27. fejezet

Felpattantam az ágyból, . A testem szinte lefagyott, miközben Minho villámot szóró szemeit bámultam. Nagyot nyeltem, és csak az járt a fejemben, hogy mit mondjak? Mivel tudnám ezt kimagyarázni?

- Én… - kezdtem volna el, de egész egyszerűen semmi sem jött a gondolataim közé.

Nincs visszaút. Nincs mit tenni. Kiderült.

A szívem a torkomban dobogott, levert a víz, és alig hittem el, hogy ez történik.

- Ezt nem hiszem el. Ch… komolyan – nézett félre a szememből, és gúnyosan felnevetett. – Azt hittétek hogy sosem fog kiderülni? Én már tudtam! Mindig is tudtam! – Ennél lekezelőbb hangvétele nem is lehetett volna. Továbbra sem tudtam neki mit mondani, csak a falat bámultam mereven, tág orrlyukakkal. –Tudod? Még csak nem is az dühít a legjobban, hogy melegek vagytok! Legyetek! Ki a francot érdekel? – Hangereje egyre emelkedett. – De az, hogy ilyen sumák módon eltitkoljátok mindenki elől? Együtt lakunk, csapattársak vagyunk, Jonghyun! Annyit megérdemlünk hogy legalább erről tudjunk, nem?! Most jobb? Így jobb, hogy szét lesz cseszve minden, miattatok?!

Nagyot sóhajtottam, és félénken válaszoltam neki.

- Mi csak… mi csak féltünk.

Minho továbbra is gúnyos mosollyal bólogatott felém, és ismét a telefonjára nézett.

- És akkor most én leszek az, aki tiszta vizet önt a pohárba, ha már ti nem voltatok rá képesek. – vágta oda, majd nagy ajtócsattanással kiment a szobából. Én utána rohantam, bár tudtam, hogy esélyem sincs meggyőzni arról, hogy ne mondja el senkinek.

- Srácok, gyertek ide! Mindannyian, a nappaliba! Van egy kis meglepetésem számotokra! – kiabált nekik, és bekanyarodott a nappaliba a folyosón. Onew a konyhából jött ki, Taemin pedig a szobájából.

- Mi az, hyung? – kérdezte érdeklődve, majd mikor meglátta Minho ingerültségét és az én idegességemet, felvonta a szemöldökét.

- Na, mi van itt? – érkezett meg Onew.

- El lehet szépen olvasni, a betűk nem hazudnak – mosolygott Minho Onewra feltűnően. Mindketten Minho mellé mentek, és a válla felől olvasták az üzenetet. Én leültem a kanapéra, és a fejemet fogva egy-egy pillantást vetettem az arcukra. Onew szemöldöke az egekig szaladt, de meglepődésemre Taemin arca furcsa módon nem olyan ledöbbenést mutatott, mint amilyet ilyenkor várna az ember, sokkal inkább aggódáshoz tudtam volna hasonlítani.

- Ez… ez komoly? – kérdezett felém Onew, én pedig éreztem, hogy már az egész testem lángol.

Hogy a francba fogom ezt Kibummal közölni?      

- Ez tényleg komoly? – kérdezett újra rá Onew, én pedig szinte láthatatlanul kicsit bólintottam, és tekintetem a szőnyegre szegeződött. Válaszom után kisebb hatásszünet következett, és sűrűen pislogott rám. - Ez… hát, ő… - makogott, és a fejét vakarta zavarában. – Hát… én nem is tudom, mit mondjak.

Eközben Taemin leült a kanapéra, és csak csendesen hallgatott. Összeráncolt szemöldökkel, és aggodalommal a képén vizslatta a padlót.

Minho analizáló tekintettel nézett rá, és közelebb ment hozzá.

- Mi az? Téged nem lep meg a dolog? - Taemin még mindig hallgatott, mint a sír, és sütött belőle a feszültség.

Csak nem… ő már tudott róla?

– Nem azt akarod mondani, hogy te mindvégig tudtál róla? – kérdezte Minho halkan, de lehetett hallani a hangján, hogy rettenetesen kezd kiborulni.

Taemin sóhajtott egyet, és nagyot nyelt.

- Nézz már rám, és válaszolj! – kiabált Minho, mire Taemin odakapta a tekintetét felé.

