29. fejezet

Kissé hitetlenkedve pislogtam Jonghyunnal szemben, akiről szerettem volna azt hinni, hogy nem beszél komolyan, de az arckifejezése sajnos nem ezt mutatta.

Ennyire bolond és meggondolatlan lenne?

- És mégis honnan gondoltad, hogy én ebbe bele fogok menni? – kezdtem rá dühös lenni. Kicsit távolabb húzódtam tőle az ágyon, és vártam rá, hogy beismerje, ez egy hülye ötlet volt. Nem gondolhatta komolyan!

- Onnan gondoltam, Kibum, hogy tudom, hogy legszívesebben te is ezt tennéd. – Továbbra is ugyanolyan stabil tekintettel nézett rám, és látszott, hogy egy pillanatra sem rendült meg magában a terve. - Nem mennénk el örökre. Csak egy kis időre, hogy legalább… addig boldogak lehessünk. Talán ennek hatására belátnák a végén, hogy nem úgy kellene viselkedniük, ahogyan, és nem menekültünk volna el minden elől. Mondd, mégis ki tart minket vissza? Az hogy mi lesz ez után? Az, hogy a többiekkel mi lesz?... Ők mikor foglalkoztak azzal, hogy velünk mi van? Csak ócsárolni tudnak bennünket!

- Ez nem igaz! – vágtam rá, miután azonnal eszembe jutott Taemin.

A fejemet fogtam, és zavartságomban összegörnyedtem. Annyira ideges lettem, hogy megfájdult a fejem. Mindjárt itt a próbám, én pedig itt veszekszek Jonghyunnal egy teljesen értelmetlen, nonszensz dologról, amit ő teljesen komolyan gondol, otthon pedig teljességgel áll a bál…

… Valójában nem csak ez volt az ami aggasztott, hanem az is, hogy pár pillanat erejéig még én is elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha… mi lenne, ha tényleg itt hagynánk mindent? Komolyan megfordult a fejemben az, hogy belemegyek. Még ha egy pillanatra is.

Akkor sem tehetjük meg!

- Kérlek, Key… - szólalt meg halk, gyengéd hangon Jonghyun hozzám közelebb húzódva.

A hátamat átkarolta, majd lassan cirógatni kezdte. Én felegyenesedtem, és egy nagy sóhaj után kifújtam a tüdőmben lévő levegőt. Jonghyun közelebb hajolt a fülemhez, és még elolvasztóbb hangon kezdett hozzám beszélni.

- Én csak boldog szeretnék lenni… veled. - folytatta, és másik kezével eltűrte a szememből a hajamat. - Csak veled, mindentől távol… - szinte suttogott már a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szemeimet lehunytam, és egy pillanatra elengedtem magam.

- De… de mit… mit akarsz te mégis ott csinálni…? – remegve formáltam meg a szavakat, miközben Jonghyun keze a hátamon egyre nagyobb ívben kezdett végig simítani, a másikkal pedig a nyakamat cirógatta. Szájával már enyhén érintette a fülkagylómat, úgy duruzsolt bele halkan.

- Elfelejtünk mindent. Bejárjuk azokat a helyeket, ahová mindig is el akartunk jutni, olyan dolgokat csinálunk… - enyhén benyúlt a hátamnál pólóm alá, és végigsimított egyik ujjával a derekamnál a gerincem mentén. - … amikre eddig nem volt alkalmunk.

- Megőrjítesz… - suttogtam lassan, és szemem továbbra is lehunyva enyhén felfelé hajtottam a fejemet, mire Jonghyun egy leheletnyi csókot adott a nyakamra.

Jézusom…

Próbáltam kicsit visszarázódni a valóságba. Kiegyenesedtem rendes ülőhelyzetbe, és a szemeimet kinyitottam, majd Jonghyunra néztem.

Komolyan… komolyan tegyük ezt meg? De… ez annyira merész…

Nagyot sóhajtottam.

- Én… én csak akkor mennék ebbe bele, Jonghyun, ha… ha Taeminnek elmondjuk, mit tervezünk.

- Taeminnek? – zökkent vissza Jonghyun is kissé a valóságba, és gyengéden levette rólam a kezeit. – Miért pont neki? Szerinted ő nem fogja elmondani senkinek egy ilyen helyzetben?

- Nem fogja. – Megráztam a fejemet. – Hidd el, én tudom. Az a helyzet, hogy… ő… - Nyeltem egyet. Eszembe jutott, hogy Jonghyun talán nem is tudja, hogy én mióta szeretem egyáltalán őt, vagy hogy Taemin erről ez egészről már a kezdetektől tud. Kissé elpirultam, és el is vettem a tekintetem az övéből. – Ő már évek óta tudja, hogy… szóval, hogy én többet érzek irántad. Ő volt az egyetlen akivel megosztottam az érzéseimet… és mikor megtudta, hogy együtt vagyunk, örült nekünk. Bár biztosan meglepné a dolog meredeksége, én bízom benne hogy megértené. Persze nem tudom száz százalékosan, de akkor is, ő nem érdemli meg, hogy szó nélkül cserbenhagyjuk.

Jonghyun kissé felhősen nézett a mondataim elhangzása után, de láttam, hogy azért megérti. Nem is lepte meg, hogy én ilyen régóta szeretem – talán Taemin már elmondta neki, hogy ő tud róla.

- Jó. Akkor… neki mondd el.

