemben sajgó fájdalmat meglehetősen enyhítette az, hogy elmondhattam valakinek.  De őszintén szólva, másnak nem is mertem volna így megnyílni, csak neki.
Sokkal többet szenvednék, ha Key nem lenne itt nekem.
-    Nyugodj meg, és aludjunk még egy kicsit. Legalábbis próbálj meg. Ne gondolkozz a rosszon, hanem csak gondolj a pozitív dolgokra. – Én csak bólogattam, majd ő megveregette a vállamat, és visszament az ágyához.
Megfogadtam Kibum tanácsát, és csak a pozitív dolgokra próbáltam meg gondolni, miután lehunytam a szememet. Kerestem valami pozitívat, ami nem a családommal vagy a jövőmmel kapcsolatos, nehogy véletlenül is újra visszatérjen az a szörnyű álom.
Eszembe jutott, hogy mi lehet pozitív. Mondjuk a közös vásárlásunk Key-jel. Nagyon jól éreztem magamat vele, és el is felejtettem minden rosszat. Az érzés, mikor megláttam az íróasztalomon a sapkát, amit vett nekem… boldog voltam tőle.
… és lassacskán sikerült is álomba szenderednem.

9. fejezet

Jonghyun szemszöge.

Morogván nyomtam ki a reggel megcsörrenő telefonom ébresztőjét. Tegnap este sikerült picit elhajolni a srácokkal… a fejem sajgott, a homlokomat erősen összeráncolva nyújtózkodtam, hogy némi erőt leheljek elernyedt, másnapos testembe.
Muszáj lesz összeszedni magam, mert ma lesz az első koncertünk… és még vár rám az órákig tartó próbálás… francba…
Semmi kedvem nem volt hozzá, de végül összekapartam magam és kikeltem az ágyból. Miután lefürödtem, és a ruháimért indultam a szekrényhez, valami ismeretlen dologra lettem figyelmes az íróasztalon. Láttán felvontam a szemöldökömet.
Hát ez meg…? Ez az a sapka! Mit keres itt?
Odasétáltam az asztalhoz, és megláttam a mellette lévő apró üzenetet. Már a kézírásról felismertem, hogy Key-goon írta.
„Így már biztos nem fáj a szíved érte, mert már a tiéd! Használd egészséggel. – Key”
Az eddigi morcos kedvem már el is szállt, és önkéntelen is mosolyt csalt az arcomra Kibum meglepetése.
De hát… miért vette meg nekem ezt a sapkát? Ráadásul ilyen drágán? Jézusom, mennyire rendes Kibum…! Valamivel meg kell majd hálálnom neki…
Tényleg nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen, váratlan meglepetést, de folyamatosan mosolyogtam, mert nagyon jól esett. Nagyon örültem ennek a sapkának… őszintén szólva, nagyon megtetszett ott a boltban, mert pont passzolt hozzám. Tényleg fájt a szívem, mikor láttam, hogy elvitték!
Mikor felöltöztem, rögtön fel is húztam a fejemre, hogy lássa Kibum.

Key szemszöge.

Kíváncsian vártam lent a reggelizőben, mikor jön le Jonghyun, és vajon mit szól a kis meglepetésemhez. Folyamatosan lestem a bejáratot, mikor egyszer csak megjelent. Mikor jött befelé, egyenesen rám nézett, és széles mosollyal mosolygott rám. A fején ott ékeskedett legújabb szerzeménye, az én ajándékom. Nagyon jól állt neki, látszott rajta hogy örül, és mikor közelebb ért, nagyot dobbant a szívem.
-    Sziasztok! – köszönt mindenkinek, és leült az egyik székre, majd folyamatosan rám nézett. Bár a szívem össze-vissza kalapált, én is visszamosolyogtam rá.
-    Látom tetszik.
-     Kibum-ssi… nem is tudom hogy háláljam meg, ez a sapka… annyira az enyém! Köszönöm szépen!
