Nagyot sóhajtottam, és
felegyenesedtem Jonghyun öleléséből. Kitöröltem a szememből a könnyeket, majd
némán bólogattam.
Rettenetesen féltem hazamenni, és
talán jobban is aggódtam az elfutásunk miatti botránytól, mint attól, hogy
együtt vagyunk. Egyúttal most rögtön hazatértem volna, de a másik felem azt
gondolta, soha többet nem menne vissza.
De ennek nem lett volna értelme,
hiszen már sosem tudtam volna magamat megszabadítani attól a bűntudattól, ami
most hirtelen rám zúdult. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, romokkal teli
város közepén állnék, ahol egészen eddig észre sem vettem azt, hogy kezd
összedőlni az egész, és vidáman éltem tovább. És ahogy megy az idő, úgy egyre
több ház rombolódik szét, míg nem az egész város a senki földjévé válik, ami
élhetetlen, és újraépíthetetlen.
- Elmegyünk valahová ma este, jó?
A kedvemért, legalább ma este próbálj meg nem gondolni az otthoni dolgokra.
Szedd egy kicsit össze magad, rendben? – simogatta a vállamat miközben
átkarolt.
Nem fog menni.
Aprókat bólogattam. Már nem
akartam vitába szállni vele. Tudtam hogy ő bármeddig képes lenne a pillanatnak
élni, de én nem ilyen fajta ember vagyok. Eddig bírtam.
Pár szipogás kíséretében
bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, kijavítsam a sminkem és a
hajamat megigazítsam.
Bárhány kiló alapozót kentem
magamra, bárhogy próbáltam igazgatni magamon, már egyáltalán nem voltam olyan,
mint a nap elején. Egy nyúzott, meggyötört arcot láttam a tükörképben. Mintha
nem is én lettem volna az, akit látok. A szemeim alatt duzzadtak voltak, vöröses
árnyalatúvá vált a fehér része, szám sarka lefelé görbült. Szörnyen néztem ki.
- Minden rendben? – szólt ki
Jonghyun, miután már jó ideje bent tartózkodtam a fürdőben.
- Igen – mondtam, és ki is jöttem
onnét.
Jonghyunnal egy bárba tértünk be,
és rendeltünk két pohár koktélt. Én persze képtelen voltam nem az otthoni
dolgokra gondolni, és folyamatosan csak a gyötrő bűntudat tudott a fejemben
járni. Bár Jonghyun próbálta
beszélgetéssel elterelni a gondolataimat, és ez néha-néha sikerült is - főleg,
miután elfogyott a poharam tartalma…
A helyzet az volt, hogy élveztem
azt, hogy az ital hatására kevésbé érzem a dolgok súlyosságát. Eddig anélkül is
sikerült, és hát most úgy néz ki, csak azzal megy.
Az első koktél után odabattyogtam
a pulthoz, és máris rendeltem egy másikat, de az már sokkal erősebb volt.
Jonghyun utánam jött – mint mindig – és elmosolyodott. Végigsimított az
arcomon.
- Mindjárt jövök, elmegyek a
mosdóba. El ne mozdulj! Addig is, rendelj nekem is egyet. – kacsintott, majd
eltűnt a sötét tömegben.
A saját koktélom már meg is
érkezett. Éhes szemekkel meredtem a színes, tekergő szívószállal és
citromkarikákkal díszített pohárra, amiből csak úgy áradt az erős alkohol
illata.
Ez kell most nekem…
A számba vettem a piros
szívószálat, és elkezdtem szívni az italt. Kellemesen hűs volt, és épp olyan
állapotban voltam, mikor az ízek már nem is számítanak igazán, és az ember nem
is érzi a pia valódi erősségét.
Csak szívtam és szívtam, miközben
pásztáztam a tömeget a szememmel. Minden szíváskor éreztem, hogy az alkohol a
fejembe száll.
Egyszer csak kiszúrtam egy
krapekot, akire már a bárba való belépésünkkor is automatikusan rávezetődött a
tekintetem. A táncparketten táncolt, szőke, felállított haja és kreol bőre
volt. Szinte biztos voltam benne, hogy helyi. Kicsit idősebbnek tűnt, mint én
vagyok, teste szálkás volt, mégis kigyúrt. Nálam jóval magasabb volt.