Bólintottam egyet, és még mindig alig hittem el, hogy mire készülünk. Egyfajta pozitív izgalommal is töltött el az egész, de egyben féltem is, és inkább lefújtam volna az egészet. Rettenetesen vegyes érzelmek kavarogtak bennem – egyik pillanatban még egyáltalán nem akartam, a másikban pedig legszívesebben most azonnal indultam volna.

**

És ez a kettős érzés a repülőn ülve még inkább felerősödött bennem. Bár az, hogy Taemin – még ha kezdetben ki is akadt – végtére is megértően vette a dolgokat, és megígérte, hogy nem fogja elmondani senkinek a hollétünket, egyik részről megnyugtatott, és legalább efelől nem kellett aggódnom, a sok ezer más dolgon kívül, ami a fejemben zsibongott.

Taemin elmondta, hogy mindenki meg van őrülve attól, hogy fogalmuk sincs, hol van két napja Jonghyun. Bár Jonghyunnak volt annyi esze, hogy küldött nekik egyetlen egy üzenetet, amiben megnyugtatta őket, hogy nincs semmi komoly baj, ne aggódjanak, de ne keressék őt. Bár ennek ellenére száz százalék hogy keresik.

Rólam pedig mindenki úgy tudta, musicalezek Japánban, bár minden bizonnyal a társulat a hiányom észrevételekor azonnal értesítette a céget, így a keresés utánam is megindult. Ezért gondoltam én is írok egy Jonghyunéhoz hasonló SMS-t – és úgy is tettem. Ennyit tudtunk tenni az ügy érdekében, a többit meg… majd meglátjuk, ha ennek az őrületnek egyszer vége lesz valamikor.

Ez az egész nagyon durva volt számomra. Bár tudtam néha merész dolgokat művelni, de egy ilyet megtenni… nem kis bátorság kell hozzá. Az agyam megállás nélkül azon pörgött, hogy mi a következménye annak, hogy mi most elmentünk. Ki mit szólhat, mit csinálhat, kik azok akiknek a napirendje miattunk most teljes mértékben felborul. A társulatomban valószínűleg sürgősen kerítenek a helyemre valakit. Otthon nem hiszem, hogy a fiúk mostanság nyilvánosság elé mennek így. Vagy pedig valami kamu dolgot beadnak a médiának, hogy Jonghyun és én megbetegedtünk, ezzel húzva az időt… csak találgatni tudtam, mi lehet most ott.

Jonghyun képes volt ezt az egészet kizárni a fejéből, legalábbis nekem úgy tűnt – és irigyeltem is emiatt. Én azonban éreztem, hogy a felelősség a távolság növekedésével és az idő múlásával egyre inkább csaknem szétroppant belülről…

A feszültség miatt csendesen sírdogálni kezdtem Jonghyun mellett a repülőn. Imádkoztam, hogy ne hallja meg, próbáltam a lehető legjobban elfordulni tőle, de túl jól ismer, és túl jó a füle ahhoz, hogy ne vegye észre. Lassan megfogta a fejemet, és maga felé fordította.

- Jaj, Key… - nézett rám sajnálkozva, és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, miközben én szipogva kerültem a tekintetét.

- Hatalmas hülyék vagyunk, Jonghyun.

- Meglátod majd, hogy nem vagyunk azok. – mondta, majd odanyújtott nekem egy zsebkendőt, amivel törölgetni kezdtem az arcomat. – Figyelj. – Átkarolt az egyik kezével. – Kérhetek tőled valamit?

Összegyűrtem a zsebkendőt, és némán bólogattam rá.

- Mikor kiszállunk ebből a repülőből… képzeld el, hogy minden egyes problémát, mindent, ami a múltunkkal és az otthonunkkal kapcsolatos… idefent hagyod. Képzeld el magadban… - Lecsukta a szemeit, imitálva ezzel, hogy mit kell majd csinálnom. - …mintha minden problémát bezárnál egy ládába, és képzeletben itt hagynád. A kulcsot pedig eldobod olyan messzire, hogy senki soha nem találja meg. – Ismét kinyitotta a szemeit, és nagy, fekete szembogarában kérlelő csillogás jelent meg. – Ígérd meg, hogy megpróbálod, ha már megtettük ezt a lépést. Kérlek… szeretnék veled felhőtlenül boldog lenni, amíg lehet.

Igaza volt. Nincs visszaút. Itt vagyunk, oda tartunk, megtettük, és… meg kell próbálnom a tervhez megfelelően viselkedni. A világ most kétpólusúvá vált számunkra, és a kettő nem keveredhet egymással. A boldogság és gondtalanság felé tartunk, ahová nem vihetjük magunkkal a rosszat.

A repülő hamarosan megérkezett a londoni reptérre, és leszállt. A csomagjainkat elkezdtük lassan összeszedni, és mikor vártunk a sorunkra a leszálláshoz, Jonghyun odahajolt a fülemhez, és belesúgta:

- Emlékezz arra, mit mondtam. Hagyd itt őket.

Lassan ráléptem a lefelé vezető lépcső első fokára. A szívem hevesen vert, Jonghyun szavai a fülemben visszhangzottak… hagyd itt őket… hagyd itt őket, Kibum.

A szemeimet lehunytam, és úgy folytattam az utamat a lépcsőn. Miután éreztem, hogy mindkét lábam London betonját érte, lassan kinyitottam szemhéjaimat, és egy új, gondtalan emberként indultam végig a placcon, Jonghyunnal az oldalamon.