Ő csak sugárzóan vigyorgott rám, én pedig már alig bírtam tovább, és elnéztem a tekintetéből, tovább étkezve a reggelimet. Nagyon örültem neki hogy sikerült örömöt okoznom számára.
-    Miről maradtunk le? – kérdezte Onew.
Taeminen láttam, hogy már a vigyorától alig tudja tovább enni a reggelijét, Minho pedig csak ugyanolyan bamba fejjel nézett, mint Onew.
-    Kibum megvette nekem ezt a sapkát, meglepetésként… úgy tetszett nekem, de én drágának tartottam és nem vettem meg. Ő viszont valahogy sunyiban megvette mikor nem voltam ott, és reggelre ott volt a szobámban. Most mondd meg!
-    Tényleg? De szuper, nagyon rendes – mosolygott Onew miközben lógott ki a tészta a szájából.
Kissé elpirultam. Arra nem is gondoltam, hogy a többek mennyit vehetnek vajon észre az én kis akciózásomból Jonghyun felé. De nem érdekelt –már elhatároztam magamban hogy nem fogok már visszafordulni.

Aznap volt az első koncertünk itt Japánban, és mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Nem csak az új közönség, de az új műsorszámok is felfokozták az idegességünket. Talán az eddigi egyik legkomolyabb koncertünkre készültünk.
Ez enyhén meglátszott rajtunk, mert volt pár hibánk a koncert első felében. Minho elejtette a mikrofonját, Onew pedig csaknem elesett az egyik számközben. Jonghyun az első félidő utolsó számában, a Lucifer-ben szegény, elfelejtette hogy hol áll – folyton én súgtam neki, hová menjen, vagy esetleg ha beállt véletlen az én helyemre, akkor hagytam. Szörnyű tud lenni ez a memória zavar, teljesen megértettem őt.
A színpadról botorkáltunk épp le verejtékben úszva, még a fülesünket sem szedtük ki, de Jonghyun máris elkezdett szabadkozni.
-    Jézusom… soha az életbe nem adtam elő ezt a számot ennyire szörnyen… Srácok, én tényleg sajnálom, és hát köszönöm Key-ssi hogy legalább ennyit súgtál… - mondta lihegve, erőtlenül.
Egyet bólintottam felé egy megértő mosoly kíséretében.
-    Ne aggódj már Jonghyun-ssi, mindenkivel előfordulhat. Semmi baj, jó voltál – veregette vállon a megértő vezető Onew.
Alig volt 5-10 percünk a kanapén lerogyva kifújni magunkat, de már el is kezdtek minket felkészíteni a koncert második felére.
Igazán kíváncsi voltam a következő számra, mert ez nem volt más, mint az új Jonghyun és Taemin által előadott, fanservice ügyileg meglehetősen túlfűtött Internet War.
A többiekkel, miután átöltöztünk a következő műsorszámhoz, leültünk  a kanapéra, hogy nézzük, mit alakítanak.
Miután leültem és odanéztem a képernyőre… letaglóztam a látványtól.
Addig is láttam már számtalanszor Jonghyun testét félmeztelenül, még így, ebben a kigyúrt állapotában is. De… ez most egészen más volt.
A kivetítőn egész közelről vették, ahogyan Jonghyun őrjöng a színpadon, ő pedig teljesen átadta magát az érzésnek. Minden egyes izomrostja látszott, ahogy a veretéktől és a víztől megcsillant a koncert fényeiben. A leggyönyörűbb, legtökéletesebb test amit valaha láttam életemben – minden egyes vonala, alakja kifogástalanul tökéletes.