Igazából nem mondanám, hogy én
buknék az ilyen pasikra, de valahogy mégis megfogott benne valami, és ott
tartotta a szemem rajta. Mozgása profinak tűnt, biztos voltam benne, hogy
táncos lehet, de inkább valami klasszikus latin – csípőmozgása nem hazudtolta
meg…
A haverjaival táncolt egy
csapatban, voltak köztük fiúk-lányok. Azonban a körből észrevettem, hogy felém
vet egy-egy kósza pillantást, kék szemei csak úgy világítottak a sötétségben.
Egyszer csak megállt a táncban, odaszólt a többieknek, és a pulthoz közeledett.
Először csak jobbra-balra
nézelődött, majd jeges tekintetét megállította rajtam, és enyhén elmosolyodott.
Kifejezetten felém tartott.
Kivettem a szívószálat a számból.
Idő közben észre sem vettem, de a hatalmas pohár italnak több mint a felét
sikerült meginnom a nagy bámészkodás közben. A fejembe egyre inkább kezdett az
ital beszállni, a hangok eltorzultak, és csak a pillanat létezett számomra.
Végre. Csak a pillanat.
Olyannyira, hogy szinte Jonghyunt
is elfelejtettem. Egy pillanatra néztem a mosdó irányába, de még mindig nem
láttam feltűnni őt, így rögtön vissza is pillantottam az imént közeledő alakra,
aki épp most ért oda hozzám.
Mellém támaszkodott a pultra, és
végig a szemembe nézett, mosolya kiszélesedett. Nem is tudtam, mit tegyek, így
hát én is elmosolyodtam, és elkezdtem a szívószálammal játszadozni, miközben
végig az arcába néztem.
Kért magának egy italt, és az én
poharamhoz közelebb hozta azt, koccintás szándékával.
- Cheers. – szólalt meg mély
tónusú hangján.
- Cheers – koccintottam össze
vele a poharat, és ismét beleszívtam a szívószálba.
- Honnan jöttél? – kérdezte
angolul.
- Koreából.
- Aah… Koreából. – ismételt meg
egy bólintással, majd ismét belekortyolt az italába. – És mondd csak, minden
koreai srác ilyen helyes, mint amilyen te vagy? – vigyorodott el, mire én
állatira elpirultam.
- Hát-
Nem tudtam volna mit mondani
erre, de nem is kellett. A pillanatok felgyorsultak. Jonghyun hirtelen a
semmiből ott termett, és magához húzta a srác grabancát a pólója nyakánál fogva
– mellesleg elég viccesen nézett ki a dolog, a csaknem egy fejnyi
magasságkülönbség miatt, de poénosságát elvette az, hogy Jonghyun arcára milyen
mérhetetlen düh ült ki – majd egy lendülettel levert neki egyet. Ökle
szorításától megfeszültek nagy karizmai, amelyek azért jócskán nagyobbak
voltak, mint az előtte álló helyié.
- Mit is csinálsz te itt,
seggfej?! – mondta koreaiul neki, de a srác természetesen nem értett belőle
semmit. Meglepődöttség ült ki az arcára, majd miután észhez tért, ő is dühbe
gurult, és próbálta ellökni magától Jonghyunt, de nem tudta. Megpróbálta
levakarni magáról a kezét, de nem sikerült neki, annyira szorosan fogta.
Jonghyun közelről, szinte vicsorogva nézett a szemébe.
- Jonghyun, engedd el!
- Jól van már, nyugi, nyugi van
pajti! – tette fel a kezeit – csak beszélgettünk!
- Beszélgettél, mi?! – ismételte
angolul Jonghyun a szavait, majd ismét bevert neki egyet, amitől már én is
megijedtem. - Kibum… az… enyém!! – ütötte meg újból, minden egyes szó után.
- ELÉG JONGHYUN, NEM CSINÁLT
SEMMIT!! – kiabáltam, és próbáltam én is levakarni róla, de persze nem
sikerült. Ekkorra már odaértek a biztonsági őrök is, akik aztán tényleg nagy
darabok voltak, és egy pillanat alatt leállították Jonghyunt.
