33. fejezet

- Itt maradunk még egy napot, mit szólsz? Kiveszek még egy éjszakát, csak neked. – simogatta a hajamat Jonghyun, és adott egy puszit a fejem tetejére, így próbált lenyugtatni. Én már abbahagytam a sírást, de egyszerűen képtelen voltam újra talpra állni, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem.

Nagyot sóhajtottam, és felegyenesedtem Jonghyun öleléséből. Kitöröltem a szememből a könnyeket, majd némán bólogattam.

Rettenetesen féltem hazamenni, és talán jobban is aggódtam az elfutásunk miatti botránytól, mint attól, hogy együtt vagyunk. Egyúttal most rögtön hazatértem volna, de a másik felem azt gondolta, soha többet nem menne vissza.

De ennek nem lett volna értelme, hiszen már sosem tudtam volna magamat megszabadítani attól a bűntudattól, ami most hirtelen rám zúdult. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, romokkal teli város közepén állnék, ahol egészen eddig észre sem vettem azt, hogy kezd összedőlni az egész, és vidáman éltem tovább. És ahogy megy az idő, úgy egyre több ház rombolódik szét, míg nem az egész város a senki földjévé válik, ami élhetetlen, és újraépíthetetlen.

- Elmegyünk valahová ma este, jó? A kedvemért, legalább ma este próbálj meg nem gondolni az otthoni dolgokra. Szedd egy kicsit össze magad, rendben? – simogatta a vállamat miközben átkarolt.

Nem fog menni.

Aprókat bólogattam. Már nem akartam vitába szállni vele. Tudtam hogy ő bármeddig képes lenne a pillanatnak élni, de én nem ilyen fajta ember vagyok. Eddig bírtam.

Pár szipogás kíséretében bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, kijavítsam a sminkem és a hajamat megigazítsam.

Bárhány kiló alapozót kentem magamra, bárhogy próbáltam igazgatni magamon, már egyáltalán nem voltam olyan, mint a nap elején. Egy nyúzott, meggyötört arcot láttam a tükörképben. Mintha nem is én lettem volna az, akit látok. A szemeim alatt duzzadtak voltak, vöröses árnyalatúvá vált a fehér része, szám sarka lefelé görbült. Szörnyen néztem ki.

- Minden rendben? – szólt ki Jonghyun, miután már jó ideje bent tartózkodtam a fürdőben.

- Igen – mondtam, és ki is jöttem onnét.

Jonghyunnal egy bárba tértünk be, és rendeltünk két pohár koktélt. Én persze képtelen voltam nem az otthoni dolgokra gondolni, és folyamatosan csak a gyötrő bűntudat tudott a fejemben járni.  Bár Jonghyun próbálta beszélgetéssel elterelni a gondolataimat, és ez néha-néha sikerült is - főleg, miután elfogyott a poharam tartalma…

A helyzet az volt, hogy élveztem azt, hogy az ital hatására kevésbé érzem a dolgok súlyosságát. Eddig anélkül is sikerült, és hát most úgy néz ki, csak azzal megy.

Az első koktél után odabattyogtam a pulthoz, és máris rendeltem egy másikat, de az már sokkal erősebb volt. Jonghyun utánam jött – mint mindig – és elmosolyodott. Végigsimított az arcomon.

- Mindjárt jövök, elmegyek a mosdóba. El ne mozdulj! Addig is, rendelj nekem is egyet. – kacsintott, majd eltűnt a sötét tömegben.

A saját koktélom már meg is érkezett. Éhes szemekkel meredtem a színes, tekergő szívószállal és citromkarikákkal díszített pohárra, amiből csak úgy áradt az erős alkohol illata.

Ez kell most nekem…

A számba vettem a piros szívószálat, és elkezdtem szívni az italt. Kellemesen hűs volt, és épp olyan állapotban voltam, mikor az ízek már nem is számítanak igazán, és az ember nem is érzi a pia valódi erősségét.

Csak szívtam és szívtam, miközben pásztáztam a tömeget a szememmel. Minden szíváskor éreztem, hogy az alkohol a fejembe száll.

Egyszer csak kiszúrtam egy krapekot, akire már a bárba való belépésünkkor is automatikusan rávezetődött a tekintetem. A táncparketten táncolt, szőke, felállított haja és kreol bőre volt. Szinte biztos voltam benne, hogy helyi. Kicsit idősebbnek tűnt, mint én vagyok, teste szálkás volt, mégis kigyúrt. Nálam jóval magasabb volt.

Igazából nem mondanám, hogy én buknék az ilyen pasikra, de valahogy mégis megfogott benne valami, és ott tartotta a szemem rajta. Mozgása profinak tűnt, biztos voltam benne, hogy táncos lehet, de inkább valami klasszikus latin – csípőmozgása nem hazudtolta meg…

A haverjaival táncolt egy csapatban, voltak köztük fiúk-lányok. Azonban a körből észrevettem, hogy felém vet egy-egy kósza pillantást, kék szemei csak úgy világítottak a sötétségben. Egyszer csak megállt a táncban, odaszólt a többieknek, és a pulthoz közeledett.