Jonghyun szerette húzni a közönség agyát – és jelen esetben, bár nem tudott róla, de az én agyamat is húzta. Egyenesen a kamerába nézett, beletúrt a torzonborz, nedves hajába, és vicsorgott akár csak egy vad oroszlán, majd egy apró, alattomos vigyorral tovább állt. Még sosem láttam ennyire vonzónak őt. A látványtól az ajkamba haraptam, és lassan, észrevétlenül megmarkoltam a kanapé szélét. Éreztem, hogy egyre izgatottabb leszek…
Basszus… nem szabadna tovább néznem ezt, főleg hogy itt ül mellettem Minho és Onew… Key, moderáld magad…
Bárhogy is próbáltam levenni a szememet róla, egyszerűen nem ment. Mintha oda tapasztották volna. Legszívesebben örökké ezt a látványt néztem volna.
-    Na most jön, figyeld. – Mondta Minho Onew-nak, és közelebb hajolt a tévéhez.
Én is tudtam hogy mi jön… az a bizonyos közös részük, amitől minden rajongó csaknem elájul.
Jonghyun hátrarántotta a hajánál fogva a mi „kis” makanaenk fejét – aki már nem is tűnt így olyan kicsinek – és egészen közel hajolt az arcához, majd úgy mormolt a mikrofonba. Taemin nagyon jól játszott, beleélte magát a rabszolgaságba. Aztán ő következett, aki enyhén végighúzta a kezét Jonghyun testén, és nagyjából itt ki is fújt az ő része.
Ezt azért már nem esett olyan jól nézni, mert azt gondoltam: A francba SM, miért nem engem válogattál be ebbe a duettbe? A sors iróniája…
-    Egészen élethűre sikeredett. – mondta Minho.  - Ennyi gázsiért én is bevállalnám a buzulást…
-    Hát, az biztos hogy megfizették. – Vonta fel az egyik szemöldökét Onew. – Ők tudják mit vállalnak be. Én csak sajnálom Taemint, mert eléggé fiatal és naiv ahhoz, hogy rávegyék ilyen dolgokra… Jonghyun meg… Jonghyun.
Onewra néztem. Nem tudom vajon ezt hogy értette, de nem is tudtam meg, mert vége volt a számnak, és pattantunk is fel a helyünkről a következőhöz.
Ezután már csont nélkül végigcsináltuk az egész koncertet, csak olyanok voltunk, mint a két lábon járó rongybabák. A turnébuszunk már kint várt minket a stadion előtt, és ott kellett végigaludnunk ezek után az egész éjszakát, mert már indultunk is a következő állomásunkra.
Kora hajnalban értünk oda. Szinte félálomba botorkáltunk fel a hotelbe, és minő egybeesés, én épp Jonghyunnal kerültem be egy szobába. Ahogy felértünk, rögtön visszaaludtunk, amíg csak lehetett.
Azonban én nem magamtól keltem fel, hanem arra a halk szipogásra, amire figyelmes lettem a szomszéd ágyból. Mikor felkeltem, hirtelen azt se tudtam hogy hol vagyok, annyira fáradt voltam még, és azon tűnődtem hogy kié lehet ez a szipogás.
Aztán lassan visszafolyt az emlékeim közül, hogy Jonghyunnal kerültem egy szobába, és ez ő.
Jonghyun sír? Miért sír?
Azonnal éberebb lettem, és felültem az ágyon. Jonghyun nekem háttal feküdt, és minden szipogásnál meg-meg rázkódott a teste.
-    … Jonghyun-hyung? – szólítottam meg halkan.

8. fejezet

Miután megittuk a kávénkat, ismét betértünk egy pár boltba, de ezúttal vásároltunk is. Ami azt illeti, nem fogtam vissza magam – épp nemrég kaptuk meg a jutalékunkat, és azt gondoltam, ki tudja mikor lesz erre alkalmam újra, úgyhogy alig néztem az árakat.
Jjonggal ismét betértünk a Bvlgari boltba, mert volt pár dolog, amit feltétlenül meg akartam venni, és már kinéztem magamnak.