- Most húz mindenki innen kifelé!
– ordították az ajtó felé mutatva, majd Jonghyun gyilkos pillantással méregetve
az imént ütlegelt férfit, karon fogott engem, és kiballagtunk a
szórakozóhelyről.
- Te normális vagy??! – kiabáltam
rá, és kirántottam a karjából a kezemet. – Ezt meg miért csináltad??
- Mit akart tőled az a köcsög?!
- Semmit, csak odajött hozzám, és
megkérdezte, hová valósi vagyok!
- Csak úgy, mi? Látszott a
buznyákon, hogy nem az a fajta aki csak úgy kérdezget! Mit akart? – Jonghyun
még mindig fel volt spanolva.
- Állj már le! Nem akart semmit.
– taglaltam neki lassan a szavakat, ő pedig csak tág orrlyukkal, összeszorított
szájjal nézett rám. A levegőt szaporán
vette, én pedig megöleltem őt. – Nyugalom.
Nagyon megijesztett Jonghyun. Még
soha az életben nem láttam őt ilyennek. Olyan volt, mintha meg akarta volna
szinte ölni azt az embert, pedig nem is csinált az ég világon semmit – és még
csak nem is tudja Jonghyun, hogy az utolsó mondata valóban felkérő szándékú
volt.
Ilyen lenne ő, ha féltékeny?
- Én csak… nem is tudom, én… nem
viselném el, ha valaki elvenne téged tőlem. – simogatta a hátamat.
- Köszönöm, hogy féltesz, de…
legközelebb azért ne lépj ilyen elhamarkodottan, jó? – néztem a szemébe, ő pedig
bólogatott, és adott egy csókot.
- Te az enyém vagy. – mosolygott
rám, és a fülem mögé tűrt egy kósza szőke tincset a hajamból. Szemében
tökéletesen tiszta, mély szerelem tükröződött, és látszott, hogy számára
tényleg én vagyok jelenleg a legfontosabb.
Mikor elindultunk hazafelé, akkor
éreztem igazán, mennyire be vagyok rúgva. Bár a gondolataim tiszták voltak,
fizikailag alig láttam valamit az útból, és az egyensúlyozás is nehezemre
esett. Szerencsére mire felértünk a hotelba, kicsit jobban kijózanodtam.
Miután lefeküdtünk az ágyunkba, ismét
visszatértek a fejembe a délutáni veszekedésünk emlékei, valamint az otthoni
dolgok. Nagyot sóhajtottam fejemet Jonghyun mellkasán nyugtatva.
- Mit fogunk csinálni, Jonghyun?
Nem menekülhetünk örökre… - néztem fel rá.
- Maradjunk itt. – simogatta a
karomat.
Egy pillanatra felnevettem. Nem
hittem, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy mi örökre így bujdossunk.
- Miért?... Most őszintén Kibum…
neked nem jó így? – kérdezte komoly arckifejezéssel.
- Te ezt akarod? Hogy soha többé
ne térjünk haza? Megőrültél?
- Én csak…
- Haza kell mennünk! – ültem fel.
- Nem lett volna muszáj eljönnöd
velem.
- Mi az hogy nem lett volna
muszáj?! – Kitakaróztam, és kikeltem az ágyból felháborodva.
- Talán kényszerítettelek?
- Talán nem kellett volna
megvenned egy Londonba szóló repülőjegyet a megkérdezésem nélkül! Ezek után mit
vártál?! Nem ezt akartad mindvégig? – emeltem fel újra a hangomat.
- Kibum, nyugodj meg. Nem csak
magamnak akartam ezzel jót, hanem neked is, és ha nem emlékeznél, te mondtad
nem rég, hogy ez volt életed legboldogabb időszaka. Ezt talán elfelejtetted?
- Nem, nem felejtettem. –
fordultam el, és járkálni kezdtem a szobában, csípőre tett kézzel. – És valóban
az is lett volna, ha az az aprócska bökkenő nem lenne számításban, hogy idolok
vagyunk, és rajtunk kívül még négy ember munkájáért tartozunk felelősséggel. –
A fejemet fogtam. – Istenem, hogy is dőlhettem be a naivitásodnak!
