34. fejezet

Sebesen húzni kezdtem magam után a bőröndömet. Hallottam hogy kijön utánam, és bár tényleg siettem, utolért, és karon fogott. Hirtelen megrántott, és meg is rándult a vállam, ujjai pedig a karomba fúródtak.

- Mi lesz velem nélküled?! Nem mehetsz el! Nélküled… nélküled elveszek, Key…

- Nem, nem veszel el! Önálló felnőtt ember vagy, Jonghyun! – próbáltam kiszabadítani a karomat, de nem sikerült. Kétségbeesett, könnyes arccal szorított, akár csak egy kisgyerek az anyját, aki el akarja hagyni.

Egyáltalán nem annak a Jonghyunnak tűnt, akibe én beleszerettem. Sosem hittem volna, hogy ő ilyenné válik, ha az ember párja lesz. Már értettem, miért szakított vele az összes barátnője eddig. Jonghyun úgy fogta fel az ő társát, mint egy segítőt, aki a lelkében tátongó űrt befoltozza. Neki folyamatosan szüksége volt valakire, aki foglalkozik vele, és ezt az embert maximális mértékben féltette és birtokolta. Ha talált valakit, azt nem eresztette, és mindennél jobban félt attól hogy elveszti, és újra visszatér az üresség. Nála a párkapcsolat a látszat ellenére róla szólt. Erre rájöttem az utazásunk folyamán.

- De igen… Mi lesz ha nem leszel mellettem? Key… neked mellettem a helyed, miért hagysz itt? Ne hagy itt… - hebegte a padlót vizslatva, és erőszakosan magához húzott, és megölelt.

Az egész… egyszerűen betegesnek tűnt.

Kezdtem dühbe gurulni erőszakoskodásától.

- ELÉG!! – bontakoztam ki nagy nehezen a karjából, és hátráltam pár lépést. A düh kiszólt belőlem. – Én nem ezt akartam Jonghyun! Amit te művelsz, az nem normális, érted?! Én nem egy tárgy vagyok akit birtokolhatsz!! Beteges az egész… komolyan, felfogtad hogy a bárban is mit műveltél?! Mindenhová követsz, amióta itt vagyunk egy percet sem voltam egyedül! Neked nincs életed Jonghyun!!

Eltorzult arcát és patakzó könnyeit látva kavarogtak bennem az érzések. Rettenetesen sajnáltam, de mérhetetlenül dühös is voltam rá. Nem mertem belegondolni, hogy miket mondtam az előbb neki. Csak el akartam menni onnan, azt kívántam bárcsak ne történt volna meg az egész. Úgy éreztem, az egész életem felborult. Egyszerűen csak haza akartam menni, rendbe tenni az életemet – már ha lehetséges.

- Most pedig eldöntheted… - kezdem kicsit nyugodtabb, bár továbbra is zaklatott hangnemben – vagy velem jössz, vagy nem, de én mindenképpen elmegyek, és rendbe teszem a dolgokat.

Jonghyun szemei szinte nem is látszottak a sírástól, csak hangosan szipogott, és állt előttem a folyosón, mint egy rakás szerencsétlenség. Mint aki összeomlott.

- Én… én…                                                                               

Vártam, hogy szóljon valamit. Nem tette. Kimondhatta volna, hogy veled megyek… de nem mondta.

Szinte kettéhasadt a szívem, mikor könnyeim felgyülemlése után sarkon fordultam, és a lift felé vettem az irányt. A folyosón végigsietve már patakzottak a könnyeim, és szinte alig láttam hogy merre megyek. A litfbe belépve hangosan zokogtam.

Sosem hittem volna, hogy az elől fogok egyszer menekülni, akinek a közelségére mindennél jobban vágytam.

Jonghyun szemszöge.

Úgy éreztem, mintha az egész mellkasom tartalmát Kibum kitépte volna a helyéről.

Lerogytam a padlóra, és nem érdekelt, hogy már ki-kijöttek a szobából a lakók, kérdezgetve hogy jól vagyok-e, némelyik még a vállam is megkocogtatta. A lelki törésem teljesen uralt engem, maga alá temetett a fájdalom. Az egész életemet egy rakás romnak éreztem, képtelen voltam onnan elmozdulni.

Nem hagyhat el… nem mehet el…

Nem tudom, meddig roskadozhattam ott a folyosón. Teljesen meg voltam zavarodva. Csak azt éreztem, hogy nekem ő kell, szüksége van a lényemnek rá ahhoz, hogy tovább létezzen, tovább éljen, és bármit megtennék azért, hogy továbbra is mellettem legyen.

A távolság az idővel egyre nő köztünk.

Nem lehet tőlem távol. Utána kell mennem.

Ez a cél motivált abban, hogy felálljak, és én is elkezdjem pakolni a dolgaimat.