Épp a kasszánál álltam sorban, mikor félszemmel láttam, hogy Jonghyun ismét azzal a sapkával szemezget, amit én a fejére adtam nemrég. Biztosan tetszhetett neki, mert újból felpróbálta. Azonban gyorsan vissza is rakta a helyére, és odajött hozzám.
-    Te figyi, a kávé azt hiszem áthaladt rajtam… muszáj elmennem a mosdóba, én mindjárt jövök. Addig nyugodtan állj sorban.
-    Oké – bólogattam, majd miután láttam elhaladni a tömegben, ránéztem az imént vizslatott sapkára, ami ott nyugodott szépen a próbababa fején.
Hm… biztosan tetszhet neki… mit szólna vajon, ha megvenném neki?
Egy picit hezitáltam, hiszen mégiscsak furcsa lenne ha így a semmiből vennék neki valamit, csak úgy. De aztán eszembe jutott az, hogy ezzel közelebb kerülnék a célomhoz is, és Jonghyun is biztosan örülne neki. Minden arra mutatott hogy vegyem meg neki.
A sor csak fogyott, és már majdnem én kerültem sorra, mikor gyorsan még odafutottam a sapkáért is, és odaadtam az eladónak.
-    Ezt is még pluszban, legyen szíves. És… megkérhetném, hogy valahogy becsomagolná egy másik zacskóba, a többi ruha közé elrejtve, hogy ne látsszon, mi az?
-    Természetesen. – mosolygott rám. – Csak nem a barátjának lesz meglepetés?
-    De igen, ezért fontos hogy ne lássa meg.
Az eladó rendes volt, mert ennek hallatán begyorsított, nehogy Jonghyun meglássa, és profin elrejtette a baseballsapkát. Pont kifizettem, mire Jonghyun ismét megjelent.
-    Na, végeztél?
-    Igen mehetünk tovább. – mondtam, miközben haladtunk ki a boltból. Az üres próbababa fej felé fordítottam a tekintetemet.
-    Hm… elvitték azt a jó drága sapkát? Na, sebaj, legalább nem fáj már érte a szívem. – mondta Jonghyun, én pedig csak mosolyogtam magamban.
Ekkor csörögni kezdett a telefonom. Onew volt az.
-    Halló?
-    Halló, Key-goon? Mi végeztünk ezzel a vidámpark szerűséggel, ti hogy álltok?
-    Hm… azt hiszem mi is mindent végigjártunk már.
-    Akkor nem találkozunk valahol? Már esteledik, beülhetnék valahova enni meg inni valamit. Láttam egy jó pizzériát a közelben.
-    Már megint enni? Onew-hyung neked tényleg ennyire kielégíthetetlen étvágyad van? – nevettem.
-    Menjünk enni, én már farkas éhes vagyok! – Lelkesedett fel a háttérben Jonghyun.
-    Oké, akkor hol találkozzunk? – kérdeztem a telefonba.
-    Mondjuk menjetek oda ahol elváltunk. Pár perc és ott leszünk mi is.
-    Rendben.
Nemsokára már az egész csapat ott állt teljes egészében azon a téren.
-    Nem csalódtam benned Key-ssi – mutatott nevetve Onew a nyolc darab szatyorra a kezemben.
-    Jól van, na!
-    Hyung, végre megint bungee jumpingolhattam!! – Ugrabugrált a felpörgött Taemin, teli vigyorral. – Állati volt!
Nevettem egyet.
-    Ennek igazán örülök, de közben elindulhatnánk az étterembe, nem?
Így is tettünk, és egy nagyon hangulatos kis pizzériába tértünk be. Onew szinte le se ült, de már az étlapot bújta, Minho pedig azt tervezte, hogy hány darabot egyen, mivel szokás szerint egy a fél fogára sem volt elég.
Miután megettünk mindent, kicsit ottmaradtunk még „iszogatni”. Hát, ebből végül az lett, hogy szegény Taemin nézte, ahogy iszunk mi pedig csak nyomattuk egyik sört a másik után.