Először csak jobbra-balra nézelődött, majd jeges tekintetét megállította rajtam, és enyhén elmosolyodott. Kifejezetten felém tartott.

Kivettem a szívószálat a számból. Idő közben észre sem vettem, de a hatalmas pohár italnak több mint a felét sikerült meginnom a nagy bámészkodás közben. A fejembe egyre inkább kezdett az ital beszállni, a hangok eltorzultak, és csak a pillanat létezett számomra.

Végre. Csak a pillanat.

Olyannyira, hogy szinte Jonghyunt is elfelejtettem. Egy pillanatra néztem a mosdó irányába, de még mindig nem láttam feltűnni őt, így rögtön vissza is pillantottam az imént közeledő alakra, aki épp most ért oda hozzám.

Mellém támaszkodott a pultra, és végig a szemembe nézett, mosolya kiszélesedett. Nem is tudtam, mit tegyek, így hát én is elmosolyodtam, és elkezdtem a szívószálammal játszadozni, miközben végig az arcába néztem.

Kért magának egy italt, és az én poharamhoz közelebb hozta azt, koccintás szándékával.

- Cheers. – szólalt meg mély tónusú hangján.

- Cheers – koccintottam össze vele a poharat, és ismét beleszívtam a szívószálba.

- Honnan jöttél? – kérdezte angolul.

- Koreából.

- Aah… Koreából. – ismételt meg egy bólintással, majd ismét belekortyolt az italába. – És mondd csak, minden koreai srác ilyen helyes, mint amilyen te vagy? – vigyorodott el, mire én állatira elpirultam.

- Hát-

Nem tudtam volna mit mondani erre, de nem is kellett. A pillanatok felgyorsultak. Jonghyun hirtelen a semmiből ott termett, és magához húzta a srác grabancát a pólója nyakánál fogva – mellesleg elég viccesen nézett ki a dolog, a csaknem egy fejnyi magasságkülönbség miatt, de poénosságát elvette az, hogy Jonghyun arcára milyen mérhetetlen düh ült ki – majd egy lendülettel levert neki egyet. Ökle szorításától megfeszültek nagy karizmai, amelyek azért jócskán nagyobbak voltak, mint az előtte álló helyié.

- Mit is csinálsz te itt, seggfej?! – mondta koreaiul neki, de a srác természetesen nem értett belőle semmit. Meglepődöttség ült ki az arcára, majd miután észhez tért, ő is dühbe gurult, és próbálta ellökni magától Jonghyunt, de nem tudta. Megpróbálta levakarni magáról a kezét, de nem sikerült neki, annyira szorosan fogta. Jonghyun közelről, szinte vicsorogva nézett a szemébe.

- Jonghyun, engedd el!

- Jól van már, nyugi, nyugi van pajti! – tette fel a kezeit – csak beszélgettünk!

- Beszélgettél, mi?! – ismételte angolul Jonghyun a szavait, majd ismét bevert neki egyet, amitől már én is megijedtem. - Kibum… az… enyém!! – ütötte meg újból, minden egyes szó után.

- ELÉG JONGHYUN, NEM CSINÁLT SEMMIT!! – kiabáltam, és próbáltam én is levakarni róla, de persze nem sikerült. Ekkorra már odaértek a biztonsági őrök is, akik aztán tényleg nagy darabok voltak, és egy pillanat alatt leállították Jonghyunt.

- Most húz mindenki innen kifelé! – ordították az ajtó felé mutatva, majd Jonghyun gyilkos pillantással méregetve az imént ütlegelt férfit, karon fogott engem, és kiballagtunk a szórakozóhelyről.

- Te normális vagy??! – kiabáltam rá, és kirántottam a karjából a kezemet. – Ezt meg miért csináltad??

- Mit akart tőled az a köcsög?!

- Semmit, csak odajött hozzám, és megkérdezte, hová valósi vagyok!

- Csak úgy, mi? Látszott a buznyákon, hogy nem az a fajta aki csak úgy kérdezget! Mit akart? – Jonghyun még mindig fel volt spanolva.

- Állj már le! Nem akart semmit. – taglaltam neki lassan a szavakat, ő pedig csak tág orrlyukkal, összeszorított szájjal nézett rám.  A levegőt szaporán vette, én pedig megöleltem őt. – Nyugalom.

Nagyon megijesztett Jonghyun. Még soha az életben nem láttam őt ilyennek. Olyan volt, mintha meg akarta volna szinte ölni azt az embert, pedig nem is csinált az ég világon semmit – és még csak nem is tudja Jonghyun, hogy az utolsó mondata valóban felkérő szándékú volt.

Ilyen lenne ő, ha féltékeny?

- Én csak… nem is tudom, én… nem viselném el, ha valaki elvenne téged tőlem. – simogatta a hátamat.