Nem azért mentem volna haza, amiért Kibum. Sőt, nem is gondoltam bele, hogy haza megyek. Csakis annyi volt a fejemben hogy „Keyhez. Key után kell mennem.”

Key szemszöge.

A taxis egy idiótának nézett, amiért zokogok, sőt nagyjából úgy mindenki az utcán. De nem tudtam abba hagyni. Ennyire kettős, távoli érzést még sosem éreztem magamban. Amikor legszívesebben az ember kétfelé szakadna, egyszerre dühös és sajnálattal teli, egyszerre megütne és megölelne valakit… egyszerre folytatná az útját, de vissza is fordulna azonnal.

Egyedül az gátolt meg abban hogy visszaforduljak, hogy a józan eszem azt diktálta, mindenképpen haza kell mennem. Egyúttal reméltem hogy Jonghyun utánam jön majd, de mikor ez eszembe jutott, az is bennem volt, hogy egy percig nem kívánom hogy most itt legyen.

Hamarosan ki is szálltam a reptéren. Próbáltam kissé megnyugodni, letörölni a könnyeimet, és a váróba már úgy betérni, hogy nincs sírógörcsöm.

Nem tudtam mikor indul a legközelebbi gép Koreába, de reménykedtem benne hogy nem tizenkét óra múlva. A menetrend szerint két óra volt, míg elindul a következő gép, így még szerencsésnek is mondhattam magam.

Leültem egy padra, és vártam.

Haza megyek… mi fog ott rám várni?

A gyomrom görcsbe szorult, ahogy erre gondoltam. Előttem volt a többiek arca, ahogy meglátnak belépni a lakásajtón. Gyűlölni fognak? Vagy sírva rám borulnak?... Talán hozzám se szólnak?

Lehet hogy rég felbontották a szerződésünket?

Elképesztően izgultam, pedig még nagyon messze voltam attól a pillanattól hogy otthon legyek.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam Taemint. Eldöntöttem hogy bejelentem a hazamenetelemet, legalább ez ne érje őket váratlanul. Még mindig Taeminben bíztam a legjobban, tőle féltem legkevésbé.

Párat csörgött a telefon, majd felvette álmos hangon. Olyan jó volt a hangját hallani…

- Tessék…

Talán nem is nézte, ki hívja.

- Halló... Taeminnie?

- Key? Key-hyung te vagy az? – váltott mindjárt éberebb hangnemre, és szinte a telefonon keresztül éreztem, ahogyan felderül és elmosolyodik. – Úr Isten, mi van veletek Key?! Hol vagytok, hazajöttök ti még egyáltalán?? Hyung, mindenki aggódik értetek, az egész cég titeket kerestet, minden a feje tetejére fordult!! Gyertek haza, kérlek!

- Haza megyek.

- És Jonghyun?

- Ő… nos, ő nem tudom.

- Hogy érted, hogy nem tudod?! Hol van, nem együtt vagytok?

- Tudod ez nagyon hosszú történet, a lényeg hogy Jonghyun… Jonghyun nem akart hazajönni. Alig tudtam tőle elszabadulni, Taeminnie, ez az egész egy… egy őrület… - ismét egyik tenyerembe temettem az arcom, és megeredtek a könnyeim.

Taemin hajnalok hajnalán végighallgatta a panaszkodásomat Jonghyunról. Én csak mondtam és mondtam, ő pedig hallgatott. Rettentően jól esett valakinek elmondani, valaki mással kommunikálni, aki nem Jonghyun. Teljesen biztos voltam benne, hogy Taemin megért és meghallgat.

- Nem hiszem el, hogy ezt tetted – szólalt egyszer csak meg – csak úgy ott hagytad? Komolyan gondoltad ezt?! És mi van ha valami hülyeséget csinál?

Még sosem hallottam Taemin hangját ilyen szigorúnak. Egy pillanatra le is döbbentem, de aztán felfogtam, mit mondott.

Jonghyun tényleg képes őrült lenni. Mi van ha…

Mielőtt még jobban megijedhettem volna, gondolatmenetemet megszakította az, hogy épp Jonghyun trappolt felém meggyötört arccal, szétzilált fizimiskával, bőröndjét cipelve.

- Ő is hazajön. – szóltam bele nyugodtan a telefonba. – Holnap érkezünk, este. Majd még hívlak. – Kinyomtam a telefont, és Jonghyunra néztem, aki megállt előttem, és szúrós szemmel nézett rám. Ledobta a bőröndjét, mellém telepedett, és lassan a vállamra hajtotta a fejét.

Jonghyunnal egy szót sem váltottunk sem a váróban, sem a repülőn, de még a koreai taxiban sem. A csend közöttünk pár óra elteltével már egyáltalán nem volt kínos sem, sőt, inkább természetessé vált.

Egyetlen helyen szólalt meg, és az a bejárati ajtónk előtt volt.

- Te akartad.