25. fejezet

Már megint itt ültünk kettesben a nappaliban. Annyira imádtam ezeket a pillanatokat… úgy éreztem magam, mint egy fiatal tini, aki most kezd el randizgatni. Komolyan, olyan hülyeség így visszagondolva, de akkor nagyon jó érzés volt, és egy cseppet sem bánom.

Eddig csak két alkalom volt köztem és Jonghyun között, amikor egyértelmű volt, hogy mi tényleg hogy állunk egymáshoz. A telefonfülke, és a ruharaktár. Komolyan, annyira meglepődtem ott… azután az eset után napokig csak arra tudtam gondolni, és ezek után is számtalan olyan pillantást és érintést kaptam lopva Jonghyuntól, hogy azt hittem, ott helyben lekap, akárcsak a ruharaktárban. Sokszor azt éreztem, hogy fel akar engem falni, ami nagyon beindított, és csak győztem rejtegetni az izgalmam.

Az egész olyan volt… mint egy álom. Egy álom, egy véget nem érő izgalmas, forró játszmáról…

És volt egy pillanat, mikor már tényleg minden kétségem elszállt az érzelmei felől.

- Szóval eléggé gáz volt az a próba, de kibírtam a végéig. Hisz én vagyok almighty Key – fejeztem be a sztorimat suttogva neki, és büszkén felszegtem viccesen a fejemet.

Jonghyun csak nevetett, majd egy pillanatra megállt, és csak bámult engem. Sokszor megkaptam tőle ezt a pillantást, én pedig már teljesen belesüppedtem. A pár hónapja még tekintetemet ide-oda elkapkodó zavarodottságomnak nyoma sem volt.

Szerettem, amikor így nézett. Volt, hogy csak percekig bámultunk egymást, és nem szólt hozzám semmit.

Lassan közelebb húzódott hozzám, és megfogta a kezemet. Nagyon nagyon jólesett, de kissé elkezdtem aggódni, hiszen a mi lakásunkon még nem merészeltünk semmiféle ilyet csinálni.

Aztán lassan közelebb hajolt hozzám, és a lehető leglágyabban csókolta meg az ajkaimat.

Borsózott a hátam, főleg akkor, amikor szabad kezével bele is túrt hátul a hajamba. Lecsuktam a szememet, de nagyon finoman eltoltam magamtól. Meg sem fordult volna a fejemben, ha nem a mi lakásunkon vagyunk…

- Jonghyun, itt… ez túl veszélyes…

Jonghyun egy aprót sóhajtott.

- Valamit tennünk kéne… én ezt már nem bírom Key. – suttogta a fülembe, és mélyet szimatolt a hajamba.

- De mit? - kérdeztem lágyan vissza, és megsimogattam a kezét.

- Nem tudom. Szökjünk meg.

- Ne viccelj. – mosolyodtam el a szemébe.

Jonghyun megsimogatta az arcomat, és kimondott egy olyan szót, ami az egész lényemet egy boldogságbombává varázsolta.

- Szeretlek, Key.

Annyira boldog voltam… annyira, annyira, de annyira! Kimondta, ráadásul teljesen magától!

Szóval… annyira boldog voltam, hogy még a szemem is könnybe lábadt.

- Most meg mi a baj? – nevetett.

- Semmi, semmi – törölgettem a könnyeimet, majd ránéztem. – Én is szeretlek.

Jonghyun elmosolyodott, és átölelt, majd ismét adott egy kósza csókot. A csók után pár pillanat múlva hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, véletlenül nem-e látott valaki… nagyon aggódtam emiatt, és ez befeketítette az egész varázsát.

- Nyugi… nincs itt senki, én azt innen látnám. – nyugtatott Jonghyun.

Én bólintottam egyet.

Egyre inkább éreztem, hogy igaza van… ez nem maradhat örökké így. Valaminek lennie kell… de mégis, mi legyen az? Mivel tudnánk magunknak olyanná tenni ezt a kapcsolatot, amely kielégítő mindkettőnk számára?