- Ha akartál volna, már
elmehettél volna egy géppel haza! Te sem akarsz haza menni, ezt te is jól tudod!
– Most már ő is feljebb emelte a hangját.
- Igen? Szerinted én nem akarok
hazamenni? Oké – bólintottam határozottan, és hirtelen öltözni kezdtem.
- Most akarsz menni? –kelt ki
hirtelen az ágyból.
- Nem hiszed el? – pakolásztam –
Pedig ez lesz. Véget vetek ennek a hülyeségnek!
- Key-goon – jött oda hozzám, és hangja
megcsuklott – Ne csináld ezt!
- Sajnálom Jonghyun. Nem
követhetlek tovább. Ha jössz, ha nem, én megyek.
Csak rakodtam határozottan a
ruháimat és a kellékeimet a bőröndömbe, ő pedig ledöbbenve nézte mozdulataimat az
ágy mellől.
- Kibum… - szólalt egyszer csak
meg, és eltört nála a mécses. Erősen megfogott, magához rántott, és szorosan
megölelt. – Ne csináld ezt, kérlek… kérlek, Key… - zokogni kezdett. – Te vagy
az egyetlen ember az életemben akinek fontos voltam eddig, kérlek, nem akarlak
elveszíteni… nélküled végem van! Végem van, kérlek, ne menj el… beszéljük meg…
Csak álltam rázkódó testének karjai
között, és nem tudtam mit tegyek. A bőröndöm már teli volt, én indulásra készen
felöltözve, és ez volt az elmúlt időszakban az egyetlen olyan pillanat, amikor
tényleg azt éreztem, van elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem a lépést, és
hazamenjek. Jonghyunnak nem volt, és biztos voltam benne, hogy nem is lesz. Ő
túlságosan hitt abban, hogy ez így mehet tovább.
Mit tegyek?...
A kezemben lévő pénztárcámat
szorongattam, és gyötrődtem, miközben ő csak ott sírt a vállamon, és szorított,
csak szorított, mint gyermek az anyját...
Ha most újból bedőlök neki, és átölelem, akkor ennek az útnak sosem
lesz vége.
- Sajnálom, Jonghyun.
Szavaim kimondása után éreztem,
hogy karjai szorítása elgyengül, majd teljesen levette rólam a kezeit. Fejét
lehajtotta, én pedig megfogtam a bőröndöt, és a torkomat a sírás kerülgette, de
kiléptem azon a hotelszoba ajtón.
KIBUM TE IDIÓTA O____O Komolyan,ennyire könnyen feladná?? Nem, ilyen nincs.___. Key,ne csináááld!!T_T
VálaszTörlésJonghyun, fogd a cuccod, és szaladj utána T____T Ne legyél hülye, menj te is haza!
VálaszTörlésÍgy van Via! Egyet értek veled! Mindketten menjenek szépen haza! :-) Elég volt már a gyerekes viselkedésből. Legyenek végre felnőttek és nézzenek szembe a tetteik következményeivel!
VálaszTörlésJJong!!! ROHANJ UTÁNA,VAGY SEGGBERÚGLAK!!! Key,te meg ne legyél bolond....amire eddig vágytál most megkaptad, és így eldobod....-.-"""
VálaszTörlésHamar a kövit!!!!
Kitty megverlek ha most valami hülyeséget csinál magával Jonghyun! Nehogy öngyilkos legyen, mert a végén totál ezt éreztem. Megértem Key-t nagyon szereti Dínót, de ami sok az sok. Kicsit túl birtoklónak is érzem már Jonghyunt. Istenem mi lesz itt? Key hazamegy és Jonghyun? Menj már utána te lökött gyerek!!!!!! De most akkor szakítani is fognak, istenem egyre bonyolultabb ez a történet. Key meg hülye, nem hogy meggyőzné, hogy menjenek haza, szó szerint elhagyja. Kész, én mindjárt sírok! Tessék hazamenni mindkettőnek és felelősséget vállalni!!!!!!!!!!
VálaszTörlés