-    Ez egyszerűen nem ér. – durcáskodott Taemin mellettem.
-    Lásd, kivel van dolgod… igyál – nyújtottam neki oda a sörösüvegemet. – De aztán csak 1-2 kortyot, semmi többet!
-    Ah, köszönöm Hyung! Szeretlek!! – karolt át a makanae, és jól ráhúzott a sörre. Alig figyeltem oda, de már a majdnem a felét megitta.
-    Jól van, ennyi, elég lesz!! – vettem el a kezéből. – Egyenlőre csak mértékkel, mert különben berúgsz mint az albán szamár. Én meg hót ziher hogy nem rángatlak fel a hotelba!
-    Na mi az, Key-ssi, pedig pont te voltál az aki foggal körömmel tiltakozott az ellen hogy igyon, nem? – kérdezte Jonghyun.
-    Hm… az embernek lehetnek nézetváltásai, nem igaz? – mosolyogtam rá, majd ismét ráhúztam a sörömre.
Taemin pár percen belül úgy elkezdett csacsogni, mint még soha. Nem hittem el hogy ennyi sört megérez, de lehetséges, főleg, hogy alig ivott életében alkoholt. Úgy látszik, ha ő iszik, akkor egy dumagép lesz belőle.
-    És akkor felcsatoltam azt az izét magamra, de nem féltem ám, dehogyis… csak az zavart egyedül hogy nagyon vágta a tökömet az a heveder, de végül is kibírtam…
Erre a kijelentésére elkezdtem hangosan hahotázni. Ennyi alkoholmennyiség után már bármi irtózatosan vicces tudott lenni, és mindenki rázendített. A végén már azon röhögtem, hogy a többek röhögnek, és teljesen folyt a könnyem.
-    Jahaj… lejön rólam az összes alapozóm…
-    Pff.. hogy a francba tudsz te hétköznapra is sminket hordani? Meg minek? – Kérdezte Minho kissé flegma hangnemben, mintha ez egy teljesen lenézendő, szánalmas dolog lenne. Legalábbis tudtam, hogy azért mondja így, mert ő így is látja.
Egyből lejjebb lohadt a mosoly az arcomon, és zavaromban elkezdtem babrálni a sörösüvegemmel. Jól tudtam hogy miért kérdez ilyeneket – mert sejti a másságomat. De a saját bőrömből nem tudtam kibújni, és nem is voltam hajlandó. Ha a többiek elfogadnak így, ilyen feminin beállítottságúnak, akkor neki is el kell.
-    Nem tök mindegy, ha egyszer így érzi jól magát? – bátorodott fel Minhoval szemben Taemin.
-    Hát nekem tök mindegy, csak nem értem. – mondta röviden Minho, majd megitta a söre utolsó cseppjét.
-    Tényleg, ti nem is meséltetek hogy mit csináltatok… mi mindent vettetek? – kérdezte Onew, témát váltva.
-    Ohó… mit Nem vettünk! – nézett rám nevetve Jonghyun, majd rám mutatott. – Legalábbis ő!
-    Csak hoztam a formámat. – Húztam ki magam, és én is lehúztam a maradék sört.
-    Ezt se értem… hogy lehet ennyit vásárolni? Az a nők tevékenysége, többnyire... ahogy a smink is. – kötekedett tovább Minho.
-    Minho, az istenért, fogd már be. Én is vásároltam, és ettől nőies vagyok? Nem. – mondta Jonghyun kicsit morcosabb hangulatban, mire erre Minho csak megrázta a vállát.
Már nagyon későre járt, így lassan visszaindultunk a hotelbe. Mindenkinek külön szobája volt, ami elég ritka esetnek számított. Én épp becsiccsentve pakolásztam ki a szatyromból, mikor megtaláltam a sapkát, amit Jonghyunnak vettem.
Hm… hogy adjam oda neki? És mikor?
Élőben féltem volna odaadni, mert nem tudtam volna mit mondani neki.