- Köszönöm, hogy féltesz, de… legközelebb azért ne lépj ilyen elhamarkodottan, jó? – néztem a szemébe, ő pedig bólogatott, és adott egy csókot.

- Te az enyém vagy. – mosolygott rám, és a fülem mögé tűrt egy kósza szőke tincset a hajamból. Szemében tökéletesen tiszta, mély szerelem tükröződött, és látszott, hogy számára tényleg én vagyok jelenleg a legfontosabb.

Mikor elindultunk hazafelé, akkor éreztem igazán, mennyire be vagyok rúgva. Bár a gondolataim tiszták voltak, fizikailag alig láttam valamit az útból, és az egyensúlyozás is nehezemre esett. Szerencsére mire felértünk a hotelba, kicsit jobban kijózanodtam.

 Miután lefeküdtünk az ágyunkba, ismét visszatértek a fejembe a délutáni veszekedésünk emlékei, valamint az otthoni dolgok. Nagyot sóhajtottam fejemet Jonghyun mellkasán nyugtatva.

- Mit fogunk csinálni, Jonghyun? Nem menekülhetünk örökre… - néztem fel rá.

- Maradjunk itt. – simogatta a karomat.

Egy pillanatra felnevettem. Nem hittem, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy mi örökre így bujdossunk.

- Miért?... Most őszintén Kibum… neked nem jó így? – kérdezte komoly arckifejezéssel.

- Te ezt akarod? Hogy soha többé ne térjünk haza? Megőrültél?

- Én csak…

- Haza kell mennünk! – ültem fel.

- Nem lett volna muszáj eljönnöd velem.

- Mi az hogy nem lett volna muszáj?! – Kitakaróztam, és kikeltem az ágyból felháborodva.

- Talán kényszerítettelek?

- Talán nem kellett volna megvenned egy Londonba szóló repülőjegyet a megkérdezésem nélkül! Ezek után mit vártál?! Nem ezt akartad mindvégig? – emeltem fel újra a hangomat.

- Kibum, nyugodj meg. Nem csak magamnak akartam ezzel jót, hanem neked is, és ha nem emlékeznél, te mondtad nem rég, hogy ez volt életed legboldogabb időszaka. Ezt talán elfelejtetted?

- Nem, nem felejtettem. – fordultam el, és járkálni kezdtem a szobában, csípőre tett kézzel. – És valóban az is lett volna, ha az az aprócska bökkenő nem lenne számításban, hogy idolok vagyunk, és rajtunk kívül még négy ember munkájáért tartozunk felelősséggel. – A fejemet fogtam. – Istenem, hogy is dőlhettem be a naivitásodnak!

- Ha akartál volna, már elmehettél volna egy géppel haza! Te sem akarsz haza menni, ezt te is jól tudod! – Most már ő is feljebb emelte a hangját.

- Igen? Szerinted én nem akarok hazamenni? Oké – bólintottam határozottan, és hirtelen öltözni kezdtem.

- Most akarsz menni? –kelt ki hirtelen az ágyból.

- Nem hiszed el? – pakolásztam – Pedig ez lesz. Véget vetek ennek a hülyeségnek!

 - Key-goon – jött oda hozzám, és hangja megcsuklott – Ne csináld ezt!

- Sajnálom Jonghyun. Nem követhetlek tovább. Ha jössz, ha nem, én megyek.

Csak rakodtam határozottan a ruháimat és a kellékeimet a bőröndömbe, ő pedig ledöbbenve nézte mozdulataimat az ágy mellől.

- Kibum… - szólalt egyszer csak meg, és eltört nála a mécses. Erősen megfogott, magához rántott, és szorosan megölelt. – Ne csináld ezt, kérlek… kérlek, Key… - zokogni kezdett. – Te vagy az egyetlen ember az életemben akinek fontos voltam eddig, kérlek, nem akarlak elveszíteni… nélküled végem van! Végem van, kérlek, ne menj el… beszéljük meg…

Csak álltam rázkódó testének karjai között, és nem tudtam mit tegyek. A bőröndöm már teli volt, én indulásra készen felöltözve, és ez volt az elmúlt időszakban az egyetlen olyan pillanat, amikor tényleg azt éreztem, van elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem a lépést, és hazamenjek. Jonghyunnak nem volt, és biztos voltam benne, hogy nem is lesz. Ő túlságosan hitt abban, hogy ez így mehet tovább.

Mit tegyek?...

A kezemben lévő pénztárcámat szorongattam, és gyötrődtem, miközben ő csak ott sírt a vállamon, és szorított, csak szorított, mint gyermek az anyját...

Ha most újból bedőlök neki, és átölelem, akkor ennek az útnak sosem lesz vége.

- Sajnálom, Jonghyun.

Szavaim kimondása után éreztem, hogy karjai szorítása elgyengül, majd teljesen levette rólam a kezeit. Fejét lehajtotta, én pedig megfogtam a bőröndöt, és a torkomat a sírás kerülgette, de kiléptem azon a hotelszoba ajtón.