23. fejezet

Key szemszöge.

Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, ki vagyok, fiú vagyok-e, vagy lány. Egyik pillanatban még a kanapén pihegtem félholtan, és most meg… puha ruhákhoz nyomódott a hátam, és a sötétségben nem éreztem mást, csak azt, hogy Jonghyun hirtelen az ajkamra mart, sóhajának meleg lélegzete fújódott az arcomra, ujjait pedig lassan nedves hajtincseim közé csúsztatta.
Akármennyire is meresztettem a szememet meglepődöttségemben, nem láttam semmit, csak éreztem. Borsózni kezdett mindenem, és lassan, félénken ráraktam kezeimet Jonghyun széles, izmos hátára, ő pedig még közelebb simult hozzám.
Alsó ajkamon enyhén végignyalt csókunk közben, és ettől végigfutott bennem valami, amitől meg kellett markolnom a pólóját. Bekapcsolt engem is, és már kezdtem volna én is átadni magam az érzésnek, amikor egyszer csak valahonnan előbukkant a racionális eszem.
-    Mh.. – adtam ki egy enyhe hangot, majd finoman eltoltam magamtól Jonghyunt. - ..de mi lesz ha bejön valaki…
-    Nem érdekel. – búgta a fülembe Jonghyun, és végigsimított az oldalamon, kezét megállítva a hátsó felemen, majd még jobban hozzápréselte a csípőjét az enyémhez. Eközben a nyakamhoz hajolt, belefújt, és csókolgatni kezdte.
Te jó ég… jó szagú ég…
Megőrjített… teljesen megőrjített.
Racionális gondolataim ezek után immár halványan pislákoltak csak az elmémben, majd lassan teljesen elaludtak. Elvakultam a vágytól én is, és már ha akartam volna, sem tudtam volna leállni.
Most már én is teljesen magamhoz szorítottam Jonghyunt, hozzádörgölőztem, mint egy jól nevelt cica. Úgy döntöttem, benyúlok a pólója alá, és úgy simogatom a hátát, de még ennél is tovább lépve inkább le is húztam róla az amúgy is nedves ruhadarabot.
Rettenetesen élveztem, hogy semmit sem láttam. Így kénytelen voltam tenyeremmel felfedezni teljes alakját. Lassan végigsimítottam felsőtestének minden egyes izmán, kezdve a csuklyás izmaitól a delta izmán át a mellizmáig, majd lassan lecsúsztattam kezeimet a legjobb részen – a kifogástalan, kockás hasizmán.
Hogy létezhet, hogy most hirtelen a kezeim között van az, amire öt éven keresztül csak halvány ábrándokkal vágyakoztam?
Egyszer csak hirtelen felindulásból felötlött bennem egy kérdés. Egy kérdés, amit alap esetben szinte soha nem mernék megkérdezni, de akkor, abban a helyzetben valamiért úgy éreztem, hogy bármit lehet. Nagyon ritkán kerültem ilyen állapotba, és most kihasználtam a bátorságomat: megragadtam az alkalmat, és átöleltem Jonghyunt, majd lassan odahajoltam a füléhez.
-    Szeretsz, Jonghyun? – kérdeztem halkan, nyugodt hangon. – Szeretsz te engem?
Éreztem, hogy a kezeim alatt eddig izgatott lihegésében szaporán fel-le emelkedő háta lelassul, és nyugodtabb tempót kezd venni.
Aztán hirtelen elszakadt tőlem, én pedig nem értettem, mi folyik itt. Azt hittem a kérdésem miatt ijedt ennyire meg, és most megfutamodott, de miután hallottam hogy a folyosót minket keresve róják a többiek és pár személyzet, már értettem hogy mi volt ez a hatalmas váltás.
-    Jézusom Jonghyun, én megmond- - kezdtem el bepánikolni, de ő gyorsan a szám elé tette az egyik ujját.
-    Ssh!... Ha ránk találnak, akkor csak egy kosztümöt jöttünk keresni, és ennyi. – mondta ultra halkan, majd villám gyorsan felkapta a pólóját.
Meg fognak látni… rá fognak jönni…
Már elképzeltem magamban az egész esetet, hogy a többiek mit szólnak majd, mindenki lenéz…
-    Csak nem mentek be a ruharaktárba… itt szerintem nincs senki, a villany se ég…
Minho errefelé közeledett, én pedig a szívrohamot akartam kapni.
Jézusom!!
A kilincs lenyomódott, és hirtelen benyitott, majd felkapcsolta a villanyt. Azzal a lendülettel felvonta a szemöldökét, és értetlenül nézett ránk. Jonghyun azonnal elkezdett túrni a ruhák között, mint aki keresgél valamit.
-    Ide tűntetek el? Mit csináltok ti itt?
-    Meg akartam keresni a régi Replay kosztümömet – mondta teljesen hihető hangnemben Jonghyun. – Megkértem Keyt hogy segítsen.
-    A korom sötétben? – húzta fel jobban az egyik szemöldökét Minho.
-    Nem kapcsolódott fel a villany, azt hittem, ki van égve…  de úgy látom most már jó. – folytatta a füllentést Jonghyun.
-    Oké. – fogadta el Minho, de hallatszott hogy sejti, itt valami sántít. – Legközelebb azért szóljatok, ha lehet, hogy eltűntök.
Én bőszen bólogattam Minhora, és Jonghyun pedig felkiáltott.
-    Ez az! Meg van - vette ki ténylegesen a ruharengetegből a kosztümöt.
-    És… amúgy meg minek kell? – kérdezte Minho.
-    Hát, mert… izé…
-    Mert fogadtunk, hogy biztos hogy nem nőtt azóta Jonghyun, pedig ő meg van róla győződve… mondtam neki, hogy próbálja fel a régi gatyáját, ha nőtt, akkor kicsi lesz rá. – egészen büszke voltam magamra hogy ezt ilyen gyorsan ki tudtam találni.
-    És ezt most… na mindegy. Gyertek majd. – zárta le végül Minho, és kiment a raktárból.
Jonghyunnal egymásra néztünk, és egyszerre fújtuk ki a levegőt.