Ha valahogy eljuttatnám a szobájába, egy üzenettel… az úgy sokkal könnyebb lenne.
Halkan kimentem az ajtón, és benéztem a kulcslyukon. Bár nem láttam sokat, abban biztos voltam hogy Jonghyun úgy alszik az alkoholtól, mint a bunda.
Lassan benyitottam a szobájába, és teljesen nesztelenül odaraktam az íróasztalára az ajándékot, mellé egy kis cetlivel: „Így már biztos nem fáj a szíved érte, mert már a tiéd! Használd egészséggel. – Key”
Izgatottan vártam, vajon mit fog másnap szólni hozzá.

7. fejezet

 

 

Az a pár hónap úgy repült el, akár csak pár pillanat. Szinte észre sem vettem, de már a Japán felé tartó repülőnkön ültem. A kora tavaszi napsugarak enyhén bevilágítottak a repülő ablakán, halvány aranyló fénybe festve a mellettem alvó Jonghyun arcát.
Nagyon ki volt szegény merülve. A szakítása óta ő tényleg csakis a munkának élt, és olyan elszántsággal dolgozott, mint még soha. Látszott rajta, hogy csak fel van pörögve, de igazából nem boldog. Kezdett befásulni, és ő is elnyomta magában azt a hiányérzetet és vágyat amit akkor érzett, mikor nem volt mellette senki. Csak mi négyen voltunk neki, akiket a nap huszonnégy órájában látott, a munkájából kifolyólag. Egyetlen kikapcsolódása mostanság a konditerem volt, ahová ezúttal tényleg lement mikor azt mondta, és ez alatt a pár hónap alatt sikerült magát igencsak kigyúrnia. Ez vezette le nála a stresszt.
Most itt aludt mellettem édesen, és megint enyhén nyitva volt a szeme. Mikor ezt megláttam, mosolyra húzódott a szám.
Az volt az első napunk Japánban, és egyedül a mai napon kaptunk némi szabadidőt, mert a következő napon már kezdtük is a koncertet. Így végül mindannyian bementünk a városba.
Jó sokat lófráltunk és nézelődtünk mindenféle boltban, azonban engem leginkább a ruhaboltok érdekeltek volna. De a többiek annyira torkosak voltak, hogy már be is támadták az utcai ételárusokat, és mindent meg kellett kóstolniuk. Már azt hittem hogy a „nagyszabású tervem”, miszerint Jonghyunnal csinálok közös programot, nem is fog megtörténni, mikor Taemin elkezdte a kezébe venni a dolgokat.
-    Ooh nézzétek már, ott van egy road show! Van mindenféle, dodzsem, szimulátor… menjünk már! Ah, és nem hiszem el, még bungee jumping is van!! – Taemin teljesen felpörgött és fellelkesedett. Imádta az ilyen extrém dolgokat, azonban ezzel beletrafált, mert én meg utáltam.
-    Wow! Jól néz ki… - mondta Minho, miközben a bungee jumpingra nézett fel, mire Onew is helyeselt.
Én karba tettem a kezeimet.
-    Az Isten se ráncigál engem fel most oda. Itt vagyunk órák óta, és mindenféle kacatos hülye boltban voltunk már, csak ruhabutikokban nem! Isten bizony, hogy én most vagy soha, de a plázába fogok menni, és nem ebbe a hülye vidámparkba…
-    Ahj, ne már Hyung… képes vagy egyedül elmenni vásárolgatni, míg mi jól szórakozunk? – Taemin szemében láttam megcsillanni azt az apró fényt, ami a kérdése mögötti tartalmat tükrözte, miszerint „hm menj valakivel, mondjuk Jonghyunnal”.
Egy pillanatra Jonghyunra sandítottam, de gyorsan el is fordítottam a tekintetemet.