- Én azóta tudok mindenről, amióta csak megalakultunk! – bukott ki belőle a mondat.

- Mi? Ezt meg hogy érted? Mióta megalakultunk? – kérdezte Onew, és rám nézett. – Ti azóta… azóta együtt… vagytok?

- Micsoda? Nem! Dehogyis! – válaszoltan határozottan. Azonban ezt most én sem értettem. Mi az hogy mióta megalakultunk, azóta tud mindenről? Mi mindenről?

- Key-ssi azóta szereti Jonghyunt, amióta csak megismerte őt.

- Mi? - A szemeim hatalmasra tágultak, kissé még az állam is leesett.

Csak nem… csak nem azt akarja mondani, hogy Key MINDVÉGIG szeretett engem? Hogy… hogy nem vettem ezt észre? Jézusom!

Annyi minden kezdett el kavarogni a fejemben, hogy belefájdult. Az egész elmúlt öt év cselekedetei fel akartak bennem idéződni, csak azzal a tudattal, hogy ő szeret engem. Hányszor megbánthattam őt így?

- Fuhh... – fújtatott egyet Onew, és ő is leült a kanapéra, továbbra is olyan arccal, mint aki alig tudja elhinni, amit az előbb hallott. – Na, és most? Ezután mi lesz?

- Mindenkivel le kell tisztázni. Legalábbis a főnökkel biztosan. Nem lehet, hogy minket is bajba sodortok ezzel az egésszel – mondta határozottan Minho, mire én felpattantam a kanapéról.

- Azt nem teheted!

- Ó dehogy is nem. Vagy továbbra is titkolózásban akarsz élni? Nőj már fel Jonghyun! Nem veszed észre hogy itt nem csak rólatok van szó, hanem rólunk is? Ha ez az egész kitudódik, akkor az egész SHINeenak vége!... Jobb, ha mi tisztázzuk előre a dolgokat.

- Ebben… igaza van. – bólogatott Onew csendesen.

Fájtak a szavai. Fájtak, de igazak voltak. Keyjel túl merészek és naivak voltunk. Már kezdtük volna egymás segítségével a lelki boldogságot megízlelni… és most bűnhődhetünk érte.

A felelősség, és az ez után vállalt rengeteg szidalmazás és kavarodás gondolata hatalmas súlyként kezdett összepréselni. Nem akartam átélni azt, ami rám és Kibumra várt ezután. Tudtam, hogy ezzel az egésszel egyenesen a pokolba fogunk belépni, ahonnan már nem lesz többé kiutunk.

El akartam menekülni.

Hirtelen kiviharzottam a nappaliból, és gyorsan összeszedtem az irataimat és a legfontosabb dolgaimat a szobámban, amíg még nem jött utánam Minho. Csak akkor ért utol, mikor már a cipőmet vettem az előszobában.

- Most meg hová mész?

- Az SM-be. Átgondoltam a dolgot,és igazatok van. Ezt nekünk kell tisztázni és vállalni a következményekért a felelősséget. Most azonnal bemegyek a főnökhöz, és közlöm vele az igazságot – mondtam neki, majd felvettem a kabátomat.

- Veled megyek – kezdett volna el szedelőzködni Minho, de megállítottam. – Ne, kérlek. Ezt egyedül szeretném elintézni. Így… talán még ki is maradhattok belőle.

- Hát… jó. – vonta meg a vállát, és az arcára továbbra is kiült a harag, így nézett a szemeimbe. – Örülök, hogy tisztázod, legalább utólag helyén van az eszed.

Csak bólintottam egyet felé, majd kiléptem az ajtón. Hívtam egy taxit.

A lépcsőházban vártam csendesen. Rosszul éreztem magam amiatt hogy hazudtam, de egyszerűen… nem tehettem mást.

Fogalmam se volt arról, hogy mit csinálok pontosan. Olyan üzemmódba kapcsoltam, aki szinte automatikusan tart valamerre, és még átgondolni sem tudtam, hogy egyáltalán helyes-e az, amit cselekszek, vagy hogy mi lesz a következménye. Nem volt elég tiszta az agyam ahhoz, hogy ebbe belegondoljak.

Elővettem a telefonomat, és sms-ben bepötyögtem Key-nek: „Utánad jövök Japánba.”