-    Ne már… de egyedül meg nem akarok menni…
-    Ah, na jól van, én eljövök veled Key-goon, úgyis tökre tele vagyok, nekem most nincs kedvem így ugrabugrálni. Meg a ruhaboltokba úgyis én is be akartam nézni. – mondta Jjong, én pedig elmosolyodtam.
Jajj de jó, nem nekem kellett külön megkérnem… köszönöm, sors!
Annyira hülyén éreztem magam, hogy ennyi idő után is ilyen fejtörést okoz az hogy elhívjam magammal vásárolni Jonghyunt. Igazából lehet hogy azért is, mert eddig szinte sose volt az, hogy bárki is a csapatból külön programot szervezett volna egymással. Ha kikapcsolódtunk, akkor mindig másokkal tettük, és nem egymással, akik egész nap egymás fejét nézzük. Szinte örültünk ha végre elszakadhattunk.
-    Hát jó… akkor így már könnyebb lesz a lelkem. – mosolygott újból Taemin – De most menjünk már, ki akarom próbálni a dodzsemet! – azzal karon fogta Onew-t és Minhot, majd elkezdtek haladni a roadshow felé.
-    Eh.. majd telefonálunk! – kiáltotta visszafelé Onew, én pedig csak bólogattam neki.
Mi is elindultunk lassan a pláza felé, ami rögtön előttünk volt. A zebránál állva éreztem hogy Jonghyun engem néz.
-    Na, melyik boltba akartál menni, Key-goon? Vagy csak menjünk, és majd amit meglátunk, azt megnézzük?
-    Hm… azt hiszem az utóbbi. – néztem rá egy pillanatra én is, majd újra a lámpára szegeztem a tekintetem, ami ki is zöldült.
Basszus… azért akartam hogy így alakuljon a dolog, hogy elkezdjem amit el akartam… valamit most tennem kellene, nem? Valamit máshogy kéne csinálnom? De így, ilyen frusztráltan nem fog menni…
Mikor beléptünk a hatalmas plázába, kicsit alábbhagyott a feszültségem, mert rengeteg dolgon csillant meg a szemem. A sok márkabolt jobbnál jobb kollekciókkal kecsegtetett, amiket feltétlenül meg kellett hogy vizsgáljak közelebbről. Hát hiába, a divat mindig is nagy hatással volt rám, mert imádtam.
-    Bvlgari márkabolt! Bvlgari! Ah! – Szúrtam ki rögtön magamnak az első boltot, és elkezdtem sietni felé. Jonghyun csak győzött követni.
Felpróbáltam magamra mindenféle ékszert, amit csak tudtam, sálat, kalapot, napszemüveget. Teljesen felszereltem magam, míg Jonghyun csak szolidan nézegette a cuccokat.
Épp a tükörben pózoltam magamnak, mikor onnan láttam, hogy nem is próbál fel semmit. Láttam egy nagyon jó kis sapkát, ami pont illett volna Jonghyunnak, teljes mértékben: fekete baseballsapka, rajta arany mintákkal, apró kis csillanások, mint „bling-bling”, és a közepén egy nagy nagy Bvlgari felirat. Úgy döntöttem, elkezdem a közeledésemet ezzel a nagyon „merész” lépéssel, méghozzá azzal, hogy felpróbálom rá a sapkát.
Levettem a próbababáról, és halkan odalopóztam Jjong mögé, majd lassan a fejébe húztam. Ő egy kicsit meglepődött ezen, de mikor megfordult és látta hogy én voltam az, elmosolyodott.
-    Na mi az, már engem is öltöztetsz? – kérdezte, miközben odament a tükörhöz, és igazgatni kezdte a ruhadarabot. – Hm, nem is áll rosszul. Sőt, egészen tetszik! Hát hiába, Key-goon, neked aztán van érzéked a ruhaválasztáshoz.
Erre én is elmosolyodtam.
-    Hát… köszönöm szépen.
-    Mennyibe kerül vajon ez?...AZTA ROH- - akadt el a lélegzete Jjongnak, mikor meglátta a sapkában az árcímkét, és vissza is rakta a baba fejére. – Öhh… hát nem hiába hogy ez a szuper sapka ennek a babának a fején van!
-    Hát, bizony, ez Bvulgari. Az egyik legdrágább márka…
Jonghyun közbenézte a többi ruha árait is, majd az amúgy is nagy, mélybarna szemeit még nagyobbra kerekítette.
-    Na jó Key-goon légyszi nézzünk át máshová is, jó?! – mondta nevetve, és karon fogott, majd kivezetett a boltból.
-    Héé! – nevettem el magam, majd körbenéztem a boltok között, és megláttam rögtön egy másik neves márkaboltot, ami talán kevésbé volt meredek árak szempontjából.
Miután oda is bementünk, már sokkal több mindent próbáltunk fel magunkra, és a végén már egymásra is. Direkt minél meredekebb cuccokat kerestünk egymásnak, és néztünk magunkat a tükörben, nevetgélve. Láttam Jonghyunon hogy kezd ő is egyre jobb kedvű lenni.
Kezdtem magam én is felszabadultabbnak érezni, és elfelejteni a gondokat és a kétségeket. Bátrabbá váltam abból a szempontból amit terveztem, már nem érdekelt semmi, csak az, hogy én most itt vagyok Jjonggal, és jól érzem magamat.
A nagy vásárlásban megszomjaztunk, úgyhogy beültünk egy kávézóba.
-    Hm… na most vajon szerinted Onew-hyungék mit csinálhatnak? Céllövölde vagy bungee jumping? - kérdezte Jonghyun miközben kevergette a capuccinoját.
-    Nem tudom, de nem is értem hogy szerethetik ezeket a veszélyes dolgokat, a szívrohamot hozza az emberre… - mondtam, miközben öntöttem a zacskós cukrot a café lattémba. – Oh, Hyung, biztos hogy te nem inkább ott lennél velük? Lehet hogy jobb móka lenne, mint itt lófrálni a sok ruha közt…
Jonghyun megrázta a fejét.
-    Nem... én most tökéletesen jól érzem magam itt veled.
Ahogy kimondta ezt a mondatot, egy jóleső érzés futott végig bennem. Azzal a tipikus kedves, meleg tekintetével nézett most rám, és mosolygott, amivel mindig zavarba tudott hozni, és amibe pár másodpercnél tovább soha nem tudtam eddig nézni.
De most elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom elkapni a tekintetem róla.
Nyeltem egyet, és tovább néztem a szemeibe. Én is visszamosolyogtam rá, és csak szugeráltam azt a gyönyörű, csillogó barna szempárt, amit úgy szeretek. Próbáltam a szokásos zavarba jött Key-t elrakni, és helyette egy magabiztos, mély kisugárzású emberként nézni vissza rá.
Jonghyun mosolya jobban kiszélesedett, és mintha egy nagyon halványan félre is fordította volna a fejét. Lehet hogy szokatlan volt számára, hogy ilyen sokáig nézek a szemébe?
Aztán hirtelen félrenézett, és elkezdett nyújtózkodni egyet.
-    Ah… nem is tudom kik lesznek kimerültebbek, ők, vagy mi!
Az iménti pillanatoktól pillangók repkedtek a gyomromban. Hirtelen boldogság járt át, és a mosolyom egyszerre vigyorrá fejlődött. Én is hátradőltem a székemben.
Nem tudom hogy tényleg olyan sokáig tartott-e ez a pillanat, mint ahogy az nekem tűnt, vagy csak pár másodperc erejéig, és hogy volt-e bármi mélyebb jelentés mögötte… de én rettenetesen boldog voltam tőle. Ő nézett el előbb, és nem én. Képes voltam a gyönyörű tekintetébe bámulni, egészen addig.
Kezdtem egyre inkább örülni annak, hogy ebbe az egészbe belekezdtem, és alig vártam, hogy mi jön még.